Szökőév - Tizenhárom

Szökőév - Tizenhárom

The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellett köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Nem tudom, miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e. 

Kellemes olvasást!

 - Na, figyelj hercegnőm! – néz Levon árgus szemekkel, kissé megrovó tekintettel, míg Kitty a tükör előtt állva kuncog azon, ahogy felöltöztették. A legdrágább öltönyt kapta Ronnie-tól, és törttojás színű inget adott rá Lee, miután erősen le is szorította melleit. – Figyelnél, édeske? – könyököl a dobos az asztalra, miután megfáradtan bambul maga elé.

 - Jó, jó bocsi – rázza meg magát a lány, arcára komolyságot erőltetve. – Koncentrálok! – teszi hozzá az asztalhoz ülve.

 - Kezdjük a mozgásoddal – méri fel Levon részletesen Kitet. – Nem viselkedhetsz túl nőiesen. Kivillantod a kerek kis segged, és már le is esik neki a dolog. Az ilyen szemetek kiszimatolják az ilyesmit, hidd el. Ki se húzd magad, ha lehet, mert túl csinos alakod van. Inkább görnyedj csak össze, és ne nézz túl sokat a szemébe se. Csak legyél passzív, és ennyi – szónokol a dobos. – A hangod is mélyítsd el picit.

 - És mit mondjak a gyerekkoromról?

 - Próbálj minél hitelesebbnek tűnni, mert a pasi angol. Ne a teljes igazságot mond, de ne is legyen az egész kitaláció se. Általában mindig csak Ronnie-t szokták kérdezni, de most szinte csak veled fognak beszélni. Semmit sem tudnak rólad, és minden tinilány kíváncsi. A fotón még véletlenül se mosolyogj – folytatja lelkesen, miközben az ajtó mögött Robbie és Ricky a Hawkot várják. Hallgatóznak, és értenének is mindent, ha Lee nem gondolna erre is. Halk. Ha a kishercegnőjével beszél kimondottan visszafogott. Amióta megtörtént a börtönregény, a dobos teljesen megváltozott. Mintha megkomolyodott volna. Főleg, ha a kis harmonikás is a közelben van. Már nem csapkodja a vállát, vagy túrja fel a haját, mint régen.

Ami azt illeti nem csak ő fordult más irányba a csapatból. Robbie pont, hogy hangosabb lett. Kit állandó társasága miatt beléköltözött az élet, és a vidámság. Szinte folyamatosan mosolyog, ahogy Rick is. Legjobb barátokká váltak, és nehéz őket kettéválasztani. Együtt rohannak Kitty után. Ellopják a ruháit, és folyamatosan le akarják itatni. A tény, hogy néha sikerül, egyedül Lee munkáját nehezíti meg. Az egész olyan, akár egy idegölő sakkjátszma, amit Kitty nem nyerhet meg egyedül. Az egyetlen dolog, ami a lány szerencséjére válik az a folytonos rohanás, amiben Ronnie az egész zenekart tartja. Lemezfelvételek, interjúk, fellépések, turnék, nagyvárosok. Az év egy megállíthatatlan körforgás.

A Hawk viszont, akárhogy is látszik, rég elásta a csatabárdot. Bár, egy ideje már csak a pénzt, és a hírnevet látja a kis Kitty-ben. Így van ez most is.

A mai nap különleges. Az első fontos interjú az, amire a két szőkeség készül éppen, abban a szobában, ahonnan pár hete Cleveland-be indultak, a Square hotel falai között. A nosztalgikus élményhez többek között az is hozzájárul, hogy a New York belvárosába vezető úton Kit hamarosan ismét megpillanthatja majd a Foothill School of Fine Arts nevű iskolát, ahol legutóbb meghúzta magát. Sosem gondolta, hogy valaha több pénzel tér ide vissza úgy, hogy akár az egész épületet is kibérelhetné magának. Viszont nem csak ez változott. A város mintha kibimbózott volna a tavaszi napsugarak melegében, mert a felismerhetetlenségig megváltozott. A kopár ágakon most duzzadó rügyek sorakoznak, ahol eddig összefonnyadt, szürke botokat sodort a szél. A parkokat dús fűtakaró borítja, a virágok színesednek, és az ég gyönyörű kéken tündököl, tele csiripelő madarakkal.

Kit maga nem sokat változott azóta. A haját levágták, és a mellét egyre jobban el tudja tűntetni. Egyedül a dereka ment kissé össze, és a csípője nőtt meg, ami így nőies alakot ad neki, akár az egyre kerekebb feneke. A szempillái folyamatosan nőnek, míg az arcáról eltűnt minden régi heg, monokli. Szebb, mint valaha, ez mindenkinek szemet szúr. Talán a tavasz, talán a boldogság tette ilyenné, a lényegen nem változtathat.

Rengeteg lány rajongója van, és a számuk csak nő napról, napra. Szinte képtelenség leráznia őket Lee segítsége nélkül. Robbie meg még csak nem is sejti az igazságot. A gitáros szakadtalanul próbálja lehámozni a lányról a ruháját, természetesen sikertelenül. Kit nehezen tudja türtőztetni magát, de végül mindig eltolja magától Robbie-t. Ő nem kétkedik. A szemét olyan lila hályog fedi, hogy még egy méterre sem lát. Így nem nehéz kijátszani, még ha nem is erőszakos. Robertson igazán finom, és tapintatos tud lenni. Ugyan csintalan, de szelíd. Sosem bántaná Kitet, vagy kényszerítené olyanra, amit nem akar. A baj csak az, hogy ettől Kitty csak még jobban megbolondul érte. Rob pedig, érzi, mindennél jobban. Ez mindenki számára elég nyilvánvaló, Ricky mégsem tud egy percig sem negatív lenni. Minden pillanatot áldásosan él meg, amit Kit oldalán tölthet. Ő sosem szűnik meg a jófiú szerepben tetszelegni.

 - Szerinted mit csinálnak odabent? – kérdezi Ricky somolyogva, huncut ábrázattal, akár a kisfiú, aki a szomszédlány után kémked.

 - Gondolom Lee felöltözteti Kitet, meg mond neki pár dolgot – vigyorodik el Robbie is, ahogy elszalad előtte Kitty csupasz teste.

 - De miért ő? Miért nem mi vagyunk odabent? – húzza össze szemét a basszusgitáros, majd köhint egyet. – Mondjuk mi nem pont „fel” öltöztetnénk – nevet ártatlanul.

 - Tudod, az ilyen megjegyzéseid miatt nem vagyunk odabent. Különben is, Ronnie úgy védi Kitet, mint valami koronaégszert. A múltkor is egy külön hotelba rakta. Még mákunk van, hogy most csak egy emelet van köztünk – hadarja Robbie lelkesen.

Mindketten az ajtónak dőlve várják, hogy egy-egy hangosabb kacaj, vagy kiáltás elhagyja a szobát, de azok csak nem jönnek. Még akkor sem, ha ezzel nagyot kockáztatnak, a Hawk haragja nem játék.

Azt ajtó hamarosan kinyílik, és a két szőkeség nincs meglepve Rick és Robbie társaságán. Azon annál inkább, ahogy hatalmasra tágult szemmel nézik meg a kivételesen helyrepofozott Kitet. A kissé hullámos haja ki van fésülve, ahogy a teste drága öltönybe van öltöztetve. Igazi hercegnek néz ki.

 - Na, itt vagytok! – jelen meg Ronnie hirtelen a folyosó végén. – Ti is jönni akartok? – néz ferdén Ricky-re és Robra, akik határozatlanul bólogatnak.

 - Szó sem lehet róla – szól közbe Kitty mézes hangján, ugyanakkor markánsan. – Csak megzavarnátok, és a végén valami hülyeséget mondanék. – Erre Robbie hasba csapja Ricket, majd egyenesen meghajol, akár egy apród, a másik meg utána.

 - Ahogy óhajtja, Sir Christopher – mosolyodik el, és Kit gőgösen emeli a plafon felé orrát.

 - Bohóckodás helyett inkább megkereshetnétek Richardot. Csúnyán köhögött tegnap, lehet, hogy nincs jól – szól közbe Levon, és a két kisinas már fut is el. Ezt látva mindhárman nevetni kezdenek.

 - Szép kis háremet neveltél magadnak, Kitie fiú – jegyzi meg röhögve Ronnie.

