Holly Rollers - Négy

Amikor Dhani kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett, a kínzó fejfájás volt. A második az, hogy valakinek az orra bele volt fúrva a vállába, a harmadik pedig, hogy az a valaki Jakob Dylan volt. Azután sorra az is eljutott az agyáig, hogy Jakob Dylan ágyában fekszik Jakob Dylan házában, ami azt jelenti, hogy nem otthon van. Anyukája aggódik. És mérges.

Erre kis híján szívbajt kapott, ami még mindig jobb volt annál, amit otthon fog kapni.

Megpróbált kibújni Jakob karjából, lehetőleg úgy, hogy ne keltse őt fel, még ha nehezére esett is. A kibírhatatlan kábaság ellenére pontosan érezte Jake finom, bársonyos illatát, és meleg, érzelemtől fűtött ölelését. Ugyan nem tudta tisztázni magában a tényt, hogy beleszeretett-e már Jakobba, de az nem volt kétséges, jól érezte magát a karjában. Mégis, az előző éjszaka eseményei kezdtek felélénkülni az agyában.

– Te jó ég – morogta, és nem volt büszke magára. Mert Jakob erre elkezdett mocorogni.

Dhani összeszorította a száját és visszatartotta a lélegzetét. Nem látta szükségét annak, hogy Jake felébredjen.

Szerencséje volt, mert Jake nem ébredt fel, de legalább elengedte őt, így anélkül tudott kiosonni az ajtón, hogy bárki észrevette volna. Viszont nem ismerte a járást a Dylan-házban, és Bob bácsit sem volt szándékában életre rázni és megkérni, hogy ugyan mondja már el, hogyan kell innen kijutni. Már ha Bob bácsi egyáltalán a házban volt.

Belátta, hogy jobban jár, ha mégis felkelti az ifjabb Dylant, ha nem akarja, hogy egy életre kitiltsák a házból, ha nem ügyes.

Egy frusztrált sóhajjal visszament a folyosóról Jakob szobájába, és megrázta a karját.

– Jake! Pszt – keltegette, és tudta, hogy az arca olyan vörösen izzik, mint egy közlekedési lámpa.

– Kelj fel, légyszi – próbálta észhez téríteni az idősebbet, nem sok sikerrel. Belátta, hogy itt a szép szó nem segít.

– Jakob! – sziszegte a fogai közül hirtelen, ami elég meglepő volt ahhoz, hogy Jake végre felriadjon. Ködös tekintettel bámult bele Dhani arcába.

– Dhani – mosolygott rá mámorosan, majd elkerekedett a szeme. – Dhani! Öhm… Jó reggelt?

– Neked is – bámult vissza Dhani, és egy pár deka kőtörmelék leesett a szívéről. Akkor Jakob nem nagyon vette a szívére a tegnap történteket. Jó. Legalább ő nem.

– Bocs, hogy felkeltettelek, csak hát nem tudom, merre kell kimenni – vallotta be Dhani, és jámboran megvonta a vállát.

– Aha. – Jakob valószínűleg nem fogta fel, mit akar tőle a törpe. – Ja! Kikísérlek – törölte ki az esthajnal maszatos emlékét a szeméből, és feltápászkodott.  Megy ez.

– Na, és hogy érezted magad tegnap? – próbált csevegni Jake, ahogy leballagott a lépcsőn.

Dhani, aki mögötte ment, nyugodtan felvonhatta a szemöldökét, mert Jakob úgyse látta.

– Jófejek a barátaid – motyogta végül, és Jake erre a válaszra várhatott, mert nem kérdezett többet.

– Akkor ez azt jelenti, hogy szeretnél csatlakozni, ugye? – nyitotta ki a hátsó ajtót Jake, és kilépett a napfénybe, Dhani megint csak mögötte.

– Aha. Hát, igazából nincs túl sok választásom – hagyta helyben a kicsi.

– Ahhoz viszont… Tudod mit? Most elmegyünk neked deszkát venni, mert amilyen szerencsétlen vagy, még az sincs. Deszkamegszállott – ráncolta össze az orrát Dylan, majd ki is simította, és elnevette magát. – Na, gyere.

Dhani úgy döntött, ezt a kis időt már, amit az élők sorában tölt, Jakobbal is töltheti akár. Már mindegy, ha hazaér, így is, úgy is vége mindennek. Legalább fél napig. Olivia szigorú anya volt.

– Na, megyek – mondta hát, és újra az ösvényre tért, most megint józanul.

A skatebolt a belváros közepén volt, mint kiderült, így nem sokáig kellett az ösvényen menniük.

Pont annyira volt messze, hogy Dhani elfáradjon és Jake átkozza a saját fejét, hogy miért nem hozta a deszkáját. Erről hamar elterelte a figyelmét a kis törpe. Azon kapta magát, hogy ok nélkül fürkészi minden léptét, minden apró mozdulatát. Sosem állt a folyton mosolygó tini hírében, de most valamiért belül olyan melegséget érzett, ami felért ezernyi jelentéktelen mosoly boldogságával.

A Hyracenne nevet viselte magán a bolt, ami félig a föld alá volt rejtve, ezért egy lépcsőn kellett lemenni, hogy bejuthasson, aki akart. Meg az is, aki annyira nem.

A falakat különféle deszkák és egyéb gurulós közlekedési eszközök díszítették, ízlésesen elrendezve.

Kis sorokban álltak a szerszámok és a pótalkatrészek.

Dhanit az egész egy hangszerboltra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbé érezte otthonosan magát, mint ott.

Szerencséjére Jakob viszont úgy viselkedett, mint aki itt lakik, és habozás nélkül a pult mögött álló magas, hosszú hajú és rövid szakállú férfihez fordult. Akinek Dhani elfelejtett köszönni, bármilyen erősen is bökte oldalba Jake.

– Hagyd csak – szólt rá a férfi, és rátámaszkodott a pultra –, csak nézelődött.

– De csak-csak jó neveltetésben részesült, érted – vigyorgott Jake, amivel kiérdemelt a másik két személytől egy-egy elégedetlen grimaszt.

– Mivel előző héten jártál már itt, így gondolom, nem neked van valamire szükséged – fordult újra Jake-hez a férfi. De igazából csak reménykedett. Jake és a barátai fosztották ki minden adandó alkalommal a boltját. Bár körülbelül csak nekik volt fenntartva, ha jobban belegondolt. Amikor Kiara, a lánya először hozta a kis csapatot át hozzájuk, már tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Egy ilyen bolt. De nem volt látnok, így mégsem tudta.

 – Jól gondolod – rázta vissza a valóságba Jakob. – Nagyravágyó törpe deszkával álmodik. Úgyhogy gondoltam, valóra is válthatnánk az álmát, és vehetne egy longboardot. Olyat, amilyen nekem van. Az jó lesz? – kérdezte a miheztartás végett Dhanit, aki csak hápogott, mert fogalma sem volt, milyen longboarja van Jake-nek.

– Ha te mondod – hagyta rá.

Így Jakob és Dhani egy negyedórával később felmásztak az ajtón, vissza a szabad levegőre, amit már kezdtek hiányolni, egy longboard társaságában, ami biztos olyan volt, mint Jakob-é. Mert az jó, ugye.

– Arra gondoltam, akár ki is próbálhatod most rögtön, talán ráérzel – biztatta Jake Dhanit. – Az első lépés, hogy ráállsz a deszkára.

– Na ne mondd – állt rá Dhani a deszkára. Így a feje búbja egy szintre emelkedett Jake szemöldökével. Eltartotta maga mellől a karjait, hátha úgy jobban megy majd az egyensúlyozás. Kicsit bizonytalanul, de állt. A deszkán.

– Eddig jó – bólogatott Jake. – És most…

– Elkezdem hajtani magam? – töprengett bele Dhani, és így is tett. Ennek következtében előbb előre, majd hátra dőlt, és gyorsan leugrott a longboardról, hagyva, hogy jó pár méterrel elguruljon tőlük. Jakob utánafutott és megállította.

– De nem így – vonta össze a szemöldökét. – Azaz elvileg így, igen, de valahogy jobban kéne egyensúlyoznod. Olyan, mint a szörfözés, vagy a snowboardozás. A csípőd, és a vállad párhuzamos a deszkával, míg a térdedet hajlítva váltogatod a súlypontodat előre, és hátra. A törzsed egyenes, és a válladon át nézed merre is mész. Sosem szabad elfordítanod a testedet, mert akkor elveszíted az uralmat a board felett. Csak engedd siklani. Lazán. Nézd – állt fel ő maga a deszkára, és simán, méltóságteljesen gurult egy darabon. Még csak a karjait sem használta egyensúlyozásra.

– Így – mosolyodott el diadalittasan. Visszafordult Dhani-hez, aki a nyomában loholt. Leszállt a deszkáról, és újra átengedte azt neki. A kis Harrison ezúttal ha lehet, még óvatosabban állt fel rá, és nagyon lassan érintette hozzá az aszfalthoz a bal lábujjait, amikkel aztán igencsak finoman lökte meg magát. Ez bevált, és nem esett le. De nem is haladt semmit.

– Meglesz az – drukkolt Jake, mindhiába. A deszka kerekei beleütköztek a következő járdaszegélybe, és Dhani megállt egy finom rándulással. Ami elég volt ahhoz, hogy a teste földre zuhanjon. Ugyan kissé lehorzsolta az állát, jobban örült annak, hogy Jakobnak most legalább nem kell újra a deszka után futnia.

– Dhani! – tette Jake mégis, miközben aggodalmasan lehelte a törpe nevét a levegőbe. – Jól vagy? – hajolt sebesen mellé, odébblökve a longboardot.

– Persze, persze – hadarta Dhani, míg Jakob a hátára fordította. – Semmi bajom – mosolyodott el, ahogy a másik karja ismét az övéhez ért.  – De azért újraélesztenél, ha esetleg elájulok? – nyögte ki kacéran, de már meg is bánta, ahogy elhagyta a száját. Legalábbis nehezen dolgozta fel, hogy valóban kimondta. Nem mintha Jake túl komolyan vette volna.

– Nem fogsz – vágta rá, és felsegítette a törpét. – Biztos jól vagy? – görnyedt kissé össze, hogy állva is egy vonalban lehessen vele, amitől Dhani persze azonnal zavarba jött. Bele is pirult. – Kicsit lehorzsoltad az állad – fogta meg Jake a kicsi nyakát, és felemelte.

