A moire urine

AU, BDSM, Dark, Hurt/Comfort, In the 70s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, Psycho, R, RPS, The Beatles, 
The Beatles - Cry Baby Cry

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.

Tovaillanó valóság - Christmas special

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Angst, Brian Epstein, Genfic, In the 60s, One-shot, Paul McCartney, PG-13, RPS, The Beatles

The Beatles - I've just seen a face

Magányosan álldogált a hajó szélén, kezét a korláthoz szorítva, mintha csak az oly könnyedén tovaillanó valóság szárnyába kapaszkodott volna, még mielőtt az örökre elhagyta volna. Még magát a kikötőt sem hagytuk el. A jacht még a sekély vízen úszott, és oldala gyakran a móló fadeszkáihoz csapódott. Olyan hangot képzett, mintha csak a szabadságért kiáltana.

A hajót Nymerának nevezték el, a tulajdonos tiszteletére. Persze ez az aktus jobbára szaglott gúny bűzétől, mint alázattól. A közemberek vérébe ivódott a vágy, hogy a felettük állókat megalázzák.

Nymera egy csodálatos, egy híján húsz méteres ladik volt, amit a német partokról szállítottak Görögországba, teljes titokban.  Ha bárkinek is a fülébe jutott volna a hír, hogy Brian Epstein egy kétszemélyes jachtot rendel a Beatles nyaralásának színhelyére, valószínűleg elszabadult volna a pokol. A menedzser szerencséjére legyen írva, az ő képe és neve nem virított minden napilap címlapján, így az álnév alkalmazása nem okozott nagyobb kihívást, mint titokban ideutazni. John tudta nélkül.
 - Minden rendben? - szólt ki a lenti fülkéből Bri, miután eltelt a Paul nyújtotta fellegi látvánnyal. A basszusgitáros egy fehér pólót, rajta fekete mellényt viselt. Mindkét ruhanemű kétszer kisebb volt annál a méretnél, amit hordani szokott, ezért az izmos karja, és lapos hasa láthatóvá vállt. Könnyen el is terelte Brian figyelmét, de nem jobban, mint azok a pajkos ajkak, amik Paul pisze orra alól biggyeszkedtek ki. Ezek ellenére mégis a kacér szempár csábította el végképp a férfit. Tehetetlenné tette neki azt, hogy bármi köze legyen a szabadságba. Hogyan is lehetett volna, ha ezek a karok oly hamar gúzsba kötötték. 
 - Bűntudatom van, amiért eljöttem - sóhajtott a horizontra bámulva, akár csak egy madár, aki legszívesebben elrepülne a messzibe, felkutatni a végtelen legvégét. - Nem szabadna itt lennem - nyögi halkan, majd elkeseredve a jacht fához koccanó oldalára néz.
Brian lassan felsétál a kabinból, mire Paul hevesen felemeli a kezét. ,,Állj"-t tátog.
A decemberi napsugarak lesütöttek rájuk, míg a kikötő melletti forgalmas utat ellepték az autók. A zajuk elnyomott minden felesleges szót, amit ejthettek volna.
 - Tudom, hogy nagyon önző vagyok - torpant meg a férfi a fehér ingébe markolva. - Ne érezd magad rosszul magad miattam! Menj vissza, ha akarsz - felelte egy megtört elme. Paul a szavakra meg sem rezzent. Mozdulatlanul szorította tovább a korlátot, míg Bri visszalépkedett a kabin mélyére. A melegtől fűtött fülke a fájdalom tüzétől égve kapta markába a menedzsert, és szorongatni kezdte. Brian érezte, hogy lassan nem tud több terhet elviselni. A bánat kezdte elemészteni, mialatt Paul rabigája továbbra is szorította kezét, lábát. Az iránta érzett bűnös szerelem sokkal kínzóbb volt, mint előtte bármi. A céltalan, színtelen jövő még jobban elvakította. Már egyik irányba sem volt útja. Választások nélkül maradt. Az egyetlen döntést egyetlen ember hozhatta csak meg.
 - Liverpoolban most havazik - jegyezte meg Paul becsukva a kabin ajtaját.
 - Pár mérföld mindent képes megváltoztatni - válaszolta a menedzser, de nem fordult hátra vendégéhez. Jól tudta, nem sokáig marad.
 - Valamivel tartozom neked - sétált lomhán közelebb a basszusgitáros. - Nem nagy dolog, de szeretnék valamit ajándékozni - érintette hirtelen meg Bri kezét.
 - Ne kínozz. Kérlek! - fordult el reszketve. - Mondtam, hogy elmehetsz.
 - Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Majdnem karácsony van még. Nem adhatom meg azt, amire vágysz, és nem is tudom mit kellene tennem, de most azt fogom, amit szeretnék. Érted? Sokkal önzőbb vagyok, mint te valaha voltál, vagy leszel - csuklott el bátortalanul, mire Brian tekintete egyből rá szegeződött. - Azt akarom, hogy add nekem ajándékba ezt a pillanatot, de csak ezt. Azért akarom ezt, mert tudom, te se kívánsz mást - kúszott fel keze a férfi nyakába. - Egy csók - vett mély levegőt. - Egy csók. Utána elmegyek, és soha többé nem beszélünk erről. Nem hívsz sehová, és a telefont sem én fogom felvenni. Ezt tudnod kell - lehelte komoran.
Brian bólintott.

Holnap - Tomorrow

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Hurt/Comfort, In the 60s, James McCartney, OC, One-shot, Paul McCartney, R, Ringo Starr, RPF, Single, Songfic, The Beatles

Wings - Tomorrow

Holnap a nap kinyitja gyémánt szemeit, és a tüzes tekintetével felperzseli mindannyiunk szívét, hogy a mélytengeri víz végre hasznosnak érezhesse magát, ahogy gyöngyhalászok a hullámait cirógatják bármilyen meggyőző ok nélkül.

Holnap a kék ég mosolya furcsa elégedettséget sugároz az estimesék végszava mellé, amiért a dal egy kellemes a-mol-ban ért véget a fékezhetetlen szólamok után, bölcs beletörődéssel, mindvégig.

A holnap mást jelent majd talán, nem csak egy újabb napot az éjszaka után, hanem egy új, csillogó jövőt, ahol mind boldogan ugrándozhatunk a tüskés rózsabokrok között, míg a bobtailek ugatva adnak hangot nemtetszésüknek, ahogy azt a kutyák szokták, ha nem ők játszhatják Rómeót Júlia karjaiban. Keserű is tud lenni az, ha valaki nem kapja meg azt a figyelmet, amit meg sem érdemel.

A repülők által húzott fehér, füstős csík kettészeli az eget, ami így, elválasztva megadja az utca két oldalát. Ez a Forthlin Road, Liverpool egy középosztálybeli lakóövezete, semmivel sem több. Szürke, kátyús út, egyforma téglaházak, és középen a 17. házban egy borbolt. Még csak nem is kocsma.

A 20. házban lakik Jim McCartney és fiai, Paul meg Mike. Az idősebbik tizenhat a másik két évvel fiatalabb. Anyjuk két éve nincsen.

Az apa feleség helyett egy új hobbit talált a kertészkedésben, ezért azt a pár lépésnyi előkertet gondozza minden szabad percében. A páratlan oldalnak még előkert sem jutott, csak az a halálosan unalmas kőház, amiben mindig hideg van.