 - Még te is a tagja lehetsz – kacsint a lány kacéran, és a Hawk férfiasan vállon fogja, maga mellé húzva. – Látom nem gondolkodsz rajta túl sokat – teszi hozzá halkan.

 - Jajj, te kis suhanc – szortíja meg Hawkins erősen, majd Lee felé pislant. – Hogy is szoktad hívni? Herceg?

 - Kisherceg -  dünnyögi Levon, és Ron rögtön ismétli is.

 - Kisherceg, hm? – néz le a magasból Kit alacsony termetére, majd elmosolyodik. Az viszont még önmagában sem tudja eldönteni, hogy a lány szépsége, vagy az általa kapott figyelem tette boldoggá. – Christopher Jake, a kisherceg – súgja, majd hirtelen hátra mutat. – Ezek az idióták még sok dalt fognak rólad írni, ebben biztos vagyok. Olyan vagy, akár egy igazi múzsa…

 - Ezt a dumát tartogasd az interjúra – vág közbe a dobos, aki kétkedően néz Ronnie-ra. A Hawk elcsendesedik, és egyszerűen egy cipzárt húz ajkai közé.

Különös módon tényleg nem is szólal meg, amíg le nem érnek a hallba, ahol már vár rájuk az idős riporter.

Egy vörösbársony kanapén ül, miközben a heti újságot lapozza át, orrán vastagkeretes szemüvegével. Már messziről látszik rajta, hogy Európából jött. A ruhái kifinomultak, és a mozgása kimért. Mintha csak egy nagy csatára készülne.

A fiúk ezt meglátva kissé el is vesztik önbizalmukat, nem úgy, mint Hawkins. Ő magabiztosan lépked az idős férfi elé, a hátán hozva a két szőkét.

 - Adjon Isten! – köszönti Ronnie hangosan az ismeretlent, megjátszva az igazi, hangos amerikait, aki csak hamburgert, meg steaket zabál egész életében. A külföldiek erre kíváncsiak. Ezt várják.

 - Fogadj Isten! – teszi le lassan az újságot, ahogy a tekintete találkozik a Hawk-kal. Feláll, és a kezét nyújtja.

 - Phillip Graham – mondja mély, dörgős hangján, és már ennyiből is visszahangzik az akcentusa. – Örvendek a szerencsének.

 - Ronnie Hawkins – mosolyog Ron a fogait villantva, majd a háta mögé húzza karját. – Ők itt Levon Helm, az én agyafúrt dobosom, és Kit Jake, a kishercegünk – mutatja be őket egymásnak, és ők sorban kezet ráznak a riporterrel. Mr. Graham reakciója közömbösebb, mint eddig.

 - Akkor kezdhetjük? – foglal ismét helye, ahogy a többiek is körülötte. Akármilyen morcos vénembernek tűnik, ő van a középpontban, még véletlenül sem Ronnie. – Először a személyes profilukat csináljuk meg, aztán átmegyünk a Pepote Rouge-ba. Nincs messze, egy kis bár. Ott vár ránk a fotós, és néhány újságíró a kisebb magazinoktól – szónokol a férfi, és a többiek beleegyezően bólogatnak. – Nos… – veszi elő apró jegyzetfüzetét. – Tudja mit, Mr. Hawkins? Maga, és Mr. Helm már most is nyugodtan átfáradhatnak a szomszédba. Hogy őszinte legyek, Ronnie, magáról már szinte mindent tudunk. A profilja teljes, nem úgy, mint harmonikásáé – néz kettejükre teljes komolysággal. Lee már óvó tekintettel kémleli Ronnie-t, hátha ordítani, vagy hisztériázni kezd, de a Hawk ennél okosabb. Pontosan tudja, hogy Kit hírneve jelenleg sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Elmosolyodik, majd némán újra kezet fog a riporterrel.  

 - Menj csak, én most itt maradok, jó? – szól hozzá Levon, és Hawkins már el is mengy. Most jobban érdekli az alkohol, és a nők, amik a bárban már várnak rá. Mr. Graham mégis gyanakvóan méri fel a dobost. A kétely megszületett benne, hogy valami nincs rendben a kisherceggel. Ezt nevezhetjük egyfajta próbának is, amin a harmonikás megbukott. – Elnézést – szabadkozik Lee, miközben próbálja menteni a menthetőt. – Nem szeretjük Kitet egyedül hagyni, mert tudja, a lányok néha képesek lerohanni – mormolja hátra dőlve, mire Jake hirtelen kezdi kigombolni az ingnyakát, majd lehúzva azt megmutatja a nemrég szerzett foltjait, amik a kulcscsontján terülnek el. A legutóbbi koncert eredményeképpen állítanak tökéletes példát a rajongói szeretetének. Az idős férfi meglepettnek tűnik a foltokat látva.

 - Még sosem láttam ilyesmit, hogy őszinte legyek. Pedig már régóta vagyok a szakmában – vakarja fejét, és még a füzetébe is elfelejt irkálni.

 - A blues rock sem – feleli a lány visszafogottan, és Graham elmosolyodik.

 - Ez így igaz – a riporter észbe kapva megrázza tagjait, majd a tollához kap. – Mióta ilyen súlyos a helyzet?

 - Nem mondanám annyira súlyosnak – feleli Lee, próbálva elvonni a figyelmet a lányról. – Még csak párszor fordult elő, hogy az utcán is ránk találtak. Általában kedves, aranyos rajongóink vannak, de a tömegben a sok kicsi sokra megy, érti. Tízesével, vagy húszasával vannak, és mind ugyanannyit akarnak. Türelmetlenül. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak gondoskodnunk kell a biztonságról, mióta Kit is velünk van.

 - Ezek szerint Kit a célpont. Mondjuk ilyen külsővel nem is csoda – dob el Mr. Graham egy illetéktelen bókot közönyösen. – Ha jól tudom Kit, te is a tengerentúlról jöttél.

 - Manchesterből.

 - Igen, érezni a kiejtéseden, hogy nem Londoni vagy. Hogyan kerültél ide? – kérdezi érdeklődően, míg a lány nagyot nyel.

 - Ronnie baráti körébe tartozott Kitie édesanyja, aki légiutaskísérő volt. Sokat láttuk Kitet, aztán egyszer úgy döntött, hogy végleg itt marad – hazudik Levon briliánsan. – Mrs. Christophert pedig, nem is olyan régen előléptették, és már csak irodai munkát végez, ugye? – néz a lányra, aki meggyőzően helyesel.

 - Gyakran betegeskedett, amíg repült. Jobb is, hogy otthon van – teszi hozzá.

 - Nem hiányzik magának? – mormolja a jegyzete mögül a riporter, mire Lee képtelen visszafognia magát.

 - Ó, dehogynem. Nem is tudok élni a gyönyörű mosolya nélkül – hadarja, és Kitty hangosan kezd nevetni, ellentétben Mr. Grahammel, aki inkább csak próbálja álcázni megvetését, ami szerencsére jól leköti ahhoz, hogy ne gondoljon Lee ismételt fedezésére.

 - Ha szabad megkérdeznem, mi a teljes neve, Kit?

 - Jake Christopher. Igazából a Kit csak a Chris rövidítése. Nagyon kevesen szólítanak Jake-nek – feleli a lány, és valójában ez az utolsó mondata. Ezek után Levon figyelmesen, és precízen rendezi úgy a beszélgetés menetét, hogy a kishercegnek ne kelljen megszólalnia. Szerencsére van annyi sármja, hogy lekötse Mr. Graham figyelmét.

Mikor a beszélgetés végére érnek, Kit könnyedén el tud szabadulni tőlük, fel a szobájába. Levon elégedetten kíséri át az újságírót a bárba, aki tudja, hogyha a kis harmonikásról meg akar tudni valamit, a dobost kell kérdeznie. Ugyan legtöbb esetben szereti lerántani a leplet a titkokról, most őt magát is elvarázsolja Kit rejtélyesége. Ezt akarja leadni az újságban. A misztikus harmonikást, aki nem tartozik sehová. Akiről alig tudni valamit.

Kitty vidáman fut fel a lépcsősoron, be a szobájába. Ahogy magára csukja az ajtót, elszállnak felőle a kétségek, és nyugodt szívvel sétál ágyáig, amibe aztán ráugrik. Sóhajtva nyújtja ki görnyedt izmait, és már bele is feledkezne teendőibe, mikor hirtelen kinyílik mögötte a fürdőszoba. A pára felhőkent fedi el a szoba plafonját, míg Robbie kedélyesen lép elő.

