Kvíz - Melyik bandom illik hozzád?

Sziasztok! A mai napon meghoztam az első kvízt itt a blogon, ami beágyazott. Egy kis játék, kikapcsolódás, semmivel sem több. A kommentben kérlek jelezzétek melyik banda jött ki nektek, és elégedettek vagytok-e vele! Köszönöm, ha kitöltitek, kellemes szórakozást!

Run away from me - Easter Special

Run away from me - Menekülj előlem

The Who * RPS * One-shot * Sillyfic * Ficlet * PG * Zene

Egy kis húsvéti móka a Who társaságában. 0 komolyság, 100 melegség. Csak a szokásos, tudjátok. Ó, és egy halott. Bocsi állatvédők, de tényleg. 

Kellemes olvasást!

Tavasz volt.

Az égen mégis szürke, színtelen felhők úsztak, és a kék ég csak néhány szűk résen át nézett ki néha. Talán megijedt a sok embertől, akik hirtelen mind a természetbe szabadultak, hogy színes tojásokat rejtsenek el. Persze a gyerekeknek.

Szóval a Who éppen fotózást tartott a Central Parkban, és fogalmuk sem volt, hogy mi a frászt művel a sok kölyök a bokrok között.

A fotós próbált magyarázni nekik valamit, de az amerikai hagyományok valamiért viccnek tűntek a négy idiótának.

 - Tehát keresik a tojásokat? – kérdezte Daltrey kedvesen, a szőke loknijait lobogtatva a szélben.

 - Miért nem nyúlnak a gatyájukba? – szólt közbe Pete, mire Keith nevetés helyett félrenyelte kacaját. John megszeppenve kezdte ápolgatni a fulladozó dobost, míg Roger megvető pillantásokkal próbálta fegyelmezni Pete-et. Sikerült tíz perc alatt magukra haragítaniuk egy egész államot. Maradt úgy ötven, ahol turnézhatnak. A fotós le is lépett.

 - Fogd be Pete, mindenki érdekében – jegyezte meg hallkan az énekes, mire a gitáros csípőre tett kézzel dőlt az apró Rog fölé.

 - Mi az, Eggball Wizard? – súgta gúnyosan, és Roger pirulva húzta kezeit arcához, majd gyorsan előre totyogott. – Ez az, fuss csak Daltrey, fuss csak – mosolygott a Pete elégedetten, és John ismét a sebesült segítségére sietett.

Mikor a gitáros diadalittasan megtette volna királyi útját tovább, hirtelen ropogás hangja szólalt meg a talpa alól. Keith rögtön ott termett a gitáros vállán.

 - Találtál egyet? – kérdezte kíváncsian, mire Pete lesújtó tekintettel nézett vissza rá. – Szerinted mit adnak egyért? Csokit? Remélem konyakosat – harsogta lelkesen, de a másik arca semmit sem változott.

 - Leszállnál rólam? Törpe – rázta le magáról nehezen a kis dobost, majd lehajolt. A lába előtt egy vízfestékkel bemázolt, kopott kis pöttyös tojás állt, amin csupán egy kis repedés éktelenkedett.

 - Szerintem ezt még elfogadják, nem? – nyögte Keith a földön feküdve.

 - Mégis hány éves vagy te? Kezdem azt hinni, hogy még tizenöt sem vagy – fintorgott Pete.

 - Mondja ezt a cinikus óriás – fogtak bele a szokásos civakodásba, mikor a tojás hirtelen újra ropogni kezdett. A héj lassan megtört, és a gömbölyded jutalom helyéből egy kis csibe dugta ki a fejét. Nedves volt, apró, és kimondottan visszataszító. Nem kérdés, hogy a két idióta rögtön beleszeretett.

A dobos könnyes szemmel fordult Pete felé, ezt makogva:

 - Ő lesz a kabalánk!

 - A kis Whoercegnőnk – súgta remegve, és lassan a kezébe vette a gyenge kiscsibét. Felegyenesedve Keith szorosan megölelte őket. Mint egy család.

 - Nevezzük Johnnak – javasolta a dobos.

 - Szerintem lány név kellene neki – rázta a fejét Pete.

 - Akkor Johanna – vigyorodott el. – Várj – komolyodott meg. – Ha kislányunk van, akkor nem mutathatjuk be a többieknek, mi van, ha megdugják? – morfondírozott, mire Pete eddig csak remegő szemöldöke dühében világgá ment, és a gitáros ingerülten ugrott Keithre.

 - Én esküszöm megfolytalak! – kiáltotta haragosan, míg a Keith számára cseppet sem idegen helyzetben próbált a levegőért harcolni. – Hogy lehetsz ekkora idióta? Ő egy kicseszett kiscsibe! – folytatta Pete vérben forgó szemekkel. – Kiakadok tőled – súgta halkan, mikor végleg kifáradt Keith fojtogatásában. – Hülye – nyögte fejét a dobos mellkasára hajtva.

Keith keze hirtelen a fejére tévedt, és gyengéden megsimította.

 - Túl könnyű téged felhúzni – mosolygott kacéran, mire Pete pimaszul felelt.

 - Fogd be, kell neked csinálod állandóan – morgott, és Keith egy apró puszit nyomott a kobakjára. – Ne hidd, hogy ennyitől megbocsátok.

 - Én, soha.

 - Helyes.

 - De hol van Johanna? – kérdezte Keith oldalra nézegetve, mire Pete testében megfagyott a vér. Lassan felemelkedett a dobosról, és mindketten megpillanthatták a kiscsibe élettelen kis testét, szétlapulva kettejük hasán vegyesen.

 - Azért a törött tojáshéjat vigyük el, talán ér még valamit.

100. Bejegyzés: Slash Signs

Hát, hihetetlen, de ez a nap is elérkezett. Ma hivatalosan is közzé teszem, a !100.! bejegyzést. Nem is akarom túl sokáig ecsetelni mennyire nehéz elhinnem ezt a számot, szóval lépjünk is tovább.

!100!

Askon megkérdeztelek titeket, hogy milyen rendhagyó legyen ez a bejegyzés, és a sok kérés közül kettőt mostam össze. 1. Írjak egypercest minden fandomból, 2. Mindegy csak legyen slash.

Szóval most következzék pár slash drabble, a kedvenc shipekkel.

Ringos in the Storm | Starrison * Romkom 

George Harrison/Ringo Starr

Az eső esik, a fákat viharos szél táncoltatja. Olyan, mintha a világvége közeledne London utcáin. Felesleges tagadni, a hangulat a végtelenségig elszomorító.

George a ház folyosóit járja, Ringo után kutatva. Bemegy a konyhába, a nappaliba, a fürdőbe, de a dobost sehol sem találni. Végül feladja, és a szobájába ballagva az ágyra dobja magát. Unatkozik.

Hirtelen egy hatalmas csattanás üti meg a fülét, amitől az egész teste összerándul. Most tényleg megijedt.

Erre kinyílik a szekrénye ajtaja. Benne Richie kuporog, de kezét felé nyújtja drámaian, azt mormolva:

 - Gyere te is! – Remeg, és falfehér.

 - Ringo mi a faszt csinálsz a szekrényemben?

