Labels
A The Who Fanfiction, Dark, Hurt/Comfort, Keith Moon, One-shot, Pete Townshend, PG-13, RPS, Songfic, The Who
Egy újabb nap, amikor a víz hullámozva mossa a folyópartot, mintha csak élete nagy csatáját vívná újra, és újra. Csak arra tud gondolni, hogy még ennek a magányos folyónak csörgése is többet jelent, mint ő maga. A fel-fel fröcskölő víz, ami magában hordozza a hajók rozsdáját, és az éjsötét éjszakákat, amikor az apák családjukat elhagyva tovább hajóznak, egy új világba. Valahová, ahol később talán azok a dolgok, amik ma a szőnyeg alatt hevernek, ott a szivárvány színében lebeghetnek az óceán sós vizében. Kár, hogy a világ néha nehezen változik.
- A sirályok azok. A sirályok.
Talán valami szellő segít elfújni azokat a kellemetlen kínokat, amik gyötrik. De ha azok nem is, az egyik madarat csak sikerül megzsarolni.
Az elborult indulatok ilyenkor mélyen a felszín alatt bujdosnak, pedig itt nincs túl sok minden, amit büntetlenül ne lehetne eltörni. Valami mégis visszatartja attól, hogy igazat adjon a kéretlen hangoknak, amik azt állítják:
TE IS EMBER VAGY.
Inkább csak ül csendben, nézi a vizet, és hagyja, hogy a lábát csiklandozó hullámok az este közeledtével harapós buldogokká váljanak.
Képzelet lenne talán, hogy minden percben képes mosolyogni? Lehet, hogy igazából előfordulnak olyan percek, mikor tudtán kívül elhervadtak ajkai?
Bizonyosság lenne talán, hogy az életének két oldala van? Az megkérdőjelezhetetlen, hogy néha kijön ide, és hallgat. Nem beszél, kuncog, viccelődik, vagy kekeckedik az egyik kacér sirállyal, akinek volt bátorsága a közelébe jönni. Nyugalom van a dokkokban.
- A kurvaéletbe! – suttogja, majd kezeit lassan végigcsúsztatja a haján, és vesz egy mély, újjáélesztő levegőt. – Itt sem vagyok. Nem is vagyok. Ha nem is létezem, nem is hiányzok senkinek. Nem mondhatják a nevemet. Nincsenek emlékek, amikben szerepelek, és a föld ugyanúgy forog a nap körül, nem? – Mi is a nevem? – Ha, Peggie? – néz a mellette lévő kerek kavicsra, amit múlthéten egy kacsázó kölyök felejtett itt, mikor az anyja hazarángatta, azt kiáltozva: Még egy ilyen bajkeverőt!
Peggie, a kő, nem tud válaszolni a kérdésekre. Eddig még a nevét sem tudta, és a női vonásairól is csak most szerzett tudomást. Annyiban azonban teljesen biztos, hogy ezt a srácot valami elkezdte felemészteni, és abban sem kételkedik, hogy a szemben locsogó sirályok, a jelzőbúján úszkálva, még csak tudomást sem szereztek az új ruhájáról.
- Őszinte leszek veled – kezdi el hátradőlve, mintha csak az unokatestvéréhez beszélne. – Szerelmes vagyok – motyog, mire hirtelen elváltozik a hangja, és Poppinszosan kezd nyivákolni:
- Te most flörtölsz velem? – feleli magának.
- Ne viccelj, Mr. Poppins mellett semmi esélyem – vágja rá, és szegény kőnek fogalma sincs, hogy mi baja van ennek a fickónak. Talán jobb lenne odébb gurulnia. – Igazából Róla van szó, tudod.
- Róla? – nyávogja, akár egy cirmos cica.
- Igen. Félek, hogy nem érti meg, hogy én komolyan mondtam. Talán csak nehezebben alszik el ma este, vagy még csak egy sóhajjal sem gondol rám. Mi van, ha bele sem gondolt? Nem úgy érez, ahogy én. Most nem tudok mosolyogni. Most? Nem – hadarja, majd lecsukja a szemét, és nincs több napfény. Ez egy sötét dokk.