 - Mit csinálsz itt? – förmed a lányra Robertson, ezzel fel is ébresztve.

 - Pihennék kicsit a saját ágyamon, egyedül – nyögi, majd a hátára fordul, és találkozik Robbie félmeztelen testével. – Mit szatírkodsz? – morog, mire Rob kihasználva az alkalmat befeszíti izmait. A teste, akár egy görögistené.

 - Mi hárman nyomorgunk egy szobában. Éppen foglalt volt a fürdő, hát lejöttem. Ti úgyis interjúztok, nem? – mondja, leülve az ágy sarkába. – Egyébként –, válik az arca kacérrá –, ma nagyon csinos vagy – simítja meg lassan Kit térdét. – Már meg sem tudom mondani, mikor voltunk utoljára így, kettesben – mosolyodik el.

 - Még át kell mennem a Pepote Rouge-ba – feleli, leplezve izgatottságát.

 - El vagy kényeztetve, nem is kellek ide – kuncog Robbie, amivel teljesen ellágyítja Kitty-t. A kisherceg lassan felül, hogy még közelebb tudja magát Robertson erős, izmos karjaihoz.

 - Hogyne kellenél? – súgja halkan a fülébe, majd finoman a fiú vállára hajtja fejét. – Ugye elkísérsz?

 - Persze, ha nem zavarlak meg – vigyorodik el gúnyosan a gitáros.

 - Már rég elcsesztél mindent, nem számít – válaszolja Kit gyengéden, és Robbie nem bír bármivel is többet várni, hogy újra megpillanthassa Kitty zafírkék szemét. Ahogy felé fordul, a világ hirtelen összeesik talapzata felett, és a nap lassan magához öleli az eget. A virágok elvesztik színüket, és mind kifehérednek. Tiszta, érintetlen érzés fogja el Robbie-t. Az agyában zárlat, a gyomrában dinamit.

 - Szeretlek – csúszik ki a fiú száján. Ez a legártatlanabb, legőszintébb dolog, ami valaha elhagyta ajkait.

Kit élénk tekintetére árnyék ül, ahogy ábrázata kétségbeesetté válik. A félelem hálója szővi át testét, míg ő maga elhúzódik Robertsontól.

Csak kis kérdésként. Szerintetek ki mellett fog Kit végül kikötni? 

Éberen

Éberen - Being awake

The Band * RPS * One-shot * Robelm * Hurt/Comfort * AT * Genfic * PG * Zene

Sziasztok! Ugyan késtem vele egy oár napot, mert hosszabbra sikerült, mint terveztem, de íme a Levon halálának 5. évfordulójára készült apró fic. Jelenleg nem tudok semmit mondani róla, de... Nem, itt a mondat vége. Tényleg vissza olvastam, és da fuck? Mindegy.

Kellemes olvasást!

Rengeteg őrült dolog van. Általánosságban szeretem az olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember nem vesz észre, vagy egyszerűen semmibe vesz. Mert ugyebár mi mind szeretünk megfeledkezni a STOP táblákról, mikor menni készülünk valahová. Nem mintha én megállnék, ha holmi tábla utasítaná nekem. Értem én, szabálytalan, veszélyes, és rendkívül ostoba hozzáállás, pont olyan, akár én. Nincs ezen mit tagadni, már attól a perctől fogva ostoba voltam, hogy egy szakadt dél-amerikai kórházban tengő légnyomás rendesen szétnyomta a frissen világra jött tüdöm, ami akkor még nem is volt nagyobb egy megtermett almánál.

Talán az a kifinomul önkielégültségem tehet erről a furcsa vonzódásomról, ami az olyan különc csekélységekhez köt, amik rám olyannyira hasonlítanak. Hiú dolog.

Bolond lennék, ha azt mondanám, magamon kívül képtelen vagyok bárki mást is szeretni. Ez hazugság. Olyan sok gyönyörű, és érdekes szín festi az eget, vagy éppen kúszik az eső áztatta utakon csigalassúsággal. Szenvedély az, ami ehhez a földhöz köt engem. A figyelem, amivel a létforgást kémlelem, vagy éppen alakítom. De túlzás azt állítani, hogy nagy részt vennék ki az életemből.

Nem vagyok se utazó, író, vagy próféta, csak egy ember. Levon.

Mivel elérkezett a tavasz, úgy döntöttünk, hogy egy kis kirándulással ajándékozzuk meg magunkat, és tovább szőjük álmainkat. Akkoriban még nem volt semmilyen különösebb oka annak, hogy zenéltem. Úgy, mint szinte minden kölyök, én is folyton elcsászkáltam otthonról a többi utcagyerekkel. Egy délutánon egy „rosszkörnyéken” kötöttünk ki a fiúkkal, és egy fekete emberekkel tömött kocsma ablakában bujkáltunk. Akármennyire is voltunk fiatalok, minket is megérintett az öreg Chappie bá’ gitárszólója, de még mennyire. Más sem kellett, mentünk a boltokba lemezt lopni, és a zálogházban minden üveggolyónk régi, kopott gitárra cseréltük, ami csak háromszor akkora volt, mint mi. Együtt.

Azóta öt év telt el, és én hiába szerettem gitározni, mivel senki más nem engedhette meg magának a dobfelszerelést, hát én szorultam a két fabot, meg jónéhány dob mögé. Így visszatekintve nyilván nem bánom a dolgot, de azokban az időkben sokat nyavalyogtam miatta, akárcsak Richie, aki apjától egy jó kis Les Paul helyett csak egy meghívót kapott az iskolai kórus orgona oktatására. Ott aztán találkozott Garth-al, aki mértéktelen zsenialitásával csak még jobban elrettentette. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki a tévénken Ray Charlest, ahogy a Hit the Road Jack-et énekli érces hangján a zongora mögül. Mondjuk én sokkal inkább zongoráztam volna, mint hadonásztam azzal a két bugyuta pálcikával. Egyszóval mindenki csak a gitárosokra irigykedett. Mi amennyien csak voltunk mind Chuck Berry utódjai akarunk lenni, de minden bandába csak egy gitár kellett. Egyedül Rick nem panaszkodott. Inkább csak örült, hogy csupán négy húrral kel boldogulnia. Ő valahogy mindig képes volt látni azt, ami nekünk ugyan ki szúrta a szemünket, de képtelenek voltunk észre venni. Kivéve Robbie-t, aki ebből is – ahogy mindenből – csak a saját javára annyit hozott ki, hogy egy gitár hat húrnál kevesebbel csak hegedű. Ezen eltűnődve Ricky megtanulta használni azt is. Utólag beláttuk, hogy jobb is Robbie-t beállítani gitárosnak, mert semmilyen másik hangszeren nem tudna rendesen játszani. Ő mindig is kicsit távolabb állt tőlünk. Ezért is vonzott annyira.

Kissé szeles április volt, ezért Garth már hetek óta az ágyat nyomta. Egyszerűen nem bírta a hideget. Nem tudott tehát velünk tartani a hegyekbe, ahol Rick apjának volt egy kis faháza. Nem volt köztünk olyan, aki ne szerette volna a természetet, azért tele lelkesedéssel vágtunk neki az útnak. Aztán elkezdett lehűlni a levegő. Eső esett.

Ázottan, vizesen érkeztünk a kunyhóba, amiben se áram, se meleg víz nem volt. Csak egy cserépkályha állt középen, amiről persze rettenetesen kevés elképzelésünk volt, hogyan is kell használni. Végül csak rám marad a feladat, hogy hozzak be fát, ami persze magától nem hasítja fel magát. Mindezt csak a szőkés, kissé vöröses hajam miatt, ami olyan „favágós”. De szerencsére Rick jámbor lelke nem bírta nézni, ahogy magamra maradok a feladattal, azért velem maradt, hogy segítsen.

 – Mi ez? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem éreztem se az ujjaimat, se az orromat a hidegből visszatérbe, és hiába sikerült meggyújtanom a kandallóba gyömöszölt méretes fahasábokat, a belőlük szivárgó füst hirtelen felénk tört utat, és ugyan kellemes melegséggel jött, jobban csípte a szemünket, mint ezernyi szeletelt vöröshagyma. Richard rögtön fulladozni kezdett, de hiába próbáltam idegesen a kémény felé legyezni a tömör füstöt, az csak nem engedelmeskedett.

 – Oltsuk el! – köhögte Rick, és én indultam volna a konyhába vízért, Robbie hirtelen a csuklójával odébb lökött.