 Stagelove | Jimbert * H/C

Jimmy Page/Robert Plant

A színpad más volt, mint a backstage. A zene mindenhol ugyanúgy szólt, de voltak dolgok, amiket emberek előtt nem lehetett csinálni. Ezt mindenkibe belenevelték a szülei.

Robert félt, és izgult. Még sosem lépett ilyen rettegésben a színpadra. Nem mondhatta meg mi történt. Nem is gondolhatott volna rá. Egyszerűen el kellett volna felejtenie. A ráadásszámra is sok figyelmet kellett fordítania, de képtelen volt rá, Jimmyvel az oldalán. Annyira elvonta a figyelmét, lassan már levegőt sem kapott. Az oxigén messze elkerülte.

Egyszerűen nem tudta visszatartani, és hirtelen a mikrofonhoz kapott, belekiáltva:

 - Most a szünetben dugtam Jimmy kibaszott Page-el! -visított szabadon.

I'll fuck Elvis | Robelm * NC-17

Levon Helm/Robbie Robertson 

 - A mosdó szűkebb, mint gondoltam – panaszkodott Lee lehajtva a vécé ülőkét, amit egy évben, ha egyszer megtett.

 - Fogd be! – vigyorodott el kéjesen Robbie, majd megint megcsókolta, sokkal erősebben, mint az előbb. Telhetetlen volt, és vad. Valahogy rossz hatással volt rájuk ez az elzártság a világtól.

 - Utállak – hergelte Levon Robertet, mikor ajkai a fülcimpájához keveredtek. – Ah – nyögte, mikor a gitáros keze letévedt. Lee nem tudott tovább várni, Robbie nadrágjához nyúlt. Mire, hirtelen egy fura dolgot vett észre.

 - Ez mi? – nézett balgán.

 - Az Elvis-es övem.

 - Mióta hordasz te ilyet?

 - Karácsonyra adtad, te idióta – csapta fejbe. 

Hate myself | Dapton * Angst

Eric Clapton/Rick Danko

Már egyikük sem emlékszik, hogyan ismerkedtek meg, vagy mi is tetszett meg a másikban. Annyi biztos, hogy Eric éppen Pattie Boydnak udvarolt. Legalábbis akart. Mire észbe kapott, és rájött, a nő nem fogja soha ugyanúgy viszontszeretni, már szakított a férjével. Nem maradt döntése.

Rick nem lehet Pattie.

Rick csak egy srác.

Semmi több.

Akkor miért köt ki mindig az ő karjaiban, és hallgatja az ő hangját? Rickky az egyetlen ember, aki meg tudja vigasztalni.

 - Nem csalódtál bennem? Nem utáltál meg? – kérdezte a cigijébe szívva.

 - Nem – simogatja Eric haját a basszusgitáros.

 - Én gyűlölném nagyon magam. Mondjuk így is. 

Photo montage | Poger * Romkom

Pete Townshend/Roger Daltrey

 - Tudod mindig is el akartam mondani neked, hogy ez sokkal többről szól, mint barátság. Én szeretlek Roger. Nem. Szerelmes vagyok beléd.  – dadog Pete, kivörösödött szemekkel. – Rog, olyan vagy nekem, mint a fény az alagút végén. Úgy érzem csak a te mosolyod tud elég erőt adni ahhoz, hogy az életre még gondolni tudjak – dörzsöli a homlokát. – Tudom, hogy sosem derülhet ki ez, amit most mondok, de csak az tesz boldoggá, ha melletted lehetek, és vidámnak láthatlak. Azt akarom, hogy te is boldog légy, Roger.

 - Oké, de mi lenne, ha ezt nem csak a fényképének mondanád? – fogja a fejét John. 

Black or White | Donolan * H/C

Bob Dylan/Donovan

Az éj sötét volt, és furcsa árnyak járták. Némelyik hasonlított egymásra, mások nem. Nagy zaj járt a kedvteléssel. Sörös üveg tört, és comb nyílt. Az életnek valóban fekete és fehér oldala is van. Bob inkább előbbit ismerte, még ha a másikba is vágyott. Mégis, nem tudott átlépni a fénybe. Valaki a másik oldalon tartotta.

 - Bob, gyere vissza. Nem bírom nélküled – rebegte Donovan a sötétből, a félhomályban.

 - Donnie. – A szavak nehezek voltak, és minden pillanatban egy centi mélyen Bobby szívébe vájódtak. – Donnie, én nem akarlak szeretni tovább.

 - Hol a „de”? Mindig van, Dylan! – emelte hangját Donovan kétségbeesetten.

 - Itt. 

Wishes | Mclennon * Romkom

John Lennon/Paul McCartney

Paul felült az ágyból, és felnézett egyetlen szerelmére, akiről jól tudta, egy életen át hozzá fog tartozni. Cseppet sem keserítette el a gondolat, hogy egy embert zár a szívébe örökre. Főleg, mert John egy volt a sok közül. Mindig kilógott a sorból, csupán nem azon a módon, mint Macca.

 - Minden oké? – kérdezte Lennon az őt szemlélő Paulra nézve.

 - Persze, csak eldöntöttem valamit – dünnyögte vigyorogva. Gyönyörű volt a mosolya.

 - Végre az arcodra is lehet? – kiáltott fel John lelkesedve, mire a basszusgitáros szánakozó tekintete mindenét lelohasztotta. – Fásult vagy – nyögte megvetően.

 - Te meg perverz. – sóhajtott. – Én meg hamarosan vak. 

Your Face | Day Davis * Incest

Ray Davies/Dave Davies

 - Ennél gusztustalanabb dolgot nem tudnék képzelni – mormolja Dave a sátor oldalának dőlve.

 - Pedig sok pornót nézel – feleli Ray a kártyákkal játszadozva.

 - Nem többet, mint te – kacsint bátyjára a fiú. – Mondjuk az, hogy perverz állatok vagyunk, ezek után már cseppet sem kérdéses – neveti el magát. – A kicseszett pokolban fogunk elrohadni, ugye tudod?

 - Jah – nyögi Raymond bármi felelősségérzet nélkül. Oszt.

 - Szörnyű a pokerfaced – húzza fel szemöldökét az öccs.

 - A tiédet inkább meg sem említem, oké? – mosolyodik el a báty önkényesen. – Csak azt nem tudom, hogyan gyónom majd meg, hogy tudom milyen az öcsém arca orgazmus közben.

Drunk Dinner Time | Moonwistle * Romkom

Keith Moon/John Entwistle

Miután vége lett a keservesen sikerült koncertnek, a Who tagjai szétszélednek. Mindenki haza indul, azon gondolkozva, mi lesz még itt? A közönség szörnyű volt, a zene sem volt bíztató, és a menedzser is lelépett. John komolyan kezd kételkedni saját magában. Mielőtt hazamenne gyorsan vesz egy sört a boltban. Máskor nem tenne ilyet, de a mai más. Mire hazaér elkezd dölöngélni. Nem bírja a piát.

 - Siess édesem, Keith átjött! – hívja az anya a házba.

Az asztalnál ül. John a vacsora közben letapizza, és Keith rájön, hogy Enty részeg. Ennek csak jó vége lehet. Ja, bocsi összetévesztettem a nevetek. Keith John.