– De nem vészes – tette hozzá, majd idegölően lassan megnyalta hüvelykujját, és végighúzta az apró seben. – Tudom, hogy kicsit gusztustalan, de hidd el, hogy segít – súgta Jake bocsánatkérő tekintettel, míg Dhani előtt leperegtek élete utolsó, legcsodálatosabb percei. Nyelt egy nagyot, hogy képes legyen visszafognia magát.

 – Köszi – felelte halkan, míg Jakob ismét a kerekeire állította a deszkát. – Na most! – csapott a fiú lelkesen a levegőbe, de ahogy Jake kinyújtotta a kezét, szinte hasba vágta. – Mi az? – értetlenkedett.

– Ennyi elég lesz mára. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen – állította meg Jake. – Gyere! – mutatott le a longboardra.

– Hogy érted? Azt mondtad, mára ennyi.

– Egyedül nem is engedlek rá, de ha már ez itt van, nem fogunk sétálni – mormolta. – Kiarát is így tanítottam meg, nincs benne semmi. Csak elém állsz és kész – szavalta, míg Dhani félénk léptekkel lépett mellé.

– Nem akarom, hogy miattam te is eless, vagy valami – nyögte a törpe gyengéden, ahogy rálépett a deszkára, lábait Jake-éhez helyezve.

– Nem lesz baj, amíg én irányítok – jelentette ki Jakob határozottan, ahogy Dhani csípőjét hirtelen a magáéhoz rántotta. A fiú teste eltelt forrósággal, és bokáig elvörösödött. – Ne nagyon mozogj, jó? – súgta Jake a fülébe, és ő némán bólintott. Érezte Jakob minden kényes testrészét, amit csak kellett. Ahogy a magasabbik fiú kimérten hajtani kezdte a deszkát, és a kerekek egyszerre elindultak, Dhani reflexből Jake nadrágjához nyúlt, amibe sebesen belekapaszkodott.

– Bocsi –  csukta be a törpe szemét, ahogy gyorsulni kezdtek.

– Semmi baj – vigyorodott el Jake, majd egyik kezét Dhani-éra rakta. Ugyan ketten álltak egy deszkán, és az út is repedezett, piszkos volt, egyikőjük sem érezte még nagyobb biztonságban magát.

Mindeközben az idősebb Harrison otthon pihent csöndesen, ahogy szokása volt, de nem egyedül, mert azért szerette a társaságot. Az ágya mellett Eric üldögélt, mert az előző nap megértette, mennyire fontos neki, hogy csak ő legyen George-nak. Meg, hogy az a vénember jobban érdekelje George-ot, mint ő, aki szép volt és fiatal…! Hát milyen dolog ez?

– Min töröd a fejed ennyire? Ismerlek már, valami épp nem tetszik, ugye… – szólalt meg George, aki ezek szerint végig Ericet bámulta, pedig úgy nézett ki, mint aki alszik.

– Semmi bajom – tagadta persze Eric csípőből.

– Aha – George nem volt meggyőzve. – Akkor mesélj, tegnap miért nyársaltad fel a tekinteteddel Bobot? Olyan volt, mintha ott helyben ki is süthetnénk, megforgathatnánk a tűz felett, meg minden… – halt el a hangja. Úgy tett, mintha csak rádöbbent volna a butaságára, de valójában éles fájdalom érte.

– Ja, Bobot. Mondom, semmi bajom. Se Bobbal, se senkivel, a világra sem vagyok mérges egyáltalán, mondjuk okom lenne, de nem vagyok, tényleg – szipogott megvetően Eric, és összefonta a karjait.

George megvakarta az orrát egy néma sóhajjal.

– Pedig jó fickó, a rendőr se bántja, meg egyebek. Valahogy felfrissül tőle az ember – próbálta tömören összefoglalni mondandóját, álcázva a kínt, amit a torkába süppedő gyenge izmok erőltetése okozott.

– Akkor én ezennel megkérdőjelezem, hogy ember vagyok-e – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Idle. – Megkaptuk végre az engedélyt a tolókocsidhoz, mellesleg. Elmegyek érte – mondta ellentmondást nem tűrően, és már fel is állt, készen arra, hogy otthagyja George-ot. Néha túlfűtötte magát.

El is ment, és csekély két és fél óra múlva vissza is tért tolókocsistul, azon morogva, hogy itt Amerikában milyen lehetetlenül szervezték az orvosi ellátást. Erre akart koncentrálni, nem George odaadó rajongására egy hamburgerzabáló iránt.

Belépett a konyhába, ahol Olivia állt, valamit kavargatva a tűzhelyen. Még mindig szokása volt margarétából levest főzni, bár már ritkábban tette, mert egyszerűen nem lehetett sehol efféle növényt találni. Rámosolygott Ericre és a tolókocsira, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de Eric gyorsabb volt, és már le is nyomta George szobájának kilincsét.

Benézett a szobába, és elszállt az életereje. Meg a maradék is. Aztán mind visszajött, és Eric a haragtól elhűlve taszított egyet a tolókocsin, hogy az nekikoppanjon a falnak, és szó nélkül kinn is volt az ajtón. Olivia szívesen utánament volna, de akkor a vérrel verejtékezett munkája kárba veszett volna egy pillanat alatt, így csak tanácstalanul kavargatta tovább a löttyöt.

Ez is biztos azért volt, mert nem mondta meg Ericnek, hogy Bob már ott volt George mellett, és valószínűleg alszanak, csendre és nyugalomra van szükségük, de rá nem. Mindig ő volt a hibás, persze.

Olivia jókedvén csak tetézett, hogy alighogy Eric kiviharzott, bejött Jake és Dhani.

Szívesen megérdeklődte volna a fiától, hogy mégis hol volt egész éjjel, és hogy képzeli, hogy még csak egy szót sem szólt, hogy nem jön haza, de túl kimerült volt ahhoz, hogy Dhanivel veszekedjen.

Amúgy is, kicsi fia túl jó kedvben volt ahhoz, hogy azt most ő elrontsa.  Így hát egy dolog maradt csak hátra, amivel beszélgetést tudott kezdeményezni.

– Éhesek vagytok?

Válaszul Dhanitől egy „nem igazán”-t, Jake-től pedig egy „nagyon is”-t kapott.

Leültette őket az asztalnál, és mindkettejük elé odatett egy tányérnyi levest. Jake rá is vetette magát az ételre, de Dhani csak karistolta a tányér alját a kanalával. Ez a leves amúgy sem volt épp a kedvence, és még mindig elég másnapos volt.

Jakob bámulatosan gyorsan befejezte a saját adagját. És még mindig éhes volt. Hidegkék farkasszemekkel nézte Dhani tányérját, aki igazán hálás volt, hogy odaadhatja neki azt, így amikor Olivia nem figyelt, gyorsan tányért cseréltek. Jake rekordsebesség alatt beburkolta Dhani adagját is. Majd elment. Megköszönte az ételt Oliviának és a minőségi időt Dhaninek, és eltávozott. Magával vitte Dhani újdonsült deszkáját, mert „úgyis visszahozza, és így gyorsabb”. Dhani felment a szobájába.

Fáradt volt és másnapos, mégis, ritkán érezte ilyen jól magát, mint most. Miért is ne dobja sutba a jókedvét?

Eszébe jutott, hogy látta Ericet kirontani az ajtón, amikor befordultak az utcába Jake-kel. Nem épp úgy nézett ki, mint aki békében távozott. Fel kéne hívnia, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, igaz? Igaz. Vagy nem. De. Sebaj, mindig az nyer, aki mer.

Dhani felkelt és kiosont a szobájából, át Oliviáéba, ahol volt egy telefon. Fejből tudta Eric számát, még szép, hogy fejből tudta. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy tárcsázott, és még akkor is elfelejtett lélegezni, amikor már kicsörgött a túloldalon. Éveknek tűnő percekkel később sem jött válasz. Eric nem vette fel. Egyáltalán. Pedig Dhani türelmesen várt és várt. Ha tehette volna, egész nap csak neki telefonált volna.

Dhani próbálta magát azzal nyugtatni, hogy Eric biztosan kocsmázik, vagy valaki másnál van. Talán éppen alszik. Golfozik? Az agyán minden egyes lehetőség átrohant, a forgó kerék nyila mégis a legkellemetlenebbnél állt meg.

Eric nem szereti. Nem kíváncsi rá.

A fiú legtöbb esetben ilyenkor kiborult, sírt, és mély depresszióba sodorta volna magát, most valamiért harag borította el. Lecsapta a kagylót, és intenzív dühtől tüzelve rohant fel szobájába. Ott aztán a falba ütött, szerzett még egy csúnya sebet. Ekkor jött rá, hogy pontosan azt teszi, mint szívszerelme.

Elmosolyodott.

Csinálhat az az idióta bármit, ő valahol örökké szeretni fogja.

Bedőlt az ágyba, és erőtlen teste hópehelyként simult a takarójába, ami selymes érintéssel fogta magához. Sokkal kényelmesebb volt Jacob kemény, nyirkos ágyánál. Akkor miért gondol most is szüntelenül rá? Az illat.

Dhani szemére hamar álom szállt. Álmai erdejében volt egy fiatal elf, aki elindult a pagonyerdőből, hogy a törpök tisztásán, és sellők tengerén át az emberek királyságába, ahol az apja volt a palota mágusa. Szerencsétlenségére a várat pont saját testvérei támadták meg, a patakvölgyiek. Az emberek persze rögtön árulónak sejtették őt és a mágust, ezért menekülniük kellet, ahogy a kastély vesztével a gyermekhercegnek és a királynak is. Az uralkodó kíséretét megölték a völgyielfek szövetségesei, a mezei ölyvök. A sors úgy hozta, hogy a két pagonyelfnek vált a feladatává a király és a fiatal herceg kimenekítése a vidékről. Ahogy egyre nagyobb utat tettek meg, a kis pagonyelf szembesült a király súlyos betegségével, ami hamarosan a vesztét is okozta. A herceg így egyedül maradt, birodalom és apa nélkül. Már csak parányi reménye maradt. Az öröksége, és a bátor, erős pagonyelf. 

Holly Rollers - Három

Jakob másnap délután megérdeklődte a Harrison-család telefonszámát Bobtól, de, mint kiderült, ő sem tudta.

– És mégis mit fognak szólni, ha hívatlanul rájuk török? – vakarta meg a tarkóját apjára nézve.

– Biztos nagyon fognak neked örülni – biztosította az idősebb Dylan egy fancsali álmosollyal.

