Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

 Angst, Bob Dylan, Crossover, In the 60s, One-shot, PG-13, Robbie Robertson, RPS, The Band, 
Bob Dylan - Gates of Eden

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.

Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.

Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.

Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam

a szemed.

A szád.

Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.

Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?

Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.

 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.

 - Mi lesz a címe?

 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.

 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.

Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:

 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.

Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.

Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.

 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.

 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.

 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…

 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.

 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.

 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.

 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  

Skaidrīte

Angst, Bob Dylan, Bob Neuwirth, In the 70s, Joan Baez, OC, One-shot, PG-13, RPF, UST, Whump, 
Bob Dylan - Hey Mr. Tambourine Man (Live)

Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.

 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?

Zenélni kezd.

Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.

Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.

A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.

Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.

Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.

Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.

A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.

 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.

 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.

 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.

 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.

Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.

Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.

 - Hé Bob – szól az egyik.

 - Csá Bob – vágja rá a másik.

 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.

 - Még nem.

 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.

A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.

 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.

 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.

 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.

 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:

 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.

 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.

 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.

 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.

 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!

 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.

 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.

 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.

 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.

 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.

 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.

 - Eltaláltad.

 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.

 - Igen.

 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.

Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.

Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.

 - Na, meghúztad? – kérdi.

 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.

 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.

 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.

 - Bob! – nyávog.

 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.

 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.

 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:

 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.

 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.

A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.

 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.

 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.

 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.

 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.

 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.

 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.

 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.

 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.

 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.

 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?

Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.

Kvíz - Melyik bandom illik hozzád?

Sziasztok! A mai napon meghoztam az első kvízt itt a blogon, ami beágyazott. Egy kis játék, kikapcsolódás, semmivel sem több. A kommentben kérlek jelezzétek melyik banda jött ki nektek, és elégedettek vagytok-e vele! Köszönöm, ha kitöltitek, kellemes szórakozást!

Love Minus Zero over No Limit

Love Minus Zero over No Limit ( - Hadne )

Bob Dylan * RPF * One-shot * Songfic * Hurt/Comfort * Ficlet * Zene

Nem, még nem találtam rendes magyarázatot rá, hogy mi is ez. Csak ilyen itt hagyott mini falrahányt izé. Ez van, ha az ember túl sok Bobot hallgat, dől belőle a hülyeség, amiről azt hiszi rohadtul zseniális. Szerintem ez valami retek hipnózis. He Dylan lebuktál pf.

Öhm, btw bocsánat a lógásért, jöttem mindent bepótolni.   

Kellemes olvasást!

Az égen szállnak a suhogó szelek magukkal húzva az életeket, akár apró emléktöredékeket, de van, aki sosem változik. Te képtelen vagy tovább nézni a fekete, sötét végtelenbe, mert csak a halált látod benne. A világ jóval tisztább, mint hiszed. Nem látod a csillagokat, vagy a fénylő, üde holdat? Az űr a legszebb hely a világunkban. A súlytalanság megfoszt minden kötéltől, amivel erre a földre kötöttek téged. Hát nem akarod eldobni igáidat, és velem elszállni a többi rab felett?

Nézlek téged, ahogy lélegzel. A tüdőd kitágul, összemegy, míg te magad észre sem veszed milyen csodálatosan látod el magad oxigénnel. Mi hiányzik ennyire belőled?

Hátra dőlsz.

A fenyőfa érdes oldala felsérti a te oldalad.

Mit csinálsz, ha éppen semmire sem gondolsz? Talán az én arcomat nézed? Vagy csak figyeled a levegő horizontját a szemed előtt? Egyáltalán behunytad, vagy nem?

Ki vagy te?

Felnézek, de nem látok. Lénezek, de hiába keresem a világot. Nem találom. Csak a semmit látom.

Az égről bús meteoridok hullnak felénk. Íveket húzva a kormos, átkos vászonra. A világ legtehetségesebb festőjére ingyen sem figyel fel senki.

A hegyalja csillog a fényben, ahogyan az ilyenkor lenni szokott a tél árnyékában. Félek, hogy elveszítem belőled az, amit olyan régen találtam meg, hogy a felfedezés diadalíve már a vállamra omlik. Elveszítem a bizonyosságom benned, és mindenben, amit teszel, vagy mondasz. Egy olyan tengeren hajózok, ahol ok nélkül kel fel a nap, majd nyugszik le.

Nem keresek okokat.

Ebben a szívben túl sok érzelem akadt. Nem kell tudnom, vagy hallanom azt, amire vágyom. Már rég elfelejtettem mi is az. Te, és az aranybarna hajad.

Ez így marad. 

Az ajtó nem fog kinyílni

 Labels

A Bob Dylan Fanfiction, Angst, Bob Dylan, In the 60s, One-shot, PG, RPF, Suze Rotolo

Bob Dylan - Tomorrow is a Long Time

A manhattani lépcsőház keskeny. A falait csempe borítja, és mindent átjár a nulladikon lakó férfi kutyájának ázott bűze. Egyedül a cigaretta füst tudja valamennyire elnyomni a szagot, nem mintha az sokkal kellemesebb illatot árasztana. A levegő hideg, szinte fagyos, és a lakásokból kínzó csend árad ki, mintha csak mindenki erre a pár sorra figyelne.

 - Suze, én édes Suze-m. Ne hagyj el, tudod, hogy nélküled semmit sem érek – makogja Bob mellkasában kibírhatatlan nyomással küszködve. – Kérlek, csinálhatsz velem bármit, csak gyere vissza! Megteszek mindent, amit csak kérsz.