A 15.-ben, a borbolttól jobbra lakik a Mason család. Gilbert az apa, Adaline az anya, és a két kislány, Heidi, Caitlin. Ők a legszegényebbek az utcában, mert a kis három éves Caitlin folyton megbetegedik. Az apa halász, ezért alig van otthon, az anyuka pedig, a kislány mellett képtelen dolgozni, nem hagyhatja egyedül, hiszen a nagyobbik is csak tizenkét éves.

Heidi még nem érti, hogy kishúga miért nem játszhat vele soha, és azt sem, az ő anyukája miért nem dolgozik, mint a többieké. Mégis, szerencsésnek érzi magát, amiért neki nem kell lócitromot kaparnia az utcáról, mint a szembe szomszéd fiainak.

Nézi őket az ablakból, és csak nevet. Olyan hangosan, hogy az idősebbik fiú hirtelen rá talál nézni. Erre annyira megilletődik, hogy a levegő is belészorul. Egyedül az a huncut, kárörvendő vigyor nem csorog le az arcáról, ami olyannyira bosszantja Pault, persze csak apja hóbortja után.

Csak az jár a fejében, hogy mennyi hasznosabb dolgot is csinálhatna. Például gitározhatna, lemezt lophatna, vagy éppen az újdonsült barátnőjével is beszélgethetne. Ehelyett az útra görnyedve kaparja a szart, miközben a szomszéd kislány rajta röhög.

Ez volt ez első emléke, amiben tisztán emlékezett Heidi Masonra. A szőke, kékszemű kislányra, aki rajta röhögött. És tényleg akkor látta először, annak ellenére, hogy egész eddig a szomszédban lakott.

Két évvel később Heidi már vigyázhat kishúgára egyedül, ezért Mrs. Mason férje halála után munkába áll. A belvárosban felszolgáló egy neves étteremben, ahová egyébként be se tehetné a lábát. Mégis, a fizetés kétszerese a halászatból származó pénznek, ezért pár hét múlva már ápoló is vigyáz a kis Caitlinre. Heidi most először teljes életet élhet. Ezt a kivételes pillanatot azzal koronázza meg, hogy egészen reggelig nem is megy haza, hanem egy barátnőjénél alszik. Reggel aztán gyorsan összeszedi magát, és már fut is haza, mert az éjszaka alatt megbánta, hogy ilyen sokáig ellógott, egy gyerekes bosszú miatt, amiről nem is tehet igazán senki.

Ahogy egymás után magányos léptekkel, a bűntudatban úszva rója az utcákat, hirtelen hangos lépteket hall maga mögött. Elfogja a félelem, ahogy az minden tizennégy éves kislányt, aki eddig egy házba zárva élt. Rabmadár.

Gyorsabban kezd sétálni, de a homályba borult félelem árnyéka továbbra is a hátát karmolja. Alig kap levegőt, és eszébe sem jut hátranézni. Félelemtől ittasan érzi egyszerre, hogy a megtestesült révület a vállát markolja. Ahogy kezeit az arca elé kapja, egy fiatal fiú áll előtte. Magasabb, és férfiasabb, mint régen. Kerek szemei, álomig érő szempillái vannak, és a haját akár angyalok is tarthatnák az égben.

 - Én vagyok az, Paul. A szomszédból, nyugi! – hadarja, mire Heidi lassan a remegését odébb lökve kinyitja a szemét. A fiú még mindig emlékszik a lányra, vagyis annak kárörvendő mosolyára. – És nem volt szép!

 - Mi? – értetlenül rebeg Heidi, aki szintén megnőtt. Valamivel nőiesebb lett, és kinyílt kvarckék szeme, hosszabb lett szőkésbarna haja. Igazi szépség bujkált eddig a Forthlin Road 15-ben.

 - Úgy két éve – folytatja Paul. – Kinevettél. Emlékszem.

 - Ó – sóhajtja, majd elmosolyodik. – Sajnálom, de annál viccesebbet még máig nem láttam – kuncog, mire Paul arcára bús csalódottság ül.

 - Hogy hívnak? – kérdezi.

 - Heidi Manson – nyújtja kezét, majd egyenesen a fiú szemébe néz. Ő megrázza azt, majd finoman hozzáteszi.

 - Én Paul – mosolyog, és a madarak a szomszédos tölgyfa ágán csiripelni kezdenek. – Mond, haza kísérhetlek? - Igazi varázs leng be mindent.

 - Csak ha nem nagy fáradtság – vágja rá Heidi, mire Paul elneveti magát.

 - Jó a humorod – feleli vidáman, miközben kellőképpen végigméri lányt. Nem találja olyan sokkal fiatalabbnak, mint ami valójában. Csinos, bár még kicsit gyerekes. Nem olyan, mint amilyenek körülveszik a bárokban este. Még árad belőle az az ártatlanság, amit csak egy bokron bimbózó, fehér rózsavirág szimbolizál a legszebben. A helyzet az, hogy Paul imádja a rózsákat.

 - Köszönöm – suttogja félénken, mintha csak egy felnőttel beszélne.

 - Egyébként gyönyörű vagy, szokták mondani? – jelenti ki bármi előjel nélkül. A hullámok magasra csapnak a lány fölött, akár álom is lehetne. Megrázza a fejét. – Pedig tényleg. Miért nem látlak téged sehol? Azért nem olyan nagy ez a város.

 - Eddig a húgomra kellett vigyáznom, mert beteg, és mivel apukám meghalt, csak én voltam neki. De amióta anya dolgozik, azóta felvettünk egy nővért. Igazából most is csak a barátnőmnél aludtam. Még nem voltam semmi olyan helyen… - hallgat el.

 - Olyan? – kérdi Paul. Heidi csak forgatja a szemeit. – Oh, a bárokra gondolsz? – A lány bólint. – Kár. Igazán elmehetnél egybe a barátnőddel. Nagyon jó móka – pakolja szavait valami meggyőző tasakba. Hátha.

 - Talán.

Befordulnak az utcába, és nyilvánvalóvá válik a kettejük közti pár méter különbség. Az út jobb, és bal oldala. Kár is mesélni ki merre tart.

 - Hát, nagyon örültem Heidi Mason, remélem, még látjuk egymást! – emeli meg Paul képzeletbeli kalapját, és odébb is áll.

 - Szia! – integet neki a lány boldogan, mintha csak a szőke lovag lenne fehér nyúlon, az árnyalatok ösvényén. Másra sem tudott egész nap gondolni, mint egy efféle kalandos utazásra. Miközben az anyja leszidta, vagy éppen amikor megbocsátott.

Amikor kezd kitisztulni benne minden, az első dolga felhívni a barátnőjét, hogy ma este programjuk van, de még milyen. Nehezen, de ráveszi, hogy menjenek el az egyik közeli bárba, abba, ahol Joyce bátyja zenél.  Már csak várni kell, amíg a csillagok leporolják magukat, és a hold megkezdi karmesteri feladatait.

Heidi felveszi legféltettebben őrzött ruháját, amin fehér pöttyök vannak. Olyannyira kisminkeli magát, hogy már-már magára sem ismer. Az arcán mégsem a rúzs, vagy a mascara a legszebb, hanem az a mosoly.   A mosoly.

Paul éppen az egyik kényelmetlen bőrszéken ül, miközben a többiek valami olcsó bort iszogatnak. Ő csak az egyetlen cigit szívja, ami éppen van nála. A nemtörődömsége letagadhatatlan néha.

