Siratóének az álarcosoknak 3/3

Siratóének az álarcosoknak

3/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Hát íme, az utolsó rész, ami lezárja kis történetünket. Remélem tetszeni fog, meg minden blabla, szóval hajrá. Ha elolvastátok ne feledjetek kommentet hagyni, és sipákolni.

Kellemes olvasást!

1965, London

Régóta nem hallottam róla. Victoria kiheverte a kettőnk közti feszültségeket, és halkan ugyan, de újra beszélni kezdett hozzám, ezért már nem érzem magam annyira egyedül. Közben új embereket ismerek meg, akik ismét bálványként néznek rám, de most önmagam miatt. Őszinte lettem, és többé nem titkolom az igazi érzéseimet és gyengeségeimet. Az emberek számára világossá, hogy egy sárga liliomszál vagyok, akit egy apróbb szellő is képes kicsavarni a földből. Nem szégyellem. Már képes vagyok tükörbe nézni.

A hetekben felkeres egy fényképész, hogy fotókat készítsen rólam, és én egyéb tervek híján igent mondok neki. Azt mondja hosszú karrier áll előttem. Valamiért hiszek neki, és az új év környékére már két újságban is szerepel az arcom. Sokan rajonganak körül, és kedvességgel árasztanak el.

Eközben Tringben a nagymamám büszkén mutogatja a szomszédságnak a rólam készült fotókat. Rendszeresen hív, és támogat. Tavaszra Victoria elvégzi a kozmetikai iskoláját, és ő lesz a sminkesem. Kiderül, hogy sokkal jobban megértjük egymást, mint eddig hittük.

Március végén megjelenik egy új divatújság, velem a címlapon. Kénytelen vagyok végig lapozni, és hirtelen meglátom őt. Keith és a bandája, a Who egy egész cikkben szerepel. Cseppet sem lep meg a sikerük. Mindvégig tudtam, hogy Keith sokkal tehetségesebb, mint aminek mutatta magát.

Az agyam egykettőre elkezd szüntelenül pattogni, és csak arra tudok gondolni, hogy vajon elolvassa-e a magazint, és felismer-e engem.

A hajam valamivel szőkébb lett, talán kicsit lefogytam, de a szemem semmit sem változott. Elmosolyodom.

 - Nagyon csinos vagy! Jól sikerült a címlap – csacsogja Victoria a vállamat simogatva.

 - Igen, de ez kicsit túlzás – dobom az asztalra a magazint, és hátra dőlök a székben. – De van benne egy cikk Keithről – folytatom halkan, és Victoria egy szempillantás alatt érte nyúl.

 - Muti már! – hadarja lelkesen. – Ha valaki nem ismerné, a The Who London egyik legújabb sikerbandája, akik minden fellélépés után egyre nagyobb rajongótáborra tesznek szert. Hangos, és lázadó zenéjük megbotránkoztatja az időseb korosztályt, viszont a fiatalságot egyre csak buzdítja. A fiatal srácokból álló banda zenéjének különleges hangzását a fantasztikus instrumentális részek teszik egyedivé. Minden egyes hangszeren egy született virtuóz játszik, kezdve a furcsa nevű, de annál elevenebb dobossal, Keith Moonal. Az ő ütemére játszik kifogásolhatatlan basszust John Entwistle, majd ékel a dalokba hangzatos riffeket a gitáron játszó Pete Townshend. A számokat pedig, Roger Daltrey tüzes énekhangja teszi teljessé – olvassa Tori hangosan, míg én csendben zavarban érzem magam. – Úgy tűnik a szerelmed majdnem olyan híres lett, mint te – nevet hangosan, mire kikapom az újságot a kezéből.

 - Én nem is vagyok híres – felelem sértődékenyen, mire az ajtón kopognak. Az egyik lámpás srác az, aki bedugja a fejét az ajtón engem keresve.

 - Tabitha! Valami virágot küldtek neked – dadogja, és Victoria öntelt „igazam volt” arcával néz rám. Én beletörődően sóhajtok, majd átveszem a liliomcsokrot.

 - Valaki eltalálta a kedvenc virágomat – súgom, és elkapom az egyik száron csüngő papírkát. Az olvashatatlan írást alig tudom kibogarászni, de így is tudom ki küldte a virágokat.

Ketten egy magazinban?

Jó kis újság, bár nem volt benne semmi újság.

Képtelen vagyok visszafogni a kislányos kacajom. Talán még bele is pirulok kicsit. Olyan boldogságot érzek magamban, amit talán még soha. A szemeim elé aranyszárnyú remények repülnek, amik azt énekelik, Szeret téged!