Bob a földön, a rideg kövön ül, roskad össze, mint egy kisgyerek. Az arcát a térdei közé fogva szorítja ujjait a másikok közé. Minden testrésze izzad, és a hangja jobban remeg, mint a gitárhúr.  Elveszett, anyátlan kölyök ez, nagy, göndör hajjal, és illetlenül hosszú körmökkel. Sehonnai hazug, aki a kedvesének könyörög. Nem válaszol neki senki. – Még a szomszédos lakásban élő idős hölgy sem, Mrs. Cecil, aki többet hallott Bob könyörgéséből, mint maga Suze. – A lány lakása előtt nincs lábtörlő. A végén még ellopnák. A lány lakása előtt nincs virágcserép, a végén még betörnék vele az ajtót. A lány lakása előtt nincs is semmi, csak egy összetört zenész, aki nem találja a szavakat. Nem tudja mit kellene mondani ahhoz, hogy Suze visszatérjen hozzá. Nem tud ez semmit.

Mrs. Cecil nyolc éve él ebben a lépcsőházban, mióta a férje meghalt. Nem igazán beszél senkivel, csak a szappanoperáit nézi a tévében. Ez azonban jóval izgalmasabb, ami itt zajlik, mint bármelyik kedvenc sorozata. A vékony fal mellett kuporog, kezében egy bögre kakaóval. De még ő is tudja, hogy

az ajtó nem fog kinyílni.

 - Szerelmem, nem kérek mást tőled, csak ezt. Soha többé nem kérek én semmit, ha velem maradsz. Egy szót sem fogok szólni, ha te azt nem akarod. Megteszek érted bármit, de tényleg. Ha kell levetem magam egy hídról, vagy kútba ugrok. Mond, mit kell tegyek? Mond! – könyörög remegő hangon, erőtlenül. Nincs benne se élet, se halál. Üres szavak ezek, amit nem hordoznak jelentést, csak hazugságokat, amiket vászonra fest. Attól még, hogy szépen mutatnak, mögöttük semmi sem rejtőzik. Csak fájdalom. Olyan kín, ami mindenkit a földhöz vág. Bob képtelen elmondani mit is érez. – Suze – nyögi a nevét. – Emlékszel még Greenwich Village-re? Akkor megígértük egymásnak, hogy bármilyen hülyeséget csinál a másik, nem hagyjuk el. Neked az semmit sem jelent, ha? Akkor miért hazudtál? Miért nem mondtad azt, hogy csak addig maradsz velem, ameddig kényelmes? Miért nem tudtál igazat mondani? Miért? – gyengül még jobban el.

Suze az ajtó belső felén áll. Karjával támaszkodik, hiszen alig képes talpon maradni. Minden porcikájában a félelem zihál, ami lassan végleg a sírjába rántja. A szeme vörösen izzik, és arcát marják a könnyek, amiket egy ilyen emberért ejt. Haragos. Ugyanannyira dühíti Bob ragaszkodása, mint ammenyire megrémíti. Meg sem szabadna szólalnia, akkor talán elmenne. Mégsem bírja megállni, hogy ne vágjon vissza.

 - Váltsa meg ki-ki önmagát – idézi Bob szavait keservesen. Egy hatalmas bárdot vág volt kedvese nyakába, aki végleg összerogy a hátán nyomuló súlyzuhatag alatt. Vége van.

A lány hátrál az ajtótól. Már bánja, hogy ezt mondta. Egyszerre a nővér lép mellé, szorosan belé karolva. Carla egy középkorú, erős nő. Nem fél.

 - Most azonnal engedj be! – mordul fel hirtelen Bob eleven hangja, tele indulattal.

 - Húzz a fenébe, híres Bob Dylan! Nem vagyunk kíváncsiak a nyüszítésedre! Légy férfi! – ordítja a nővér egy anyaoroszlán erejével, mire az ajtó hirtelen megdördül. Bob egy hatalmasat csap rá. – Ez az ajtó nem fog kinyílni! – kiáltja Carla, de Bob képtelen lenyugodni.

 - Tűnj a picsába, hülye vén liba, nem hozzád jöttem! – káromkodik hevesen, miközben öklével az ajtóra feszül.

 - Ha így folytatod, hívom a zsarukat, te kis görcs – rohan a nő a konyhába, de Suze a karján csüngve bőg, azt prüszkölve:

 - Ne!

 - Szedd már össze magad! Ne hagyd, hogy megint becsalogasson a kalitkájába. Éppen ezért jöttél el, nem? – hajol húgához Carla, és megsimítja az arcát. – Kitombolja magát, és már el is megy. Pár perc, és örökre vége – csitítja a lányt, aki képtelen levegőt venni. Csak köhécsel, miközben az arca torzul összehúzódik. Egyre hangosabban sír, amitől Bob csak még feszültebbé válik. Rugdosni kezdi az ajtót.

 - Engedj be hozzá! – harsogja zaklatottan, miközben a szeme vérben forog. Szédül. – Nem érted, hogy nem bírja ki nélkülem?

 - Te csökött agyú kölyök, hát nem érted, hogy ez az egész csak miattad van? – üvölti Carla, míg Bob testén ezernyi pók mászik, és arca egy megviselt térképként mutatja érzelmeit. Már nem is hall. Mintha megsüketült volna, csak sípolást érez, és a Föld körkörös forgását. Már nem sokáig bírja ezt. Látnia kell őt. Látnia kel, különben képtelen lesz elviselni a valóságot. Ha nem érintheti meg, ha nem nevettetheti meg, akkor már nincs miért felkelnie reggel az ágyból. Nem lesz semmije, csak a hírneve, ami éppen elhajtotta tőle Suze-t.

 - Suze, szerelmem, kérlek mondj valamit. Akármit – dől neki az ajtónak. – Könyörgöm – remegnek ajkai.

 - Bob – súgja a lány halkan, az ajtóhoz kúszva.

 - Igen, igen, igen, itt vagyok mindenem – dadog.

 - Bob, sajnálom – szipogja Suze. – Sajnálom, de ez az ajtó nem fog kinyílni.  