Hallatlan halandóink

 Labels

A The Who Fanfiction, In the 60s, John Entwistle, Keith Moon, One-shot, Pete Townshend, R, Roger Daltrey, Romkom, RPS, The Who

Frank Sinatra - Fly me to the Moon

Néha, ha magunkhoz akarunk venni valamit, nem elég csak előre nyúlni. A széket nekünk kell előrébb húzni. Amikor egy szép virágot szeretnél látni, nem elég megvenni, majd a vázába áztatni, el kell ültetned a kertedbe, és akkor egy életen át fog bimbózni, csakis neked. Ha ezt is sajnálod tőle, hát egy hét után elhervad. Nincs szomorúbb látvány egy elhervadt rózsánál. Az elmúlás mindenkit elér, hiszen születünk, hogy meghaljunk.

Így gondolta ezt az a fiatal, életerős lányka is, aki ma meg fog halni. A neve Agatha. Vörös, rövid haja van, és az orcáját megannyi kacér szeplő borítja. Alig huszonkét éves, még előtte áll az élet, gondolhatnánk, de a szörnyű szépség most mégis megszületik.

Agatha álma, már gyerekkorában is a teázgatás volt, a porcelánbabái körében. Ahogy cseperedett, rájött, mit sem szeret jobban, mint az embereket. Imádott köszönni, ajtót tartani, vagy esernyőt fogni másoknak. Úgy gondolta, egy magafajta egyszerű ember azzal járulhat legjobban hozzá az emberiséghez, ha ehhez hasonló kedves tetekkel aranyozza be mások napjait.

Mikor nagyapja meghalt, és vagyonát ráhagyta, az idős férfi egy mondatot fűzött a megannyi pénzhez: „Váltsd valóra az álmod, a felhők közül mosolygok rád!”

Agatha úgy érezte révbeért, amikor a Rouge Sourire Cafe kinyitotta kapuit. Egy közepesen forgalmas főút sarkában kapott helyet ez a kimondottan kifinomult kávézó, közel London belvárosához. Az épület falain vörös és arany sávok cikáztak végig, ahogy az ajtó fölött egy kerek kis bronz csengő csilingelt, akárhányszor valaki belépett az aprócska presszóba. Az albakokat világosbarna zsaluk díszítették arany szegecsekkel, míg a párkányokra tett virágföldből rózsaszín muskátli bújt elő.

Öröm volt belépni, és ahogy ezt az ember meg is tette, egy bájos, zöldkróm színű kandallót pillantott meg, amiben halkan ropogott a tűz, arra várva, hogy a mellé tett fonottkosárból a többi fahasábot is rádobja valaki. A kandallóval szemben volt az aranybarna pult, ami mögött Agatha sürgött naphosszat. A hófehér falon végi ácsolt fogas lógott, amibe egy-egy tulipán volt vésve. Az asztalok közel egymáshoz helyezkedtek el, és az ablakból jól lehetett látni a szemben lévő park hatalmas fűzfáit, és rózsabokrait. Azonban, ha valaki még beljebb merészkedett, a kávézó pultja melletti folyosó egy kis keringőbe vezetett, ahol a szabad ég alatt lehetett helyet foglalni, egy rózsalugas előtt. A belső udvart mindenhol színes virágok díszitették, és az asztalokon feszülő terítőkre végig rózsák voltak hímezve, akárcsak a székek párnáira. Mindeközben a kávézó minden sarkába elért a szelíd lemez játszó zenéje, ami a húszas évek swingjét játszotta.

Agatha árai közepesen voltak borsosak, de aki az igényes környezetre, és a szeretettel sütött házi kekszekre, vagy tortákra vágyott, az örömmel nyúlt a zsebébe.

A tulajdonosnőnek csak két alkalmazottja volt, Puck és Marla. Utóbbi egy kedves barátnője, aki cukrásznak tanult, és amint elvégezte az iskolát, már jött is. Puck volt az az Olaszországból érkezett bevándorló, aki esténként kitakarított mindent. A nyelvet nemigen beszélte, de minden foltot el tudott tűntetni, ezért nem is nagyon számított.

A boltot egyedül is el lehetett vezetni, de ha Marla éppen nem ért rá, a bátyja, Ron ugrott be, aki már régóta udvarolt Agathának.

A kávézó nem fogadott túl sok embert, de keveset sem. Kereset mindig akadt bőven, főleg, amikor ’65 szeptemberében egy Jimmy Page nevű ismeretlen be nem tévedt, majd szét nem kürtölte Anglia összes zenészének, hogy milyen otthonos ez a hely. Utána özönlöttek a tömött zsebű sztárok, és holmi búvóhelyként tekintettek a Rouge Sourire Cafe-ra. Ezek után Agatha vevőköre félig állt idős, nyugdíjasokból, félig leendő világsztárokból. Szerették Agathát, mert nem volt pletykás, csak vidám. Kedvesen beszélt ugyanúgy egy vén, kopaszodó férfihoz, mint Paul McCartneyhoz.

Valamilyen varázslatos okból kifolyólag a temérdeknyi rajongó nem sejtette meg, hogy micsoda parádé áll ebben a kis sarokházban, rajta a francia bronzfelirattal.

Agatha a reggelt úgy kezdte, hogy a biciklijével el gurult a piacra. Vett friss gyümölcsöket, és havonta a kikötőből hozott teát mag kávébabot. Utána kávézóba ment, és először gondosan meglocsolta a virágokat. Ha ezzel elkészült, még egyszer letörölgette az asztalokat, majd begyújtott a kandallóba. Ilyenkor érkezett meg általában Marla, és készítette elő a süteményeket. Mikor kibeszélték Marla esti félresikerült randevúját, kinyitottak. Ez a rituálé ma is pontosan így zajlott le. Senki sem számított bármi váratlanra.

Az eget nem borította senki, és a mosolya talán a földig is elért, bár abban kételkedni lehet, hogy valóban nyolc perc alatt. Az élet reggel megkezdődött, és sorra betértek a vendégek teát és kávét rendelve, vagy éppen süteményt. Kutyás asszonyok hatalmas kalappal, költők jegyzetfüzettel, és egy bajuszos zongorista is.

Ahogy a kandalló feletti kakukkos úra mutatója egyre csak forgott, hirtelen ismerős arc háta mögött zengett a csengettyű.

Roger Daltrey volt az. Szőke, göndör haja és halszálkás szürke öltönye most is éppen annyira vonzóvá tette, mint csodakék szeme. Ő mindig kedves, no meg rendkívül illedelmes volt, akárhányszor csak betért ide. Most is hangosan köszöntötte Agathát, akinek a szíve mindennél hangosabban dobogott a közelében.

 - Jó napot! – szólt ékes, mély hangján.

 - Üdv! – mosolygott rá Agatha az apró, kékfestő köténye mögül.

Rog lassan átsétált a presszón, majd az egyik kandalló melletti négyesnél foglalt helyet. Miközben a többiekre várt, elmélyedt a szvingben, és Frank Sinatra dalolásában.

Nem sokkal később két másik fiatalember érkezett, akik látszólag nem is ismerték egymást. Mindkettőjüknek rövid, sötét haja és égkék szeme volt, míg az egyik fehér, a másik kék inget húzott fekete nadrágja fölé. Utóbbi, Pete még hózentrógert is megára erőltetett.  John ennél sokkal visszafogottabb volt. Már az arcán is látszott, hogy csendes, békés lélek, tele szeretettel.