– Persze, hogy direkt csinálod. Azt akarod, hogy kitiltsanak onnan – nevetett kínjában Jakob, majd elkomolyodott.

Bob megforgatta a szemét, majd a fia kezébe nyomta a deszkáját, ami az ajtó mellé volt támasztva.

– Csak menj már, örülni fognak, ha Dhani egyáltalán kimozdul. Gondolom, a haverjaid nem fogják a Yellow Submarine-nel zaklatni – lökte ki az ajtón kedvenc fiát.

Ebben volt valami. Jakob ezer meg egy emléket tudott hirtelenjében előhívni, amikor az osztálytársai vagy esetleges barátai az apja hírnevével cukkolták. A Like a Rolling Stone-ra és a Blowing In The Wind-re vonatkozó megjegyzéseket hamar megtanulta figyelmen kívül hagyni, de időről időre felbukkantak olyanok, akik igen mélyrehatóan ismerték Bob munkásságát, és ők olyan dolgokra céloztak, amiket Jake csak akkor értett volna, ha kétszer születik, és másodjára húsz évvel korábban.

Hát milyen lehetett Dhani-nek és a többi Beatle gyerekeinek? Jobb nem is belegondolni. Pedig már belegondolt, késő.

Legurult a tengerpartra, ahol egy, a melegre való tekintettel épp üres járda futott végig, pár méterre a parttól.

A járda egyenletesen ki volt kövezve, így bár nem volt meg az a suhanásérzés, ami az aszfalton szokta elfogni Jake-et, felszabadultnak érezte magát az út alatt, ami rövidebbnek tűnt, mint az autóban az előző nap.

Egy szempillantás előtt ott találta magát a küszöbön, és kicsit félve emelte fel a kezét, hogy bekopogjon. Inkább becsengetett. Nem mintha ettől kevésbé félt volna, de valamiért ezt biztonságosabbnak érezte.

Az ajtó most nem nyílt olyan gyorsan, mint tegnap, de egy fél perc ácsorgás után Jakob újra meglátta Oliviát, aki most is ugyanolyan boldognak tűnt, hogy látja.

– Kezét csókolom – köszönt Jake, és elpirult. Máris elrontotta, hihetetlen.  – Bocsánat, hogy csak így eljöttem, de szeretném megkérdezni Dhanit, hogy volna-e kedve eljönni gördeszkázni velem és a barátaimmal. Beszéltünk tegnap, ugye, és, öö, megtudtam, hogy ő is szeretne deszkázni meg ilyenek… – halt el a hangja, és bocsánatkérően pislogott Oliviára. Akármilyen erősnek mutatta magát, belül telis-tele volt kétségekkel.

– Aha – bólintott Liv –, én is úgy tudom. Bejössz megkérdezni, vagy elég, ha lehívom?

– Ó, bőven elég – hadonászott idegesen Jake, majd gyorsan abba is hagyta a hadonászást. Nem nézett ki elég jól.

Olivia sarkon fordult, és eltűnt a lépcsőfordulóban, otthagyva Jake-et a nyitott ajtóban.

Három perc sem telt bele, és George felesége és fia vissza is jöttek, az utóbbi egy kezelhetetlen bozonttal a fején, ami arra utalt, a gazdája az imént kelhetett fel, ami érdekes volt, mert már jócskán elmúlt az uzsonna ideje is. Ezek szerint Dhani mindent örökölt George-tól, csak a híres-hírhedt étvágyát nem.

Dhani egy álmos, de lelkes vigyorral üdvözölte Jakob-öt, aki egy hasonlóval köszönt vissza.

– Szóval van ez a klub-féleség, ahol gördeszkázunk, és gondoltam, te is eljöhetnél – csapott Jake a dolog közepébe, mintha Dhani-nek pontosan tudnia kellett volna, miről beszél.

És pontosan tudta. Jakob elmagyarázta a dolgok rendjét neki, ahogy otthagyták a házat. Mert Dhani persze, hogy beleegyezett a programba, habár nem is tudta, mi lesz az. Örült, hogy Jakob mellett lehet.

A városban volt rengeteg iskola, szakkör, egylet és csapat, de mindnek volt vezetője. Tanárok és tanultak. Ez tette a Holly Rollers-t olyan különlegessé. A tagok a saját szabályaik szerint éltek, találkoztak és gurultak. Nem volt ez más, mint néhány suhanc, aki tudott gördeszkázni, és pénze is volt longboardra. Egyedül menni unalmas, ezért megkeresték egymást.

A nevük Nathan-től származott, akinek apja protestáns lelkész volt egy külvárosi kápolnában. Sokat viccelődött Istennel, annak ellenére, hogy ateistának vallotta magát. Egy alacsony, világosbarna hajú srác volt, akinek legnagyobb példaképe Marlon Brando volt.

Nat Sus-t hívta a barátnőjének, még ha nem is volt köztük valójában semmi. Folyamatosan ugratták egymást, ugyanis Susan megrögzött Taoista volt. A keleti vallásokról, és a Tao-ról beszélt egész nap, és képtelen volt bármi rosszat mondani, vagy akárkit megbántani. Őhozzá nem tudott bárki gorombán szólni, már a csodaszép szeplős mosolya miatt sem, a gyönyörű szőke hajáról nem is beszélve.

Sus féltestvére volt Hugh, de ez csak jelképes rokonság lehetett, ugyanis mindketten a nevelőotthonban éltek. Susannak nem maradt élő rokona, míg Hugh elszökött Kanadából, az alkoholista szüleitől, akikről azóta egy szót sem hallott. Ő egy tartózkodó, érzelmes fiú volt. Magába zárkózott sokszor. Egyedül ő nőtt magasabbra Jakobnál, viszont az arca rendkívül fiatalnak tűnt. Szőkés, hullámos haja volt, és zöld szeme.

Ugyan Nath volt az általános mókamester, Hugh sokszor beszállt a bolondozásba, és együtt hülyéskedtek. Ebből Jake gyakran kimaradt, és inkább a távolból nézte őket Kiara oldalán.

Kiara volt a legidősebb közülük, és évek óta reménytelenül szerelmes volt Jakobba. Ezt a többiek tényként kezelték, de mégsem tartották hivatalosnak. Kiarát kedves, vicces, néha bunkó és flegma lánynak ismerték, ezért is volt furcsa, hogy mély érzelmeket táplál valaki iránt. Jake is tudott a dologról, de nem akarta felhozni a Kiara előtt, aki viszont mindig hallgatott róla. Inkább csak legjobb barátok voltak, mint bármi más.

Ezekből a tagokból ált össze a Holly Rollers. Velük kellett most egy egész estét a szegény kis Dhani-nek eltöltenie.

– De remélem, tudod, hogy nincs deszkám – szaladt össze Dhani dús szemöldöke, és vágyakozva nézett Jakob longboardjára.

– Nyugi, törpe – nézett le rá Jakob, ahogy sétáltak –, ma csak ismerkedünk.

– Ez úgy hangzott, mint egy-

– Na? – vonta fel a szemöldökét Jake, egy mosollyal a szája sarkában.

– Hát úgy. Tudod – magyarázta Dhani.

– Persze, hogy tudom.

A Holly jelenlegi székhelye a Dylan-háztól jobbra helyezkedett el pár kilométerre. Ugyanazon a járdán mentek, amin Jake deszkázott végig, de sokkal lassabban. Egyrészt gyalogoltak, másrészt Dhani meg-megállt, hogy végigkacsáztasson pár követ az öböl vizén. Az öblök tetszettek igazán neki abban, hogy ideköltöztek. A gondolat, hogy az egész, megszokottnál sokkal hatalmasabb óceán terült el előtte, bár csak egy ártatlan kis fürdőhelynek tűnt onnan, ahol állt. Megragadta a képzeletét, és rátelepedett a lelkére. Kicsit félelmetes volt.

Az apró út alatt egyikőjük sem tudta visszafogni azt a titokzatos kíváncsiságot, ami arra kéztette, hogy folyamatosan a másikra bámuljon. Ez egy szimpla esetben kimondottan kellemetlenné tette volna az egész helyzetet, de Dhani-nek akadt egy tulajdonsága, ami mindent egy pillanat alatt teljesen feszültségmentessé tett. Mosolygott, mint a bolond. Ha csak egy kósza pillantása találkozott Jakob ciánszemével, az arca máris virágba borult. Talán ez a látvány és a sok néma vigyorgás késztette még inkább arra, hogy lassabbra vegye lépteit.

Jakob örült, hogy Dhani húzza az időt, mert ma napnyugtára beszélte meg a találkozást a többiekkel. Egy tábortüzet szerettek volna rakni, és ha szerették volna, meg is csinálták. Nem is lehetett volna jobb alkalom arra, hogy bemutassa Dhanit.

Ettől függetlenül kezdte végképp lenyűgözni a kifejéstelen kőszívét ez a kis törpe.

Ahol véget ért a járda, elkezdődött egy szélesebb, sóderes rész. Ide már ritkábban jártak az emberek, mert ugye ki szereti a sódert? Onnan már csak pár száz méterre volt a tűzrakóhely.

A Nap lemenőben volt, de rajtuk kívül még senki nem volt jelen. A tengerpartot már egészen elöntötte a dagály, és egy idő után már néhány elfelejtett napernyőt is fel-fel borított a megpihenő óceán.

– Foglalj helyet – mutatott Jake az egyik kőre a rég kialudt hamu körül, és Dhani leült, hogy belebámuljon a többhetes üszökbe.

– Most mi van? – nézett fel egy idő után, a nadrágja térdét vakargatva. Rá kellett jönnie, hiába élvezi mindennél jobban a fiú társaságát, nem beszél túl sokat.

– Várunk – bámult bele Jakob Dhani kiskutyaszemeibe.

Ahogy ezt a szót kimondta, megszüntette magát a várakozást. Mint akiket falra festettek, jelentek meg a barátai. Jakob néha komolyan elgondolkodott, hogy emberekkel vagy bukott angyalokkal hozta-e össze a sors.

– Jaaaake! – hallottak meg egy éles hangot, és ezzel egy időben bukdácsolt be a célba az alacsony, barna hajú… Nat. A ruhái koszosak voltak, ahogy az arcát is egy hosszú sebhely rajzolódott ki. Már méterekről is lehetett érzeni, hogy tele van energiával.

– Naaat! – nyivákolt vissza Jakob, és elhúzódott, mielőtt Nat ráugorhatott volna. – Nem lett volna muszáj rohannod, tudod, ugye?