100. Bejegyzés: Slash Signs

Hát, hihetetlen, de ez a nap is elérkezett. Ma hivatalosan is közzé teszem, a !100.! bejegyzést. Nem is akarom túl sokáig ecsetelni mennyire nehéz elhinnem ezt a számot, szóval lépjünk is tovább.

!100!

Askon megkérdeztelek titeket, hogy milyen rendhagyó legyen ez a bejegyzés, és a sok kérés közül kettőt mostam össze. 1. Írjak egypercest minden fandomból, 2. Mindegy csak legyen slash.

Szóval most következzék pár slash drabble, a kedvenc shipekkel.

Ringos in the Storm | Starrison * Romkom 

George Harrison/Ringo Starr

Az eső esik, a fákat viharos szél táncoltatja. Olyan, mintha a világvége közeledne London utcáin. Felesleges tagadni, a hangulat a végtelenségig elszomorító.

George a ház folyosóit járja, Ringo után kutatva. Bemegy a konyhába, a nappaliba, a fürdőbe, de a dobost sehol sem találni. Végül feladja, és a szobájába ballagva az ágyra dobja magát. Unatkozik.

Hirtelen egy hatalmas csattanás üti meg a fülét, amitől az egész teste összerándul. Most tényleg megijedt.

Erre kinyílik a szekrénye ajtaja. Benne Richie kuporog, de kezét felé nyújtja drámaian, azt mormolva:

 - Gyere te is! – Remeg, és falfehér.

 - Ringo mi a faszt csinálsz a szekrényemben?

 Stagelove | Jimbert * H/C

Jimmy Page/Robert Plant

A színpad más volt, mint a backstage. A zene mindenhol ugyanúgy szólt, de voltak dolgok, amiket emberek előtt nem lehetett csinálni. Ezt mindenkibe belenevelték a szülei.

Robert félt, és izgult. Még sosem lépett ilyen rettegésben a színpadra. Nem mondhatta meg mi történt. Nem is gondolhatott volna rá. Egyszerűen el kellett volna felejtenie. A ráadásszámra is sok figyelmet kellett fordítania, de képtelen volt rá, Jimmyvel az oldalán. Annyira elvonta a figyelmét, lassan már levegőt sem kapott. Az oxigén messze elkerülte.

Egyszerűen nem tudta visszatartani, és hirtelen a mikrofonhoz kapott, belekiáltva:

 - Most a szünetben dugtam Jimmy kibaszott Page-el! -visított szabadon.

I'll fuck Elvis | Robelm * NC-17

Levon Helm/Robbie Robertson 

 - A mosdó szűkebb, mint gondoltam – panaszkodott Lee lehajtva a vécé ülőkét, amit egy évben, ha egyszer megtett.

 - Fogd be! – vigyorodott el kéjesen Robbie, majd megint megcsókolta, sokkal erősebben, mint az előbb. Telhetetlen volt, és vad. Valahogy rossz hatással volt rájuk ez az elzártság a világtól.

 - Utállak – hergelte Levon Robertet, mikor ajkai a fülcimpájához keveredtek. – Ah – nyögte, mikor a gitáros keze letévedt. Lee nem tudott tovább várni, Robbie nadrágjához nyúlt. Mire, hirtelen egy fura dolgot vett észre.

 - Ez mi? – nézett balgán.

 - Az Elvis-es övem.

 - Mióta hordasz te ilyet?

 - Karácsonyra adtad, te idióta – csapta fejbe. 

Hate myself | Dapton * Angst

Eric Clapton/Rick Danko

Már egyikük sem emlékszik, hogyan ismerkedtek meg, vagy mi is tetszett meg a másikban. Annyi biztos, hogy Eric éppen Pattie Boydnak udvarolt. Legalábbis akart. Mire észbe kapott, és rájött, a nő nem fogja soha ugyanúgy viszontszeretni, már szakított a férjével. Nem maradt döntése.

Rick nem lehet Pattie.

Rick csak egy srác.

Semmi több.

Akkor miért köt ki mindig az ő karjaiban, és hallgatja az ő hangját? Rickky az egyetlen ember, aki meg tudja vigasztalni.

 - Nem csalódtál bennem? Nem utáltál meg? – kérdezte a cigijébe szívva.

 - Nem – simogatja Eric haját a basszusgitáros.

 - Én gyűlölném nagyon magam. Mondjuk így is. 

Photo montage | Poger * Romkom

Pete Townshend/Roger Daltrey

 - Tudod mindig is el akartam mondani neked, hogy ez sokkal többről szól, mint barátság. Én szeretlek Roger. Nem. Szerelmes vagyok beléd.  – dadog Pete, kivörösödött szemekkel. – Rog, olyan vagy nekem, mint a fény az alagút végén. Úgy érzem csak a te mosolyod tud elég erőt adni ahhoz, hogy az életre még gondolni tudjak – dörzsöli a homlokát. – Tudom, hogy sosem derülhet ki ez, amit most mondok, de csak az tesz boldoggá, ha melletted lehetek, és vidámnak láthatlak. Azt akarom, hogy te is boldog légy, Roger.

 - Oké, de mi lenne, ha ezt nem csak a fényképének mondanád? – fogja a fejét John. 

Black or White | Donolan * H/C

Bob Dylan/Donovan

Az éj sötét volt, és furcsa árnyak járták. Némelyik hasonlított egymásra, mások nem. Nagy zaj járt a kedvteléssel. Sörös üveg tört, és comb nyílt. Az életnek valóban fekete és fehér oldala is van. Bob inkább előbbit ismerte, még ha a másikba is vágyott. Mégis, nem tudott átlépni a fénybe. Valaki a másik oldalon tartotta.

 - Bob, gyere vissza. Nem bírom nélküled – rebegte Donovan a sötétből, a félhomályban.

 - Donnie. – A szavak nehezek voltak, és minden pillanatban egy centi mélyen Bobby szívébe vájódtak. – Donnie, én nem akarlak szeretni tovább.