Az a kerek, fényes kör egyre csak bukik az ég alá, mintha csak el akarna bújni, nehogy Keith még őt is hibáztatni kezdje. Ő mégis azt hiszi, hogyha egy percre elveszti jókedvét, már a nap sem süt rá.
Nem lehet igaza a hangoknak.
KEITH NEM KELL MINDIG ILYENNEK LENNED.
Bántsd magad, és ússz le a víz alá, hogy megtaláld azt a hableányt, aki elvezet a boldogsághoz. Szedd fel az összes aranyat, aztán söpörj homokot Atlantisz papjaira. Ússz fel, érezd a levegőt, a meleget, és soha többé ne menj vízbe. A víz csak emlékeztet arra, hogy milyen az a hely, ahol minden tökéletes. Kinek kell a pompa, és a varázs?
- Egy áruló vagy Craig – emeli fel a kezét, majd határozottan bemutat a napnak. Azért a bazdmeg-et nem teszi hozzá, mert a bolygóknak jár ennyi. Némi tisztelet szorult belé.
Peggie meg csak fogná a fejét, ha lennének kezei.
Keith hiába próbálja átadni magát a legelkeseredettebb érzelmeinek, így sem szűnik meg önmaga lenni. Hiába érzi úgy, hogy a szívébe ezernyi kard szúródik minden pillanatban, hátradől, és sütteti magát Craig utolsó sugaraiban.
Kellemes is lehetne, ha a hangok nem kínoznák belül.
ÉREZNED KELL.
A fejében csapkodó ritmusok hirtelen valóságossá válnak, és egyre hangosabban közelítenek felé, hogy letöröljék a párát az arcával szemközti tükörről, hogy tudjon pucéran feszíteni. Minden embernek vannak szükségletei.
Jobb láb, bal láb. Jobb láb, majd balláb, és hirtelen megtorpanás. Lihegés. Öröm szaga terjeng a levegőben. A tipródások jó ideig elhallgatnak.
- Keith. – A hang eltéveszthetetlen.
A név gazdája lassan feltápászkodik, és Őt pillantja meg.
- Helló Pete – köszön illedelmesen, miközben leporolja magát.
- Mit csinálsz? – kérdezi Ő, mintha csak egy sima csütörtök lenne.
- Mrs. Peggie Poppinsal csevegtem.
- Ő az új barátnőd?
- Lehetne – vágja rá Keith indulatosan, majd elhalkul a hangja. – De Mrs. Poppins túl nagydarab ellenem – kezd szemezni a cipőjével.
- Ajánlom is, mert mostantól Mrs. Townshend vagy – akadozik Pete hangja, mert cseppet sem biztos abban, hogy Keith helyeselő választ ad. Még azt a befejezést is a beszélgetés végére képzelte, hogy vízbefolytja. – Vagyis, vagyis az enyém vagy, és ennyi – dadog.
- Chh – fintorog Keith, majd lassan szó nélkül, lehajtott fejjel elsétál Pete mellett. Nincs mit mondania.
- Bazdmeg – fordul meg hirtelen. – Akkora egy pöcs vagy, hogy… - folytatná a szitkozódást, mikor Keith hirtelen megfordul, megragadja Pete gallérját, és odahúzza maga elé.
- Melyik idióta pöcsözi le a feleségét? – vág őrült vigyort, mire mindketten elmosolyodnak, és a gallér megcsókolja a nyakkendőt. Az ing udvarol a zakónak, a zokni puszit dob a cipőfűzőnek, míg a nadrágszár a cipőtalppal enyeleg.
- Na de fiacskáim, ezt nem szabadna nyilvánosan! – panaszkodik Peggie.
Nevetnek.
Igen, elkezdődött az iskola, és mindenki (újra)beilleszkedik. Vannak népszerűek, vannak lúzerek, de akadnak furák is. 