 - Dot nem jön? – kérdezi Cyn, Paul haverjának barátnője.

 - Nem tudom. Ma valaki másra számítok – feleli álcázott kedvességgel, mire Cynthia csak rázza a fejét elégedetlenül. – Talán szerencsém lesz.

 - Nem vagyok túl könnyűvérű? – kérdezi remegő hangon a tölgyfa ágát szorongatva.

 - Tökéletes vagy – suttogja a lány fülébe kacéran, mire az kuncogni kezd.

 - Akkor jó.

 - Holnap! – köszön el vigyorogva Paul, és Heidi lelkesen integet neki. Holnap minden folytatódik. A szerelem furcsán édes karmazsin illata átitatja a fülcimpáját, ami egy kicsit még mindig piros, de nem annyira, mint az arca.

A borongós idő kerekei körözve húznak keresztül a jól megszokott úton, és az eső már rég elköszönt feleségétől. A szemeket kelletlen szürkeség szennyezi, amitől azt a fényt sem látják, ami egyenesen az orruk előtt van. Nem hiába, az ősz már csak ilyen, egy ilyen szigeten.

A víz minden formában átkos lépéseket tesz felénk, és kénytelen az ember esernyőt tenni minden zsebébe. Ez a kétségbeejtő melankólia a hidat egyre szimpatikusabbá teszi azok számára, akik eddig is sokat szemeztek vele még a napsütésben. Kénytelenek vagyunk hát kimondani, hogy a szomorúság hada repked a levegőben.

*AZ 1968-AS ÉV A VÉGÉHEZ KÖZELEDIK, HISZEN A NOVEMBERI SZÉL MÁR A KAPUKON KOPOGTAT. KÉRJÜK KEDVES HALLGATÓSÁGUNKAT, HOGY ÍRJÁK MEG NEKÜNK TAPASZTALATAIKAT, ÉS REMÉNYEIKET. A LEGINSPIRÁLÓBB LEVELEKET A VÁROSHÁZÁN ÁLLÍTJUK KI…*

 - Kikapcsolnád, fiam? – böki oda Jim a heti újság mögül. Paul lassan odalép gyerekkora égkövéhez, és lehalkítja az emlékeit. – Mit is mondtál, mikor jön az új album? – kérdezi higgadtan.

 - 22.-én. Dupla lesz – feleli mosolyogva.

 - Aham – válaszol az apa, mintha tudná miről van szó. – És mi van a nősüléssel? Itt lenne már az ideje fiam – mondja húszadszorra is, amitől Paulnak már teljesen eltelt az agya. – Jane ugyebár ugrott…

 - Jane a francot se érdekli – forgatja a szemeit a fiú. – Egyébként is van egy másik lány, Linda, de nem is tudom. Még nem döntöttem el…

 - Nem akarok beleszólni, de szerintem egy rendes lányt kellene választanod, aki főz, takarít, és vigyáz a gyerekekre, nem valami agyament drogos feministát, mint John. Hogy is hívják azt a kínai nőt? – húzza a száját Jim, mire Paulnak nevetnie kell.

 - Yoko. A neve Yoko, és egyébként japán.

 - Az. Az. Képtelenség az a nő, de tényleg. George is elvette azt a modellt, és nem is csinál mást, mint szép a nap összes percében. Egyedül Richie-nek volt esze. Mo rendes lány volt, és nézd csak meg, most anya. Abból a Jokóból sosem lesz normális anya. A gyerekéből is csak kiállítási tárgyat csinálna – rázza a fejét Jim, majd hirtelen az ablakra mutat. – Ez a szomszéd kislány nem érdekel már? Régen sokat mesélt rólad, mostanra meg igazi szépséggé nőtt. El sem tudnád képzelni milyen csinos.

 - Huh – vakarja a fejét Paul – Nem hiszem, hogy szóba állna velem azok után, hogy egy szó nélkül hagytam itt, amikor Hamburgba mentem.

 - Annak már nyolc éve, biztosan már nem is emlékszik rá. Mellesleg az anyja hozzáment valami gazdag amerikaihoz, ő meg itt neveli a kishúgát. Szerintem érdemes lenne megismerned. Angyali egy lányka.

Ezek után Paul képtelen kitörölni a gondolatot a fejéből. Azt az illatot, amit nyolc éve érzett, amikor galádul elrabolta szegény lány ártatlanságát, aztán egy „isten veled” nélkül elment Hamburgba. Persze egy életen át hordozta magával a bűntudatot, de most mégis olyan szép jövőt kecsegtetett az a 15-ös ház, ami az évek során cseppet sem változott.

Órákon keresztül bámul ki az ablakon, hátha megpillanthatja azt a kvarckék szempárt. Mintha az úr két angyala lenne, vagy két gyöngy egy kagylóban, amit lehetetlen felbontani.

A percek úsznak tovább, de az utca túloldalán nincs mozgás. Talán holnap.

A hal, és a sült krumpli olyan sok szaggal jár, hogy Heidi kitár minden ablakot, amikor ezt készíti. A hideg levegő beszivárog a házba, és ilyenkor meg lehet fagyni. A frissesség mégis felébreszti az embert, Caitlint főleg. Ezért ott legyeskedik a tűzhely körül, és lehetetlenné teszi a főzést.

 - Cat, leülnél az asztalhoz? – szól rá a gondos nővér.

 - De ha egyszerűen ilyen jól néz ki? Én is csinálni akarom! – erősködik a kislány, mire hirtelen csengetnek.

 - Na, végre. Nyiss ajtót, és mond meg, hogy a borbolt ma zárva lesz, mert a tulaj lányának esküvője van! – adja ki az utasítást Heidi, és Cat engedelmeskedik. Kifut az ajtóhoz, majd hirtelen szerelmét, Paul McCartneyt, a beatlet pillantja meg. Olyan csodálat költözik az arcára, hogy képtelen bármit is mondani.

 - Szia! A nővéredet keresem – köszönti a férfi kedvesen, majd rájön, hogy ezzel nem sokra fog menni. – Bejöhetek? – kérdezi nyájasan, és Caitlin bólint. Odébb áll, és Paul belép életében először abba a házba, amit minden nap minimum ötször látott gyerekkorában.

 - Ki volt az Cat? – kiállt ki a konyhából Heidi, mire egy hűs, brit, mély férfihang felel neki.

 - Egy szatír volt, de már elkergettem – sétál a konyhába a kislánnyal az oldalán, aki nem tudja levenni a szemét róla. – Helló Heidi! – mosolyog. Kezdi kapizsgálni, hogy apjának rendkívül jó szeme van a nőkhöz. A lány valóban elképzelhetetlen. Ugyan a haja kicsit sötétebb lett, a szeme még mindig ugyanabban a kvarckék színben csillognak.

 - Cat, megmutatod a szobádat Paulnak, amíg én elkészítem az ebédet? – reagál a nővér teljesen természetesen, miközben a harag jóval nagyobb lángon ég benne, mint a hal.

 - Gyere – rántja meg Cat a beatle fehér pólóját. Paul elindul utána, és befordulnak a baloldali kis szobába. A falon zöld tapéta, és egy 63-as poszter, rajta a banda. John, Ringo, George és ő. Sóhajt egyet, majd meg sem lepődik azon a pár lemezen.

 - Hu, nagyon szép szobád van! – vigyorog, és a kislány arca bepirul, a szivárvány többi színe pedig, a szemét festi be.