 - Hol a „de”? Mindig van, Dylan! – emelte hangját Donovan kétségbeesetten.

 - Itt. 

Wishes | Mclennon * Romkom

John Lennon/Paul McCartney

Paul felült az ágyból, és felnézett egyetlen szerelmére, akiről jól tudta, egy életen át hozzá fog tartozni. Cseppet sem keserítette el a gondolat, hogy egy embert zár a szívébe örökre. Főleg, mert John egy volt a sok közül. Mindig kilógott a sorból, csupán nem azon a módon, mint Macca.

 - Minden oké? – kérdezte Lennon az őt szemlélő Paulra nézve.

 - Persze, csak eldöntöttem valamit – dünnyögte vigyorogva. Gyönyörű volt a mosolya.

 - Végre az arcodra is lehet? – kiáltott fel John lelkesedve, mire a basszusgitáros szánakozó tekintete mindenét lelohasztotta. – Fásult vagy – nyögte megvetően.

 - Te meg perverz. – sóhajtott. – Én meg hamarosan vak. 

Your Face | Day Davis * Incest

Ray Davies/Dave Davies

 - Ennél gusztustalanabb dolgot nem tudnék képzelni – mormolja Dave a sátor oldalának dőlve.

 - Pedig sok pornót nézel – feleli Ray a kártyákkal játszadozva.

 - Nem többet, mint te – kacsint bátyjára a fiú. – Mondjuk az, hogy perverz állatok vagyunk, ezek után már cseppet sem kérdéses – neveti el magát. – A kicseszett pokolban fogunk elrohadni, ugye tudod?

 - Jah – nyögi Raymond bármi felelősségérzet nélkül. Oszt.

 - Szörnyű a pokerfaced – húzza fel szemöldökét az öccs.

 - A tiédet inkább meg sem említem, oké? – mosolyodik el a báty önkényesen. – Csak azt nem tudom, hogyan gyónom majd meg, hogy tudom milyen az öcsém arca orgazmus közben.

Drunk Dinner Time | Moonwistle * Romkom

Keith Moon/John Entwistle

Miután vége lett a keservesen sikerült koncertnek, a Who tagjai szétszélednek. Mindenki haza indul, azon gondolkozva, mi lesz még itt? A közönség szörnyű volt, a zene sem volt bíztató, és a menedzser is lelépett. John komolyan kezd kételkedni saját magában. Mielőtt hazamenne gyorsan vesz egy sört a boltban. Máskor nem tenne ilyet, de a mai más. Mire hazaér elkezd dölöngélni. Nem bírja a piát.

 - Siess édesem, Keith átjött! – hívja az anya a házba.

Az asztalnál ül. John a vacsora közben letapizza, és Keith rájön, hogy Enty részeg. Ennek csak jó vége lehet. Ja, bocsi összetévesztettem a nevetek. Keith John.

Gumikacsa

 Labels

A Bob Dylan Fanfiction, A The Band Fanfiction, Bob Dylan, General, In the 60s, Levon Helm, One-shot, R, Robbie Robertson, Romkom, RPF, The Band

The Band - Ophelia

A szemedet nem találtam, csak a mosolyodat láttam meg, amíg az előtted lévő vízben lubickoltam. Miattad gumikacsának érzem magam, aki próbál kitörni a köré nőtt habseregből. Ugyan pici vagyok, sárga, és madár, de azért remélem, egyszer szárnyra kapva a válladon meghunyhatom.

Valamiért elraboltál azzal, ahogy fejemben álltál. Neked néha elnézném a bűnöket, ha megengeded, hogy egy kis dobozba rakhassam dobogó szívedet. Nem látom a szemedet, és egyszer sem tekintetedet. Félek, hogy sosem találok a hozzád vezető útra, de húzz magadhoz, hogy legalább itt nálam ne légy olyan messze. Ha már idetévedtél, tudnod kell, hogy ez a szív egy mosolyért csak téged szeret.

Kívánok neked minden jót, azt hiszem. Remélem, egyszer még a kezedre érkezhetnek pillantásaim, amikben oly sok kábult érzelem társul a véget nem érő félelemhez. Rémületbe estem, révületem festem. Néztél már valaha ilyen fényesen borús képre, amit a lelkem ecsetvonásai színesítenének? Ha lennének. De nélküled nem látok színeket, csak a feketét és némi fehéret.

Mi a neved?

Tudnám, ha akarnám, de az emlékeimbe nem betűkkel véslek.

Egy bús tél közeledtét ünnepeljük, mintha csak az ősz sértődött szeszélyében elhagyott volna minket. Anyátlanul érintjük ajkainkhoz az égből hulló fagyos hópelyheket, mielőtt az rögtön elolvadna. Nincs se tél, se ősz. A kettő között álmodunk, mint a kisgyerekek a karácsonyt megelőző éjjel. Ugyan most nem vár ránk ajándék.

Csak ülök itt hátra dőlve, és várok valamire, hogy visszarántson a valóságba a fantáziám katakombáiból. Várok valakire. Rád, talán?

Az elektronikai üzletben dolgozni unalmas, de cseppet sem megerőltető. A főnök kiültet a kirakatba, hogy az arcommal vonzzam be a vevőket, ennyi gyakorlatilag a munkám. Modellt állok aprópénzért, mikor a hátam mögött bármelyik színes tévé felrobbanhat. Egyedül a beüzemelt lemezjátszókból szóló zene tud egy kicsit jobb kedvre deríteni.

Mikor már órák óta lapozgatom ugyanazt a divatújságot, hirtelen egy fiatal férfi jelenik meg az ajtóban. Kemény kalapja, és göndör, barnás haja van. Te vagy az. Érzem a csontjaimban, egy pillantás alatt rájövök, hogy egész eddig is te voltál.