 – Hé! – tiltakoztam, de a jelek szerint Rob meg sem érezte. Elénk állt, és mintha ott sem lettünk volna, sebesen néhány újságpapírt húzott elő a gyufa mögül, majd összegyúrva a kandalló tüzébe dobta őket.

 – Mégis mit csinálsz? Ez szerinted segít? – próbáltam odébb hessegetni, de Rob nem mozdult. A szürke köd egyre csak befelé gomolygott, mikor valamilyen csoda folytán a perzselő fahasábok lángja előbújt. A füst a kémény felé indult, mintha egyszerűen megunta volna a társaságunkat.

Robbie csalódottan lépett odébb. – Azt hittem, hogy ezt még ti is tudjátok – jegyezte meg halkan, míg mi Ricky-vel értetlenül néztünk össze.

Jaime Robertson volt köztünk a gazdag gyerek, ha lehet így mondani. Egy kanadai városból érkezett, és a mostoha apja ékszerkereskedőként dolgozott. Nem is csoda, hogy lenézett minket. Minden oka megvolt rá, mégsem élt vissza a helyzetével, soha. Nem mutogatta előttünk a drága cuccait, vagy evett számunkra elérhetetlen ételeket. Ugyanolyan kölyöklélek élt benne is.

Ezzel a mozdulatával, elvonulással képes volt egyszerre megsérteni, és elbűvölni. Sosem sejtettem, hogy a központifűtéses szobájában gubbasztó Robbie a természetbe szabadulva nem lesz használhatatlan. Nincs mit titkolnom rajta, minden egyes tette újra, és újra elképesztően lenyűgözött. Valami bűvös légkör lengte be, amit én jobban láttam bárki másnál.

Robbie se nem volt kedvesebb, jóképűbb vagy okosabb az átlagosnál, de olyan valamit hordozott magába zárva, amit senki más.

Én persze most is, mint általában csak követtem a szememmel, ahogy az asztalhoz ül, és egy kétéves újságot kezd lapozgatni a köhécselő Richard mellett.

 – Vhú – nyögte Ricky, amint a füst teljesen eltűnt belüről, és a tűz melege már kezdte körül ölelni a faház kókadó falait.

 – Megfagyni már nem fogunk – feleltem, kibújva a vastag kabátomból. A fogashoz léptem, és ráakasztottam a nehéz, apámtól örökölt ruhadarabot, aztán Ricky-ét is. – Mit fogunk idebent csinálni?

 – Hozott valaki kártyát? – kérdezte Rick körbe nézve, de Rich még nehezen jutott levegőhöz, Rob meg csak egy vállrándítással válaszolt a maga módján. Ilyenkor egy szót sem lehetett belőle kihúzni, nem úgy, mint a beszédes kedvében. Néha csak elkezdett mesélni, és be sem fogta. Általában a kedvenc indiánmondákat szavalta, amiket anyja még gyerekkorában osztott meg vele, hiszen tiszta vérű őslakos volt. Érdekes, hogy ez Robbie-n cseppet sem látszott. Ugyanolyan cingár alkata és fehér bőre volt, mint nekem. – Bár meg kell hagyni, valamivel magasabb volt nálam. – Ebből kiindulva Ricky jobb indián lett volna nála. Ő mégis mindennél büszkébben hirdette származását. Egyszer még a haját is befonatta velünk.

 – Szerintem mind kifáradtunk. Jobb lenne pihenni egy keveset – törtem meg a csendet, és a többiek bólintottak.

Mindnyájan lefeküdtünk, előhúztuk a hálózsákjainkat, és a rejtemben valamiféle magányra leltem, hallva a három másik szuszogását.

Akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, Robbie hűvös szavai továbbra is kísértettek. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy mégis mi történt. Nem mintha nagy dolog lett volna, felgyújtani egy kunyhót. Ha Jaime nem lép elő, mind megfulladunk, vagy megfagyunk odakint. Ő meg csak alszik ugyanúgy, mint a többiek. Olyan jelentőségtelennek tűnik az egész most, mikor olyan sok minden múlott rajta az imént.

Képtelen voltam aludni. Az agyamban folyamatosan csak forogtak a gondolatok, és az idő viharként suhant át az éjszakán. A többiek kellemetlenül horkoltak, én meg csak forgolódtam. Egy idő után már annyira belefáradtam a lélegzetem számolásába, vagy éppen a pulzusom méregetésébe, hogy egyszerűen felültem.

Az ablakon a holdfény fátyolként sütött be, és ezzel megvilágította a körülöttem fekvőket.

Rick úgy horkolt, ahogyan szokott, de hozzá képest Richard egy tülköt viselt az orra helyén. Olyan hangos rapszódia zengte be miatta a kis faházat, hogy medvétől, vagy bármilyen másik állattól biztosan nem kellett tartanunk.  

Robbie meg csak piszén sziszegett. Halkan, alig lehetett hallani, hogy lélegzik, de ez az apró hang valamiért mégis teljes nyugodtsággal töltött el. A jelenléte valamiért elhessegetett előlem minden félelmet.

Kénytelen voltam egy idő után felkelni, és kicsit körülnézni. Ismét magamra húztam a vastag kabátom, és egy cigaretta kíséretében kiléptem a kunyhóból.

A zuhogó eső elcsendesedett, de a szél még mindig irgalmatlanul kínozta az erdő ártatlan fenyőfáit. Hideg levegő járta be az egész fenyvest, és én is tisztán láttam a sötétben a hullámzó leheletemet. Most, hogy végre volt egy kis időm jobban is szemügyre vehettem a kis házikót, aminek falai hatalmas fadarabokkal, míg teteje sötét cseréppel volt fedve. Apró volt, és az ajtaja előtti verandát sem lehetett volna a termetes szóval illetni. Az egész igazán rusztikus darabja volt az erdőnek.

Miután elszívtam az oltalmas szálamat, elégedetten tértem vissza nyughelyemhez, abban a reményben, hogy most már végre el tudok aludni, de hiába. Egyszerűen képtelen voltam az álmok tudattalan világába lépni. Csak nyitott szemmel, hullaként meredtem a falra, és hallgattam tovább egy éjszakán át Robbie nyugodt, ártatlan szuszogásának dalát. Nem unatkoztam.

Mikor a hajnal hasadt végre, ismét kiléptem az apró verandára, hogy a reggelt egy újabb, ezúttal induló cigarettával jutalmazzam. Mire a szál fele hamuvá oszlott a két Richard már a vállamon lihegett. És ez így ment egész nap.

A nap felkeltével megkezdődött a benti zenebona, amibe a dobjaim nélkül csak néhány csapkodással tudtam hozzá járulni.

Aki esetleg nem járatos benne, ezek a bizonyos zenélgetések inkább jammek, mint igazi próbák. Új dallamok, ritmusok fejlesztése, és a különböző hangszerek összehangolása. Álltalában teljesen instrumentális, bármilyen énekszó nélkül. Nincsenek szabályok, se kőbevésett stílusok, csak ami éppen jön. Jótékony improvizáció. Főleg, ha részt is vehetsz benne.

Nem azt mondom, hogy nem élveztem, csak inkább voltam a dolgok szemlélője, mint szereplője. Később, mivel látták, tulajdonképpen hasztalan vagyok, elküldtek a konyhába főzni. Persze ezt mind megbánták utólag. A gasztronómiai adottságaim kimondottan hiányosak.

Az egész nap olyan gyorsan véget ért, és én soha, egy percig sem éreztem fáradtnak magam, ezért kezdtem kissé aggódni az újabb éjjel rohamos közeledése végett. Rettegtem, hogyha még egy napon át ébren kell maradnom, azt a szervezetem már sokkal nehezebben tudja elviselni. A félelmemet szinkronban kísérte a hideg front, ami borús, rideg felhőket vont az erdő fölé. A hőmérséklet épp olyan sebesen csökkent, ahogy a nap rejtette el a szomszédos hegy mögött utolsó melegséget árasztó sugarait.

Ismét a lefekvés következett, és én ugyanúgy bebújtam a kényelmes hálózsákomba. Hamarosan el is aludt körülöttem mindenki, de én egy pillanatra se nyitottam ki a szemem. Olyannyira koncentráltam az elalvásra, hogy végül megfájdult a fejem.