Pete és Enty besétáltak, majd helyet foglaltak Roger mellett.

 - Ahoy – nyögte a gitáros lélektelenül. – Keith? – nézett fel míg bemászott a belső székre Rog mellé.

 - Te láttad már valaha pontosan érkezni? – felelt az énekes gúnyosan. Nem bántásnak szánta, Keith személyisége egyszerűen csak ilyen volt. Szeles, eleven és fékezhetetlen. Senki sem tudta, hogy éppen mi jár a fejében.

Mind nevettek Roger megjegyzésén, kivéve John, aki inkább elszégyellte magát a dobos helyett is. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen.

Keith jó pár percet váratott magára, mikor végre ő is kivette a részét a csengő táncoltatásából. Szél fújta haja, és a széltől kipirosodott arca volt, míg fekete kabátja fölé egy kockás sálat húzott. Miután belépett, rögtön a fogasra akasztotta télies ruháit, majd némi keresgélés után rá is talált a többiekre.

 - Sziasztok skacok! – vigyorgott vidáman, és Enty kénytelen volt megfeledkezni minden céltalan haragjáról. Keith nagyon jól nézett ki. Ennyi elég volt a felejtéshez.

 - Csá – köszöntötte Pete az asztalnál, mikor beült John mellé. – Most mi volt? – nézett Keithre.

 - Nem fogjátok elhinni! – kezdett boldogan a mesébe, mire John rögtön közbe vágott.

 - Az nem kétséges – jegyezte meg halkan, mire Keith egy fejrázás után folytatta.

 - Ahogy jöttem a főúton sétáltam, meg minden, erre megpillantottam egy nőt. Szőrme kabátot viselt, meg kalapot, és a csatorna fölött zokogott.  Odamentem hozzá, és kiderült, hogy a pincsi kutyája beesett a rácsok közé – kezdett nevetni a társaság. – Erre fogtam, kihúztam a kis dögöt, és a nő nem viccelek, konkrétan rám ugrott. Behívott a kabátboltjába, hogy válasszak valamit. Beküldött egy fülkébe, aztán ő is bejött, és nem viccelek, az a nőci profi volt – kezdett mutogatni. -  Csak úgy lekapott. Semmi kérdés, semmi válasz, csak csinálta, csinálta, én meg nem tudtam semmit tenni – sóhajtott elégedetten, és John egyszerűen képtelen volt elviselni Keith önelégült arcát. Hirtelen Rog és Pete nevetése közben felállt, és szó nélkül a mosdó felé indult.

Keith mosolya hirtelen elmosódott, és kezdte megbánni, hogy ilyen hülyeséget talált ki, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. A valóság kifulladt annyiban, hogy elaludt.

 - Nem kéne ilyeneket mondanod előtte, tudod milyen érzékeny – mormolta Roger komor arckifejezéssel, mire Pete kéjesen elvigyorodott.

 - Én is érzékeny vagyok ám – kacsintott a gitáros, de Roger csak szánakozva elmosolyodott.

 - Nem bírod, ha egy percre is nem rólad van szó, mi? – nézett vissza rá kihívóan, és Pete alig bírta visszafogni magát, hogy ne csókolja meg szőke hercegét.

 - Nyugi, csak azt utálja, ha te nem róla beszélsz – vetette oda Keith, majd lassan felállt. – Na meglátogatom hókefélkét – folytatta, mire Rog és Pete elröhögte magát. Nem zavartatták magukat különösebben, és azt sem bánták, hogy Keith lelépett.

Ami azt illeti, ő a mosdóba indult, ami a pulttól balra helyezkedett el. Csupán két kis szoba volt, benne egy-egy mosdóval, bármilyen olcsó piszoár nélkül. Keith belépett a férfi részre, aminek szűk előterében lógott egy tükör, alatta egy mosdócsészével. Vett egy mély levegőt, mire orrfújást hallott meg hirtelen. Egyértelműen John bőgött odabent.

 - Hé! Te vagy az Oxy? – kopogott be, nem jött válasz. – John, ne csináld ezt velem, sajnálom! – támaszkodott az ajtónak, hogy jobban hallhassa Enty fészkelődését. – Bocsánatot kérek, hallod? Egy pöcs voltam. Egy pöcs is leszek. De tudod, nem gondolom komolyan – halkult el. – Naa, gyere ki! – rebegte.

 - Hagyj békén – felelte John remegő hangon. – Nem érdekelsz.

 - Csak vicceltem, te is tudod – mormolta Keith tudva, ennyi azért mégsem lesz elég. – Azt akarod, hogy kimondjam? – tette fel először a kérdést. Eddig még sosem beszéltek az egymáshoz fűződő érzelmeikről. Nem is igazán volt ez a dolog egyértelmű. Hogy mik is voltak. Szeretők, szerelmek, vagy csupán közeli barátok? Nyitott kérdésként tekintettek rá. A nyilvánvalóvá annyi vált, Keith néha részegen rámászott Johnra, aki hagyta. Szerették megölelni egymást. Sokáig, hosszan. Csók, puszi, és valahogy mindig egy szűk helyen kötöttek ki, többnyire ruha nélkül. Az egymásra vetett mosolyok miatt mégis tudni lehetett, ezek ketten őrülten szeretik egymást. De józanul erről nem beszéltek. Sosem került szóba a tegnapesti menet vagy csók. Titok volt. Legalábbis Rogeren és Pete-en kívül senki sem tudhatott róla. A rajongók, meg az újságok főleg nem. Tilos volt nyilvánosan hosszan egymáshoz érni, a kézfogásról meg szó sem eshetett. Egyszerűen tabu volt. Teljesen más, mint Rogéknál. Ők bármikor kacérkodtak egymással, vagy ölelkeztek. Szeretők voltak. Talán éppen ezért fájt annyira Johnnak, hogy Keith képtelen volt egyáltalán magának bevallani, hogy mi is a helyzet. Unta már a sok nőkről szóló csodabeszédet. Ezért sem kapott levegőt a vécé szűk falai között, mikor Keith ezt kérdezte tőle. Mi?

 - Hagyd abba a viccelődést – nyögte Enty elgyengülten, mielőtt még Keith egy kiscicáról kezdett volna dumálni. Hirtelen megszólalt a Fly me to the Moon, és Sinatra hangja beszivárgott egészen John füleihez. Jól ismerte ezt a dalt. Mindketten kívülről tudták, hogy miről szól. Bár a tükörben nem olyan nehéz felismerni saját magunkat.

 - John – súgta Keith szelíden, összeszedve minden bátorságát. – É-én szeretlek.

Nem jött válasz. Egyedül Sinatra és a szívdobogás nem hallgatott el.

Az zár egyszere megmozdult, és az ajtó lassan kinyílt. Keith bebújva Entyt a mosdó tetején kuporogva találta, rózsavörös arccal. Elmosolyodott, majd visszazárta az ajtót.

 - Én is – fordította el a fejét, nehogy a holdja szemébe kelljen néznie, még véletlenül se.

 - Te is? Azt hittem már egyedül nyúltam a zeném egy fekete bandától – vágott álszent képet Keith, és Johnnak mosolyognia kellett. Végülis, amit annyira utált, azt éppen annyira szerette is benne.

 - Én is szeretlek, te idióta – nyögte ki végre, és Keith elégedetten vigyorodott el.