 - Megmutathatom a kedvenc lemezem? – ugrik egyet Cat.

 - Persze, halljuk! – dörzsöli a tenyerét Paul, várva az I want to hold you hand-et, mire a tű a lemezre esik, és a saját hangja szólal meg. – Ez a Hey Jude.

 - Igen, ezt szoktam hallgatni, amikor szomorú vagyok, vagy valaki megbántott – hadarja a lány.

 - Ki szokott megbántani?

 - Keith. Az egyik fiú osztálytársam mindig azzal csúfol, hogy nem tudom hogyan kell szorozni, mert én még csak két éve járok iskolába – görbül le a szája.

 - Tudtad, hogy Ringo sem járt iskolába, amikor kicsi volt? – próbálja vigasztalni a kislányt. – Ő is folyton betegeskedett.

 - Tényleg? – nyílik ki szivárványszeme.

 - Úgy ám! Ehhez képest az új albumunkra már írt is egy saját dalt – neveti el magát Paul. Sajnálja, hogy ezt Richie nem hallhatta. Vagy igazából bárki más.

Mielőtt bármi csinálhatnának, az étkezőből jön a hang, miszerint a gyors körút a végéhez ért. Az asztalon három gyönyörű porcelán tál, ezüst evőeszköz, és mindenféle drága holmi. Mégis, a sok elköltött ezer fontos mellett sokkal ragyogóbb az az egy szál fehérrózsa.

Cat gyorsan a székéhez fut, és már bele is kezd az evésbe, mikor Paul éppen csak kitalál az étkezőbe. Heidi az egyik helyre mutat, majd így szól:

 - Ülj csak le – bármi mosoly nélkül. Nem meglepő.

 - Köszönöm! – feleli mély hangon, és próbálja bevetni férfias vonzerejét, persze hatástalanul. A nővér csak húzza a száját, míg helyet foglalnak.

 - Szóval, minek köszönhetjük a látogatást? – próbálja felmérni a terepek Heidi, aki igazából már jól tudja mi is az oka annak, hogy Paul itt van. Jim jóval figyelmesebb fiánál.

 - Igazából bocsánatot akartam kérni azért, ami nyolc éve történt, de most már látom, eléggé elkéstem vele – rebegi a beatle, aki Cat számára jelenleg csak a második, az ebéd után. – És szerettem volna megkérdezni, hogy eljönnél-e velem egy sétára. Tudod, beszélgetni – halkul el.

 - Úgy, mint nyolc éve? – kérdezi Heidi gúnyosan. – Csodálom, hogy nem Caitlint hívod, ő is hamarosan tizennégy lesz. – Néha képtelen befogni a száját.

 - Hé, Cat! Mit szólnál délután egy piknikhez Ringoval? – fordul Paul a kislány felé, akinek szinte kiesik az étel a szájából, annyira lelkes.

 - Igen, igen, igen! – kezd ugrálni a széken, és Heidi is kénytelen elmosolyodni. – Lécci Idi, lécciiii! – néz felé húga, és be kell adnia a derekát.

 - Legyen, de csak ha rendesen felöltözöl! – enyhül meg a nővér, mire Cat már fut is a szobájába, hogy előkapja a téli kabátját. Ha ezen múlik, ő az összes ruháját felveszi.

 - Felhívom azt a naplopót, hogy húzzon ide – sóhajtja Paul, és indulna az ajtó felé.

 - Telefon a konyha mellett – kiállt neki Heidi. Tudja, hogy ez az egész egyszerűen nem sülhet el jól. Eszébe jut minden szenvedés, amit Paul neki okozott. Az a sok hangosan átsírt éjszaka, bármi alvás nélkül. A válasz nélkül maradt levelek, és minden egyes elmosódott mosoly, ami nem tért soha többé vissza. Habár mindent szürkés homály borított, ez is elég volt hozzá, hogy felélénkítse magában az elveszett érzelmek kiállítását, vagy sokkal többet annál.

Ringo elviszi a kis Catet, és Paul végre egyedül marad Heidivel. Nincs is más dolga, mint elcsavarni a lány fejét. Valahogy.

 - Sajnálom – súgja Paul a lány fülébe, miközben az mellette áll.

 - Tudod mit? Semmi baj. Csak egy gyerek voltam. Számítanom kellett volna rá, hogy egy hozzád hasonló rosszfiú elcsábít, aztán kiköp, akár egy megunt rágót. Naiv voltam – szavalja, és a beatle-be mélyen hasít a bűntudat.

 - Én is csak gyerek voltam. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire megbántalak – veszi elő kiskutya szemeit Paul.

 - Oh, ne, ezt ne – emeli fel Heidi mosolyogva a kezét. – Nekem nem kell eljátszanod újra a szőke herceget. Ha érdekel, te voltál az első szerelmem. Tulajdonképpen apukád vállán sírtam anno. Nem gondoltam volna, hogy tényleg, ennyi év után is engem reklámoz majd neked. Azt meg főleg nem, hogy el is jössz. Az egész olyan abszurd, és bugyuta.

 - Rád férne valamivel több önbizalom, hiszen gyönyörű vagy – teszi Paul ujjait finoman a lány állához.

 - Oh, bocsi, de egy bőrdzsekis seggdugasz elcsórta mindet – vigyorodik el Heidi, és Paul sem tudja visszatartani a nevetést.

 - Akkor itt lenne az ideje, hogy visszaadjam – súgja a beatle, majd hirtelen közeledni kezd. Odahajol a lány ajkaihoz, aki viszont egyből elhúzódik.

 - Sajnálom Mr. McCartney, de jól megvagyok nélküle – feleli határozottan. Paul meg csak arra tud gondolni, hogy – kikészít ez a csaj. Miért is tenne mást, hiszen ő volt a gonosz árnyember, aki cserbenhagyta, miután jól megdugta. A dolgok így szoktak forogni egymás után, mint a balerinák a táncparketten. – De tudod, a legtöbb ember örökké szeretni az első szerelmét – hajtja le Heidi a fejét.

Ugyanaz az ártatlan, szeretetre éhes lány, aki nyolc éve volt. Naiv, hiszékeny, és befolyásolható, de legfőképpen ártatlan. Ez az a tulajdonság, amit Paul már jó ideje nem látott egy nőben sem.

 - Figyelj, én tudom, hogy szörnyű voltam, de újra akarom kezdeni ezt az egészet. Szeretnélek téged, és a húgodat is megismerni. Mi lenne, ha feljönnétek velem Londonba holnap? – kérdezi lelkesen.

 - Holnap? – néz fel Heidi, mire a beatle helyesel. – Holnap.

A mélytengeri eső szántja az utakat, és olyan erősen sebzi az aszfaltot, mintha a gyilkos harag hajtaná, a gravitáció helyett. Az idő ennél rosszabb már nem is lehetne. Az ég ordít, és csatázik a felhők gangjével, mintha bármi is múlna ezen a pár percen, amíg üvöltve ad hangot érzelmeinek. Minden szétcsúszik, mintha egy tornádó söpörne végig az árbocesőben. Sehol kék, sehol szivárvány, csak a fagyos szél, ami lemarja a melegséget mindenről.

Paul már fél órája csenget a Forthlin Road 15 ajtajánál, de senki nem jön ki. Sebaj, mindig lesz holnap.