Pár óra elteltével elengedtem magam, és végleg feladtam. Úgy látszott, most sem fogok tudni pihenni. Ezúttal nem akartam rajta túl sokat rágódni, ezért felkeltem, fát raktam a kandalló pislákoló tüzére, aztán letelepedtem elé. A számításaimmal ellentétben nem unatkoztam. Néztem, ahogy a vörös lángok magukba ölelik a sárgákat, majd haláltáncukat járva a fa hasábjai hamuvá égnek. Ettől én is megkívántam a gyújtogatást, és kimentem.

Legnagyobb meglepetésemre havazott. Már pár centi a földet fedte, de még mindig gombnyi pelyhekben cikázott a levegőben. Elképedten kémleltem a fehérbe öltözött tájat, ami minden volt, csak szokványos nem, április végén. Még csak rá se tudtam gyújtani, mikor hirtelen az ajtó kinyílt a hátam mögött.

Rob állt mögöttem hatalmasra tárt kvarcszemeivel. Megilletődve nézett végig ő is a hófödte fenyves fáin, majd visszafogottan elmosolyodott, előhívva arca két szépkis gödröcskéjét.

 – Havazik – jelentettem ki a teljesen nyilvánvalót, amire természetesen semmilyen szívélyes válaszra nem számíthattam.

 – Időjós is lehetnél, tudod – nyögte a maga tipikus cinizmusával, de most teljesen elnéztem neki. – Gyönyörű – súgta mámorosan, és sikerült újra meglepnie.

 – Nem tudtam, hogy szereted a havat – szóltam közbe csípőre tett kézzel, mert akkoriban az volt a kedvenc testtartásom.

 – Sok minden van, amit nem tudsz rólam – felelte higgadtan, és eszemben sem volt kétségbe vonni, amit mond. Olyan sok minden lakozott még benne, amiről nekem fogalmam sem volt. – De nem is baj.

 – Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá értetlenül. – Mostanában mindig ilyeneket mondogatsz, és úgy viselkedsz velem, mintha bajod lenne velem – harsogtam azon tűnődve, valóban ez-e az oka a folytonos mogorvaságának, vagy sem. – Hiszen barátok vagyunk – jelentettem ki hiszékenyen. Igen. Reménykedtem benne, hogy ettől valamiféle melegség gyúlik az ő szívébe is, és belém veti bizalmát. Hogy valóban hívhatom magunkat így.

 – Nem – vágta rá ridegebben, mint bármi a fagyos időben. Hiába akartam már hetek óta közelebb kerülni hozzá, ő folyamatosan csak ellökött magától. – Lee, én nem akarok a barátod lenni.

Nos, itt váltam úgy igazán hiteveszetté, és kissé izoláltá is. Az, akit valójában a legjobban csodáltam átlépett fölöttem, mint egy eldobott rágón.

Szó nélkül bementem, és magára hagytam odakint. Beburkoltam magam a hálózsákomba, hogy annak oltalmában minél hamarabb el tudjam felejteni ezt az egészet. Összekuporogtam, majd annyit hallottam, ahogy Robbie is bejön, és ugyanazt teszi. Elvesztettem őt.

Egy percet sem tudtam aludni, mégsem keltem ki az ideiglenes ágyamból délig. Hallottam ahogy beszélnek, csodálják a havat, reggelit készítenek, nevetnek. De nem volt elég erőm felkelni. Már kezdtek a végtagjaim kissé remegni, ugyan végig feküdtem, mintha szédültem volna.  Mégsem tudtam elaludni. Az agyam hangosan zúgott, és a képek csak jöttek sorra, olyan gyorsan, mintha versenyt űztek volna belőle.

Mikor aztán már szinte percenként fordultam oldalra, és a nap a felhők fölött bizonyára fölöttünk járt felkeltem. A fejem szinte hasogatott, és állni is csak nehezen tudtam, de kilépkedtem a konyhába.

 – Csipkerózsika felébredt – kezdett Ricky gyerekesen tapsolni. – Kérem a húsz dolcsimat – tárta szét markát, és a másik kettő a zsebébe nyúlt.

 – Ti komolyan fogadtatok, hogy mikor kelek fel? – meredtem rájuk kómás állapotban, majd a tekintetem hirtelen találkozott Robbie kvarcszemével. Gyorsan elfordította fejét, ezt motyogva:

 – A kérdés az volt, felkelsz-e ebédig – nyögte kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy szokta. Semmi sem változott, amint látszik. Robbie ugyanolyan hűvösen viselkedett velem. Már bántam, hogy nem hagytam neki időt rá, hogy magyarázatot adjon rá, miért is nem kedvel engem. Végülis lényegtelen nem? Nem változott semmi, hiszen eddig sem jöttünk ki annyira jól. Bár szerettem régebben megnevettetni. Mindig könnyezett, miközben fuldoklott a röhögéstől. Szerettem nézni, ahogy meggyújtja a gyufáját, amit olyan furán fogott. Nem túl szokványosan. Bár, kicsit mindent másképp csinált, mint mi többiek. Különben is, idegenek is nevethetnek egymásra. Az élet már csak ilyen.

Miután megebédeltünk, végre rám tört a fáradtság legkellemesebb formája, végtelenül elálmosodtam. Mikor indultam volna hátra, természetesen Ricky rögtön megállított.

 – Ne is álmodj róla, hogy nem lesz semmi dolgod. Egész eddig aludtál, szóval most sipirc ki fáért a garázsba! – adta ki az utasítást, és én nem tehettem mást, elindultam kifelé. – Ó, és Robbie, te is menj vele, mert eddig semmi hasznosat nem csináltál – folytatta, mire mi mindketten húztuk a szánkat. Ezek után egyikünk sem akart éppen bájcsevegni. Legalábbis én biztos nem.

Kiindultunk, és szó nélkül sétáltunk a kisház melletti faház felé. A hó még mindig zuhogott, és a szél máris elviselhetetlenné vált.

 – Levon, én… - szólalt meg hirtelen. Gondolom bocsánatot akart volna kérni, vagy hasonló, de a becsületem nem hagyta szóhoz jutni.

 – Köszönöm Jaime, de nem kell semmit mondanod. Mindent felfogtam – mosolyogtam álarcként vissza rá, ahogy beléptünk a kis garázs fakapuján.

 – Lee, félre értesz – hadarta, de én inkább gyorsan elkezdtem pakolni a fahasábokat egy hozzám közel eső kosárba, próbálva ezzel őt is inkább a munkára sarkalni. Robbie nem tágított.

 – Fejezd be, kérlek! – mondta nyájas, szelíd hangon, amit egész addig nem hallatott előttem.

 – Én tényleg nem szívom mellre a dolgot – harsogtam lelkesen pakolva az egymásra stócolt hasábokat. – Én sem kedvelek egy rakás embert. Nem akarok velük beszélni. Értem – folytattam egyre hangosabban, mikor hirtelen voltam olyan idióta, hogy alulról egy olyan fadarabot húztam elő, amivel ledőlt az egész oszlop is. Nem is kétség, a kezem ott maradt a fahasábok alatt.

 – Levon! – kiáltotta Robbie idegesen, és oda hajolt mellém. – Jól vagy? – kérdezte, míg körbe ölelte hosszú, puha ujjaival az én érzéketlen csuklóm.

 – Miért érdekel az téged? – nyögtem, míg a kezem felől annyi fájdalmat éreztem, mintha egy bárd egyszerűen lecsapta volna. Ő komoly arcot vágott, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a kezem, vigyázva rá, ne sérüljön meg újra. Jobban szemügyre vette, de már messziről is lehetett volna látni, eltört a hüvelykujjam, ami jelenleg abnormálisan a másik irányba kanyarodott.

 – Ez most fájni fog – súgta halkan, és nekem férfi létemre rögtön tova szállt a bátorságom.

 – Mire készülsz? – picsogtam kislányként, de Robbie már vissza is hajlította az ujjam. Leírhatatlanul fájt a kétszer levágott hüvelykujjam, és zúzódott kezem, de azt sem bírtam sokáig, hogy éppen az a Jaime Robertson szabja le az ingje anyagát, és kötözi be a sebem, aki nemrég még a barátom sem akart menni. Számomra ez már túltett azon, amit egy idegenért tennék, és abban is biztos voltam, hogy ezt ő is így érzi. – Miért segítesz? – mormoltam megsebzett verébként, mire ő valamiért elmosolyodott.