 - Na, ha valóban így van húzz arrébb, mert mindjárt össze hugyozom magam – mutogatott a kezével, és Oxy ma sem csalódott benne. Odébb lépett, mire Keith hirtelen a kezébe nyomta a zakóját. – Fogd már meg lécci – tette hozzá, mire John kidülledt szemekkel vette tudomásul, hogy szerelme bármi szégyenérzet nélkül vette igénybe a mosdót az orra előtt.

 - Moon! – fordult meg olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott összeszorítva szemét.

 - Jajj ne már, férfiak vagyunk, kibírsz ennyit hercegnő – jegyezte meg, míg Enty arca szépen újra elpirult. Miközben Keith éppen végzett, az kinti ajtó kinyílt, és valaki besétált. Keith és John tekintete elborzadva találkozott, mikor rájöttek, ebből a helyzetből nem jöhetnek ki jól. Meg a fülkéből sem. A dobos lehúzta a vécét, majd lassan kisétáltak. Mindketten. Egymás után. Mondani sem kell, az idős, őszülő, szakállas férfi méltatni sem bírta a helyzetet, csak rémülten pillantott végig rajtuk.

Kiérve a folyosóra persze egyikük sem tudta visszatartani nevetését.

 - Láttad az arcát – gúnyolódott Keith, és csak hergelte Johnt.

 - Oké, ez vicces volt – bólogatott Enty is mosolyogva, kiindulva, de a dobos hirtelen megfogta a könyökét. – Mi az? – nézett vissza rá, de többet nem is tudott mondani, mert Keith pipiskedve megcsókolta. Ez már a századik is lehetett, hogy ajkaik összeértek, de mégsem volt ugyanolyan. Mindketten tudták, hogy odabent az előbb valami megváltozott. Nem voltak négy fal között, John mégis magához ölelte a kis Keith-et, olyan szorosan, ahogyan csak tudta. A sajátján érezte a szíve dobogását.

Hirtelen azonban egy hangos durranás hallatszott az előtérből. Mindketten megrezzentek, és egyből a másik szemébe nézve, azt tátogva: „Ez mi volt?”

Keith hátra tolta Johnt, hogy megnézze mi is történt, de mikor kiért volna, egy maszkos fickó ugrott elő, kezében egy revolverrel. Szerencsétlenségükre nem a Beatles új albumával.

 - Mozgás előre, gyerünk! – mondta éles hangon, mire mindketten felemelt kézzel előre ballagtak. A férfi végig fegyvert tartott rájuk, majd a mosdóból az öreget is kirángatta. Az előtérben mindenkit egy helyre terelt, míg a társa a kasszát pakolta ki Agahta holteste felett.

Keith és John gyorsan Rog meg Pete mellé lépett, mégis csak egy csapat.

 - Mi a helyzet? – súgta a dobos oda nekik halkan.

 - A két faszi éppen kirabolja a kócerájt – vetette oda félvállról Pete, mintha neki csak egy újabb hétfő lenne. Nyilván a süketsége miatt cseppet sem rémítette meg az eldördült lövés.

 - Fasza – sóhajtotta Keith, mire a kettes számú maszkos pacák rászegezte a pisztolyt.

 - Kuss legyen kertitörpe! – ordította ingerülten.

 - Ez még annak se jó – tette hozzá halkan a vénember, mire a revolver hirtelen rá mutatott.

 - Még egy szó, és én esküszöm lelövök valakit! – emelte vel a maszkos még jobban a hangját, az öregre meredve.

 - Őket lője le – nézett az öreg Johnra és Keithre. – Azok ott ketten buzik! – háborgott, mire Pete képtelen volt visszafogni a nevetését.

 - Maga meg szatír kukkoló! –  fordult felé Keith komolytalanul. – Melyik a rosszabb?

 - Mindenki, pofa be! – kiáltotta a tolvaj, majd a plafonba lőtt. – Talán meg akartok halni? – kérdezte fenyegetően, de Pete nevetve szólalt meg.

 - Kedvesem, zenészek vagyunk. Szerinted? – ironizált, mire minden túsz hangosan röhögni kezdett. Még ilyenkor sem tudtak komolyak maradni.

Ez a történet mégis szomorú. Nem?

Siratóének az álarcosoknak 3/3

Siratóének az álarcosoknak

3/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Hát íme, az utolsó rész, ami lezárja kis történetünket. Remélem tetszeni fog, meg minden blabla, szóval hajrá. Ha elolvastátok ne feledjetek kommentet hagyni, és sipákolni.

Kellemes olvasást!

Siratóének az álarcosoknak 2/3

Siratóének az álarcosoknak

2/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Ahogyan azt ígértem, ma már hoztam is a második részt, és holnap a harmadik is felkerül. Sajnos ez a középső a legrövidebb, de na aggódjatok, az utolsó mindenképpen kárpótol majd titeket! 

Kellemes olvasást!

Siratóének az álarcosoknak 1/3

Siratóének az álarcosoknak

1/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Öhm, igen egy semmiből előbukkanó Keith ficet hoztam, és meg lehet nyugodni, előre elkészültem mind a három résszel, szóval most már csak feltöltögetem őket. Hemzseg az Elvis utalásoktól, én sem értem miért, de ez van. Remélem tetszeni fog nektek. És mivel mostanában nagyon hosszúak, amiket kirakok, meg akarom kérdezni tőletek, hogy melyik tetszik jobban: A rövid ficek, vagy a hosszúak? 

Kellemes olvasást!

Dark Dock Lives

 Labels

A The Who Fanfiction, Dark, Hurt/Comfort, Keith Moon, One-shot, Pete Townshend, PG-13, RPS, Songfic, The Who

Otis Redding - (Sittin' on) The Dock of the Bay

Egy újabb nap, amikor a víz hullámozva mossa a folyópartot, mintha csak élete nagy csatáját vívná újra, és újra. Csak arra tud gondolni, hogy még ennek a magányos folyónak csörgése is többet jelent, mint ő maga. A fel-fel fröcskölő víz, ami magában hordozza a hajók rozsdáját, és az éjsötét éjszakákat, amikor az apák családjukat elhagyva tovább hajóznak, egy új világba. Valahová, ahol később talán azok a dolgok, amik ma a szőnyeg alatt hevernek, ott a szivárvány színében lebeghetnek az óceán sós vizében. Kár, hogy a világ néha nehezen változik.

 - A sirályok azok. A sirályok.

Talán valami szellő segít elfújni azokat a kellemetlen kínokat, amik gyötrik. De ha azok nem is, az egyik madarat csak sikerül megzsarolni.

Az elborult indulatok ilyenkor mélyen a felszín alatt bujdosnak, pedig itt nincs túl sok minden, amit büntetlenül ne lehetne eltörni. Valami mégis visszatartja attól, hogy igazat adjon a kéretlen hangoknak, amik azt állítják:

TE IS EMBER VAGY.

Inkább csak ül csendben, nézi a vizet, és hagyja, hogy a lábát csiklandozó hullámok az este közeledtével harapós buldogokká váljanak.

Képzelet lenne talán, hogy minden percben képes mosolyogni? Lehet, hogy igazából előfordulnak olyan percek, mikor tudtán kívül elhervadtak ajkai?