A kerek, bociszemed, az aranyos bajuszod, és a rettenetesen ódivatú sálad elég volt ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem egészen addig, amíg te aranytálcán át nem nyújtod azt. Soha életemben nem láttam még olyan gyönyörűt, mint te. Mintha a megtestesült ártatlanság lépett volna be az ajtón.

Miközben én a saját ámulatommal küzködök beljebb mész, észre sem véve engem. Kissé lecsillapodok, ahogy te az asztalhoz lépve a főnököt keresed.

 - Jónapot! – engeded ki a mély, dörmögős hangodat, és én rögtön rájövök, nem vagy amerikai. Már érzem az anyámtól kapott pofont, amit a kanadai férjemért fogok kapni. Ettől nevetnem kell.

Felállok, összeszedem magam, és megáldom a reggeli percet, mikor a piros ruhám mellett döntöttem. Amilyen egyenes léptekkel tudok előre sétálok, azt rebegve:

 - Segíthetek? – mosolyodom el, mire te egy huncut vigyorral mérsz végig. Az ábrázatod nem mutat csalódásra mutató jeleket. Egy kicsit büszke lehetek magamra.

 - Üdv! – köszöntesz illedelmesen, gyorsan a hátad mögé dugva a kalapod. – Egy profi magnóért jöttem. Meg tudná mutatni a legjobbat? – kérded a mélyen dörgő hangodon, amitől fizikailag kezdek elolvadni.

 - Magának bármit – mosolyodom el, és a falak, a tévék, a rádiók, meg a lámpák számára is világossá válik, hogy fel akarlak szedni, reménykedve benne, hogy van humorérzéked.

 - Vigyázzon, mert szaván fogom – vágod rá, és sejtéseim beigazolódnak.

 - Sajnálom, de a főnöknek éppen intim elfoglaltsága akadt – Mrs. Robinsont dugni a raktárban. – Ezért csak azokról tudok beszélni, amik itt vannak nálunk – indulok el a második polcsor felé. – Itt vannak jobbra, és van egy-két egészen profi darab is. Remélem sikerül választani – hadarom, arra gondolva, hogy engem is nyugodtan kiválaszthatnál.

 - Ó, sürgős a dolog, szóval fogom a legnagyobbat, és már jön is velem – magyarázod.

 - Hát, akkor a Sharps a nyerő – mutatok előre, mire te csak bólintasz, és már fogod is bármilyen megjegyzés nélkül. Előre megyünk, beütöm a gépbe az árat, majd te fizetsz. – Tudja egyáltalán hogyan kell egy ilyet beüzemelni? – nézek fel rád reményeimben ázva. Hátha.

 - Őszintén fogalmam sincs. Túl nagy kérés lenne, ha elrabolnám magammal, hogy összerakja? Sajnos tényleg sürgős a dolog. Elszáll az ihlet, és olyankor nincs mit tenni – hajtod le a fejed, mire elégedetten elmosolyodom. Na ezért jönne az anyám második pofonja.

 - Szívesen.

 - Ó, egyébként Robbie vagyok! – fogod meg a balkezedben a magnót, és megrázod a kezem. Az érintésed valamiféle érthetetlen élvezettel tölt el.

 - Ophelia – felelem, mire te ledermedsz egy pillanatra.

 - Nahát, milyen gyönyörű név – jegyzed meg, amivel ismét egy apró vigyort csalsz az arcomra. – Ameddig felöltözik ideállok a furgonnal – lépsz ki, és én sebesen hátra rohanok a mosdóba, ahol tisztán hallani a főnök és Mrs. Robinson lihegését. Gyorsan kisminkelem magam, rendbe teszem a hajam, és a hasamat is mélyre húzom, még ha a kabátban nem is látszik. Készenállok Robbie-ra. Ahogy a nevedre gondolok kuncognom kell, akár egy kislány. Aranyos.

Felhúzom magamra szőrme kabátom, és már rohanok is ki. Az latyakos úton a megolvadt hó ölelésében egy rozsdabarana furgon vár rám.  Te. Kinyitod az ajtót előttem, és én beülök. Két gondolatom van. Az első, hogy finom citromfű illat van, a második, hogy az autóban a szoknyám pont felcsúszik annyira, hogy látszódjon a harisnyatartóm.

Elindulunk.

 - Köszönöm, hogy segítesz Ophelia, nélküled egy évig is szenvedhetnénk vele – mosolyogsz rám kedvesen. – Egyébként az ember nem gondolná, hogy értesz is hozzájuk, mármint azt hallottam, hogy a King’s Road-i boltban egy modell ül a kirakatban – mondod, mire megforgatom a szemem.

 - Igen, mindenki így tudja, de én bolond aláírtam egy négy éves szerződést azzal a szeméttel, még mikor iskolás voltam. Szóval még fél évig nem mehetek máshová – panaszkodok, mire elkapom a tekinteted, ahogy a lábaimat bámulod.

 - Pedig lenne egy-két ötletem – suttogod azt gondolva nem hallom.

 - Egyébként mi olyan fontos, hogy csak ma lehet felvenni? – érdeklőködök szívélyesen.

 - Ja, csak Bob mostanában nagyon szeszélyes – dünnyögöd, de én még véletlenül sem merek Bob Dylanre gondolni. – Viszont az egyik barátom tanult jogi egyetemen, és ha hülyeséget mondok kijavít, de az ilyen szerződések felbonthatók, nem?

 - Ha mindkét fél beleegyezik, de az a rohadék nem mondana le a bevételről. Helyette elvárja, hogy rövidszoknyákban, meg kivágott pólóban dolgozzak – rázom a fejem.

 - Igazi seggfej lehet, ha? – próbálsz amerikaian beszélni, és én képtelen vagyok visszatartani a nevetésem.

 - Igen – kuncogom. Teljesen beléd estem. Vagyok olyan gyenge, és elveszett, hogy most bármit megtegyek neked. Bármit mondasz nevetek, és ahová mész, követlek.