Nathan rágrimaszolt Jakobra. – Elfelejtetted, hogy nem egyedül jövök, anyu?

– Teljesen kiment a fejemből – ismerte be Jakob, és átült Dhani mellé.

Már épp eszébe jutott volna, hogy bemutassa Nat-nek az kis Harrisont, amikor Kiara is befutott, látszólag nem valami elégedetten. Ugyan már rég betöltötte a huszonötöt, mégis ő volt a legfiatalosabb az egész társaságból. Lilára festett haja és sok fekete ruhája volt, de a metá zene iránti rajongását sem titkolta.

– Szia – pattant fel Nat a homokból, ahová az imént landolt, és feltápászkodott az egyik hosszú farönk szélére, aminek másik oldalán a lány foglalt helyet. – Héhé, Jake, én is elfelejtettem, hogy nem egyedül jössz – villantott egy mosolyt a kékszeműre, aki elégedetlenül visszabámult rá.

– Nat, Kiara, ő itt Dhani Harrison. Szeretne csatlakozni a csoporthoz. Igaz? – bökte meg Jake Dhani vállát, aki eddig csendesen nézte a két új arcot. Kiara és Nat kíváncsian ráhunyorogtak a szürkületben, ami jó volt, mert addig sem egymást látták. Dhani kicsit kényelmetlenül érezte magát.

– Igaz – helyeselt azért bőszen –, lehet?

– Ezt ne kérdezd – sziszegte Jakob, de szerencsére Nat-nek nem volt alkalma elmagyarázni neki, hogy hány sárkányt kell kiszabadítania ahhoz, hogy csatlakozhasson hozzájuk, mert a másik két Roller is megérkezett.

Nem úgy, mint Nathan és Kiara, ők eleve érdeklődést mutattak Dhani iránt. A fiú, Hugh, megmutatta, hogy békével jött, és a lánynak mutatnia sem kellett, mert tényleg látszott rajta.

– Sus vagyok – mosolygott kedvesen Dhanire, ahogy közvetlenül megölelte. Ő sosem riadt vissza bárkitől, aki láthatóan szeretetre szorult. Márpedig Jakob neki már elmesélte, hogy valójában miért költözött ide Dhani családja. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – villantotta meg a gyémántnál is fényesebb mosolyát, ahogy megigazgatta a fiú kócos haját.

– Szép név – dorombolta Nathan, és felállt, hogy bemutatkozzon. – Örvendek, Sus, a nevem Nathan, de te úgy hívsz, ahogy akarsz, rendben? Hoztam pillecukrot, meg minden – viccelődött a srác illetlenül.

– Ja – nyugtázta Sus a hallottakat. – Nagyon emlékeztetsz valakire – fordult Dhani felé –, de nem igazán jut eszembe, hogy kire…

– Dhani vagyok, személyiség – árulta el Dhani, egy keresetlen éllel a hangjában, amit rögtön meg is bánt.

– Hogy úgy – bólogatott Susan, és újra Nathan-hez fordult, aki a hátizsákjából már nem csak két csomag összenyomódott mályvacukrot halászott elő, de pár régi újságot is, egy öngyújtót, öt összehajthatós fémnyársat és jó pár doboz különféle üdítőt is.

– A személyiség addig keressen egy ágat, ha akar pillecukrot pörkölni – figyelmeztette Dhanit, aki felpattant, és elrohant a sóderes részen túl található bokrokig, hogy egy megfelelő ágat keressen magának. Szerencséje volt, és hamar vissza is mehetett a többiekhez.

Megállt Nat mellett, és nem volt boldog azon észrevétel miatt, hogy bár Jake nagyon alacsonyként írta le őt, még így is magasabb volt nála vagy egy hüvelykkel.

Hugh elkezdett tüzet rakni. Ő nézett ki a legmegbízhatóbbnak, és valószínűleg ő is volt a többiek szerint is, rábízták hát a tűzgyújtást. A nevelőotthonban művészet lett volna eldugni az italokat, így ő és Sus nem hozhattak, Kiarára, Nat-re és Jake-re maradt ez a feladat, és igyekezték ezt rendesen ellátni. Mire mindannyian kipakolták a hátizsákjukat, egész szép italarzenál sorakozott előttük.

A napot főleg Nat, Sus és Kiara csacsogása kísérte álomba, de néha-néha Hugh és Jake is beleszólt a beszélgetésbe. Dhani igazán sajnálta, hogy Hugh nem beszél többet, mert látszólag remek humora volt. Ő maga is igyekezett lépést tartani a többiekkel, de ez csak akkor sikerült neki, amikor már mindannyian a lobogó tűz körül ültek, és mindegyikük kezében és testében elegendő mennyiségű alkohol volt.

Sus épp egy történet kellős közepén volt, ami arról szólt, hogyan jött rá, hogy az ő lélekállata Nyuszi a Micimackóból, amikor Kiara csillogó szemmel felnézett, és félbeszakította Susant.

– Szerintem Felelsz vagy merszezzünk! – javasolta, és lopva Jake-re nézett.

– Szerinted? Szerintem… is – csapott le rá Nat –, bocsi, Sus. Majd elmondod máskor – vont vállat, mire Susan is vállat vont. Susan mellett Hugh ült, és ő sem tervezett kimaradni a jóból, úgyhogy ő is megvonta a vállát. Jake, Dhani és Kiara folytatták a láncot, így szépen mindenki megvonta a vállát.

– Ez remek volt – húzta be a nyakát Jake. – Na, ki kezdi? – próbált bátornak tűnni, de valójában az érdektelensége mögött csak arra tudott gondolni, ebből még valami jó is kisülhet.

– Aki kérdezi – rebegtette a szempilláit Nat. – De nekem, nekem mondd!

Jake sóhajtott, és úgy döntött, mindenki jobban jár, ha eleget tesz Nat kérésének. Eközben Sus lassan Dhani-hez hajolt, és kedvesen megfogta a kezét. Áradt belőle az őszinte szeretet, ami igazi angyallá festette a többiek között. A fiúnak nem kellett túl sokat rágódnia rajta, hogy az összes hím Roller fülig belé van esve.

– Ne ijedj meg, de tudod mi ilyen szégyentelen, nyitott baráti kör vagyunk. Mindenki szeret mindenkit, és elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van – súgta mosolyogva, hiszen nem telt tíz percnél többe, hogy rájöjjön, Dhani nem igazán rajong a gyengébbik nemért. Susnak szeme volt hozzá.

– Felelsz vagy mersz? – kezdte Jakob a szabály szerint a kérdéssel, még véletlenül sem Nathan-re nézve.

– Öö… Felelek! – tett úgy Nat, mintha lenne esélye egy szelídebb játszmának.

– Csodás. Hm – gondolkodott el Jakob. – Lennél inkább elefánt vagy bálna?

Nathan a kezébe temette az arcát.

– Elefánt, de ezt a játékot nem épp így kéne játszani – vihogott, és belekortyolt az italába.

– Fogd már be, gnóm, kiskorú is van köztünk! Nem is egy – rúgta Kiara erőteljesen vállon az alacsony fiút, aki majd’ a homokba harapott. Ismét. A jelenet viszont csak még jobban elgondolkodtatta Dhani-t. Ha Nat gnóm, ő mégis mi?

– Na, na, akkor mondd te, te jössz, hívj ki valakit – fonta össze a karját maga előtt Jake.

– Rendben, Sus! Felelsz vagy mersz? – kacsintott Nat Susra, aki csak mélyet sóhajtott, majd kacéran elmosolyodott.

– Merek – döntött a lány, és előre félt, mit fog kitalálni neki Nat.

– Akkor próbáld meg megnyalni a könyököd – vetette oda neki kedves plátói párja.

– Gazember – morgott Kiara, ahogy Sus megkísérelte kitörni a saját karját, mire Hugh csendesen kuncogni kezdett.

– Látom, nagyon visszafogod magad. Máskor már rég faszfejezted volna szerencsétlent – köhögte Hugh az italába fulladva. Kiskorúak, ugye.

– Megvolt! – kiáltott fel a szőke hajú lány büszkén, és a többiek egy életre megjegyezték maguknak, hogy az első körökben ne szólítsák meg Nat-et.

– Sus, ki a következő? – húzta ki a tűzből a barnuló pillecukrát Kiara. – Jobban teszed, ha engem választasz, mert kezdünk unatkozni.

– Á, akkor Kiara! Felelsz vagy mersz? – adta be a derekát Susan.

– Merek – mondta ki a szent szót az idősebb.

– Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik – sóhajtott Hugh. Hogy ezt a sort honnan vette, nem tudta, de a magáénak érezte.

– Uhu, tudok egy jót – huhogott Sus. Még szerencse. – Mondd te a feladatot a következőnek – bökte ki. Még nem bocsájtotta meg, hogy félbeszakították.

– Köszönöm – szótagolta Kiara, és Jake-re nézett. – Jake, csókold meg azt, akit a legvonzóbbnak tartasz a tűz körül – hadarta egy levegőre. Meg sem kérdezte, hogy merne-e. A többiek azonnal elhallgattak, és a néma csend egyértelművé tette, hogy a következő kérdés nem volt olyan légből kapott, mint aminek tűnt. A szerelmi játszmák mind az ilyen kérdéseknél kezdődtek.

– Máris?  – sóhajtott Jakob, próbálva könnyedre venni a dolgot, és végig mérte a többieket, majd a szeme megállapodott a mellette lapító Dhani-n, aki szemlátomást máris több volt, mint spicces. Legszívesebben őt csókolta volna meg, ami nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, azonban nem akart még véletlenül sem visszaélni a fiú kiszolgáltatott helyzetével. Lassan, és bánkódva vette le szemét, majd Nat-re nézett, aki már el is vigyorodott.

– Gyere, cuncimókus! – nyújtotta az alacsony fiú karját szét, és mindenki harsányan nevetni kezdett. Gyorsan lehajolt hozzá, szájon csókolta, majd el is húzódott. – Ó, te kis huncut, tudtam, hogy engem választasz – tette hozzá Nat vigyorogva, amit még Jake sem bírt ki közönyös arccal.

– Ezzel most kicsit megbántottál – nyögte Hugh sértődötten, mire Jakob újra nevetni kezdett.

– Sus, felelsz vagy mersz? – nézett Jake most a lány felé, és próbált illedelmes maradni, ahogy éppen az üvege mélyére nézett.

– Merek, ha már ilyen izgi minden – kacagott vidáman.