Bizonyosság lenne talán, hogy az életének két oldala van? Az megkérdőjelezhetetlen, hogy néha kijön ide, és hallgat. Nem beszél, kuncog, viccelődik, vagy kekeckedik az egyik kacér sirállyal, akinek volt bátorsága a közelébe jönni. Nyugalom van a dokkokban.

 - A kurvaéletbe! – suttogja, majd kezeit lassan végigcsúsztatja a haján, és vesz egy mély, újjáélesztő levegőt. – Itt sem vagyok. Nem is vagyok. Ha nem is létezem, nem is hiányzok senkinek. Nem mondhatják a nevemet. Nincsenek emlékek, amikben szerepelek, és a föld ugyanúgy forog a nap körül, nem? – Mi is a nevem? – Ha, Peggie? – néz a mellette lévő kerek kavicsra, amit múlthéten egy kacsázó kölyök felejtett itt, mikor az anyja hazarángatta, azt kiáltozva: Még egy ilyen bajkeverőt!

Peggie, a kő, nem tud válaszolni a kérdésekre. Eddig még a nevét sem tudta, és a női vonásairól is csak most szerzett tudomást. Annyiban azonban teljesen biztos, hogy ezt a srácot valami elkezdte felemészteni, és abban sem kételkedik, hogy a szemben locsogó sirályok, a jelzőbúján úszkálva, még csak tudomást sem szereztek az új ruhájáról.

 - Őszinte leszek veled – kezdi el hátradőlve, mintha csak az unokatestvéréhez beszélne. – Szerelmes vagyok – motyog, mire hirtelen elváltozik a hangja, és Poppinszosan kezd nyivákolni:

 - Te most flörtölsz velem? – feleli magának.

 - Ne viccelj, Mr. Poppins mellett semmi esélyem – vágja rá, és szegény kőnek fogalma sincs, hogy mi baja van ennek a fickónak. Talán jobb lenne odébb gurulnia.  – Igazából Róla van szó, tudod.

 - Róla? – nyávogja, akár egy cirmos cica.

 - Igen. Félek, hogy nem érti meg, hogy én komolyan mondtam. Talán csak nehezebben alszik el ma este, vagy még csak egy sóhajjal sem gondol rám. Mi van, ha bele sem gondolt? Nem úgy érez, ahogy én. Most nem tudok mosolyogni. Most? Nem – hadarja, majd lecsukja a szemét, és nincs több napfény. Ez egy sötét dokk.

Az a kerek, fényes kör egyre csak bukik az ég alá, mintha csak el akarna bújni, nehogy Keith még őt is hibáztatni kezdje. Ő mégis azt hiszi, hogyha egy percre elveszti jókedvét, már a nap sem süt rá.

Nem lehet igaza a hangoknak.

KEITH NEM KELL MINDIG ILYENNEK LENNED.

Bántsd magad, és ússz le a víz alá, hogy megtaláld azt a hableányt, aki elvezet a boldogsághoz. Szedd fel az összes aranyat, aztán söpörj homokot Atlantisz papjaira. Ússz fel, érezd a levegőt, a meleget, és soha többé ne menj vízbe. A víz csak emlékeztet arra, hogy milyen az a hely, ahol minden tökéletes. Kinek kell a pompa, és a varázs?

 - Egy áruló vagy Craig – emeli fel a kezét, majd határozottan bemutat a napnak. Azért a bazdmeg-et nem teszi hozzá, mert a bolygóknak jár ennyi. Némi tisztelet szorult belé.

Peggie meg csak fogná a fejét, ha lennének kezei.

Keith hiába próbálja átadni magát a legelkeseredettebb érzelmeinek, így sem szűnik meg önmaga lenni. Hiába érzi úgy, hogy a szívébe ezernyi kard szúródik minden pillanatban, hátradől, és sütteti magát Craig utolsó sugaraiban.

Kellemes is lehetne, ha a hangok nem kínoznák belül.

ÉREZNED KELL.

A fejében csapkodó ritmusok hirtelen valóságossá válnak, és egyre hangosabban közelítenek felé, hogy letöröljék a párát az arcával szemközti tükörről, hogy tudjon pucéran feszíteni. Minden embernek vannak szükségletei.

Jobb láb, bal láb. Jobb láb, majd balláb, és hirtelen megtorpanás. Lihegés. Öröm szaga terjeng a levegőben. A tipródások jó ideig elhallgatnak.

 - Keith. – A hang eltéveszthetetlen.

A név gazdája lassan feltápászkodik, és Őt pillantja meg.

 - Helló Pete – köszön illedelmesen, miközben leporolja magát.

 - Mit csinálsz? – kérdezi Ő, mintha csak egy sima csütörtök lenne.

 - Mrs. Peggie Poppinsal csevegtem.

 - Ő az új barátnőd?

 - Lehetne – vágja rá Keith indulatosan, majd elhalkul a hangja. – De Mrs. Poppins túl nagydarab ellenem – kezd szemezni a cipőjével.

 - Ajánlom is, mert mostantól Mrs. Townshend vagy – akadozik Pete hangja, mert cseppet sem biztos abban, hogy Keith helyeselő választ ad. Még azt a befejezést is a beszélgetés végére képzelte, hogy vízbefolytja. – Vagyis, vagyis az enyém vagy, és ennyi – dadog.

 - Chh – fintorog Keith, majd lassan szó nélkül, lehajtott fejjel elsétál Pete mellett. Nincs mit mondania.

 - Bazdmeg – fordul meg hirtelen. – Akkora egy pöcs vagy, hogy… - folytatná a szitkozódást, mikor Keith hirtelen megfordul, megragadja Pete gallérját, és odahúzza maga elé.

 - Melyik idióta pöcsözi le a feleségét? – vág őrült vigyort, mire mindketten elmosolyodnak, és a gallér megcsókolja a nyakkendőt. Az ing udvarol a zakónak, a zokni puszit dob a cipőfűzőnek, míg a nadrágszár a cipőtalppal enyeleg.

- Na de fiacskáim, ezt nem szabadna nyilvánosan! – panaszkodik Peggie.

Nevetnek.   

A long Ride 2

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene

Egy újabb adag Whoskodás, mert ez talán enyhíti a suli okozta lelki sérelmeket, vagy nem. Remélem azért tetszeni fog a kis csavar, vagy mi. Ajánlott hozzá elolvasni az előző részt, mert egy szenya vagyok, és nehezítettem a dolgokon, just for you guys. Hajrá!

Kellemes olvasását!

A long ride 1

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene

Keith Moon 70. születésnapjára kap egy kis ajándékot, egy rövidke sorozatot, amiben természetesen főszerepet játszhat. Majdnem. No sebaj, Keith tudod, hogy szeretünk. Egy kicsit történet mesélős lett, mert újra E/1-ben akartam írni, szóval, ha valaki hozzám hasonlóan nem vevő rá, attó bocsánatot kell kérnem. Mindegy. Remélem részt vesztek velem ebben a kalandban!

Kellemes olvasását!

Who's Batman?

Who's Batman? 

The Who * Batman * AR * Crossover * Ficlet * Filk * Mystery * R * Zene

Sziasztok! Ma egy kis wtf dolgot hoztam nektek, ami egy rövid kis fordított valóságos dolog. Ficlet, szóval elég rövid, és szerintem a cím magáért beszél.