Nem telik sok időbe, már meg is érkezünk. Egy erdős helyre viszel, minek fenyői között egy hatalmas pink ház bujdosik. Olyan igazi jenki épület, mégis az egésznek olyan pince kinézete van.

 - Itt is vagyunk – állítod le a furgon motorját, majd hátra nyúlsz a magnóért, mielőtt kinyitod nekem az ajtót. Erőre kap ilyenkor a francia éned, igaz? Besétálunk az épületbe, le a pincébe, ahogy sejtettem, ahol egy kanapén egy szőke szakállas férfi fekszik.

 - Én édes egyetlen Robbie hercegem, ugye hoztál nekem fánkot is – motyogja anélkül, hogy felnézne.

 - Ophelia, bemutatom, ő Mr. Levon Helm a The Band dobosa. Énekese. Naplopója – hadarod míg hátramész.

 - Helló – dadogom félénken, mire ő gyorsan felugrik, és ahogy meglát az arca döbbenté válik.

 - Kincsem, nem úgy volt, magnóért mész? – ordítja hátra neked. – Nem mintha bármi baj lenne veled – vigyorodik el kéjesen. – De gondolom Robertson magának akar téged – sóhajtja. – De azért kedves, jogod van tudni, hogy hozzám bármikor fordulhatsz, szívesen eljátszadozom veled – kacsint, és én a vártnál is jobban megilletődök.

 - Te barom, Ophelia azért jött velem, hogy összeszerelje az új magnót, amiért Bobby síránkozott – kiabálod előre, és én a hangodat követve hátra sétálok. – Hát, íme – nyögöd, és én hátra tessékelve téged elkezdem összerakni az elektronikát.

 - Remélem Sharpsot vettél, vagy Mr. Dylan leharapja a tökünket. Vagy Sara – szól Lee, miközben kirázza a hideg.

 - Sara rosszabb – teszed hozzá, és nekem rá kell jönnöm, hogy éppen Bob Dylan magnóját szerelem össze, akiről senki nem tud semmit. Ezek a srácok mégis róla beszélnek. Amerikában csak egy Bob Dylan van, és The Band sem terem minden fán.

Mikor végzek kisétálok, és Levon már nagyban üti a dobokat, valami zavaros dallamot dúdolva. Te pedig, te ott ülsz mellette, és a gitároddal angyaltáncot jártok, mintha csak e hangszer te magad lennél. Összeolvadsz vele, míg nekem nincs más vágyam, mint titeket nézni.

 - Hé! – szólal meg hátulról egy ismerős hang, amitől megáll bennem a vér. – Megvan, amit kértem? – lépdel le a lépcsőkön maga Bob Dylan.

 - Meg – énekli válaszul Lee, és előlép a dada király. A haja rövid, és szakálla van. Teljesen megváltozott, szinte rá sem lehet ismerni. Egyszerűen meg sem bírok mozdulni a jelenlétében. Közeledve meglát, és furcsállva néz át rajtam.

 - Mióta hozunk le nőket? – kérdi Dylan gúnyosan.

 - Sajna Robbie-é – morcog Lee, mire te bugyután jelentkezel.

 - Miss Ophelia a magnót szerelte össze – mondod vidáman, és Bob hirtelen megfordul rám meredve. – Gyönyörű, nem?

 - Az – fogalmaz Bob tömören, és odalép hozzám. Hirtelen megérinti a nyakam. Érzi, ahogy lüktet bennem a vér. – Kisasszony, sajnálhatja, hogy megnősültem – suttogja a fülembe érzékien, majd elhajolva folytatja. – Szép harisnya.

 - Na, ez nem ér. Direkt nem szóltam hozzá, mert Robertsoné, Dylan, tedd vissza a farkad a gatyádba! – emelte fel a hangját Lee, mire te nevetni kezdesz.

 - Pofa be Levon, szegény lány hamarabb dugna egy dán lóval, mint veled – vág vissza Bob, és már én is elvigyorodok.

 - Na de uraim, a hölgy csak egy szívességért jött ide köreinbe. Nem kell senkivel lefeküdnie, ha csak nem akar – szólalsz meg rám nézve, és én végre újra mozdulni tudok. – Nem igaz?

 - Mind megsértődnétek, ha azt mondom a vörösökre bukok? – nyögöm végre ki remegve, és mind nevetni kezdtek.

 - Tetszik a lány – vigyorog Bob, majd felém fordul – Ophelia, hivatalosan is meghívlak a mai jamre. Remélem velünk tartassz! – hadarja, és én vidáman bólintok.

A délután folyamán leültettek a kanapéra, míg mindenféle zenével töltitek meg a pink házacskát, aminek minden rezzenését felveszi a Sharps magnó. Hiába próbálnám tagadni, a nekem szóló koncert minden percét élvezem. Egyszer sem gondolok a főnökre, vagy bármi másra. Lenyűgöz Bob Dylan közvetlensége, akinek a feleségével is megismerkedem pár röpke percig. Sara kedves, és gyönyörű asszony, aki jól tudja, hogy férje hogyan adta tudtomra tetszését.

Persze mindezek ellenére nekem te jársz csak a fejemben. Ahogy feleségül kéred a gitárodat minden szelíd pengetés után. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, ugyanis senki sem próbál Bobon kívül elcsábítani. Egy délután alatt beléd szerettem. Már az első pillanatban.

Mikor Bob elfárad, mindenki visszakíséri a családhoz, kivéve engem Robbie-t és Levont. Lee a kanapén az ölemben fekszik, míg te a gitárodat tisztogatod. Nem beszélünk. Simogatom a szorgos dobos haját, míg téged bámullak.

 - Remélem tetszett – töröd meg a csendet hirtelen.

 - Itt lennék még, ha nem? Oké, nincsen kocsim, szóval valószínűleg igen – hallgatok el, és te kinevetsz.