 – Te ugye sosem hallgatnál végig, ugye? Levon – felelte vidáman, míg rám tekintett. – Tényleg nem akarok a barátod lenni, de ez nem azt jelenti, hogy beszélni sem akarok veled – kötött erős csomót a kezemre, és én természetesen felnyögtem. – A többiek előtt ezt nem mondhatom, de én több akarok lenni számodra, mint egy sima barát, bandatag, vagy ismerős. Már hetek óta tart, és hiába küzdök ellene, azt hiszem valami olyat érzek irántad, amit eddig még soha.

Felültem, és szemlélve a törött kezemet, megszeppenve néztem fel Robbie-ra. Eddig olyan mélyre fojtottam a hasonló gondolataimat, hogy most kimondottan idegennek tűntek.

 – Ha jól sejtem nem a legjobb barát státusz az, amiről beszélsz – böktem ki, ami a tökéletes válasz volt, elemezve a kettőnk kapcsolatát. Hideg és idegen.

 – Ne akarj felhúzni, mert akkor olyat teszek, amit megbánok – vigyorodott el, mire én pontosan tudtam mire gondol.

 – Nem tudtam, hogy tudod mi az a bűntudat – forgattam a szemem, és ő egyszerre közelebb hajolt hozzám. – De vajon mi az, amit ha megteszel, utána meg is bánsz? – kérdeztem balgán. Másra sem vártam, minthogy a kerek kis ajakai az enyémhez tapadjanak. Az arca közeledett is, lassan. Direkt kínozni akart vele, hogy várat, mikor a semmiből ezernyi karddöfés nyilalt a kezembe. Az a kis mocsok csók helyett rá tenyerelt a törött ujjamra.

 – Te szemétlá…! – mocskolódtam volna, mire ő a semmiből megcsókolt. Olyan volt, mintha két ellenkező pólusú mágnes végre összeért volna, teljesen. Nem maradnak együtt, sőt kimondottan taszítják egymást, de egyszerűen egyik nincs a másik nélkül.

Egy rejtett álmom vált valóra azzal, hogy valamiféle kalitkába zárhattam Robbie-t. Az enyém lehetett minden testrésze, mozdulata, és szava. De a legnagyobb diadalt mégis az okozta, hogy ő sem bírná ki nélkülem.

 –  Szeretlek – lehelte az arcomra, és én végre láthattam gyengének, és kiszolgáltatottnak. – De komolyan. Nem kell viszont szeretned, vagy egyáltalán kedvelned, de kérlek, had legyek melletted. Amikor velem vagy, úgy érzem egy másik világba kerültem. Biztonságba. Minden olyan szép és egyszerű – mosolyodott el, egy apró, jelentéktelen könnyet ejtve, félve a visszautasítástól. – Amikor beszélsz, olyan csendessé válik a világ körülötted. Mindenki csak rád figyel, de én úgy érzem, hogy csak nekem mondod. Melletted mindenre képes vagyok. Csak a közeledben akarok lenni, ennyi – mondta végig, majd az ölembe roskadt. Akár egy elszáradt falevél, ami a földre hull.

 – Nyugi már kölyök – simítottam meg a dús, barna, égnek álló haját a még ép kezemmel. – Nem vagy egyedül – suttogtam a fülébe, és jelenleg ennyi bőven elég is volt.

Ám, a dolgot valami kimondottan váratlan szakította félbe. Karmolás, pontosabban fahasítás hangja, a garázs oldalától.

 – Ez meg mi? – kérdezte Robbie ijedten, mire gyorsan kiszaladtunk az építményből, természetesen a fával együtt, mert nem a semmiért törtem el az ujjam.

A garázs oldalán éppen egy kifejlett, hatalmas medve fente karmait. Mi, ugyan farkasszemet néztünk a félelmetes ragadozóval, de mást se tudtunk tenni, csak szakadatlanul nevetni.

 – Tessék, egy csók, és máris egy medve jön a nyakunkra – prüszköltem, és csak még jobban kacagtunk. Berohantunk, és elkezdtük mesélni, hogy mi is történt, de a két Richard természetesen semmit sem hitt el. Utána, hogy teszteljük őket a csókról is beszéltünk, de azt hitték viccelünk. Végig nevettük azt az éjszakát.

Mikor Ricky meg Richie eszméletlenül feküdt, kilógtunk a garázsba. Én és ő. Nos, szerintetek sikerült egy percet is aludnom?

Másvilág (Király közelegre)

To Kingdom Come - Király közelegre

The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.

Kellemes olvasást!

Fekete, fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve. Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.

Ahogy belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte. Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül. Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta, valami nagyon nincs rendben.

Besétált az előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.

Mostoha-apja az étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt szoborként, hátat fordítva neki.  

 - Valaki meghalt? – kérdezte Robbie ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.

 - Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs. Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul, mire Robbie arca kővé vált.

 - Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson szégyenkező tekintete tenyere mögül.

 - Mi az? – próbálta a fiú tettetni tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? – mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan leült.

Az anya vizet töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:

 - Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról, ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.

 - Többé nem találkozhatsz Richarddal – jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.

 - Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel Robbie mellében perzselő dühvel.

 - Hát nem érted? – szorította markába Mr. Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! – kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és ismét a kezei védelmébe bújt.

 - És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a szék támlájába kapaszkodva.

 - Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az egészet – nyögte szipogva.

 - Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.

 - Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.

 - Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem fogod felhívni, vagy meglátogatni!

 - Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei szemébe, szívében lángoló haraggal.

Kiviharzott a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.

Már nagyon rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.

A Danko-ház három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás, tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.

Ledobta a rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.

 - Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom, hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz. Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen megérintette fia vállát, és kisétált.

Rick egy ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba kapaszkodva közelebb mászott.

 - Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le Robbie-hoz.

 - Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.

 - Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? - hallgatott el.

 - Igen. Orvoshoz akarnak küldeni – nyüszítette, akár egy kiskutya.

 - Legalább nem részegek – bólintott Rob ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na, húsom ne búsulj már.

 - Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani, mert tiszta takony vagyok, de én…

 - Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány falat húznak közéjük.

 - Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából, mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t odébb, aztán rúgta ki a hálót.

 - Tűnjünk el!

A két fiú egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.

 - Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard remegő hangon.

 - A szüleid sosem keresnének minket ilyen nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.

 - Nem így értem – rázta meg magát a fiú. – Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

 - Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.

 - Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb lenne, ha mi vetnénk véget neki?

 - Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak elengedni téged. Nyomi.

 - Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé. Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait, akár a szabad, végtelen óceánt.

Szökőév - Tizenkettő

Szökőév - Tizenkettő

The Shape I'm In - Amilyen alak vagyok

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Hát, ez a nap is eljött, az első évadot zárhatjuk. Nyugi, még semminek sincs vége, de egy másik részbe értünk az teljesen biztos. A szereplők kapcsolatai átalakulnak, és új emberek is érkeznek. Sok szerencsét hozzá! Itt a sztorioldal, ha fogalmatok sincs mi a rák ez. 

Kellemes olvasást!

Szökőév - Tizenegy

Szökőév - Tizenegy

This Wheel's on Fire - Ezek a lángoló kerekek

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Hali emberek! Hoztam valami kis újságot, ahol kezdenek kicsit beindulni az események, remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Írjátok hogy tetszett, meg ilyenek. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket. 

Kellemes olvasást!

Szökőév - Tíz

Szökőév - Tíz

Ring Your Bell - Csengesd csengőd

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Üdv! Ezt majd később megértitek. Hát íme újabb fejezet, mert zajlanak a dolgok. Új szereplők, meg ilyenek. Hajrá. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket. Viszlát!

Kellemes olvasást!

Szökőév - Kilenc

Szökőév - Kilenc

Across The Great Divide - Keresztül a nagy vízválasztón

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Sziasztok! Tudom, most viszonylag sokat kellett várni erre a következő részre, és sajnos a tizedikre is kell majd egy kicsit, azért remélem nem bánjátok annyira. Itt a sztorioldal, ha eddig elszalasztottátok volna az előző részeket.

Kellemes olvasást!

aesthetic cutthroat 2/2

aesthetic cutthroat

The Band * RPF * Modern AU * Levon Helm Single * Fluff * PG * Zene

Sziasztok! Hát, meghoztam a második részt, de ez a felejtsük el kategória. Vagyis kinek mi. Minden esetre most egy időre talán eltűnök.

Kellemes olvasás!

A keddi nap ugyanúgy zajlik, ahogyan a többi.