– Mutasd meg Kiarán, hogy hogyan csábítanád el Lao-ce-t – mormolta, mire Susan akaratlanul is csücsörített egyet a nagy gondolkodásban.

– A világ legbölcsebb emberét? - szólt magához.

– Ugyan már, férfi volt, nem kell túlgondolni – nyögte Nat, mire Sus megrántotta a vállát, és pólóját a földre dobva Kiara ölébe ült. Erre Nathan és Hugh hangosan éljenezni kezdtek, ami senkit sem lepett meg. Susan nagyon csinos idomokkal rendelkezett.

– Így maradunk egész este, ugye? – vigyorgott Sus, és Kiara lehajtotta fejét, imitálva a kínai bölcset, vagy legalább, amit képzelt róla. Ahogy újra kitört a kacagás a csapatból, Susan képtelen volt nem észrevenni, hogy a kis Dhani-nek a mellek ilyen közeli látványa igenis újdonság volt. De nem rajongással nézett a csipkés melltartóra, inkább színtiszta kíváncsisággal. – Dhani! – szólította meg a lány. – Te jössz!

– Öhm – kapta fel fejét zavarba esve. – Merek! – hadarta, és Susan fejében már rég megszületett az ötlet.

– Most te csókold meg azt, akit a legvonzóbbnak találsz közülünk – szavalta Sus, de Dhani arcán máris látni lehetett a megilletődöttséget. – Nyugi, csak lazán – kacsintott a lány.

Dhani félénken emelkedett kissé fel ülőhelyéről, hogy jobban szétnézhessen. Ugyan a csapat tagjai mind dögösek voltak, a fiú mégiscsak a szívére hallgatott. Lassan, határozatlanul fordul oldalra, ahol Jakobbal találta szemben magát. Az idősebb fiú arcára egy apró mosoly ült, ami még inkább tettre késztette a kis törpét. Ő nem is várt tovább, felemelte kezét, amivel Jake nyakába kapaszkodott, hogy elérjen hozzá, de Jakob nem hagyta ennyiben, gyorsan lehajolt hozzá, és elragadva az irányítást, érzékien ajkát Dhani-éhez tapasztotta. Mikor itt lett volna az elhúzódás ideje, azon kapta magát, hogy a nyelveik már egymás szájában vannak, és eszük ágában sincs távozni. A többiek ugyan nevetve tapsolni kezdtek, Jake azonban inkább érzett magában bűntudatott. Olyan gyorsan véget akart vetni a jelenetnek, ahogy csak lehetett, ezért úgy tett, mintha az alkohol miatt elvesztené egyensúlyát, és Dhani-vel a karjában a homokba dőlt.

– Na, ezt hívják kavarásnak! – állt fel Nat lelkesen, és hujjogni kezdett, míg Jakob és Dhani a homokban feküdve tértek magukhoz. A kis törpe huncut módon mosolygott, és hirtelen egy adag homokot nyomott Jake nyakába.

– Direkt löktél fel! – nevetett, és a másik fiú örömmel szállt be a játékba. Elkezdte gyorsan a törpét a földbe temetni, míg az próbált menekülni Jake hatalmas, hosszú kezei elől.

– Gyertek, folytassuk. Ezek ketten még ellesznek egy ideig – mondta Hugh, és igaza is volt. Jake és Dhani még egy pár percig boldogan elszórakozott a homokkal és egy kagylóval. Már három kör is lement a játékból, mire újra a tűz körül ültek.

– Szóval – köszörülte meg a torkát Kiara, aki egy részletes „szüzességelvesztős” sztorin volt túl –, Hugh. Felelsz vagy mersz?

– Felelek – biccentette oldalra a fejét Hugh.

– Öhm, hány éves is vagy? – kérdezte Jakob, és válaszul kapott egy hangkavalkádot, amiből kihallotta, hogy „csalás, hé!”, „tizenhét”, „ne csináld már!”, „kizárunk, ha így folytatod”, és nevetést.

– De kérdés volt, feleltem – védte meg Hugh Jake-et, majd körül járatta szemét, a következő áldozatot mérlegelve. – Dhani!

– Felelek, asszem – motyogta a legfiatalabb, és beharapta az alsó ajkát.

– Asszed – tartott Hugh egy kis szünetet –, hm, kivel feküdnél le most a legszívesebben?

Hohó! Komisz, ej? Dhani hátradőlt és felnézett a félholdra. Kicsit pörgött vele a világ.

Visszanézett újdonsült ismerőseire, és álomittasan kivillantotta a fogait.

– Hát. Ugye hallottatok már Eric Idle-ről? – kérdezte. – Na, vele.

Jakobnak kedve lett volna kiköpni a ragadós cukrot, amit egy kicsit tovább a tűzbe lógatott a kelleténél.

– Na jó, Dhani, mennyit is ittál? Nyilvánvalóan túl részeg vagy. Köszönjük a vendéglátást, jóurak és hölgyek, de most inkább hazaviszem szegényt. Gyere, törpe – darálta gyorsan, és felhúzta Dhanit álló helyzetbe a hónaljánál fogva, de a kisebb vissza is csuklott, mint egy rongybaba. Jake-nek volt egy sejtése, hogy még sosem járt a bárpult mögött igazából. De Eric Idle? Az a vén trotty?

Jakob gondolt egyet, és a karjába vette Dhani-t. Egyszerűbb, mint végigtámogatni az úton, nem? Annyira könnyű volt, mint egy alkotmánykönyv, persze, hogy haza tudja vinni.  Haza? A Harrison-házba nem volt szíve vinni, hiszen nem kis bajba keveredne mindkettőjük, ha az anyja így látná Dhani-t. És a saját házuk amúgy is közelebb volt.

– Majd találkozunk – köszönt el, közelebb ölelve magához Dhanit, aki félig már aludt. Elindult visszafelé, de pár lépés után utánakiáltottak.

– Várj! – Nat volt, aki először visszanyerte a gondolkodási képességét.

– Mondd – fordult vissza sóhajtva. Dhani feje a másik oldalra billent.

– Ki az az Eric Idle? – kérdezte Nathan, a körmét tépkedve. Mindig ezt csinálta, ha nem értett valamit, és most, hogy nem volt teljesen józan, nem igazán értett semmit.

– Fene tudja – morgott Jake, bólintott, megint megfordult, és már szaporább léptekkel ment vissza a járdáig.

Az út most olyan hosszúnak tűnt, akár az eddigi részeg séta hazáig. Enyhe nehezítéssel. A koromsötét égen villogtak a gombostűnyi csillagok, amik fellegbeli festményt alkottak együtt. Királynők és istenek csatáztak a képeken, amiknek története minden éjjellel megváltozott. Ki a nyertes, ki a vesztes? Ezt mindenki kitalálja maga. Jakob éppen valami erdőmélyi tündérmesét látott a hold körül, ami egy nyírfáról szólt, aki egy napon nimfává változott, de sosem tudta meg miért. Így részegen nagyon szépnek tűnt a gondolat.

A Dylan-házban nem égtek a lámpák, pedig nem volt annyira késő még. Jakob okosan arra következtetett, hogy Bob nincs otthon, de biztos büszke lett volna a fiára, ha látja, ittasan is milyen élesen vág az esze.

A hátsó ajtó mindig nyitva volt, csak tudni kellett, hol lehet bemenni. Mivel nem volt se ideje, sem ereje arra, hogy a kulccsal vesződjön, megkerülte a házat, és ott vitte be Dhani-t.

Gondolta, kevésbé macerás, ha a saját szobájába viszi, mintha a vendégszobát készíti elő a kis Harrisonnak, úgyhogy így is tett.

Dhanit, aki az úton elbóbiskolt, gyengéden lerakta az ágyára. Mire persze felébredt. Hogyne.

– Jake – nyöszörögte –, ez nem az én ágyam. Ez a te ágyad? Jaake – nyújtotta el a nevet –, te túl jó vagy hozzám. Most is, meg a… a tűznél is. Ugye? Túl jó vagy. Én nem akarlak kitúrni az ágyadból, jó, Jaaake? – és azzal felnyúlt Jake tarkójáig, és lehúzta, a második csókjukba.

Jake nem húzódott el, de nem is csókolt vissza. Csak tartotta az arcát egy helyben, mozdulatlanul, míg Dhani megpróbálta felfalni azt.

Hát, a törpe tényleg ennyire nem bírja az alkoholt, gondolta Jakob. Előbb Eric Idle, most meg ez. Mondjuk ő hagyta magát, ez tény…

És megadta magát. Nem véletlenül hagyta magát az előbb sem.

Végre visszacsókolt, és Dhani belemosolygott a szájába. Furcsa volt. Nem is alkoholízű, hanem inkább citrom és bazsalikom keveréke volt. Ez lenne Dhani? Olyan más volt, mint az előbb. Abból a kis törpéből, aki az imént még a földre dobta a jégkockákat, most áramlott a tesztoszteron és az erotika. Legszívesebben leszabta volna róla az összes ruhát, és nem hagyta volna aludni egy szemhunyásnyit sem egész éjjel. Már el is képzelte, mikor Dhani egyszer csak megállt, és Jake nyaka köré fonta a karját.

– Nem akarlak kitúrni az ágyadból, tudod.

Jake elmosolyodott, és engedve Dhani-nek, befeküdt mellé az ágyba. Dhani átölelte, és az egyik legboldogabb mosolyt villantotta rá, amit Jake valaha látott. Jake egy hasonlóval válaszolt.

– Jó éjt – ölelte vissza ő is Dhani-t, és hamarosan mindketten úgy aludtak, mint akiket leütöttek.

  

Holly Rollers - Kettő

A meleg, párás, nyomasztó levegő tízkilónyi súlyként nyomta Jakob hátát, ahogy igyekezett minél hamarabb hazaérni. Már órák óta késésben volt, és most sem ért még oda. Csak gurult, gurult, és gurult, míg a lábai majdnem görcsbe álltak, és a ruhái teljesen eláztak a verejtékben.

Mire az utcába ért, már alig kapott levegőt, és a fejében nem is járt más, csak a jelenet, amit az apja fog rendezni ezután. Kínos, zord és goromba lesz. Már készült is rá.

Áldásként érte a házuk látványa, nem úgy, ahogy a verandán várakozó Bobby-é. Az apa ábrázata szinte máglyára tűzte a kis Jake-et, aki sóhajtva lépett elé.

 - Mehetünk? – szólalt meg félénken, mire Bob némán intett a ház felé.

