RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene
Egy újabb adag Whoskodás, mert ez talán enyhíti a suli okozta lelki sérelmeket, vagy nem. Remélem azért tetszeni fog a kis csavar, vagy mi. Ajánlott hozzá elolvasni az előző részt, mert egy szenya vagyok, és nehezítettem a dolgokon, just for you guys. Hajrá!
Kellemes olvasását!
2
Nem volt hideg, soha. Kalifornia partjait folyamatosan a tenger mosta,
és el sem lehetett képzelni bármit, ami három gombóc fagyinál hűsebb lett
volna. Az égen mindig ott táncolt a nap, aki kellemes meleget borított
mindenhová.
A szörfösök a mocisokkal verekedtek, és mindenki csak a Beatles új
lemezéről tudott beszélni, vagy az LSD-ről. A kettő mellesleg közel ugyanaz
volt.
Én a Hiltonban voltam szobalány, ami a legdrágább hotel volt az egész
déli-parton. Folyton vén, pénzes ürgék szálltak meg nálunk, vagy éppen sztárok.
Tavaly nyáron például Mick Jagger jött el hozzánk, és a személyzet másról sem
tudott beszélni. A többi szobalány szinte tépte egymás haját, hogy ki mehessen
be takarítani. Végül Gretchen jutott be, akinek azóta is az a nap a legszebb
emléke, és minden héten, szerdán kezd róla beszélni. Mondanom sem kell, a
többiek veszettül irigyek rá.
Én sosem értettem, hogy a hírességek miért különbek bárkinél is. Az
egyetlen dolog, ami elválasztott tőlük az az volt, hogy én a mosdókagylót
pucoltam, amibe tegnap egy prosti belehányt, míg a Capitol egyik igazgatója a
szomszéd szobában horkolt, egy szál gatyában. Ez talán az egyedüli különbség.
Bár, sosem volt ezzel problémám, hiszen mindenkinek megvan a helye a
világban. Inkább örültem annak, hogy a többi szobalány között lehettem, míg
mások az utcán fetrengtek otthon nélkül.
A munkanapjaink mindig olyan hosszúak voltak, amilyen sokan laktak a
hotelben. Akadtak örökké itt élők, és sima vendégek is, akik csak pár éjszakát
maradtak.
Az egyik bentlakó hölgy Mrs. Hamilton volt, aki már másfél éve
elhagyta nyugdíjba vonuló férjét, de még mindig nem békültek ki. Sejteni
lehetett, hogy a kitartó asszonyt nem fogja visszafogadni férje, de senkinek
sem volt mersze ezt elmondani. A hölgy szobáját mégis minden hónapban fizette
Mr. Hamilton. Nem lehetett azt állítani, hogy a feleség reményei hamisak.
Egyébként rettentő kellemes nő volt, és gyakran elbeszélgettem vele.
Még zongorázni is megtanított. Hamar megszerettem.
A 200-as szobában lakott a másodikon. Pont oda indultam volna a mosdókagyló
kitisztítása után, ha Gretchen nem szökött volna be mellém.
- Hé! – súgta az ajtóból. –
Psszt! – lóbálta a szőke copfját.
- Igen? – néztem felé
fapofával, miközben a tisztítószereket a kocsira pakoltam.
- Ne vágj már ilyen fancsali
arcot – grimaszolt, mire erőltetett mosolyt vágtam neki. – Javíthatatlan vagy –
vigyorodott el.
- Mik az újságok? – kérdeztem kiindulva,
és ő követett, mint egy kiskacsa.
- Mrs. Doris most paterolta ki
ennek a fejesnek a prostiját, persze csak diszkréten – nevetett. – Egyébként fontos
ez az arc. Lemezeket ad ki. Be is csúsztattam az öcsém zenekarjának a demóját
az öltönyébe – kuncogott vidáman.
Mrs. Doris volt a szobalányok, takarítók, és tulajdonképpen az egész
személyzetnek a főnöke. Egy telt, kövér asszony volt, aki olyan hangosan tudott
beszélni, hogy mindenki rettegett tőle.
- Nem tudtam, hogy ilyen fontos
ez a férfi – feleltem, míg begurultunk a liftbe.
- Dehogynem. Az igazgató még
vacsorázott is vele. Sőt. Don szerint, arról is beszéltek, hogy az egyik híres
zenekar itt fog megszállni, és itt lesz a sajtótájékoztatójuk – szavalta,
miközben a lift lassan süllyedni kezdett. – Ah, úgy izgulok. Szerinted melyik
zenekar lesz az? Lehet, hogy pont a Beatles? – csillant fel a szeme.