 - Na, ki volt az? – néz rám Victoria kíváncsian.

 - Keith.

 - Ah, tudtam – csap a levegőbe. – És mit ír? – lép oda, és ő is elolvassa a kis cetlit, majd a fejét fogja. – Istenem, hogy lehet valakinek ennyire szar humorérzéke? Tényleg nagyon összeilletek. El kellene mennünk egy koncertjére – teszi házzá Tori, és én beleremegek.

 - Komolyan? – nézek rá kissé bánatos szemekkel.

 - Ne viccelj, hiszen virágok küldött neked! Nem várhatod, hogy örökké ő fusson utánad. Amúgyis azt mondják egész jó zenét játszanak. Csak nem lehet olyan rossz. Elmegyünk, szórakozunk, te beszélgetsz vele, aztán meglátjuk mi lesz.

Harmadjára is készülődni kezdek. Most tudom, hogyha oda megyek, ő nem fog lenézni, sem undorodni tőlem. Most nem fogja a hátát mutatni. Mégis, izgulok.

Felveszem legszebb ruhámat, kifésülöm hajam, de az arcomat tisztán hagyom. Nem fogom elfedni az igazságot, amit csakis a szemeimből lehet kiolvasni.

Egy taxi vár rám, benne Victoriával, ami egészen egy belvárosi klubig visz. A neve túl franciás ahhoz, hogy az ember megjegyezze. Az ajtaja fölötti vásznat piros-fehér sávok díszítik, ezért mindenki nyalóka klubnak hívja.

Ahogy belépünk, csalódottan vesszük észre, hogy elkéstünk. A zene már szól, és az egész hely tömve van tinikkel. Zsivaj van, és alig hallani valamit. Látni is csak a forgó csípőket a tömegben.

Mikor átharcoljuk magunkat a tömeg felén, hirtelen egy öltönyös pacák jön oda hozzánk. Fel invitál minket a VIP páholyba egy autogrammért cserébe. Mi beleegyezünk, és ő felvezet az emeletre. Leülünk pár füstben úszó, bundát viselő nő mellé, akik bizonyára mind olyan gazdag férjet birtokolnak, mint az elnök, vagy hasonló. Megvető pillantásokat vetnek ránk, és a cigijüket szívják. Alig merünk megszólalni előttünk, amíg a pacák vissza nem tér, a Teen magazinnal a kezében. Bemutatkozik, ő a bár tulaja, és egy tollal a kezembe nyomja az újságot. Én aláírom, és ő utána mutogatni kezdi a Who-s cikket, ahol ott a négy srác aláírása. Nem nehéz felismernem Keith írását. Utána a férfi lemegy, és a többi nő irigykedve néz felénk, mi pedig, emelt fővel kacsintunk feléjük.

Még csak most van időm először a színpad felé nézni. Ahogy meglátom őket, egy kicsit mindannyijukba beleszeretek, mégsem tudom levenni a szemem Keithről.

Folyamatosan mozog, alig lehet követni. Úgy üti a dobot, mintha minden egyes percben szólózna. Közben egy vászonként játszik az arcával, folyamatosan grimaszolva. Rágózik. Ellenálhatatlan ez az élénk energia, ami mozgásban tartja. Minél tovább nézem, annál jobban a varázsába kerít.

Az este békésen telik. Az öltönyös tulajdonos folyamatosan italokat kínál nekünk, míg a Who harsány zenéje betölti a teret.

Jól érzem magam.

Mikor a koncert véget ér, a klub lassan kiürül. A pacák meg azonnal felajánlja, hogy hátra visz minket a színpad mögé, hogy megismerhessük a srácokat. Nagyot néz, mikor megtudja, hogy igazából nem olyan idegenek tőlünk. Azért elmegyünk vele.

Mikor az öltözőjükbe érnünk azonnal megpillantom Keithet, és ő is engem, elmosolyodik, és ugrik is felém, de hirtelen egy fiatal, tizenegy-két éves kislány megböki a hátam.

 - Mrs. Riley! Aláírná az újságom? – nyújt felém egy tollat, és én elmosolyodom.

 - Nyugodtan hívj Tabithának – súgom oda neki, és ő bele is vörösödik. Persze mögöttem mindenki azt hiszi, valami híresség vagyok. Miután a kislány boldogan elszökdel, Keith azonnal mellém lép idiótán vigyorogva.