 - Zuhanyozz le, és vegyél fel valamit, ami nincs elszakadva – dörgött az apa haragtól fűtött hangja, és Jakob sértődötten lépett be. Egyszerűen gyűlölte az apját. Minden egyes mondata, mozdulata, még a jelenléte is bosszantotta. Az, hogy mindenbe beleszólt, mindent jobban tudott, és minden felett pálcát tört. Képes volt kiölni belőle a boldogságot egy pillanat alatt.

Most is csak morcogva mosakodott meg, és húzta magára legszebb ruháját. Még akkor is ha tudta, most kivételesen jogosan volt Bob dühös rá. Lefutott az emeletről, és rögtön előtte állt apja, és a megvető tekintete.

 - Gyere, siessünk! – mondta határozottan, és már indultak is az autóba, aminek hangja később nem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a kínos csendet. – Megint velük voltál, ugye – mormolta Bob becsmérlően. – Tölthetnéd hasznosabbal is a szabadidődet.

 - Apa, ez az én dolgom – kulcsolta össze karját Jake.

 - Nem akarok beleszólni. Ez most egyébként sem olyan fontos. Eddig még nem mondtam, de George nem csak egyszerűen beteg.

 - Ezt hogy érted? – kapta fel Jakob tekintetét.

 - Olivia és Dhani még nem fogta fel, és nem is szeretném, ha ezt hangoztatnád, de George hamarosan meg fog halni.

 - De hát nem azért jött ide, hogy hamarabb meggyógyuljon? – kérdezte a fiú aggodalmasan, de Bob csak elcsendesedett.

 - Ez nem pont így megy. Olivia milliókat fizet annak, aki azt mondja, Harrison meg fog gyógyulni, de ez sem változtat a tényeken. Valakit később vagy hamarabb, de előbb-utóbb mindünket eléri a halál. Ők sok időt kaptak arra, hogy elbúcsúzzanak. Kár, hogy nem használják fel.

 - Miért, talán máris a sírba kéne fektetniük?

 - Majd ha felnősz, megérted.

 - Nem, apa, nem akarom megérteni – suttogta Jakob, és több szót nem is ejtettek. Leparkoltak, kiszálltak, és becsöngettek a házba.

Az ajtó azon nyomban kicsapódott, és Bob és Jakob szemben találták magukat egy szemlátomást felpörgött Oliviával. George felesége rájuk mosolygott, és a mosoly elérte a szemét, sőt, a vendégei szemét is. Ragadós volt.

- Bobby, Jake! Annyira örülök, hogy itt vagytok – vonta karjai közé előbb Bobot, majd Jakobot. – George is nagyon várt már titeket. Bobby, szeretnéd most meglátogatni? Épp ébren van. És Jake, mindjárt lehívom Dhanit, meg sem fogod ismerni – merengett el egy pillanatra büszkén. – Ő is szeret gördeszkázni, biztos jól kijöttök megint – csacsogott, ahogy beljebb hívta őket.

- Egy teát? Bár még nincs öt óra, de… – Bob nemet intett a fejével.

- Olivia, minket mióta zavarna, ha nem pontban ötkor teáznánk? – vigyorgott.

A konyha mellett, ahol jelen pillanatban hárman álltak, volt egy félig nyitott ajtó. A szobából gyenge, de élettel teli hang hallatszott.

- Liv, felejtsd el most a teát! Nehogy leüljetek most ott egy fél órára, hogy aztán véletlenül se lássalak, Bob, most, hogy évek óta először lehetne… - George hangján hallatszott, hogy vigyorog.

Bob felkapta a fejét, és szó nélkül betrappolt a szobába.

Olivia bocsánatkérően nézett Jakobra.

- Ezek szerint most tényleg nem fogunk egy ideig teázni. De van egy bárpultunk, Dhani ötlete volt, bár még nem is nagykorú… Te az vagy, igaz? Hogy repül az idő – heherészett egy sort Liv. – Szolgáld ki magad. És Dhani, gyere le! DHANI!

- MI VAN? – érdeklődött fentről egy fojtott hang.

- EGYRÉSZT TESSÉK, MÁSRÉSZT MEGÉRKEZTEK A VENDÉGEINK! GYERE LE!

- Jövök, na – morgott lelkesen Dhani fentről.

Amikor Dhani végre lefutott a lépcsőn, először észre sem vette Jakobot. Csak marcona tekintettel anyját ostorozta, amiért kirángatta szobájából. Aztán megilletődött, ahogy felismerte a régi barátját. Jakob ült a bárpult mögött görnyedten, ingben, akár egy herceg, aki jött, hogy megmentse a földi pokolból. A sötét, göndör haja, és a világos, ciános tekintete az álmát idézte fel, akárcsak az a levegő, ami körbejárta. Mintha Jake szívében mágnes dobogott volna, ami minden ritmussal közelebb vonzotta volna.

Eközben Jakob nem látott mást, csak egy fiatal kölyköt.

- Ó – mondta Dhani, köszönés gyanánt.

- Ó neked is – biccentett vissza Jakob.

Olivia ezzel meg is nyugodott, hogy rendben lesz köztük minden a továbbiakban, és bement a férje szobájába, ahol Bob és George már túlvolt a szertartásos üdvözlésen és ölelkezésen, és máris egy jóleső beszélgetés közepén tartottak valószínűleg arról, hogy Michael Jackson micsoda egy albumot adott ki vénségére a hetekben, és összenevettek, mert hülye humoruk volt.

Bob emellett nem tudta figyelmen kívül hagyni, George mennyire betegnek nézett ki. Őrülten lefogyott, ami már önmagában is félelmetes volt. A Beatle-évek és az utána következő pár évtized alatt volt vagy ötvenöt kiló vasággyal, de a negyvenes éveire végre megemberesedett egy picit. Most ez az embersége egy az egyben eltűnt, és szinte fájdalmas volt ránézni. A hangja el-elhalt, bármennyire látszott rajta, hogy próbál a lehető legélénkebbnek kinézni, és örül, hogy látja Bobot, sőt mi több, boldog, de ennek az is lehetett az oka, hogy tudja, ez az utolsó alkalom, hogy ilyen rég-nem-láttalak viszontlátásuk lehet.

Dhani kivárta, hogy Olivia becsukja maga után a szoba ajtaját, és csak azután fészkelődött fel az egyik bárszékre, ami kettővel Jakob mellett volt. Nem volt egyszerű, mivel igencsak rövid lábai voltak, de valahogy megoldotta. Kár volt, mert már szállhatott is le onnan, ha ki akarta használni, hogy nincs az anyja szeme előtt.

- Mit iszol? – szólította meg Jake-et, miután lekászálódott a székről.

- Limonádét – mosolyodott el a magasabbik fiú, látva a csalódást Dhani arcán.

- Ne csináld már, van egy bárpultnyi alkoholunk, és te képes vagy limonádét inni? – biggyesztette le az ajkát, majd elvigyorodott. – Mellesleg nem rossz ötlet, kutya meleg van ezen a helyen, nem is tudom, hogy bírjátok itt egy emberöltőn át – csevegett, ahogy jégkockákat keresett a mélyhűtőben. – Kérsz te is? – húzta elő a formát.

- Jöhet – nyújtotta a poharát Jake, és a következő másodpercben Dhani földhöz vágta a jégkockatartót.

- Így csak gyorsabb – vigyorgott Jakobra, és letérdelt, hogy fölszedje a földről a darabokat. – Nyugi, tiszta – biztosította Jake-et, és két jégdarabot pottyantott az italába, majd a sajátjába is, és elismételte a bárpult mellé ülés nevű gyakorlatot, ezúttal közvetlenül Jakob mellé, aki így vészesen közel került hozzá.

- Csak ügyesen, törpe – fogta meg Jakob a karját, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Dhani gyomra felugrott a tüdejéig.

- Én ügyes vagyok, hé! Remek az egyensúlyérzékem, meg ilyenek. Tudod, deszkázom.

- Hallottam.

Ekkor csörtetett le a lépcsőn egy másik ember. Félhosszú, hullámos, őszesszőke haja volt, és körülbelül egykorú lehetett az apáikkal.  Végigmérte Jakobot, majd Dhanira nézett, aki kislányosan belepirult a még kislányosabb érzelmeibe, amik ehhez az idős férfihoz kötötték.

- Bent van, ugye? – kérdezte a veszélyesen angol akcentusával, ami rögtön a kis Dhani-ből is kihozta a nemzeti öntudatát.

- Hol lenne? De várj! – egyenesedett volna fel, hogy pár szót váltson plátói kedvesével, de az ember nem várt, hanem egyszerűen benyitott George szobájába, bement, és becsukta maga mögött az ajtót. Így, egyszerűen.

- Ő ki? – vonta fel a szemöldökét Jakob.

- Ne mondd már, hogy nem ismered fel! – ragyogott fel Dhani szeme, és a mosolyával kivillantak a George-féle agyarai. – Nem néztél te sose Monty Pythont?

- Nem – intézte el az ügyet Jakob.

- Ő Eric Idle – tájékoztatta azért Dhani, majd visszatért az előbbi témára. Ha Jakob nem ismeri Ericet, nem ismeri. Úgy kell neki.

Eközben a szobában, ahová Eric épp betolakodott, megállt a társalgás.

- Eric – mosolyodott el George, - találkoztál már Bobbal élőben? Még nem, ugye?

- Nem volt szerencsém – nyújtotta ki a kezét Eric Bob felé.

- Bob, ő Eric – mutatta be George lelkesen Ericet Bobnak.

- Tényleg? Nem gondoltam volna – rázta meg Bob a felé nyújtott kezet röviden.

- Itt lakik - folytatta George ártatlan képpel.

- Aha – húzta össze a szemöldökét a zenész-fajta barátja.

- Bizony – helyeselt Joj -, ő az egyik legjobb barátom. Melletted, persze. Meg Pault is kedvelem mostanában, képzeljétek, a múlt héten eljött ide, és órákon keresztül fogta a kezem. Még sosem csináltunk ilyet, pedig mióta ismerem már, tudjátok – mesélte George, és ez sikeresen elterelte a figyelmét arról, hogy a két barátja nem épp barátságos tekintettel méregeti egymást. Meg gondolatban Pault, valószínűleg.

Pár kínos órával később Bobnak és Jakobnak sajnos mennie kellett. Bob jól érezte magát George társaságában, még ha el is szomorította, hogy így kell látnia, de ezt a nagyon brit fickót a háta közepére sem kívánta.