- Nem hiszem. Ők most pihenőn
vannak. Még csak koncerteket sem adnak, minek jönnének Amerikába? – válaszoltam
a vegyszereket rendezve.
- Akkor a Beach Boys? Vagy a Pink
Floyd, vagy Hollies? – hadarta, mire a kezemből hirtelen kiesett az egyik
zsíroldó. – Ó, hagyd csak – vette fel.
Ezután még sokat beszélt róla, és én egy szavát sem értettem. Szokás
szerint.
Még csak át sem gondoltam a dolgot. Eszembe sem jutott, hogy esetleg
rosszul sülnének el a dolgok, vagy Gretchen összekeverné a Capitol-t a
Decca-val.
Pedig az élet olyan
kiszámíthatatlan, hogy olyat hoz, amire álmainkban sem gondolnánk.
Az út alatt nem sokat beszéltek hozzám, még csak felém se néztek. El
voltak foglalva Orániai Vilmos örökösével, és az ő kalandos történeteivel. A
skót kastélyok sötét zugaitól kezdve a körömlakkvásárlásig mindent elmondott
ilyenkor. Keith és Pete meg csak szájtátva bámult rá. Ez bőven kielégítette
anyám szeszélyét. Sosem értettem, hogy, ez miért teszi boldoggá.
Csak beszélgettek, amibe én könnyedén belealudtam. A szemeim lassan
lecsukódtak, és az autó kellemes himbálózása álomba ringatott. Az idő így mindig jóval gyorsabban telt, és
így ki is pihenhettem magam az esti partikra, amikre anya néha elcipelt.
Egyszerre az autó megszűnt ringatózni, és pár perc forgolódás után
arra lettem figyelmes, hogy a két fiú közelről engem bámul. Erre hirtelen
hátrahúzódtam.
- Mi az? – kérdeztem tágra
nyílt szemekkel.
- Anyukád megkért, hogy
figyeljünk rád – felelte Keith a maga különös hangján.
- Nem vagyok gyerek, nem kell
rám figyelni! – vágtam vissza, majd odébb lökve őket kimásztam az autóból. A
hátam mögül csak annyit hallottam, hogy Pete suttog valamit.
- Tüzes pipi.
Még csak arra se méltattam ezt a mondatot, hogy válaszoljak, vagy
hátranézzek. Ugyan nem tudtam sokat az emberekről, abban biztos voltam, hogy az
efféle srácokhoz semmi közöm. Nem is szabadna beszélnem hozzájuk. Még akkor
sem, ha anya mindenáron erre akar rávenni.
Ők ketten olyan furcsák voltak számomra, hogy minden erőmmel e bűvük
ellen kellett kelnem. Senki sem adná az első érzelmeit nekik, ugye?
Ahogy körbenéztem, egy újabb kempinget pillantottam meg, ami csak
annyit jelentett, hogy ezen az éjszakán ki kell még bírnom ezt a két suhancot.
Nehéz megmondani, hogy akkor pontosan milyen érzések kavarogtak
bennem. Egyszerre féltem, és voltam izgatott. Akárhogy próbáltam róla
lebeszélni magam, az a két fiú összehasonlíthatatlan volt a többiekhez, akikkel
addig találkoztam. Mindketten magukhoz vonzottak úgy, hogy észre se tudtam
venni. Képtelen voltam ellenállni a bűvüknek. Bizonytalanul lépkedtem anyát
keresve a faházak között, de sehol sem találtam. Akármerre néztem, csak a skót
tavakat, és dombokat láttam, a körülöttük kanyargó sátrak kíséretében. Egy
pillanat elég volt hozzá, hogy elvesszek köztük, de nem a természetszerető
módon, hanem konkrétan. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányból jöttem.
Számomra természetes volt az ilyen látvány, hiszen éjjel nappal körülvett.
Hirtelen egy kéz simult a vállamhoz, és én egyből tudtam, hogy anya
az. Le kellene cserélnie a levendulás parfümjét.
- Csodaszép, nem igaz? –
kérdezte a fejét a vállamra hajtva.
- Aha – feleltem semmitmondóan.
– Anya, miért kell egyedül hagynod ilyen idegen izékkel? – förmedtem rá.
