Friends will be friends 1/3
A Queen fanfic * RPS *Angst * One-shot * R * Zene
Még mindig feszültek voltak. Legalábbis látni és hallani is lehetett azt az esetlenséget, amit mindketten hordoztak. Úgy viselkedtek egymással, mintha távoli ismerősök lennének. Illedelmesen, és távolságtartóan. „Jól vagy?" „Hogy aludtál?" A válasz mindig csak ennyi: „Jól." Minden tökéletes. Semmi sem lehetne jobb.
Az a tél éppen búcsút int, és átadja helyét a tavasznak. Pont így változik Roger és Freddie kapcsolata is. Legalábbis szeretnék ezt hinni, de egyikük sem biztos benne. Azután, ami történt.
Nem tűnt átlagos éjszakának, természetesen. Szent Patrik nap nem is lehetne. A program egyszerű volt. Addig járják az utcákat, ameddig minden kocsmába be nem mennek. Ami az erejükből telik. A csapat végül felmegy a koleszba, és betöri egy szoba ablakát, és zöld festékkel töltött lufikat dob be. A hagyomány.
Az elmúlt években nem is volt vele baj. Idén valami félre csúszott. Vagyis előre.
- A rohadt vodka. Az tehet mindenről.
Freddie kimondottan eleven volt aznap este. Felszabadult. A kedvenc bőrdzsekijét viselte, amit az égvilágon mindenki megbámult. Nők, férfiak, gyerekek, melegek. Talán mert nem vett alá semmit. Az arca kimondottan piros volt, és üde. Valamiért ez a zabolátlan boldogság átúszott a többiek arcára is. Mindenki kitűnt a tömegből. A részegek, depressziósok és alkoholisták együtt ünnepeltek, mintha ezen a napon mindenki ugyanolyan lenne. Nincsenek problémák, vagy függőségek, csak a pia.
- Szóval nem beszélünk róla.
- Miről?
- Ó, elegem van már ebből. A sok hülye pillantás, hazugság meg szarság. Elfáradtam. Mond ki. Gyerünk. Had halljam!
A sok bár után, mikor már mindenki a négy lábán járt, végül valahogyan a kolesznál kötöttek ki. Kiemelkedett magasan a többi szakadt épület közül. Az egész épület úgy festett, mint egy vénasszony, aki dívának képzeli magát, de legalább gazdag.
Roger a kezét maga elé emelve hangosan üvöltött:
- Készüljetek burzsuj patkányok, mert ma folt esik rajtatok! – Azt képzelte, hogy ez fantasztikusan hangzott. Nem volt az, de ez most senkit sem érdekelt.
Ebben az évben kitalálták, hogy kivételesen nem kívülről dobják a téglát, hanem beosonnak az épületbe, és a tetőről lehajítanak egyet. Aztán a festéket.
Viszonylag könnyen bejutottak, ugyanis a portás árgus szemekkel vizsgálta a kerítés környékét, és meg sem nézte, hogy ki jön be. Pedig a srácok halálosan részegek voltak, és mindegyiküknél volt hálózsák.
- Idióta – nevetett Freddie, mire Roger torkon csapta.
- Uh, bocsi – nevetett. – De azért fogd be. – Az a huncut, csókolj meg mosoly. Már akkor sem tett jót. Az a kócos szőke haj, a feszes farmer. Ó.
- Életveszélyes vagy szöszi – nyögte Danken, a nagyfiú, miközben Freddie a hajnali harmat puhaságával nézett Roger-re.
Miután felosontak a lépcsőn, nem bírtak várni egy percet sem. Az arcukra húzták a kendőiket a szájukra, hogy véletlenül se üvölthessék el magukat. A nagyfiú behajította a téglát a legközelebbi ablakon, és a többiek jöttek utána a festékkel. Nehéz elhinni, de csendben végeztek, és szinte rögtön elhasaltak.
Az, hogy ilyen közel maradtak, lehetővé tette, hogy minden egyes szó elérjen hozzájuk. A kiáltozás, a sikítás, a panaszkodás. A felügyelő, majd a kerítés felé futó mérges tömeg.
- Szerencsétlen zöldfülűek – jegyezte meg Roger, mire mindannyian hangos nevetésben törtek ki. Itt már nem tudták visszafogni magukat.
Roger és Freddie egymás mellett táborozott le. Szobatársak voltak, már megszokták a másik horkolását. Nem óhajtottak más tónusú dörmögést hallani. Hiába az igyekezet, Freddie nem tudott aludni.
Annyi alkohol volt már benne, hogy egyenesen halottnak kellett volna lennie, de még sosem volt éberebb. Valami a levegőben egyszerűen csak nem volt rendben. Valami baj, valami átok repkedett ide-oda. Mintha egy vörös varjú szállt volna Freddie vállára, és csak hangosan sipákolt volna.
- Ó, te kis perverz – nevette hirtelen el magát, mire Fred egész teste jégcsappá fagyott. Üres szemmel bámult a madárra, ami mintha vicsorgott volna. – Na mi van, csak nem hitted, hogy igazi vagyok? Őrültebb vagy, mint hittem.
Freddie értetlenül ámult a varjúra, majd oldalra fordult, és behunyta a szemét. Elszámolt tízig, hogy a kényes képzelete eltűntesse a madarat, de az még élénkebb lett.
- Tűnj el – suttogta.
- Ő, ezt nem nekem, hanem annak a vodka-kólának kellett volna mondanod – hörgött öntudatosan. – Ugyan már, mindet megittad. Meg a gint, a sört, a rumot, és a szőlőlevet is – ásított. – Megjegyzem, azzal igazán nem tudom mit akartál – kántál a madár magabiztosan, míg Freddie a fejére húzza a hálózsákját. – Ó ugyan már, mindketten tudjuk miért vagyok itt. Essünk túl rajta, és megszabadulsz tőlem. Örökre.