Elbúcsúztak, bár Jakobot picit nehéz volt elszakítani Dhanitól, annyira belemelegedtek egy beszélgetésbe arról, hogy melyikük milyen trükköket tud bemutatni. (Mint kiderült, Dhani egyet sem, de Jakob csak kicsit röhögte ki ezért.)

Az autóban visszafelé Bobból ömlött a szó.

- Ott lakik! Képzeld, ott lakik az a ficsúr George-éknál! Hogy bírják vajon? – panaszkodott némi szatirikus műakcentust imitálva.

- Nem tudom - Jake szívesen elmondta volna, hogy Dhani úgy nézett ki, semmi baja nincs a ficsúrral.

- De Dhani rendesnek tűnik. Kiköpött olyan, mint George volt, tudod – mosolyodott el Bob, ami elmélyítette a szarkalábakat a szeme sarkában.

- Aha – motyogott Jakob. Dhani szerinte is rendesnek tűnt.

- Nem akarod megszabadítani szegény fiút attól a nagyképű gigerlitől? Elvihetnéd a klubodba, ha már úgyis minden szabadidőd ott töltöd, ne kelljen már egy levegőt szívnia vele. Mit gondolsz?

- Majd megkérdezem.

Holly Rollers - Egy

Az eget rózsaszín, lila, és sárga felhők festették be, akár a falhoz csapott festékbombák, csakhogy ez inkább hasonlított valamiféle harmonikus színorgiához, mint művészi káoszhoz. A fellegek hosszú karja lelógott fentről, és hideg, hűs öleléssel fogta át Dhani testét, míg ő az arcán érezte a szél óva intő érintését. Azt susogta:

 - Figyelj!

A hegyekről a völgybe ívelő betonutat fenyvesek keresztezték, míg a horizontról az óceán kacsintott Dhanire. A szalagkorlát útja párhuzamosan vezetett tovább a messzeségbe. Nem voltak táblák vagy címkék, semmi határok. Teljes béka uralkodott a természetben.

Dhani lába alatt hangtalanul gurult a négy gumikerék, míg a talpai a deszka törzsére feszültek. Széttárta kezét, és a rajta lógó ing keringőt járt a széllel, míg a szabadságról duetteztek.

A csodálatos érzés úgy járta át a kis Dhanit, akár a boldogság intenzív, romlatlan kegye, amit az ember csak egyszer érez egész életében.

Mikor az út lejtője lelankadt, Dhani ritmusra hajtotta magát, majd mire újra a távolba meredt, az égen hirtelen egy hatalmas, bús tekintetű szempár nyílt fel, és bámult rá, cián színben pompázva. Dhanit olyannyira elvarázsolta ez a szomorú szépség, hogy egy pillanat alatt megbotlott saját lábában. Együtt repült a széllel, a sasokkal, és mindennel, aminek Isten szárnyat adott.

Mikor az arca az aszfaltot érte volna, hirtelen felébredt.

Gyorsan felült, és hirtelen azt sem tudta hol van. A földön feküdt, egy vékony pléden, míg apja ott aludt mellette a betegágyon. Felállt mellé, és látta a békét benne. Akárhányszor félt, vagy izgult, elég volt egyszerűen az apjára néznie, és a szívébe nyugalom költözött. George még betegen, erőtlenül is nagyobb hatással volt rá, mint bárki más. Az apró, ősz haja már alig látszott, míg a megviselt arcát íves ráncok fonták körbe. Vékonyabb volt, mint valaha, és levegőhöz is nagyon nehezen jutott. Egyedül ilyenkor, az álmaiban élhetett teljes csendben. A fiú ebben a fekvő öregemberben látta a legszebb jövőt, ami valaha elérheti őt, és ettől büszkeség öntötte el. Az ő hosszú, fekete haja és tiszta arca ilyenné fog válni, ahogy a szíve is olyan bölcsen fog dobogni, mint most apjáé.

Dhani megfogta kezét, majd körül nézve eszébe jutott, hogy már nem otthon van. Az ablakon a harsány napsütés tört be, ami ilyen korán Angliában még sosem fordult elő. Már Malibuban voltak, egy idegen ország idegen városában.

A fiú elengedte George kezét, és halkan kisétált a betegszobából, át a konyhába, ahol már anyja várta a reggelivel. Az asztal bőségesen megterítve állt előtte, míg a kitárt ajtón a szél besodorta a tenger sós illatát.

 - Hát nem csodálatos? – köszöntötte Dhanit Olivia egy nagy öleléssel.

 - Jobb, mint a folytonos eső – felelte a fiú, majd kibújva anyja karjából az asztalhoz ült.

 - Valami baj van, kincsem? – foglalt helyet mellette Olivia.

 - Csak egy kicsit fáradt vagyok – nyögte Dhani halkan. – Mi a mai program?

 - Azt gondoltam, hogy ma végre elintézhetnénk a sulidat, de ha rosszul érzed magad, akkor inkább holnap. Végülis, csak tegnap érkeztünk meg, úgyhogy nem kell sehová sietnünk. Mindannyiunkra rá fér némi lazítás – hadarta Olivia, míg Dhani szorgalmasan bólogatott. – Viszont ma Apához látogatók jönnek.

 - Pf – szaladt ki a fiúból artikulálatlan megvetése.

 - Dhani nem sajátíthatod ki apádat. Nagyon sokan szeretik, és szeretnék meglátogatni – magyarázta az anya magabiztosan.

 - De ők még csak nem is ismerik. Be se tették a lábukat Londonba. Csak a saját lelkiismeretük miatt jönnek el, nem azért, mert tényleg sajnálják. Utálom az ilyet – rázza Dhani a fejét, mire Olivia az asztalra csap.

 - Fiam! Tudom, hogy ez neked nehéz, nekem is. De a legfontosabb, hogy apádnak legyen most a legjobb, és ha még annyi hitet sem adsz a látogatóinak, hogy tényleg együtt éreznek velünk, akkor neked kellene elmenned, nem nekik. Mi mind emberek vagyunk, és egyikünk sem tökéletes, de meg kell tennünk azt, amit csak tudunk. Ők eljönnek, mi pedig örülünk neki, vagy legalábbis úgy teszünk. Apádnak nagyon sokat jelent, ezért nekünk is, jó?

 - Jó – nyögi Dhani morcosan.

 - Különben is, ma Bob bácsi jön át, és megkértem, hogy hozza el a legkisebb fiát is. Összebarátkozhatnátok.

 - Jakob? De hát sokkal idősebb nálam – húzta össze szemöldökét Dhani, de Olivia vidáman elmosolyodott.

 - Régen olyan aranyosan játszottatok együtt. És Bobby azt mondta, hogy ő is szeret gördeszkázni. Megkérhetnéd, hogy tanítson meg, hiszen már régóta szeretnél egyet nem?

 - De.

 - Na, akkor nincs hátra más, csak a széles nagyvilág, és mehetsz is.  

 - Igen.

tear rope 3/3 (könnykoszorú)

22

Belépek a Scotchikin’ ajtaján, és látom, a hely semmit sem változott. Ez valamiért megnyugtat annak ellenére, hogy tudom, valahol a tömeg középpontjában te is ott vagy, ha még nem is látlak. Az emberek mind miattad jöttek ma ide. Ez lenne a nagy terved? Elijeszteni engem? Vagy csak még kínosabbá akarod tenni ezt? Igen, én vagyok a hunyó. A bűnös. A tettes, tolvaj, bandita, szívtipró. Megérdemlem, hogy elmond mennyire gyűlölsz, de ezt nem.

A Pasadena gitár ott lóg a kezemben éppen úgy, ahogy egykor. Most nem, nem sietek sehová.

 - Hova, hova kislány? – ütközöm hirtelen egy magas, izmos férfi vállába, aki a kezét elém tartva állít meg. – Az autogramosztásnak már vége. Elkésett az a szép kis gitárod – mondja mély, elrettentő hangján, de én próbálok meg sem szeppenni.

 - Nem, én nem rajongó vagyok – hadarom a kislányos hangomon, amivel csak magamat tagadom. Akár Wallflowers pólóban is jöhettem volna. – Jake miattam van itt. Csak odaadok neki valamit, és már itt sem vagyok. Sőt, felőlem maga is odaadhatja – emelem fel Royalt, de a férfi nem tágít.

 - Teletömted levelekkel meg meztelen fotókkal, mi? – vág kéjes vigyort, mire a nyakamba akasztom a The Simpsons-os hevedert, és lassan végig húzom az ujjaimat a fémhúrokon, amiknek hangja átjárja a falakat, majd kiszállva az egyik kis ablakon eltűnnek az éjszakában. A bőrömön átsuhan az az érzés, amivel már régóta nem találkoztam. A zene olyan régen simult így hozzám. Úgy hiányzott, mintha a koporsóból néztem volna ki ezzel az egyetlen pengetéssel. Hát nem hallod te is?

 - Nem! – hallom meg a hangodat. – Ne-nem nem nem. – köhögöd, és számomra máris világos, részegebb nem is lehetnél. – Engedjetek ki, ez az első szerelmem hangja – mászol át a barátaidon, míg én kibújok a heveder öleléséből, és kihajolva a testőr takarásából találkozok a tipikus ittas ábrázatoddal. Lógó ing, foltos farmer, ferde napszemüveg. Te vagy az.

8

Te és Dan közel álltatok egymáshoz, de mégsem voltatok igazbarátok. Talán azért, mert annyira különböztetek. Ő önző volt, te meg nem. Ez volt az egyetlen különbség köztetek. Ő megszerezte magának azt, amire éppen szüksége volt, te pedig hozzám hasonlóan beérted annyival, hogy boldognak látod.

6

Nem tudom, hogy végül hogyan kötöttem ki Josh bátyjának házában. Talán maga Hilary rángatott oda, vagy éppen Josh, de a ház csodálatos látványát sosem tudnám elfelejteni. Az egyik leggyönyörűbb hely, ahol valaha jártam. Az épületet ellepték a részeg egyetemisták és az olcsó techno zene. Már alig vártam a pillanatot, hogy a szemedbe nézve szidjam azt a retket, de te még nem érkeztél meg.

 - Ó, ott van Dan. Gyere, menjünk! -ragadta meg a karom Hilary, és egészen a bárpultig vonszolt, ahol egy apró puszit nyomva a szerelme orcájára megtorpant. – Szia!

 - Helló csajok, mi a helyzet? – vigyorgott Dan, akinek az arca már piroslott az alkohol hatására.