Text for Sex - Ötödik rész

Text for Sex 5

Mr. Hot's grandmother on the ice

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Sziasztok! Lássatok csodát, itt vagyok az ötödik fejezettel, ami kicsit rövid, de higgyetek nekem, annál kielégítőbb. Kimondottan csak az erotika szerelmeseinek ajánlanám, mert tényleg egyenes a dolog, ahogyan az várható is volt. Nem véletlenül NC-17 a tag. És még egy apró üzenet a világnak, 21.-én lesz Pesten az országos beatles találkozó, amin én is részt veszek. Ha van kedvetek ugorjatok be. (Bővebben róla.) De most irány le, és a kommentekben értékeljétek a fejezetet!

Kellemes olvasást!

Text for Sex - Negyedik rész

Text for Sex 4

Dad and Sun commando vs. home-made diva

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Sziasztok! Igen, körülbelül nulla internettel is nyúzom magam, hogy megkapjátok a betevő TfS-t. Nincsenek illúzióim, a kereszt szüleim elevenen égetnek majd el, amiért lopom a wifijüket. Sajnos Most nem is vagyok elérhető, de igyekszem így, vagy úgy válaszolni a kommentekre, meg ilyenek. Senki ne sértődjön meg, ha lehet. ♥  

Kellemes olvasást!

Text for Sex - Harmadik rész

Text for Sex 3

Tomorrow, at the time of four, second floor 54 room

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Haliho olvasók! Megérkezett a harmadik rész is, amiben végre megtörténik a várva várt ismeretség. Huh, nagyon izgatott vagyok John karaktere miatt, de remélem elnyeri a tetszéseteket.  Kicsit hosszan ecseteltem a dolgokat, de mindegy. A vélemény a ti kezetekben van, és most jól dobáljatok meg vele. 

Kellemes olvasást!

Tex for Sex - Második rész

Text for Sex 2

Park, the masochistic TV

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Sziasztok! Huh, hát először is köszönöm a hatalmas rajongást a sorozat körül, nagyon cukik vagytok, mellesleg pedig, elnézést, hogy ilyen sokat kellett várni a folytatásra, ami ugyan kicsit hosszabb lett. Meg kicsit HCsebb, de ebbe ne menjünk bele. Remélem tetszeni fog a történet alakulása, és a karakteret "fejlődése". 

Kellemes olvasást!

Text for Sex - Első rész

Text for Sex 1

Those brown eyes

RPS * McLennon * Modern AU * Romkom * TD * Woobie * NSFW * NC-17

,,George és Paul már a gimnázium első napja óta barátok, azonban utóbbi jóval többet érez ennél. Az évzáró napja az utolsó alkalma, mielőtt George elutazik, hogy elmondja neki mit is érez, és maradásra bírja. Az érzelmes vallomás azonban katasztrófába fullad, és Paul elsüllyed szégyenében.

Nyárra azt a célt tűzi ki, hogy végleg elfelejti gyerekes szerelmét, és ennek a legegyszerűbb módját választja. Szexet.

Az egyetlen probléma, hogy ennél szűzebb már nem is lehetne.

És ebben csak egyetlen ember segíthet neki.

Egy nevettető, vidám történet nyárra, ami garantáltan mosolyt csal az arcodra, majd könnyeket a szemedbe."

*

Ez az eddigi legviccesebb írásom, és hihetetlenül vidám, szóval jó szívvel ajánlom. Semmi durva, csak visszafogott dolgok. Viszont a folytatás még nagyon kérdéses. Rátok bízom, tehát, ha tetszik, és akartok még, akkor jelezzétek kommentben. Köszönöm! 

Kellemes olvasást!

SAD SATELLITE

Johanna, aki Pauline, s Paul, aki John

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Hurt/Comfort, In the 60s, John Lennon, NC-17, NSFW, One-shot, RPF, Single, The Beatles

The Beatles - Norwegian Wood (This Bird has Flown)

Az eget felhők szelték át, és lassú táncot jártak, morajlásukkal a blues kesergő himnuszát dalolva. Ez is csak egy ugyanolyan átlagos, esős nap reggele volt, mint a többi liverpooli kedd. Semmi nyüzsgés, vagy hangoskodás, csak az angolok nyomott hangulatú, kelletlen kedvtelensége. Senki nem akart semmit, csak sétálgatott a nedves utcán, várt a buszra, vagy a boltok egyhetes kínálatát nézte meg hetedszerre is.

Egyedül Pauline rohant olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Teljesen leizzadt, miközben átloholt a Penny Lane-en, aztán a Wood Streeten, át a keskeny hídon, el a pékség mellett, be Mr. Thompson gyógyszertárába. Körül se nézett, máris a pult elé lépett, és lihegve próbált köszönni.

 - J-jó reggelt Mr. Thompson! – köhögte. Szőke, rövidke haja a keskeny arcára tapadt, míg a nagy, tengerkék szeme gondoskodó lelkéről árulkodott. Mégis minden porcikájára kivetült az idegesség.

 - Line! Ugye nem? – kérdezte a gyógyszerész aggodalmasan, mire a lány csak félénken bólintott. – Már megint? – folytatta mérgesen a férfi, és már indult is hátra a raktárba. Pauline sóhajtva a pultra fektette a fejét, és csak bánatot érzett, azon töprengve: Miért velem történik ez meg? Ilyenkor átkozta Joyce-ot, amiért elköltözött.

Lassan megfordította a fejét, mire az ajtón lógó harang csilingelni kezdett. A lány hátrapillantott, és elállt a lélegzete.

Ő állt ott előtte. Nem más, ő. Az ember, aki annyi mindent elvett tőle. A bátyját, a legjobb barátnőjét, az életét.

John Lennon.

A szemébe ezernyi könnycsepp szökött, miközben minél gyorsabban próbált elfordulni. Nem akarta látni. Nem akarta hallani a hangját, érezni a méregdrága kölnijét, vagy. Minél hamarabb el akart menekülni innen: a világ másik felére futni, amilyen gyorsan csak lehet.

Mire észbe kapott, az arca már teljesen elázott a könnyektől, és a szeme is kipirosodott. Nem tudta visszatartani az emlékeket, amik vasláncként kötötték ehhez a férfihez. A képek, amik évekig kísértették most újra előmásztak a sötétből, miközben John nem is sejtette, ha meglátja Pauline arcát, vele is ugyanez fog történni.

Ő csak annyit látott, hogy egy lány az orra előtt áll, és szipog. Gondolta, megfázott, vagy hasonló őszi nyavalya gyötri. Mivel még a szemüvege sem volt rajta, csak amiben éppen meglógott, abban sem volt biztos, hogy sajtboltban vagy péknél jár.

A következő pillanatban csak annyit vett észre, hogy a gyógyszerész egy nagy csomagot nyom a lány kezébe, aki rögvest ki is fut zavarodottan.

 - Ezt meg mi lelte? – kérdezte grimaszolva, mire Mr. Thompson sóhajtva csak annyit felelt:

 - Szegény egyedül ápolja a beteg anyját.

 - Oh, drága – vágta rá.

 - Na, de mit adhatok magának Mr. Amerika? – mondta az öreg gúnyosan. Bár, mást nem is lehetett volna leszűrni John színes, virágos ingjéből, és csíkos zakójából. A hosszú hajáról nem is beszélve…

 - Csak egy olyan orrspray lesz – dünnyögött. Nem is kezdte el magyarázni, hogy ő egyébként egy beatle.