Egyébként az egész A Quick One album egy wtf kategória. Ha valaki vevő az ilyesmire érdemes meghallgatni. 

Kellemes olvasást! 

The Mad Keith

 Labels

A The Who Fanfiction, In the 60s, John Entwistle, Keith Moon, One-shot, Pete Townshend, R, Roger Daltrey, Romkom, RPS, The Who

The High Numbers - Zoot Suit

Ez a nap egy hazug disznóként oldalgott fel London fölé, és az öntelt suttyó még csak nem is szólt előre. Nem mintha egy ekkora csillagnak ilyen kötelezettsége lenne, ez mégis udvariatlanság. Az angoloknak biztos. Pedig Keith sosem volt olyan hivatalosan, ötkor tea angol. Őt nem lehet normális kifejezéssel illetni. Ő egy majom.

Talán a felelősség tudat veszett ki belőle egykor, pont mint Pete-ből. Mr. Townshend akkor bukott ki a felelős emberek listájának aljáról is, mikor ezt a bizonyos majmot vette be a bandájába.

 - Vicces, meg minden, de te egy kibaszott idióta vagy, hogy őt választottad – panaszkodik Roger az anyja karosszékéből. Képtelenség komolyan venni, ha még Mrs. Daltrey rózsaszín kalapja is a fején pihen. Egyedül John tud ilyenkor is komoly maradni. Ő igazából mindig csak egy arcot vág. Ez a  ,,Hol a rákban vagyok? Áh, leszarom” arc. Egy kicsit súlyos, de azért beszélni még tud. Néha.

 - Igaza van – jegyzi meg halkan John az apai karosszékből, amin persze katonásan, mereven ül. Titokzatos, és soha, senki sem tudja, hogy mégis mi járhat a fejében. Bár, most bizonyára az újfiún gondolkozik. Vagy a basszusgitárján. Sose lehet tudni.

Pete a hosszú szövegkanapén fekszik, és számolja, hogy hány cigije maradt meg. Szinte ügyet se vet arra, hogy a két bandatag éppen vétózni készül.

 - Szerintem jó a srác. Őrült, de jó – mormolja, mire Roger arca ismét kezd vörössé válni.

 - Rakd már el azt a kurva cigit! Ha anyám meglátja a kanapén, kicsinál! – kiáltja mérgesen, akár egy morcos tacskó.

 - Igenis – üvölt vissza Pete, és kettejük között úgy süvít a szél, hogy szegény John csak próbál nem eldőlni a székkel. A szobát, sőt… lakást beborító vihart végül egy kissé félénk csengőszó szakítja felbe. Az őrült Keith megérkezett.

Hogy eddig pontosan mit tudtak Keithről? Cuki, mert szép, nagy, kerek, szemei vannak, és a frizurája is elég gomba ahhoz, hogy zenéljen. Őrült, mert úgy püföli a dobokat, mint egy szellemileg sérült elmebeteg. Keith, mert így mutatkozott be. A vezetékneve meg valami rövid hülyeség, mint nap, csillag, vagy valami ilyesmi. Ezen kívül semmi.

Roger lassan az ajtóhoz lépked, majd a falnak dőlve kitárja az ajtót. Az újfiú áll ott magányosan, zsebre dugott kezekkel.

 - Gyere! – köszönti mosolyogva a házigazda, mert ő valamiért mindig kedves tud maradni. Ez még egy megoldatlan kérdés. – Ez az ősök háza, szóval, ha lehetséges itt ne verj szét semmit – jegyzi meg Rog.

 - Ja… Kösz, de hoztam magamnak sajátot – mutat Keith a dobverőire, a hátsó zsebében, mire Roger minden ellenszenvét félretéve elneveti magát. Ez a kölyök tényleg őrült.

 - Hibbant vagy – kuncogja, mire Keith csak elpirul. – A többiek itt döglenek bent – teszi hozzá, és a nappalira mutat. Az újfiú tekintete szinte rögtön Johnra szegeződik, aki csak a cipőjét bámulja. Aztán Pete-re néz, aki mosolyogva áll fel mellé. Jár neki az udvariasság medál. Azért mégsem olyan könnyű letagadni az angolságot egyeseknek.

 - Csá, Keith! – nyújtja a kezét, majd csábosan rákacsint, mire szegény John arca teljesen elvörösödik, még így, két méter távolból is, míg Keith egyáltalán nem az a srác, aki nem menne bele a játékba.

 - Kérlek! – leheli. – Csókot! – vágja rá, mire Pete nevetve egy ótvar puszit nyom a kezére, és amint megteszi, Keith pukedlizik. Erre Roger is elkezd kacagni, és Pete sem képes visszafogni magát. Egyedül John ül rémülten a megszokott arckifejezésével, és ki hangsúlyozódik a  ,,Hol a rákban vagyok?” része. Nem is szól semmit, csak némán a mosdó felé sétál. Így a nevetésködében észre sem veszik, hogy eltűnt. Kicsit csendes. Túl csendes.

 - Hát, ő? – mutat az üresen ringatózó karosszékre hirtelen Keith. A többiek odanéznek, de csak a vállukat vonják.

 - Az ökör? – kérdezi Rog. – Ja, ő gyakran csak úgy felszívódik.

 - Ökör? – néz döbbenten az újfiú.

 - Erős, és nyugalmas – nyögi Pete, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Egyáltalán nem az. Inkább abszurd. Vagy egyenesen elképzelhetetlen. – Csak most kicsit, más. Érted – teszi hozzá, a fejét oldalra döntve, mire Keith csak értetlenül bámul rá. Mintha valami macskához beszélne. Kezd teljesen biztos lenni benne, hogy ez a zenekara állatokból áll.

 - Egyébként este megyünk inni, és mostantól neked is ott kell lenned – nyögi ki végre Roger, és Pete a szemével majdnem pofán vágja, amiért az elején olyan előítéletes volt, most meg így nyomul.

Egyébként ők ketten folyamatosan veszekednek, vagy ölelgetik egymást. Senki sem tudja, hogy mikor van mosolyszünet, vagy éppen boldogság. Vagy harc, vagy béke. Vagy kóró, vagy rózsa. Vagy fagyi, vagy spenótfőzelék. Legalábbis John így tudja meghatározni. Igen, ő egy kicsit fura.

 - Csak ha ti fizetitek – feleli öntelten, ami éppen elég közvetlenné teszi ahhoz, hogy csak nevessenek rajta. Mellesleg mind pontosan tudják, hogy nem fognak fizetni. Ki szokott fizetni? Piáért?

John lassan, kimérten sétál vissza közéjük, ahol az újfiú úgy néz rá, mintha valamiféle földönkívüli lenne, amitől ő is ugyanígy tekint vissza. Közösen szemlélik egymást tágra nyílt szemekkel, ami a szobában lévő összes léleknek ugyanannyira kellemetlen. Még Roger szívtelen nagyanyjának szellemének is. Pedig, ő aztán soha életében nem húzott magára fürdőruhát.

A teret bejárja a kínos csend.

 - Öhm, John – nyögi ki nehezen Pete. – Keith is jön a Ballromba, szóval… - halkul el. Egyszerűen képtelen beszélni, míg ezek így nézik egymást. Ufók.