 - Uraim, had mutassam be Tabitha Rileyt, a Teen magazin címlapjáról, és sminkesét, Victoriát – szavalja a férfi, majd le is lép.  Victoria kényszeresen vigyorog, és alig kap levegőt, de Keith tulajdonképpen odébb löki a többi három sráchoz. Végül Roger és John mellé kerül, de hármuk közül csak Rog képes beszélni.

Keith csak engem néz, és kellemetlenül közel hajol hozzám.

 - Nehéz a sztárok élete, mi? – kérdezi ironikusan.

 - Ne is mond, egy balfék folyamatosan virágokat küldözget, buta szóviccekkel - rázom meg a fejem, és nevetni kezd.  

 - Egy igazi féleszű lehet – mormolja, és én bólintok.

Hirtelen azonban Pete lép oda hozzánk, engem szemlélve. Rettenetesen magas, és olyan csodálatos szemei vannak, amit egyszerűen nem lehet leírni.

 - Keith, ne untasd a kisasszonyt, már biztosan unja a képed – fordul hozzám és én érzem, hogy őt sem holmi átlagos humorérzékkel áldottak meg.

 - Tudom, ezért használom majd a tiédet! – harsog, majd Pete mögé lép, és a kezeivel mozgatni kezdi az ajkait. – Szóval, hogy tetszett koncert, kisasszony? – imitálja a gitáros hangját, és mi nem bírjuk visszatartani a nevetést. Pete fejen csapja Keithet, majd elküldi a dobfelszerelésért. Ő maga pedig komoly szemekkel néz rám, amint ketten maradunk.

 - Mit keresel itt Tabitha? – kérdi haraggal a hangjában.

 - Mi? – nézek rá értetlenül, és ő a szemöldökéhez teszi kezét.

 - Talán bosszút akarsz állni rajta, vagy mi? – emeli fel kissé a hangját, míg engem elfog a félelem.

 - Nem, dehogy! – dadogok.

 - Figyelj, Keithen kívül mindenki tudja, hogy te éveken át belé voltál esve, komolyan. De ő lerázott téged anno, de most, hogy… - mutat rám, mikor elakad szava. – Más vagy. Ő annyira emlékszik belőled, hogy egy öntelt kislány voltál, és vagy öt mondatot beszéltetek. Nem tudhatja, hogy te csak fájdalmat akarsz okozni neki. Tudod, akármilyen jól titkolja, nagy szíve van. Ha beléd szeret, talán már meg is tette, és te eldobod, akkor senki nem tudja majd felkaparni a padlóról – mondja, de én meg sem tudok szólalni. Eszembe jut, hogy ugyanúgy, ahogy régen, most sem érek semmit. Felesleges volt próbálkoznom. Pete-nek igaza van. Ez a szerelem rég halott.

A szemeim elvörösödnek, és fuldokolni kezdek. Az erőmből csak annyira telik, hogy Victoriáért kiálltsak. Pete hiába próbál bocsánatot kérni, és jön rá, hogy semmiféle gonosz hátsószándékom nem volt, én már a sírás kapujában állok, mikor kilépünk a klub ajtaján.

 - Tabitha, mi a baj? – kérdezi Tori aggódóan. – Eddig olyan jól elvoltatok.

 - Ke-keith nem tudta. Egy percig se sejtette, hogy szeretem – nyögdécselem a könnyeimmel küszködve.   

 ­- Ajj, de hát az már évekkel ezelőtt volt. Senki sem emlékszik rá, ne legyél gyerekes. Ő most már mást lát benned. Tetszel neki – vígasztal, de nekem más sem jár a fejemben, minthogy mennyire értéktelen voltam. Még annyira se méltatott, hogy észre vegye, szeretem. Hogyan áldozhattam egy ilyen embernek a legbuzgóbb érzelmeimet?

Ha lenne egy doboz, amibe a kívánságaimat raknám, üres lenne, kivéve ezt az egy kérést. Ezt az egy, magányos, erőtlen kérést: Bárcsak soha nem ismertem volna meg Keith Moont.

Bezárkózom az albérletünkben lévő szobába, és Victoria feleslegesen kopogtat, napokig nem jövök ki. Hiába vagyok már felnőtt, képtelen vagyok elviselni azt a gyengeséget, amit már képtelen vagyok elrejteni. Átkozom valóm, amiért hagytam magam megváltoztatni. Vissza akarom kapni a régi énemet. Minden apró tulajdonságot akarok, amit Keith ellopott tőlem. Az az idióta kis suhanc, aki leszabta rólam a maszkot, a pajzsot.