Inkább gyorsan kifizette az a hülye sprayt, és már lépett is ki az utcára. Ahogy megérezte magán a szitáló esőt, gyorsan az első sikátorba futott, falnak dőlt, és már kezdte is szétfeszegetni az inhaláló dobozát. Mivel nem hozott magával semmi drogot, és Paul nem rég erről a cuccról beszélt neki, már két oka is volt kipróbálni.

Gyorsan kispriccelte belőle, amit tudott, és megszállottan kaparta le az alját, majd rögtön a szájába tette a benzedrint.   Mikor végre érezni kezdte a kellemes kábultságot felnyögött, és lomhán a falhoz simult. Szívott egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét. Hirtelen a lányt pillantotta meg a boltból. Ijedtségére az egész benzedrin leszaladt a torkán.

 - Mi a franc? – köhögte halkan, majd amilyen gyorsan tudta az inhaláló dobozát odébb rugdosta. Odalépett a lányhoz, aki összegörnyedve kuporgott beljebb a sötétben. – Hé! – szólította meg John.

Erre Pauline rémülten nézett fel, és még jobban sírni kezdett. A beatle megmerevedett.

 - Jól vagyok – mormolta Line, miközben minél messzebb akarta tudni magától Johnt. Most mégsem tudta elküldeni. Képtelen lett volna felállni, a szemébe nézni, és elmondani neki mindent. Mi történt azóta, hogy elment Liverpoolból. Túl sok érzés volt ez neki. A teste már nem is csinált mást, csak hagyta, hogy a rengeteg fájdalom az égbe emelje, és ne is legyen más, csak egy könnyező, szomorú szatellit.

 - Várj csak! – nyúlt John a zsebébe. – Van itt neked valami – nyújtott felé egy telehímzett, virágos zsebkendőt.

 - Köszönöm! – súgta, majd a beatle szemébe nézett. Nem viselt szemüveget, nem ismerte fel. Végül is, azóta már négy év telt el. Azóta mindketten megváltoztak. Milyen szerencsés, hogy nem ismer fel olyan könnyen, mint én őt… - gondolta a lány magában, miközben megtörölte az arcát, rajta a monogrammal. – Mr. P. M. – mosolyodott el Line, látva, hogy Paul zsebkendője az. John mégsem változott annyit.

 - Paul McCartney – emelte a kezét John, mire Pauline elvigyorodott a hihetetlen faragatlanságán.

 - Johanna Lane – fogta meg a kezét, mire a beatle felhúzta.

 - Nagyon örvendek! Kötelességemnek érzem, hogy hazakísérjek egy ilyen kósza feketerigót.

Kábult arca ragyogott, mint egy csillag. Nem tűnt annak a megkeseredett, zabolázhatatlan fiúnak, mint amilyen régen volt. Külsőre nem, de a szemében látni lehetett a lelke minden szenvedését.

Vajon hányan bántották már meg azóta? Hányan hagyták ott este ölelés nélkül? Hányan hazudtak neki? Hányan hívták kövér beatle-nek? Hányan taposták agyon a szavaikkal? Hányan kérdezték miért nincs anyja, hogy ki volt az a Stu? Hányan? Van, aki nem akar ilyen lenni.

 - Sajnálom – hervadt le Pauline mosolya. Neki is ugyanolyan nehéz.

 - Ugyan, egy kis séta nem árt soha – felelte John mosolyogva.

 - Ha jól sejtem, nem vagy idevalósi. Eltaláltam? – kérdezte Line, mintha csak egy idegen mellett sétálna. Aki vigasztal, az vigasztalódik. Még hitt ebben a kis mondatban, ha fájt is. Egyszerre volt kín, és öröm. Még ő sem tudta mit kellene éreznie.

 - Itt születtem, de aztán elszólított a munka. Most elszöktem kicsit, és ha elindulok valamerre, a végén mindig itt kötök ki, Liverpoolban. Minden út ide vezet – mondta, miközben lassan elsétáltak Mr. Thompson boltja előtt, fel a keskeny hídra. – Na, és te?

 - Én házi ápolónő vagyok – hazudta. – Így sosem vagyok otthon. Bár nem is bánom. Ha haza megyek, rögtön kitör a balhé, és olyankor veszekedés a vége.

John némán hallgatott, de minden szó után egyre ismerősebbé vált számára Line hangja. Mintha hallotta volna már valahol.

 - Értem. Hová is tartunk pontosan? – kérdezte halkan, mikor a Penny Lane sarkához értek.

 - A Karslake Road-ra – felelte a lány, mire John lemerevedett. Az agya elkezdett pörögni, és csak ez a gondolat repkedett benne: Nem, ő nem lehet az. Semmi köze Stuarthoz!

Pauline meghökkent, érezte, hogy John sejti. Retteg tőle, hogy a barátjának a húgát kíséri. Nem, ezt nem tehette meg vele. – A 22.-ben lakom egyedül, de keveset vagyok ott – folytatta, mire John újra kapott levegőt. Megnyugodott. Nem is szólt hozzá semmit. Nem kezdte mesélni, hogy kit ismert ott meg, vagy kit vesztett el onnan. Nem is mert belegondolni. Az egyetlen, amit most akart, az egy laza menet volt.

 - És mégis miért sírtál? – terelte a témát. – Mármint a gyógyszertárban. Aztán kint.

 - Meghalt a macskám, és azon kaptam magam, hogy mégis az allergia elleni gyógyszeremért indulok. Tudom, nagyon gyerekesen hangzik -, nevette el magát Line, a bugyuta hazugságán -, de szerettem Burkust.

 - Ha vigasztal, én jól tudok dorombolni – válaszolta John, mire a lány kuncogni kezdett. El sem hitte, hogy tényleg ezt csinálja. Mégis… Már huszonkét éves, itt az ideje. Egyszerre szerelmes Johnba és gyűlöli őt.

Éppen átsétáltak a Penny Lane-en, be a Karslake Road-ra. Már csak pár méter volt hátra, és Paulnie nem hátrált meg. Elhatározta, hogy meg fogja vigasztalni Johnt, és magát. Hiszen, ők ketten szerették a legjobban Stuart Sutliffe-et.

 - Köszönöm! – mondta Line a 22. ház mellé érve. Az itt lakók éppen nyaraltak, és ő takarított, ezért tökéletes helyszín volt.

Egy szokásos liverpooli tömbház, semmi több. Elől virág, hátul apró kert.

 - Örülök, hogy sikerült felvidítanom téged – mosolygott. Már nem reménykedett meghívásban. Az egész csak a halott barátjára emlékeztette volna ebben az utcában. Már indult volna vissza, mikor a lány mégis megszólította.

 - Várj!

Megállt, és visszanézett. Gondolta, a kiscsaj biztos Beatles rajongó. Beugrott neki Paul neve.

 - Nincs kedved bejönni? – kérdezte Line remegő hangon. Elvesztette az önbizalmát. Persze John öntelt fejjel bólintott. Őt mindenhová meghívják, ahol nem akar ott lenni.

Pauline elővette a kulcsot a virágos vázából, majd benyitott. Már jól ismerte ezt a házat. Leültette Johnt a kanapéra, és a kezébe nyomott egy sörös üveget, míg ő a gyógyszertáros csomagjával gyorsan hazaszaladt.

Belépett a szemközti otthonába. Az apja már rég eltűnt, úgy, ahogy szokott, az anyja meg fent a hálóban feküdt, egy újabb monoklival a szeme alatt. Ez szinte már szokásosnak hatott. Ő mégis kivirult volt. Tudta, hogy a Karslake Road 22.-ben ott vár rá Ő.