 - Körül nézek, jó? – hadarta Hilary, a tömegbe bambulva.

 - Menj csak, én és Cukino jól megleszünk – intett a barátnője felé, és én ferde szemekkel néztem rá, meg a hatalmas termetére. – Mi az? – nevetett felém. – Talán egy srác nem nézhet animéket?

 - Nem tudtam, hogy szereted őket – szemeztem vele kételkedve, de ettől csak még jobban nevetett.

 - Hilary egyszer bekapcsolta, tudod, hogy jobban megértsünk téged, de végül elaludt rajta, nekem meg megtetszett. Mondjuk kinek ne jönnének be azok a giga hosszú lábak – kortyolt az italába, és én elmosolyodtam. Kezdtem megérteni, hogy Hilary mit eszik rajta. – Ne de mit iszol, kislány?

 - Ó, semmi durvát.  Nem bírom jól az alkoholt.

 - Tényleg?

7

Lehetett volna több eszem, mint hagyni magam leitatni.

23

 - Elmehetsz, TOM – kiáltod hangosan, és a férfi távozik. – Nincs itt több dolgod. Csak nekem van itt most nekem dolgom – hablatyolsz, majd mélyen a szemembe nézel. – Roxanne.

 - Igen, így hívnak Jakob, te is tudod – felelek őrizve a hidegvérem.

 - Te voltál az a kis szuka, aki tönkretette az egyetemi tanulmányaimat, igaz? – dünnyögöd, és én érem rajtad az összes feles illatát, amit ma este lehajtottál. – Te miattad voltam szűz New Yorkban. Mekkora vicc, nem? Ebben a rohadt városban minden utcasarkon kufircolnak – nevetsz a saját hülyeségeden, és én gyorsan a kezedbe nyomom a gitárt. Már indulnék is kifelé, mikor végre felfogod mi az a kezedben. – Ó, nem! Nem úszod meg ennyivel te kis csafka! – kiáltod ledobva Royalt, utánam indulva.

 - Te most komolyan leejtetted? – nézek rád komolyan, miközben a kocsma felé fordulok. Szerencsére Tom, a testéred felvette, de akár össze is törhetett volna. Olyan hihetetlenül felelőtlen vagy. És visszataszító, hogy a szemedbe sem tudok nézni. Nem vagy önmagad.

 - Te nem mondhatsz nekem semmi, jó? Ribanc – folytatod a káromkodást dülöngélve, de én már képtelen vagyok visszatartani a dühömet. Odalépek hozzád, és egy hatalmas pofont adok arra a gyönyörű arcodra.

 - Ezzel már régóta tartoztam!

12

Egész reggel csak utánad futottam. A könyvtár, az ebédlő, a szobánk, és az egész egyetem üres volt nélküled. Jobban féltem, mint valaha. Mit fogsz mondani? Hogyan fogom megmagyarázni? Egyáltalán hinni fogsz nekem?

A csillagvizsgáló egy hatalmas dombon helyezkedett el, és ugyan nem a mi egyetemünkhöz tartozott, csak mi ketten jártunk oda nappal. Csodálatos volt belőle a kilátás. Tudtam, hogy itt biztosan rád találok. Még abban is reménykedtem, hogy azért jöttél ide, hogy ketten beszélhessünk. Hogy elmondjuk egymásnak mit érzünk.

Felfutottam a füves dombon, és olyannyira kifáradtam, hogy levegőhöz is alig jutottam. Talán a másnaposság tehetett róla, de képtelen voltam megállni a lábamon. Mire magamhoz tértem, egyszerűen lassítanom kellett. Beléptem az épületbe, és találkoztam a lépcsősorral, ami a tetőre vezetett. Lassan kezdtem felmenni, mert futva biztosan elájultam volna. Öt emelet sok időt vett igénybe. A második végén viszont hallani kezdtem valamit. Szipogást.

 - Hogyan tehették ezt velem Jakob? – jutott el a fülemig Hilary sikamlós hangja. Fel akartam sietni, de azonnal beleszédültem. – Dant még megértem, ő egy paraszt, aki csak a szexre tud gondolni, de Roxy? – motyogta elgyengülten és én legszívesebben ordítottam volna. Sajnálom. Sajnálom Hilary! – Tudom, hogy neked is nagyon fáj. Nekem szintén. De én már rájuk sem tudok nézni. Egyikőjükre sem. Ahj, Jake mondj már valamit, ne csak én beszéljek!

 - Azt hittem, hogy Rox más. Különleges. De nem. Ő is csak egy ugyanolyan ribanc, mint a többi.

24

Lehajtod a fejed, és elmosolyodsz. Öntelten.

 - Ezzel most jobban érzed magad? Még egy csapás. Még több fájdalmat okoztál nekem. Eddig nem volt elég? – kiáltod széttárt karokkal. – Nem értem mi a bajod ezzel a szóval. Egy Ribanc vagy, és kész. Volt jó pár éved beletörődni. Miért nem sikerült?

 - Képzeld el, hogy igenis megbékéltem magammal, és a dolgokkal, amiket tettem, de úgy néz ki te nem. Biztosan azért ittad le magad ennyire, mert igazságosnak érzed azt, amit velem tettél, igaz? – felelek hangosan.

 - Csak jól érzem magam, de ez rólad nem mondható el. Drága kicsi Roxy. Még mindig a babáiddal tudsz csak elaludni esténként?

 - Te meg még mindig nem mersz azokhoz a nőkhöz érni, akik tetszenek? – vágok vissza, de már-már meg is bánom. Olyannyira, hogy inkább az autóm felé sétálok. Nem akarom látni az arcodat. Odalépkedek a Volkswagenemhez, mire hirtelen a tenyered erős szorítását érzem a karomon. Még megszólalni sem tudok, te olyan erősen nyomsz az autó oldalához, hogy szinte levegőt sem kapok. Ekkor látom meg a gyűrűt az ujjadon, és így minden érintésed még jobban fáj.

 - Szóval ezt kellett volna tennem? – súgod a fülembe halkan, de én csak ellenkezni próbálok.

 - Ha-hagyd abba Jake! – nyöszörgök, de meg sem hallod. A csípődet a fenekemhez nyomod, és én képtelen vagyok kiszabadulni a szorításodból. A karom lassan lilulni kezd, olyannyira fogod. – Engedj el!

 - Nagyon sokat vártam ám rá, hogy te és én ilyen közel legyünk egymáshoz. Nem lep meg ha elmondom, hogy amikor egyedül zuhanyoztam, csak rád, és a hülye cicás bugyijaidra tudtam csak gondolni – nyögöd.

 - Jakob figyelj rám! Én már egyszer elkövettem valami hülyeséget részegen. Te ne tedd – hadarom. – Nem akarsz olyan lenni, mint én – próbálok hátra fordulni, és te hirtelen ellépsz tőlem. – Látod – súgom, és csak újra szembesülök vele, hogy mennyire gyűlölsz.

9

Minden olyan gyorsan történt, és én olyan hamar elvesztettem a kontrolt a tetteim felett. Egy lépésemre se tudtam ügyelni, ezért Dan felemelt, és vitt. Olyan helyekre, ahová magamtól sosem mentem volna. Én mégis nevettem. Mosolyogtam mindenen, amiről elhitette velem élvezem. Elfelejtettem szomorúnak, vagy kétkedőnek lenni.

13

Lesétáltam a csillagvizsgálóból, és legszívesebben a tengerbe is vetettem volna magam. Tudtam, hogy mindennek vége, elvesztettem a csatát, amit valaki más vívott meg helyettem. Nem volt többé beleszólásom a dolgokba. Egy csillag elrepült felettem, és én észre sem vettem hová.

Megpróbáltam továbblépni, de akiket addig ismertem mind meggyűlöltek. Rám sem bírtak nézni, és én sem magamra. Egy olyan oldalammal találkoztam a tükörben, akiről ha tudtam volna, már rég a vízbe fojtottam volna magam. Olyan sok figyelem terelődött erre az alaktalan sötétségre, hogy hirtelen átvette felettem az irányítást. Elfedett bennem minden fényt, és én szépen lassan el is feledkeztem a létezésükről. Már csak egy árny voltam, ami iránytalan utakon bandukolt reggeltől estig.

26

 - Sajnálom Roxy. Egy pöcs voltam, amiért Hilary oldalára álltam, anélkül, hogy meghallgattalak volna – csúszik ki hirtelen a szádon. – Túl gyenge voltam ellentmondani nekik. Mindenki annyira gyűlölt téged és Dant, hogy én képtelen voltam a te oldaladról nézni az egészet. Pedig Hilary mondta Dannek, hogy itasson le. Ő intézte úgy, hogy ketten maradjatok, de én nem mertem senkinek elmondani, hogy Hilary már régóta szakítani akart vele. Olyan jól játszotta az áldozatot, és mindenki velünk érzett együtt. De én képtelen voltam elviselni, ezért elmentem, és egy szót sem tudtam neked mondani. Én vagyok a leggyengébb – csorog le egy parányi könnycsepp a szemed sarkából, pont úgy, ahogy az enyémből. – Kérlek Roxy, bocsáss meg nekem! – kéred gyengéden, és én gyorsan odalépek hozzád, majd szorosan átölellek. – Én még mindig ugyanúgy szeretlek – nyögöd, és most először őszinte vagy.

 - Én is téged.

2

 - Csak egyet kapsz, a többi az enyém – néztem a gitárra, miután erősen rányomtam Pikachu aranyos arcát. Te vidáman néztél Royal új díszére, de véletlenül sem állítottál meg. – Tetszik? – kérdeztem naivan.

 - Igen – hazudtál nekem először, és én teljesen tisztában voltam vele. – Hihetetlen, hogy ilyenekre költöd az ösztöndíjad.

 - Miért, te meg újságokra – néztem a polcodra. – Rolling Stone mind, nem?

 - Á, csak a gitárhoz adták – mormoltad, és én hangosan nevettem a bugyuta vicceden.

10

Ránk nyitottátok az ajtót, amiről nekem elképzelésem sem volt, hogy egyáltalán létezik. Felőlem aztán az utca közepén is lehettünk volna, vagy egy színpad kellős közepén, semmit sem fogtam fel abból, ami körülöttem történt. Csak egy dolgot. 

27

Nem leszünk soha többé barátok. Nem bízunk meg egymásban, és nem is beszélünk újra. Csak hordozzuk azt a hatalmas terhet, amit mások szerelemnek neveznek.

Vége