 - Egyébként szólj, ha menni akarsz – teszed hozzá, de én megrázom a fejem.

 - Nem. Jó nekem itt. Egy kicsit grouppie-nak és sztárnak is érzem magam. Mondjuk így belegondolva nem áll olyan messze egymástól a kettő. Szóval lehetsz a szeretőm – vigyorgok, és te megint csak nevetni kezdesz.

 - Megtisztelsz – köhögöd, majd lassan lerakod a gitárt. – Ha befejezted a kutyázást, talán csinálhatnánk valamit – mormolod, amit Lee sem hagy szó nélkül.

 - Édes anyád a kutya. Amúgyis befoghatnátok, mert így nehezebb azt képzelni, hogy Elia ezt egy másik testrészemmel csinálja – dörmögi, és én kacagok. – Ha tudnád, hogy ez nem vicc.

 - Na jó, gyere! – ragadod meg a kezem, és húzol fel.

 - Lécci ne a dobszerkón dugjatok. Köszike – teszi hozzá, majd befordul a kanapén.

Te szó nélkül megszorítod a derekam, és felhúzol a lépcsőn. Még csak időm sincsen megkérdezni, hogy hová viszel. Kilépünk az ajtón, és a levegőre érve látom, hogy esik a hó. Gyorsan átfutunk az udvaron, majd bebújunk a furgonba. Úgy, ahogy jöttünk. Nekem ismét kilátszik mindenem, míg belengi a levegőt az édes citromfű illata.

 - Bocsi, de ilyenkor képtelen vagyok egy épületben maradni Levonal – suttogod kissé bűnbánóan.

 - Amúgyis levegőzni akartam – mosolyodok el, mire te is. Persze mindketten tudjuk, hogy ennek mi lesz a vége. Nem bájcsevej. – Viszont kicsit fázom – hiányolom a kabátomat.

 - Óh, ne haragudj. Máris beindítom a motort – hadarod, és hirtelen meleg levegő tölt fel minket. Ahogy előre emeled a kezed, megint a lábamra téved tekinteted. Ezt látva nem tudok ellenállni a kísértésnek, és lassan felhúzom a szoknyám alját. Te mohón habzsolod látványt, majd erőltetett visszafogottsággal nézel fel rám.

 - Nem kell ezt csinálnod – suttogod, mire kacéran elmosolyodom.

 - Robbie Robertson, bárkivel lehetsz úriember. Velem nem kell – mondom vigyorogva, és te egy mély levegő után hirtelen hátra döntöd az anyósülést. Kissé megijedek, de másra se vágyom, mint az érintésedre. Átmászol elém, és lomhán fölém hajolsz. Nem mondasz semmit, csak egy szempillantás alatt lehúzod rólam a ruhám.

 - Oh – pirulok bele, és te elmosolyodsz.

 - Szavadon foglak – súgod, mire én rögtön gombolni kezdem az inged. Egyszerűen nem tudok tovább várni. Most azonnal akarlak. Minden apró porcikádat. – Nyugi kislány – csitítasz. Ledobod magadról az inget, majd közeledni kezdesz felém. A testem újra lélegzik ahogy a tiéd melegségét érzem. A kezed a tarkómra teszed, és közelebb húzva a fejem szelíden megcsókolsz. Újjászületek a karodban. Mintha egész eddig halott lettem volna, de most újra vér folyik az ereimben.

A bőrömet lángok borítják, és minden vágyam csakis benned lakozik. 

Kékség - Egy vércse könnyei

 Labels

A Bob Dylan Fanfiction, Bob Dylan, Fluff, Genfic, In the 60s, One-shot, PG-13, RPF, Suze Rotolo

Bob Dylan - The Times they are A-Changin'

Nem tudom, mivel kezdhetném. Még abban sem igazán vagyok biztos, hogy mit is akarok leírni erről a tarka vércséről. Nehéz megérteni, hogy mit miért csinált, és kit miért szeret meg. Mégis, rám hárul a feladat, nem fordíthatok neki hátat.

A tarka vércse egész Amerikában előfordulhat. Európában csak állatkertekben vagy cirkuszokban lehet velük találkozni. Tehát kimondhatjuk, hogy a tarka vércsének Amerika az otthona.

Ez a madár egy ragadozó, pontosabban sólyom-féle. Azonban fajtájához képes apró és gyenge, ezért csak apróbb állatokat képes elejteni.

Kinézete rendkívül különleges. Farktollának vége fekete, fehér csíkokkal díszítve, míg hátának vonala végig vörösesbarna. Szárnya kék vagy kékesszürke, rajta sötét kis díszekkel. Hasát fehér tollak borítják, míg kobakja ismét kéken fénylik. A szemei alatt kék csíkok, akár a könnyek. Ó, és szereti a folkzenét.

 - Az kakaó? – bújik ki Suze apró arca a takaró alól, és szemei a Bob kezében lévő, gőzölgő bögrét fürkészik.

 - Igen. Kéred? – nyújtja oda a lány felé, aki magához veszi, majd a takarót maga fölé csavarja.

 - Köszönöm – kapja elő gyönyörű mosolyát, és Bob a világ összes kakaóját is neki adná. Most mégsem tud bebújni mellé az ágyba. Az apjának ír levelet. Amióta New Yorkba költözött, erre is időt kell szakítania. – Mondd el Mr. Zimmermannak, hogy üdvözlöm – suttogja Suze Bob fülébe, amivel egyszerűen megőrjíti.

 - Ha elvonod a figyelmem, a végén még azt írom le neki, hogy nem vagy hajlandó ruhát húzni – vigyorog Bobby a levél felett, mire a lány álmérgeséggel csap oda.

 - Hé! – néz rá nevetve. – Fogja vissza magát, Zimmerman Junior. Egyébként mióta tellik neked kakaóra?