 - Fejezd már be a mondatot! – néz rá mérgesen Rog, és ennyit a kellemetlen csendről.

 - Akkor beszélek, amikor akarok! – feleli hangosan. Pete mindent hangosan szeret. Beszélni, zenélni, énekelni. Ilyenek ezek a Townshendek.

 - Persze most egy szót se bírsz kinyögni, máskor meg be nem áll a szád! – kakaskodnak mindketten, mint egy kiöregedett házaspár. Nem mintha nem azok lennének.

El is kezdenek egymással kiabálni, miközben John egyhelyben álldogál, Keith meg azt se tudja hova nézzen. Kicsit kezdi megbánni, hogy eljött.

 - Izé, ezek mindig ezt csinálják? – kérdi vidáman az újfiú Johnt. Mintha egy apró kölyökmacska nyávogna halkan egy hatalmas, érzelmetlen ökörhöz.

 - Ja.

Nem túl beszédes.

Roger és Pete olyannyira hevesen tépik egymást, hogy észre sem veszik, hogy már rég nem a Daltrey-rezidencián tartózkodnak, hanem a Ballroom szakadt bőrszékein terpeszkednek. Ez egy közepesen népszerű kocsma a belvárosban, ahová főleg drogosok, és gruppie-k járnak. Egyikőjük se keres többet érintésnyinél több örömet. Talán a légkör teszi, vagy a hanyag tulaj.

A hely kifejezetten sötét, és tele cigi füsttel. A falak feketére festettek, és rengeteg karikatúra borítja őket. A bárpult középen, és egy apró színpad hátul. A fiúk is játszottak már rajta párszor, de inkább csak isznak itt. Sokan járnak ide.

 - Persze, mert a te hajad nem lóg a szemedbe? – kiáltja Roger, és minden ismerős jegyzi a mosolyszünetet, meg a halálzónát, ami a Pete és közte lévő szűk pár centit fedi le.

 - Én legalább látom milyen színű a lámpa! – vág vissza a bandavezér. Ez a kék szemek csatája. Veszélyes a közelben tartózkodni, főleg a lányoknak.

Hogy miért fut el minden nő nemű a közelből, aki ismeri őket? Mert jelen esetben a szoknyák a céltáblák, és amelyikük több csibét szed fel magának, az nyer.

Még szerencse, hogy ezt megúszta az összes fiatal lány, aki ma a Ballroom helyett ma másik bárba ment. Már csak Mrs. Hudson söpröget a sarokban, de róla igazából senki sem tudja, hogy nő, vagy férfi. Nagyobb a bajusza, mint bármelyik tagnak a bandából, vagy a bárból. Ő egy igazán különleges egyéniség. Fedhetetlen.

A nagy kakaskodás közben egyszerre mégis két óvatlan lány áll meg az ajtóban, a klubbot nézegetve. Azon tűnődnek, hogy itt vajon van-e zene. A bejáratból alig, de lehet látni a színpadot, így besétálnak. Ahogy közelebb érnek hallani lehet, hogy franciául beszélnek. Valószínűleg Párizsból jöhettek. A hangjukat csak Keith és John hallja, és a köztük ülő két vitéz ügyet sem vet az újonnan érkezett vendégekre. Csak nyúzzák egymást.

Mégis, a két lánykának azonnal megakad a szeme rajtuk. Melléjük érve csak annyit súg az egyikük halkan:

 - Nagyon helyes pár vagytok – suttogja, és már tovább is lépked, kézen fogva a másik csibét.

Rog és Pete hatalmasra tágult szemekkel bámulnak egymásra, majd hirtelen elmosolyodnak. Ez egy jó éjszaka lesz.

 - Huh, bocs fiúk – kezdi Roger leereszkedően.

 - Most magatokra hagyunk – hadar közbe Pete, és megragadja Rogot, majd a lányok felé húzza. Ennyit a banda buliról.

John egy szót sem tud mondani. Egyedül bámulni képes a két székkel odébb ülő Keith kerek szemeibe, míg ő visszafogottan próbál érettnek látszani.

 - Sajnálom – jegyzi meg komolyan. – Gondolom nem pont ilyen beavatásra számítottál – forgatja meg maga előtt a korsó alatti alátétet.

Keith csak elmosolyodik.

 - Úgysem jön össze nekik – vigyorog. – De azért legközelebb mi legyünk hangosabbak – teszi hozzá, és az ökörnek becézett basszusgitáros szájára valamiféle érzelem ül. Most először. Az újfiú leszáll a székéről, és John mellett foglal helyet. Odahajol az arcához, és összehúzza a szemöldökét. – Igen, már látom is – mondja halkan, az arcára mutatva. – Ott bizony egy aprócska, illetlen mosoly rejtőzik. Itt lenne az ideje kiengedni, különben belül fog bajt okozni – böki meg John száját, aki kifejezéstelenül néz szembe vele. Ez a gyerek tényleg őrült. Úgy igazán.

 - Oké – feleli silányan, attól rettegve, hányszor akarja még Keith megbökni.

A dobos vidám arcot ölt magára, majd lehuppan a székéről. – Jól szórakoztam veletek. Majd üzenjetek, meg minden, de most lépek – integet, és már sétál is ki.

John megsemmisülve ül egyedül, orra előtt egy félig üres sörös korsóval, nézve hogyan lép a borongós angol ég alá Keith. Az őrült Keith. Az a Keith, aki valamiért teljesen elbűvölte. És akibe valószínűleg fülig elveszett. Keith, Keith, Keith.

Fogja hirtelen a poharat, és egy húzásra leönti a sört a torkán. Felpattan, és már indul is az újfiú után. Gyorsan kimegy a levegőre, ahol már tisztán lehet hallani a dühös felhők gerjedő morajlását, amikben elvesznek a téglaházak tornyai. Rideg az idő, és John akármerre néz, sehol sem látja a dobost. Bízik a szerencséjében, és elindul jobbra, futva. Az egyik láb a másik után, de még három sarok után sem találja Keith-t.  Rossz oldalt választott, mint mindig. Nem szabadna rábíznia magát olyan dologra, amiből egy évben, ha egyszer jut neki valamennyi.

Szárnyaszegetten néz fel a sötét égre, ahonnan egyszerre ezernyi esőcsepp találja el. Máris csorog a nyakába a víz. Lassan visszaindul, és már közel sem olyan izgalmas az egyik lábát a másik után tenni.

 - Hé! – kiállt egy ismerős hang utána. John gyorsan megfordul, és az újfiút pillantja meg a szomszédos eresz alatt. – Gyere már! – szólal meg újra, és John oda lépked hozzá. Meg van. – Te utánam jöttél? – kérdezi boldogan, mire a basszusgitáros csak egy bólintásra képes. – Értem, azt hiszem – folytatja, majd elhallgat.

A vihar olyan erőteljesen süvít végig London szűk utcáin, hogy szinte kiabálni kell. Erre Entwistle nyílván nem képes. De bízik benne, hogy Keith nem teljesen hülye.

 - Hát – mondja az újfiú. – Ha füvet akarsz, sajnos most nincs – hebegi, és John számára világossá válik, hogy a mai napon felindult érzelmei nem fognak senkit megtalálni, csak egy flúgos, őrült, idióta dobost. Már kezdi kapizsgálni, miért is hívják ökörnek.