Most egyedül vagyok, és senki nem fog megvédeni az elvesztegetett éveimtől. Igaza van Victoriának, gyerekes vagyok. Ez az egyetlen dolog, ami velem maradt. A határozottságom és bátorságom eltűnt rég. Ezért tudok csak bezárkózni egy szobába, ahelyett, hogy beolvasnék Keithnek, vagy akárkinek.

 - Tabitha! Fogd fel, hogy már nem vagyunk gimisek! Gyere már ki! – kiabálja.

 - Most egyedül akarok lenni! – felelek remegő hangon.

 - Fogd már fel, hogy a világ összes pasija egy perc alatt beléd szeretne. Felejtsd már el Keith-et! Ő csak egy, a sok közül. Plusz most ő is beléd van esve. Ajj, Tabitha! Régen te is, meg ő is mások voltatok. Ne szomorkodj már.

Nem tudok válaszolni.

Nem tudok megmozdulni.

Megfordítom a lemezt és a tűt az utolsó előtti részhez dobom. Elvis elkezdi énekelni a Blue Moon-t, mire eszembe jut az a poros, dohos padlás. Ott még minden olyan békés volt.

1965, Tring

Pár hét után a Teen magazint szinte azonnal elkapkodták, és engem egyre többen kezdtek keresni. Minden nap fotózásra mentem, amikből egész sok pénz folyt be.

Victoria megelégelte, hogy a munkába temetkezem, ezért a koncert után két héttel elküldött Tringbe, a mamámhoz. Ezalatt Keith leveleket küldött, de egyet sem bontottam ki. Pete egyik nap átjött bocsánatot kérni, de csak a szobám ajtaján keresztül beszéltünk. Mielőtt elment, csak annyit mondott: „Ez a két gyerekes idióta tényleg megérdemli egymást.”

A mamám persze mit sem tudott a dologról, mégis azonnal észrevette, hogy milyen szomorkás vagyok. Agyontömött mindenféle finomsággal, így visszakaptam az eredeti súlyomat, amit az elmúlt héten elvesztettem. Végül egy idő után sikerült kiszednie belőlem mindent. Elmondtam, hogy Keith-et még 1963-ban ismertem meg, és azóta közel áll a szívemhez. A mama helyeselt, és jól megölelgetett. Nem mondott semmit, hogy mit kellene tennem.

Én összességében egészen megnyugodtam.  Megfogadtam, hogy ezt teljes történetet örökre elfelejtem, és tisztalappal kezdem az új életemet. Nem lesz többé semmilyen árny, ami beárnyékolja a felnőtté válásom. Csak én. Én vagyok a központ. Én döntök el mindent. Azt fogom megszeretni, aki megérdemli.

A nap közepén csöngetnek, és a mama a konyhából kiabál, hogy menjek ki. A kapuban a postás áll, aki egy köteg levelet nyom a kezembe. Bemegyek velük, majd a konyha asztalra dobom.

 - Hogy ez a szemét McDonald csak a számlákat tudja hozni? – panaszkodik a mama a levelek fölé lépve, majd hirtelen lefagy. – Kincsem, jött egy neked is. Biztos Victoria az – sóhajtok, majd elveszem.

 - Azt nem csodálnám, mostanában nagyon a gondomat akarja viselni – nyögöm, mire hirtelen elakad a lélegzetem. A levélben csak ennyi áll:

Gyere a padlásra,

a blue moon csak rád vár!

Ismét próbálok elfutni a problémák elől, de ők jönnek utánam. Mégis csak van valamilyen lánc köztünk? Ő is érzi, hogy nem tudom elengedni, akármilyen erősen próbálkozom?

A mamánál kimentem magam, és átsétálok az utca másik oldalára. Nem készülődök. A hajam kócos, és a szemem vörös, éppen úgy nézek ki, mint az első találkozásunkkor.

Az ajtók mind nyitva állnak, és csak rám várnak.

Felmegyek az ismerős, porzó lépcsőn, majd a padlás végében megpillantom őt. Ott áll, és egy hordozható lemezjátszóval szöszmötöl. Hirtelen felhangosítja, és megszólal egy dal, Elvis hangján. When my blue moon turns to gold again / Mikor a kék holdam újra aranyba fordul.

Rám néz, és elmosolyodik.

 - Elég szarul nézel ki – veti rám, mire szipogni kezdek.

 - Fogd be, törpe – vágok vissza, és ő elvigyorodik.