Egy apró, esztétikus ház előtt áll meg a kis türkiz robogó. Az egész egy kis faház, zsindelyes ablakokkal, és rengeteg virággal körülötte. Muskátlik a párkányon, az udvaron tölgyfák, a kerítés mögött sövény, a lépcsősor mellett virágot bontó orgonabokrok, az autóbejáró mellett sziklakert ezernyi kaktusszal.

Levon lélegzete rögtön eláll, ahogy körbe néz. Az egész teljesen illik Freyához. Éppen annyira természetes, no meg gyönyörű. Nem okoz nehézséget elképzelnie, ahogy az ötéves, kislány Freya fut körbe-körbe, kezében egy apró rózsaszín műanyaglocsolóval.

 - Teljesen biztos vagy benne? – néz a lány félénken rá.

 - Egy kérdést megér nem?

 - Persze, de még sosem aludtam másnál. Talán oviban, de az mikor volt már? – fecseg Freya, ahogy hátizsákja szíját szorítja.

 - Nyugi – mosolyodik el Levon, majd finoman megsimítja a lány ökölbeszorított kezét. – Lazíts!

Freya megrázza magát, és elindul az ajtó felé. Mindketten belépnek a faház belsejébe, ami erről az oldalról sem kevésbé komfortos. Mindenfelé fabútorok vannak, míg a fenyőparketta fölött hatalmas gerenda terül el. Az előszobában is rengeteg virág lóg a falon, ahogy az összes többi helyiségben is.

 A lány otthonosan mozog, míg a fiú kissé teszetosza. Talán rá is férne némi nyugtatás.

 - Szia apa! Megjöttem – kiálltja fel, mire a lépcsőn azonnal lelépked egy kissé korpulens, őszülő szakállas férfi, kerek szemüveggel. Tűnik annyira mesügének, hogy Freya édesapja legyen.

 - Hol voltál eddig kicsim? – szól nyugodt hangon, majd megtorpan, ahogy meglátja Levont. – Ó, szóval vendéget hoztál kincsem – csapja össze tenyerét vidáman. – Ő Levon, igaz? – súgja oda lányának, aki csak grimaszol.

 - Ugye tudod, hogy attól még, hogy suttogsz, ő is ugyanúgy hallja – fintorog a lány, míg Lee mosolyogva lép elő a kezét nyújtva.

 - Üdv Mr. Walsh! Lavon Helm vagyok.

A férfi elvigyorodik, majd a fiú kezét közelebb húzva szorosan megöleli, akár egy apró plüssmackót.

 - Ugyan fiam, ebben a házban ölelkezni kell – engedi el lassan. Örülök, amiért eljöttél. Tudod kicsit féltem tőle, hogy nem is létezel – kacag lányát cukkolva, aki persze fel is háborodik.

 - Apa! – nyüszít.

 - Jól van, jól van. Gyertek beljebb! – tárja szét karját.

 - Igazából azért vagyunk itt, hogy megkérdezzem, ma Levonnál alhatok-e. Tudod magántanuló, és a vizsgahete után elutazik… - mondja a lány gyámoltalanul. – Nem laknak messze, csak pár utca ide.

 - Ó, akkor feleslegesen készítettem vacsorát? Na de sebaj, menj csak szívem. Érezd jól magad! – integet a férfi elevenen, és a két fiatal már szinte el is tűnik.

Újra a robogón vannak.

 - Nagyon jófej az apukád. Meglepően. Nem gondoltam, hogy tényleg elenged – kiabál a sofőr előröl.

 - Ő egyfajta hippie. Nincs szerencséje egy ilyen lánnyal, mint én – válaszol a lány hangosan.

 - Ó, ha ezen múlik fullos hippie-t csinálok én belőled. Az anyukán nagyon éli a dolgot a hatvanasévek óta. Mondjuk az én szüleim gazdálkodó emberek. A zenében lemaradtak a bluesnál pár évtizede – magyarázza, míg hamarosan meg is érkeznek a házukhoz. Ez sokkal szegényesebb. Nem igazán vannak növények körülötte. Egyedül egy virgonc kuvasz ugat hevesen a fémkerítés mögött. Futkározik össze-vissza, és hangosabban ugat, mint egy sziréna. – Ő itt Bob. Egy kicsit rosszcsont – rántja meg vállát Levon.

 - Szeretem a kutyákat – mosolyog a lány. – Nekünk csak azért nem lehet, mert apa allergiás a szőrükre. Régen egy hónapig volt is egy bobtailünk. Butterfly.

 - Hát, nekem Bobby a legjobb barátom, szóval remélem kedvelni fogjátok egymást.

 - Mi van az anyukáddal?

 - Megöltem, amikor megszülettem.

 - Akkor a legszebb gyilkosba szerettem bele.

aesthetic cutthroat 1/2

aesthetic cutthroat

The Band * RPF * Modern AU * Levon Helm Single * Fluff * PG * Zene

Sziasztok! Ma egy kis különlegességgel érkeztem elétek, mégpedig egy Levon Helm ficcel, ami fogalmam sincs honnan jött, vagy miért, de jött. Sikeresen túl hosszúra sikerült, ezért ketté kellett vennem, de azért remélem így is tetszeni fog nektek.

Kellemes olvasás!

Sosem hitt a varázslatokban, vagy akár a szép szavakban, amik esetleg mézbe mártották volna finom, erőtlen testét. Az álmok elrepültek előle, még gyerekkorában, akár a pillangók. Egyet sem tudott megfogni, hiszen elkésett. Elmúlt.

Nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy valaki különlegessé váljon. A világ kemény, és sosem felejt. Nem lehet tudni, az egész a szembe van ágyazódva.

Valószínűleg a kétségbeesés vezet oda, ahonnan már nincs visszaút. Kevesen jutnak a vég kapujáig, de akik mégis, egy pillanatra a világ másik felén érezhetik magukat. Ahol nem tud már senki ártani nekik. Ez a megváltás. Annak a legkönnyebb, akinek nincs mit veszítenie.

Freya Walsh egy közülük.

Csendes, nem igazán szeret beszélni. Ő az a fajta lány, aki legtöbb esetben észrevehetetlen. Talán direkt is csinálja, és nem akar részese lenni ennek a világnak. Nem tudja róla senki mi jár a fejében, vagy egyáltalán ki is ő. A legtöbben kerülik.

Csak ül a híd szélén egy lenge szoknyában, vállára engedve bronzbarna hajzuhatagját. Vár valakire? Nem. Csak szereti nézni a kis patak csobogását.

Hirtelen feláll, és vékony lábait egymás elé téve elindul. Életében először megnézi hol ér véget ez a patakocska, aminek még a nevét sem tudja.

A selymes víz csobogása énekként zeng. A fű zöld színe békét ad a szemnek, míg a távolba nyúló víz útja kifürkészhetetlen rejtélyként vezeti Freya lépteit. A köré nőtt fák árnyéka eltakarja a tavaszi napot. A falutól távolodva egyre hidegebbé válik a levegő, ami körül öleli a lány apró testét. Hallgat.

Régen reménykedve hagyta el az otthonát, és várt valakire. Arról álmodozott, hogy az úton egyszer szembe jön vele valaki, aki éppen olyan magányosan kutatja inkább a mező fűszálait, a csillogó víztakaró fényeit, és a fák félénk lakóit, mintsem a világ ügyes-bajos dolgaival törődjen. De nem jön, nem jött senki. Se most, se máskor. Ezen a földön csak ő sétál el.

Mostanában nem hisz a varázslatokban. Az óra csak egy irányba tud forogni.

 Ahogy követi a patakocska keskeny vonalát a derékig érő fűben, egyszer csak megbotlik. Hátra nézve egy szégyenlős indát pillant meg, ami a jelek szerint egy pillanat alatt képes volt leszakítani róla a szandálját. Az apró bőrsaru olyan könnyedén esik darabokra Freya kezében, mintha csak erre vágyna. A lány kezébe fogja a használhatatlan szandált, majd a szoknyája övéhez rögzíti.

Ezután mezítláb sétál tovább a selyempuha füvön, akár egy nimfa. Úgy is érzi magát, mintha ő maga is ehhez az erdőhöz tartozna. Legszívesebben nem is tenne mást, csak járná az erdőket, pusztákat, mezőket.  

Most azonban hirtelen a természetben elveszett arcára egy pirosan fénylő mosoly ül ki, mikor megpillant a patak végében egy tavat.

Nem túl nagy, de nem is olyan apró. A fák lombjába rejtőzve fekszik a földbe mélyedve, míg tükrén lassan siklik át a szelíd szél, és a madarak a körülötte lévő fűzfák sárguló ágairól szürcsölik fekete vízét. A tetején néhány kósza falevél úszik, amik a partjánál a nedves homokon gyülekeznek.