Ő, akibe már évek óta szerelmes volt, azóta, hogy Stu először hozta haza. Az a gitáros, aki olyan sokszor megnevettette, többször, mint bárki. Az, akinek régen annyi szerelmes levelet írt, és aki mindig mosolygott rá.

John Lennon.

Sebesen beadta anyjának a nyugtatót, négyszer megölelte, és egy teát is nyomott a kezébe. Csak annyit mondott neki:

 - Menj, és légy boldogabb, mint én! – vagy nem.

Amilyen tempósan tudott, visszafutott a szomszéd házba, ahol John még mindig csak a sört iszogatta békésen, széttárt lábakkal. Ezt látva Line-nek nevetnie kellett. Talán még soha életében nem volt ennyire izgatott.

 - Gyere, Hanna Lane! – nyújtotta ki a kezét a beatle, mire Pauline lassan odasétált hozzá. Az érintése még mindig olyan puha volt, meleg és megnyugtató.

A lány John ölébe ült, míg ő a sört az asztalra tette, majd átkarolta őt.

 - Ha jól sejtem, tudod, hogy ki vagyok – suttogta mély hangján.

 - Paul McCartney. Hogyne tudnám – mosolygott Line, miközben az általa játszott karakter butaságán nevetett. Hülye liba.

 - Akkor azt is tudhatod, hogyan szereti egy beatle – vágta rá John, majd hirtelen felemelte Pauline-t, és maga alá rántotta a kanapén. Gyorsan kezdte kigombolni a lány ingjét, míg a másik kezével a nadrágja cipzárját húzta le. A következő percben már le is került Line ingje a földre, és ő maga könnyezni kezdett.

Mikor John megcsókolta a nedves arcát, lassan elhúzódott tőle. Nem szólt semmit, csak felállt, és felhúzta a nadrágját.

 - Ne! Maradj! – kiáltott utána Pauline.

 - A testbeszéded nem ezt sugallja – mondta a beatle, miközben a homlokát törölgette. – Valahogy nem izgat fel, ha közben sírnak – mormolta, és mire visszafordult a lány csak még jobban sírt. – Elmegyek – jelentette ki, majd az ajtó felé indult.

 - JOHN! – ordította Pauline. – NE HAGYJ ITT MÉGEGYSZER!

A beatle feje zsongani kezdett, és végre felismerte ezt a hangot. Ezt, ami akkor ugyanígy a nevét kiáltotta.

A lány, akinek mindenkinél jobban összetörte a szívét. Akinek sosem válaszolt a leveleire. Akit nem fektetett le. És akinek megölte a bátyját.

Pauline Sutcliffe.

Hirtelen forogni kezdett a föld körülötte, és minden rémséges álma valóra vált. Soha ilyen bűntudatot még nem érzett. Nem kapott levegőt: a sötét árnyak elszívták előle.

Lassan visszafordult, de az arca előbb érte a földet, minthogy megszólalhatott volna.

Mire magához tért, a kanapén feküdt, és Pauline egy szál melltartóban ébresztgette.

 - John! Gyerünk! Térj magadhoz! Kérlek! – simogatta az arcát. – Erőltesd meg magad, nincs is semmi bajod. Komolyan!

 - Nyugi! – sóhajtotta. – Jól vagyok, de te azonnal öltözz fel! – utasította a lányt, mire ő gúnyosan nézett vissza rá.

 - Láttál te már épp eleget, az enyém nem újdonság – grimaszolt.

 - Mit gondolsz, hogy te csak egy lennél a sok közül, cseszd meg? Vedd már fel azt a kibaszott inget, vagy én adom fel rád! – emelte meg kissé a hangját, mire Line nevetni kezdett.

 - Megnézném, ha John Lennon életében egyszer is felöltöztetne egy nőt – kuncogott, majd felhúzta a felsőt. Felállt, és gyorsan egy pohár vizet adott a beatle-nek. Aztán újra leült mellé.

 - Sajnálom – dörmögte John.

 - Lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez egy gyerekes bosszú akarna lenni, pedig nem az. Tényleg – suttogta a lány félénken.

 - Hát, én marhára úgy látom, hogy te még nagyobb bűntudatot akarsz okozni, azzal, hogy a halott barátom szűz húgát is megdugom. Mintha eddig nem lett volna elég… 

 - Figyelj! Először, mikor megláttalak elbőgtem magam. De utána láttam, hogy nem vagy jól. Láttam, ahogy remegő kézzel drogozod be magad, mint egy őrült. Rájöttem, hogy ugyanazt érezzük. Csak egy perc boldogságot szerettem volna, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Így nem – remegett Line hangja. – Azt hittem, még kislányként is, hogy megelégszem vele, ha egyetlen csók nélkül, egy sikátorban veszed el a szüzességem, de úgy tűnik tévedtem. Inkább nem is akarom elveszteni… ha veled nem, akkor senkivel – hajtotta le a fejét a lány.

 - A bátyádnak igaza volt, hogy dilis vagy – nevette el magát John. – Sosem bántam volna veled úgy, ha csak nem vagyok matt részeg – motyogta, és Pauline kuncogni kezdett. – Mármint, nem feküdhettem le veled. Te Stu húga vagy. Nem mocskolhattalak be.

 - Tudom. Miután Stu meghalt, látni sem akartalak, de másra sem tudtam gondolni. Tényleg dilis vagyok – lehelte Line, mire John elmosolyodott.

A beatle tudta, hogy ezt az ügyet, csak egyféleképpen zárhatják le. Olyasvalamivel, amiben már évek óta nem volt része.

Lassan felült, és finoman simította meg Pauline vékonyka nyakát, majd maga felé kezdte húzni. A lány ajkai pillanatról pillanatra egyre közelebb kerültek Johnhoz, míg végül összeértek, ahogy a gonosz végre eléri a jót, és ahogy két szomorú szatellit végre egymásnak ütközik, majd felrobbannak együtt.

 - Szóval, még mindig nekem tartogatod magad? – súgta John amint kettéváltak, arcán egy öntelt vigyorral. Line csak bólogatott. Erre a beatle a kezeit a lány alá csúsztatta, és magához szorítva felemelte őt. – Akkor megérdemelsz egy ágyat – duruzsolta, és Pauline elmosolyodott.

 - Fel a lépcsőn, jobbra az első szoba – adta ki az utasítást, és John már indult is. Felmászott a lépcsőkön, míg a lány szorosan hozzá bújt, és magába szívta azt a bizonyos méregdrága kölni illatot.

A beatle benyitott a szegényesen berendezett hálószobába, ahol egy könyves polcon kívül csak a fémkeretes ágy állt. Fehér huzat, és néhány párna volt rajta semmi több.

John mellé lépett, majd óvatosan az ágyra fektette Line-t. Ezúttal óvatosan kezdte kigombolni a lány ingjét, és lassan húzta le róla, a melltartójával együtt.

 - Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg a beatle utoljára, mire Pauline felült, és közel hajolt hozzá, mintha súgni akarna valamit, de egyszer csak a kezei John nadrágjánál kötöttek ki. Mire észrevette, a lány már ki is cipzárazta, míg az arcán egy huncut vigyor éktelenkedett. Egy perccel később John már nem is viselt semmit, csak egy magányos alsónadrágot.

 - Nem vagy te egy kicsit türelmetlen?