- Ugyan, ők csak aranyos
fiúcskák. Nincs mitől tartanod. Lásd meg a jót bennük! – adta ki a parancsot,
és én teljesen komolyan vettem. Valami olyat kell találnom mindkettőjükben, ami
különleges. Ezzel a céllal a szemem előtt szálltam vissza a kocsiba, és másztam
hátra mellettük. Bámulni kezdtem őket úgy, ahogy ők néztek engem az előbb.
Megállíthatatlan voltam, így azalatt a pár méter alatt, míg a kasszától a
kunyhónkig hajtottunk a tudomásukon kívül megtaláltam bennük azt, ami kincset
ér. Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Talán én magam is kedvelni akartam
őket.
- Ó, micsoda gyönyörű kunyhó,
ugye fiúk? – bazsalygott anya elevenen hátra, és azok ketten meg vissza rá,
bólogatva.
Én megelégelve a cukormáztól ázott hangulatot inkább kimásztam amint
megállt az autó, és jól oldalba is löktem Keithet és Pete-et, nehogy
megsejtsék, hogy talán tetszenek nekem. Bár, ezzel valószínűleg csak kimutattam
a dolgot, mintsem titkoltam volna. Akkor még nem volt ennyire egyértelmű.
Gyorsan befutottam a fakunyhóba, át a verandán, be a szobába. Két
részre volt osztva. Egy hálóra, és egy étkezőre. A hátsó ajtó pedig, nyílván a
fürdőt nyitotta.
Nagyon otthonosan nézett ki. Beljebb léptem, és már láttam is az
ablakból, hogy anyu a sátort igazgatja a két fiúnak. Ettől hihetetlenül fájni
kezdett a hasam. Nem tudtam mi ez, amit érzek. Izgatottság, irigység, vagy mi a
fene? Minden esetre semmi kedvem sem volt nézni, ahogy pakolnak, így inkább
ráugrottam az ágyra, és a hátamra feküdtem. A plafonon egy furcsa csillár
lógott, aminek a fényei szinte azonnal elálmosítottak. Vagy úgy is lehet
mondani, hogy így kimaradhattam a többi dologból, aminek bármi köze volt a két
fiúhoz.
Aludtam inkább.
Mikor kinyitottam a szemem, már korom sötét volt, de hiába kapcsoltam
fel a lámpát, anya nem volt sehol. Kinéztem, és a kocsit sem találtam semerre.
Körjártam a kunyhóban, mire kirázott a hideg. Megrémültem.
Oldalra pillantva láttam, hogy a sátor fénylik, vagyis a két fiú még
ébren van.
Sóhajtottam egyet, és megráztam magam. Nem volt jobb ötletem, mint oda
menni hozzájuk. Kimentem, bezártam a kunyhót, és a sátorhoz lépkedtem. Nem
beszéltek, csend volt.
Mivel nem tudtam kopogni, elhúztam a cipzárt, majd bedugtam a fejem,
és olyan várt, amire nem igen számítottam. Egyikkőjükön sem volt, csak
alsógatya, miközben kártyáztak. Gyorsan elfordítottam a fejem, és leplezni
próbáltam arcom vörösségét.
- Izé, nem láttátok az anyám? –
kérdeztem feszélyezetten, mire ők valószínűleg csak nevettek.
- Elment szórakozni a kempingtulajdonossal
– vágta rá Keith vigyorogva.
- Kösz – vágtam rá, és már
húztam ki a fejem, mire Pete hirtelen megragadt, és berántott maguk közé. Én
beestem, akár egy bogár a hátára, de egy szót sem tudtam szólni.
- Maradnod kell. Anyukád
megkért, hogy vigyázzunk rád, ha felébredtél – magyarázta feleslegesen a
gitáros. Ahogy felültem, már indultam volna is. – Ugyan már – tette hozzá Pete.
- Gyere, játssz te is! –
harsogta Keith, és én morcosan a sarokba ültem.
- Jó.
- De elég a kártyából – szólalt
meg Pete egy kacér mosollyal az arcán.
- Ne már, épp nyerésre álltam! –
erősködött a feltételezett dobos.
- Hagyd már, egy új lap, és itt
lóbáltad volna a faa…ádat – javította ki magát, ahogy a szeme felém tévedt. Én
erre csak fintorogni kezdtem.
- Nem vagyok kislány, mond csak
ki – nyögtem.
- Mond ki te – vigyorodott el a
gitáros.
- Nem – néztem el, mivel
igazából, még sosem mondtam ki ezt a szót. Sőt, semmi hasonló kifejezést nem
használtam. Valljuk be, nem is igazán beszéltem. – Miért tenném?
- Mert felelsz vagy merszezünk!
