Skaidrīte

Angst, Bob Dylan, Bob Neuwirth, In the 70s, Joan Baez, OC, One-shot, PG-13, RPF, UST, Whump, 
Bob Dylan - Hey Mr. Tambourine Man (Live)

Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.

 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?

Zenélni kezd.

Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.

Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.

A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.

Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.

Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.

Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.

A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.

 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.

 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.

 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.

 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.

Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.

Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.

 - Hé Bob – szól az egyik.

 - Csá Bob – vágja rá a másik.

 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.

 - Még nem.

 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.

A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.

 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.

 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.

 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.

 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:

 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.

 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.

 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.

 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.

 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!

 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.

 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.

 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.

 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.

 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.

 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.

 - Eltaláltad.

 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.

 - Igen.

 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.

Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.

Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.

 - Na, meghúztad? – kérdi.

 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.

 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.

 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.

 - Bob! – nyávog.

 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.

 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.

 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:

 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.

 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.

A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.

 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.

 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.

 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.

 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.

 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.

 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.

 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.

 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.

 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.

 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?

Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.