 - A múltkor valaki megdobott egy ötvenessel. Azt mondta, tetszik neki, ahogy énekelek – mormolja a tollat forgatva. – Mondjuk egy ötvenes semmi ahhoz képest, hogy ez a hang téged is elcsábított – mosolyodik el Bob az asztal felett görnyedve. Eszébe jut, hogyan ismerte meg Suze-t. Meg az, hogy a férfi igazából azért fizetett, hogy hagyja abba az éneklést.

 - Kedves tőle – vágja rá a lány. Miután kiissza a bögréből az utolsó kortyot is, kikel az ágyból, majd egy puszit nyom Bobby homlokára, aki képtelen másra figyelni. Ahogy a lány a konyha felé sétál, Bobnak utána kell néznie. Susan gyönyörű.

 - Be kellene vezetnünk egy paktumot. Nem járkálhatsz folyton ruha nélkül – kiált visszafordulva.

 - Talán nem tetszik? – válaszolja Suze a fürdőből. – Este még nem ezt mondtad – hadarja, és Bob nem bírja visszafogni nevetését.

 - Eltereled a figyelmem – húzza fel Bobby a szemöldökét és a tollat az asztalra csapja, miközben nyújtózkodni kezd.

 - Az a te bajod, drágám – emeli fel a hangját Suze, és hallani lehet, ahogy megnyitja a csapot. – Inkább gyere, és mosd meg a hátam.

Bob vesz egy mély levegőt, majd rájön, hogy úgysem tud ellenállni a csábításnak. Lassan feláll, és a fürdő felé indul, mikor egyszerre egy hatalmas csattanást hall. Suze gyorsan kifut egy szál törölközőben, de Bob a karja közé fogja.

 - Nyugi – súgja, miközben mindketten a zaj forrását nézik. Egy tarka vércse az, aki az ablaknak repült, és most a párkányon vergődik. Gyönyörű kék szín fedi a vörösesbarnával párosítva. Csodálatos madár.

Bob hamar megunja a szenvedését és kinyitja az ablakot, majd felemeli az állatot.

 - Hozok egy kosarat – dadogja Suze, futva megy a konyhába. Közben Bobby a vércse szemébe nézve hirtelen a saját szemeit pillantja meg.

A madár verdes, és majdnem kitépi Bob kezeit. Ahogy forog jobbra-balra, Bobby hirtelen egy sebet pillant meg. Erre Susan is odaér a kosárral, amit szépen ki is bélelt egy lepedővel. A madár kezd kissé kifáradni, így ahogy lehet, belefektetik a kis kaskába.

 - Van egy sebe. Azt hiszem, sörét – mormolja Bob, miközben Suze simogatással próbálja még jobban lenyugtatni a vércsét.

 - Ki a fene vadászna egy ilyen szép madárra? – kérdezi haragosan, mire Bobby gúnyosan néz rá. – Jó, jó, értem. Az emberek a legszebbet akarják és ölik meg… – dünnyögi, akár egy leckét, amit a tanítónéninek szaval. – Emberek.

 - Emberek – egyeznek meg igazságosan, egy olyan eszmében, amit már rég túlbeszéltek. Mindketten megvetik az emberek önzőségét.

 - Ez egy tarka vércse. Egész Amerikában honos, de nem értem, mi sodorta idáig, Greenwich Village-be – kezdi el a lány a körmét rágni. – Talán üldözték.

Bob lassan újra a madárra veti tekintetét, és elfogja valamiféle révület.

 - Nevezzük el! – jegyzi meg fölé hajolva.

 - Mit szólnál mondjuk a Blue-hoz? – néz rá Suze kérdően.

 - Tetszik. Blue Blue. Hallod ezt? – mutat Bob a vércsére, ami nyomban visít egyet. – Oké, ezt bárminek is szántad, mi beleegyezésnek vesszük – förmed rá Blue-ra, mire Suze akaratlanul is nevetni kezd.

 - Jók vagytok ti ketten. Kár, hogy szegény madár vagy meggyógyul egy nap alatt, vagy ugyanilyen gyorsan meg is hal. Ez egy szomorú dolog, de holnapra kiderül – simogatja meg még egyszer a vércsét, majd visszamegy a fürdőbe.

Bob próbálja jobban megvizsgálni a sebet, ami az állat bal szárnyán éktelenkedik, és pár perc ügyeskedés után sikerül kiszednie a sörétet. Közben az inge tiszta vér lesz. Ledobja, majd egy nedves szövetzsebkendővel megpróbálja kitisztítani a sebet, amennyire tőle telik. Blue egész csendben tűri a megpróbáltatásokat, csak néha-néha visít fel. Miután Bobby elkészül mindennel, a madár már teljesen lenyugszik. Szinte alszik.

Bob csendesen feláll mellőle, és a véres inggel a kezében a fürdőbe indul.

Suze éppen a meleg vízzel teli kádban fekszik, és a kezével hullámokat kavar maga köré. Bobby ezt látva elmosolyodik.

 - Látom, jól elvagy nélkülem – motyogja, mire a lány rögtön felé fordul.

 - Dehogy, alig bírom. Gyere és játssz velem! – hívja karjaiba kacéran, de Bob csak elneveti magát. – Naaa – nyávog a lány aranyos, cicás hangján.

 - Nem elég az, amit este kaptál? – pillant Suze-ra kéjesen, de ő ismét csak elmosolyodik.

 - Telhetetlen vagyok.

A madár, mire Bob kiment, rég eltűnt, és nem is látott többet soha hasonlót, de az inget ki kellett dobnia. Már késő volt, mire rájött, nem volt semmilyen madár, csak magát látta megsebezve, ahogy egyik helyről a másikra vándorolt. Nem maradhat egy helyen túl sokáig, különben az üldözői elérik, és újból szárnyát szegik. Hogyan repülhet ki egy könnyező vércse a nyitott kalitkából, ha lábát láncok fogják?