– kiáltott fel Keith lelkesen. Én persze csak néztem tátott szájjal, hogy az
mégis mi lehet?
- Ne már, komolyan nem ismered?
Nem volt gyerekkorod? – találta fején a szöget Pete. Az arcomból pedig, rájött
a dologra. – A szabályok. Vagy felelsz egy kérdésre, vagy megteszel valamit,
amit kérnek tőled, nincs visszalépés. Ha nem teszed meg, vagy nem felelsz, le
kell venned az egyik ruhadarabod. Kapsz annyi előnyt, hogy rajtunk már csak
alsó van – részletezte nevetve. Még sosem találkozott akkora idiótával, mint
én. – Nem kell játszanod, ha félsz – kakaskodott, amire nem mondhattam nemet.
- Játszom! – vágtam rá
eltökélten, mire Pete odébb söpörte a kártyát, és egy üres palackot tett
középre.
- A kupak mutatja, hogy ki
kapja az utasítás, de először azt nézzük, hogy ki kérdez – mondta, majd
megpörgette, és az üveg hegye rá mutatott. Elmosolyodtak, majd Pete újra
oldalba lökte, és a kutak egyenesen az orromra mutatott.
A gitáros kihúzta magát, és megfeszítve izmait, mégis bájosan mondta
ki. – Felelsz, vagy mersz? – Én persze roskadozva, félénken néztem rá.
- Kérdezz – nyögtem ki, és ő
vigyorogva folytatta.
- Lefeküdtél már valakivel? –
vágott könnyedén a közepébe. Én meg csak pirultam. A könyvekből megtanultam,
hogy hazudni bűn, de erre mégis mit kellene felelnem erre? Ha igent mondok
préda leszek, ha nemet hát megrontható szűz. Inkább utóbbit választottam, mert
akkor még jó ember akartam lenni inkább. Mellesleg annyira sem méltattam őket,
hogy hazudjak nekik.
- Nem – feleltem nyersen.
Határozottan.
- Szóval az a fajta vagy, aki
vár az igazira, mi? – tette hozzá Pete, mire én indulatosan emeltem meg a
fejem.
- Egyszerre egy kérdés. Most én
jövök! – hajoltam előre, és megpörgettem a palackot, ami kettőjük közé
mutatott, majd enyhén Keith felé fordult, aki csak elvigyorodott. – Oké,
felelsz vagy mersz?
- Felelek, bemelegítésnek.
Vettem egy mély levegőt, majd így folytattam:
- Te dobos vagy? – Persze ő
csak nevetve bólogatott azon tűnődve, hogy ilyen naiv kérdést még nem sütöttek
el ebben a játékban.
Előre nyújtotta karját, és oldalba pöccintette az üveget. A kupak
megint csak felém esett, mire én csak sóhajtva válaszoltam.
- Oké, merek – dünnyögtem, és
Keith rögvest kihúzta magát.
- Csókold meg Pete-et!
- Csókold meg te! – ellenkeztem
azonnal felháborodottan.
Erre a két fiú csak egymásra nézett, és cseppet sem meglepődötten
fordult újra felém.
- Ha megcsinálom, utána
durvábbat fogok kérni. Biztos ezt akarod? – suttogta komoly hangon, de én csak
nyeltem egyet abban a hitben, hogy sosem csókolnák meg egymást.
Ezután Keith lassan Pete-hez hajolt, a kezét a nyakára tette, magához
húzta, és lassan megcsókolta. Számomra ez felért egy világmegváltó
felfedezéssel. Meg is bántam, hogy nem én csókoltam meg Pete-et.
Keith elhúzódott, majd elégedett vigyorral intézte szavait hozzám.
- Csókolj meg engem!
Nyeeeeeeeeeeeeehhhehee
VálaszTörlésNekem iskolába kéne mennem
Nem baj.
Valahogy Gretchennel együtt reméltem, hogy a Beatles fog megszállni abban a hotelben, de időközben rájöttem, hogy most nem róluk van szó. :P
És... Threeeeeeeesooooohohhooomeeee..... Yash. Haladunk. :D
Igen, a suli szívás, de imádkozok az internetért. ALL THE TIMEEEEEE.
TörlésÉs igen, én is elgondolkoztam rajta, de come on. 3some. látom nézed a tageket. Ez jó.
Ja, és dont ask me. Jön wtf.
TörlésMost megkérdeznélek, hogy "mevan?", de direkt megkérted, hogy ne, így nem teszem. :P
Törlés