 - Hát, már elég sokat vártam – felelte kuncogva.

Erre John fölé hajolt, és gyengéden lehúzta róla a szoknyáját, mindenestül, bugyival, harisnyatartóval együtt, majd a szoba másik végébe dobta, a többi mellé. Ezután megragadta a lány lábait, és a nyakába rakta.

 - Ne aggódj, vigyázni fogok rád – suttogta, és kinyújtotta a kezét, amibe Line óvatosan belekapaszkodott. Mire becsukta a szemét, már John nedves ajkait érezte a combjai között. A lábai szinte rögtön remegni kezdtek, és a testét furcsa borzongás járta át a beatle minden érintése után. Ezek az érintések pedig nem haladtak, csak egyre, egyre, egyre csak feljebb, egészen, ameddig el nem érték a lány legérzékenyebb pontját, és akkor Line hangosan nyögni kezdett, azt suttogva: Oh, kérlek!

El sem tudott volna képzelni zavarba ejtőbb helyzetet, még ha ezerszer is álmodozott már erről.

John éppen ezért élvezte mindennél jobban a dolgot. Érezte Line minden apró rezzenését, és tudta, hogy az arca lángvörös színben pompázik. Egyre gyorsabban kezdte csókolgatni, mire a lány már végképp nem tudott uralkodni magán. Az egész teste remegni kezdett, és erősen megszorította a beatle kezét, aki elégedetten egyenesedett ki felette. Öntelt vigyorát még a bolygó másik felén is érezhették.

 - Ne aggódj, még nem fejeztem be – dörmögte, de Pauline még csak válaszolni sem tudott. Úgy érezte, hogy a teste nem is képes semmi másra. Mikor végre erőt vett volna magán, és megszólalt volna, hirtelen egy mély, puha szaladt végig rajta.

John közel hajolt hozzá, míg a összekulcsolta a lábait körülötte.

A beatle gyengéden kezdett mozogni, és Line tengerkék szemébe nézett. Ő persze csak pirult, de mosolygott. Egyszer csak John szorosabban hozzá simult, míg a nyakát kezdte csókolgatni, mire a lány átölelte. Erre a beatle erőteljesebben kezdte mozgatni a csípőjét, és Pauline már nem is tudta hol van. A kezei megcsúsztak John hátán, és végigkarmolta. Ezt azzal viszonozta, hogy finoman harapdálta Line nyakát.

Ezután a lánynak nem is hiányzott más, a következő pillanatban újra remegni kezdett. Érezte azt a szélhez hasonló perzselő tüzet, aminek már-már a függőjévé is vált. Végleg elvesztette a gátlásait, és gyorsan maga alá fordította Johnt, aki csak értetlenül nézett lefelé.

 - Azt nem kell megcsi… - folytatta volna, de már meg sem bírt szólalni. A végtagjai lemerevedtek, és menekülőként kapaszkodott az ágy lepedőjébe. Becsukta a szemét, és nem is érzett mást, csak gyönyört. Nem is tett semmit, csak élvezte a helyzetet.

Line lassan befejezte, megnyalta az ujját, mire John felült, és az ölébe ültette. Az ujját az állához illesztette, majd magához húzta. Finoman csókolta meg, majd apró puszit nyomott a szája sarkába, a nyakára, a kulcscsontjára, és a mellbimbójára.

 - Hol voltál te eddig? – kérdezte, miközben szorosan magához ölelte a lány mellét.

 - Vártam rád, hülye – felelte Line, miközben John haját kezdte simogatni.

 - Na, de így mégsem fejezhetjük be. 2:0-ra vezetsz. Legalább hadd szépítsek. Hogy nevezhetném ezek után férfinak magam?

A beatle benyúlt Line combjai alá, majd óvatosan emelgetni kezdte a lányt, aki halkan nyögdécselni kezdett. Már egyszerűen nem tudta visszatartani. Pedig, ez örömódaként hallatszott John fülében.

 - Oh, John – sóhajtozta a lány, és a beatle mosolyogni kezdett, egészen, amíg ereje végére nem ért. Akkor újra maga alá fordította Line-t, és Pauline egy pillanat múlva el is élvezett, mire végre John teste is lángolni kezdett. Hangosan nyögött fel, majd lassan elfeküdt Line mellett, aki odabújt hozzá.

 - Bocsi, hogy megkarmoltalak – suttogta a lány, mire John csak erősen rácsapott a fenekére.

 - Rossz kislány – lehelte, és Line elnevette magát. Ebbe a Johnba szeretett be. – Ugye máskor is meglátogathatlak?

 - Hát nem is tudom. Beérjem veled? – kérdezte a lány gúnyosan, mire a beatle megint csak rácsapott a fenekére.

 - Ha ennyire élvezed, csak szólj.

 - Ígérem – mosolygott Pauline, majd lassan felállt, és ugyan alig bírt menni, elsétált a ruhákig, majd öltözni kezdett. Felhúzta a szoknyáját, míg John ruháit az ágyra dobta. – Jobb, ha öltözöl! A szomszéd bármikor hazaérhet.

 - Komolyan a szomszédnál csináltuk? – nevette el magát a beatle.

 - Igen, de el ne mondd nekik!

Pár perc múlva mindketten felöltöztek, és amilyen gyorsan tudtak, már ki is futottak a házból, nevetve. Ajtó bezár, kulcs a vázába, Johnnal ki az útra.

A lány megfogta a kezeit, és egészen középre húzta.

 - Remélem, szereted a veszélyt - súgta Pauline, mire John már nem tudta visszafogni magát, és megcsókolta. Az ajkai olyan puhák, melegek voltak, hogy Line alig bírta befejezni a mondatot. Mire újra megszólalt volna, az anyja hangját hallotta.

 - PAULINE SUTCLIFFE! – kiáltotta az ajtóból, miközben feléjük sétált.

 - Menj! – nézett Line Johnra. – Tényleg jobb, ha indulsz!

 - Nyugi, itt vagyok – motyogta, és megszorította a lány kezét.

Ez történik, ha két szomorú szatellit együtt robban fel. Többé nem lehet őket elválasztani, amíg egy helyen vannak, a többinek nincs esélye.

 - Komolyan annak a férfinek a kezét fogdosod, aki megölte a saját bátyádat? Kislányom! Hogy lehetsz ennyire naiv? Nem érted, hogy nem kellesz neki. Csak egy vagy a sok közül, semmi több. Amíg nem szülsz neki gyereket nem is fog elvenni. Gyere, és felejtsd el szépen! Éppen elég könnyet ejtettünk miatta! – kiáltotta Mrs. Sutcliffe, de John most sem engedte el Line kezét.

 - Anya! Nekem nem férj, vagy udvarló kell, hanem ő. Nem érdekel, te is tudod. Nekem elég, ha boldognak látom a képernyőkön, és néha meglátogat – szavalta Pauline, majd Johnra nézett. – Menj csak – mosolygott, és abban a mosolyban benne volt minden, amit a beatle tudni akart.

Nem bánta, hogy el kellett futnia, vagy hogy el kellett engednie Line kezét. Nem bánt semmit, mert ha becsukta a szemét, látta azt a mosolyt, és Őt.

A lányt, akit végre megkapott. Akiről tudta, hogy örökké szeretni fogja, akárhány év telik el, vagy akárhány másik nőt vesz el. A lányt, aki azt érzi, mint ő. Az ő örökké szomorú szatellite.