 - Emlékszem rá, hogy pont így néztél ki, amkor először láttalak. Kócos voltál, és szakadtak voltak a ruháid, mégis az illatod kellemes liliom volt. Egyből beléd zúgtam ám, de miután a saját fegyveremmel győztél le, már csak szeszélyből sem szóltam hozzád normálisan. Sajnálom – szavalja a lemezt nézve, ahogy forog. -  Egy pöcs voltam, de tényleg. Fogalmam se volt róla, hogy tetszem neked ­– fordul felém, és észreveszi, hogy sírok. – Ó, kedves, hát ne sírj! – lép gyorsan oda hozzám, letörölve a könnyeimet. Ez az volt az első érintése. Beleremegek a tudatba, ahogy ő is.

 - Keith, én megfogadtam, hogy elfelejtelek. Túl sok érzelem fűz már hozzád – durmolom szelíden, de ő lassan megfogja a kezem. Olyan kellemesem meleg a tenyere. Fél életemben erre vártam.

 - Még mindig nem elég – jegyzi meg magabiztosan. – Egyébként Pete elmesélte ám, hogy bezárkóztál a szobádba, szóval ha híres leszel, mindent kitálalok – mormolja, és elnevetem magam. – Nincs gyönyörűbb, mint a te mosolyod – vág közbe, majd beletúr hosszú, kócos hajamba. Az érdes kezei az államra csúsznak, és én elgyengülve nézek a szemébe.

 - Keith, én félek – vallom őszintén. Még soha, semmitől nem féltem ennyire, mint ettől. Rettegek, hogy az egésznek rossz vége lesz.

 - Akkor is félsz, ha megígérem, hogy megvédelek, mind a 175cm-mel? – kérdi, mire elmosolyodom.

 - Ha magassarkút is veszel, akkor nem – mondom, és ő előveszi azt az idióta mosolyt.

­ ­- Mond, hogy megcsókolhatlak, különben esküszöm, hogy meghalok – dadogja az ajkaimat fürkészve. Bizonyossá válik számomra, hogy a lánc tényleg létezik. Nem csak engem, hanem őt is fojtogatta egészen idáig, és most, a szabadság kapujában már képtelenek vagyunk visszagondolni, vagy emlékezni.

 - Igen – nyögöm ki félénken, és a szerelem szárnyra kap. Kirepdes a poros, dohos padlás aprócska ablakán, és a friss északi szélen lebegve tovább repül. Szabad.

R: A mai napon Tabitha Riley az interjú alanyom, aki fél év alatt robbant be a divatvilágba, és ma már saját márkával is büszkélkedhet. Gratulálok Tabitha, hogy érzed magad?

T: Jól, azt hiszem.

R: El tudod nekünk mondani, hogyan is indult ez az irigylésre méltó karrier?

T: Végzős voltam a gimnáziumban, és nemigen voltak céljaim. A semmiből egyszer csak felkeresett egy fotós, akinek igent mondtam. Utána sorra jöttek a felkérések, és röviden ennyi is lenne.

R: Ezek szerint nem is te választottad a modellkedést?

T: Valahogy így, igen.

R: Ha választhatnál, akkor milyen más munkát végeznél?

T: Dobos lennék.

R: Mint Keith, a szerelmed?

T: Igen. Jobb lennék nála.

R: Pedig azt rebesgetik, hogy ő a legelevenebb dobos egész Európában.

T: Az egész világon, igazából.

R: Miből gondolod, hogy le tudnád körözni?

T: Tudom. Mi ketten nagyon hasonlítunk.

R: Hogyan ismerted meg?

T: Sok kapocs köt hozzá. Először egy házibulin találkoztunk, aztán kiderült, hogy a nagyszüleink egy utcában laknak. Segítettem a házukat kipakolni tíz fontért, de nem érte meg. Keith nem is segített. (Nevet.) Aztán mindketten szerepeltünk egy Teen magazinban, és felismert a címlapon. Ő nem teljesen normális. Visszavásárolta a mamája lakását, hogy ott éljünk.

R: Mit szólsz azokhoz a képekhez, amiken más nőkkel szerepel?

T: Én fotóztam őket.

Nincsen isten, és nincsenek angyalok sem. Senki, aki a kérdéseinket okkal, vagy anélkül teljesítené. A vágyaink akármennyire is kívánjuk őket, csak felfalnak minket belül. A hiányuk űrt rág a szívünkbe. A Bárcsak a legveszélyesebb szó, minden nyelven. Rengeteg villámcsapást kell eltűrni, mire rájövünk, hogy a használata cseppet sem egyszerű.

Szeretlek, de tudok élni nélküled. Nincs szükségem az érintéseidre vagy csókjaidra. Egyszerűen csak a távolból, a fák mögül bujkálva súgom neked, hogy mit érzek. Az egyetlen, amit neked kívánok, az boldogság.