Freya vidáman fut a hozzá legközelebbeső égerfa lenyúló ágához, amire ledobja vékonyka, pöttyös ruháját, majd bugyiját. Miután megigazította minden ruháját, ő maga fedetlen testét átkarolja. Magába szív némi friss levegőt, ami belülről, hűsen simítja át tüdejét.

Óvatos léptekkel közeledik a sejtelmesen sötét vízhez, amibe először csak lábujját dugja. A tó jóval melegebb, mint gondolta. Megtáltosodva hátrál, majd nekifutásból beleugrik. A víz alá bukva végtagjait selymes érzés járja át. Kiegyenesedik, majd apró teste magától a felszínre emelkedik. A vízen fekve, ahogy körülötte minden elcsendesedik szinte hallja a szívdobogását. A tavaszi nap sugarai átvágják magukat a lombkorona falevelei között, majd elérik Freya látszólag élettelen, fehér testét. Ettől valamiért nevetnie kell.

Az erdő halk, akár a víz, ameddig meg nem zavarják. A lány meg sem moccan. Az apró tavacska boldogan befogadta magába.

A levegő azonban egyszerre egy ismeretlen, gépies dolog közeledtét jelzi. A hatalmas csattogás egy gázmotor zaja; méghozzá cross motoré.  

Freya ijedten húzza gyorsan össze magát, majd bújik az egyik fűzfa vízbelógó gyökere mögé. A kezei ösztönösen is remegni kezdenek.

Az ismeretlen a fának támasztja motorját, majd csizmáját meg sisakját mellé dobja, aztán megtorpan. Megpillantja az égerfán pihenő ruhákat. Melléjük lép, aztán körbe néz.

 - Öhm, tudom, hogy itt vagy – szólal meg mély, tenor hangján kissé határozatlanul. – Figyelj, ígérem nem fogok leskelődni, de neked is jobb, ha kijössz, mielőtt én is bemegyek – folytatja a tenyerébe csapva, amiről le is veszi a vastag kesztyűjét. – Nem harapok – nevet.

Freya lehunyja szemét, és mit sem törődve félelmeivel előbújik rejtekéből. Az ismeretlen tekintete rögtön összetalálkozik a nimfa gyönyörű, ártatlan arcával.

 - Fordulj el, kérlek – mondja félénken, mire a motoros mosolyogva engedelmeskedik. Hátulról nem tűnik túl magasnak, de a véznaságát még a dzsekije sem tudja eltakarni. Az egyetlen feltűnő dolog rajta az a tejfölszőke haja, amihez égkék szem társul.

 - Levon vagyok – mutatkozik be eltakarva szemeit, míg a lány kicsavarja nedves haját. Felnéz, majd közömbösen így válaszol:

 - Freya.

 - Walsh? – kérdez a fiú vissza.

 - Igen – húzza össze szemét a lány gyanakodva.

 - Már hallottam párszor a neved. Te is az Evergreen gimibe jársz, nem? – teszi hozzá Levon, mialatt a lány belebújik ruhájába. – Harmadikba.

 - Igen – nyögi a lány érzéketlenül, és megböki a motoros vállát, jelezve megfordulhat. Levon lomhán felé fordul, majd elvigyorodik, ahogyan azt szokta. – Évfolyamtársak vagyunk? Még nem láttalak sokszor.

 - Magántanuló vagyok – biccent a motor felé. – Mindig az úton – grimaszol.

 - Király – bólint a lány. – Örültem – lép odébb. Levonnak először nem is egyértelmű, hogy Freya éppen otthagyja.

 - Elmész? – néz utána.

 - Nem úgy néz ki, mintha maradnék – feleli a lány, és a távolból már csak halkan hallja Lee tenornevetését.

*

Az Evergreen Gimnázium semmivel sem emelkedik ki a többi közül, ezért is választotta a Helm házaspár fiúknak. Félévente csak egy hetet kell bejárnia, hogy letegye vizsgáit, amiknek megoldásait öt dollárért lehet megvásárolni a könyvtárban diákmunkázó srácoktól tantárgyanként. Levonnak nem esik nehezére átmennie a vizsgákon, ellentétben Freyával.

A lány egyszerűen képtelen bármire is összpontosítani, ezért szinte állandóan a bukás szélén áll. Érdekes módon, visszahúzódó természete miatt ezt senki sem olvassa fejére.

Az iskolában nem igazán beszél senkivel. Csak beül az órára, a szünetben megeszi a reggel vásárolt reggelijét, megírja a dolgozatokat, aztán hazamegy. Mást sem vár jobban, minthogy az örök körforgás véget érjen. A hétfői nap mégis egészen más.

A harmadik óra utáni nagyszünetben ül a padjánál, és a csokis gofriját majszolja, míg másik kezében egy kopott könyvtárikönyvet szorongat.  Az arcáról semmiféle izgalmat nem lehet leolvasni, ezért Levon kétségek nélkül szólítja meg.

 - Szia Freya! – köszön mosolyogva, mire gyanakodva néz fel a könyv mögül.

 - Helló! – súgja, majd megpróbál újra a sorok közé bújni.

 - Mit olvasol? – kezdi vizslatni a motoros a barna borítót, amin egy szőke hajtincs, egy kulcs, és egy pillangó szerepel, fölötte a felirattal: „The Collector”

Freya tudva, hogy Levon úgysem fog szó nélkül elmenni, felé mutatja a könyvet.

 - Egy lepkegyűjtőről szól, aki elrabol egy lányt – veti oda hanyagul. – Ha szeretnéd elolvashatod, én már az előző szünetben végeztem vele – hadarja, miközben körbe nézve észreveszi, az egész osztály rájuk bámul. Talán most hallják Freya hangját először az évben. – Nagyon jó.

 - Hm – hümmög a fiú kézbe fogva a kötetet. – Ha azt mondod jó, teszek egy próbát – mosolyodik el Levon, mire a lány arca kissé kivirul. Hogy leplezze megilletődöttségét gyorsan a gofriba harap.

 - Ó, neked van kajád? – csillan fel a motoros szeme. – Mire a büfébe értem minden rendes cucc elfogyott – konyulnak le ajkai, mire a lány sóhajt egyet, felé nyújtva a zacskót. – Nem kell, ám – nevet Lee a karját emelve.

 - Már jól laktam – nyomja a fiú kezébe, aki szinte azonnal ráharap, majd elégedetten nyüszít fel.

 - Istenem, már évek óta nem ettem gofrit. Köszönöm szépen! – vigyorodik el. Olyan vidámnak tűnik most, hogy a lány valóban meg tudja nézni. A szeme csillog, és a kerek orra a világ legszebb szaglószerve, amit valaha látott. Természetesen szép. Akár egy tölgyfa is lehetne az északi sziklás hegyek egy dombján. – Mi az? – legyez Freya arca előtt Levon.

 - Csak elvetted minden szórakozásom – motyogja a lány kissé mogorván, de Lee valamiért mégis nevetni kezd.

 - Nincs telefonod?

 - Otthon tartom. Eddig nem igazán volt rá szükségem – válaszolja Freya semmitmondóan, de Lee mielőtt felelni tudna, a vállán egy srác kezét találja.

 - Hé Lavon, nem jössz már? – harsog. – Mást sem vártam egész nap, mint ezt. Siess! – kezdi az ajtó felé húzni, ahol két másik fiú vár rá. Valószínűleg végzősök.

 - Csipkedd magad Helm! – siettetik, de Lee előtte még gyorsan a lány asztalára csapja iphone-ját.

 - Írd bele a számod! – kacsint a motoros, majd enged a többiek erőltetésének, és kiindul.

 - Honnan van neked kajád?

 - Ajándék.

 - Ugye adsz egy falatot?

 - Ne is álmodozz – hallatszik a folyosóról a hangjuk, mire Freya elmosolyodik, először az iskola falai között. A többiek tekintete ismét csak rá szegeződik, de őt cseppet sem izgatja.

Előre nyúl a mobilért, ami kifejezetten nehéz, a rajta lévő hátlap miatt, ami egy hófehér márványlap mintáját ábrázolja. Nehezen tudja elképzelni, hogy ezt valóban Levon választotta volna. A telefon háttere viszont már az ő ízléséről árulkodik. Fotó a motorjáról, amit feltehetőleg minden másnál jobban szeret.

A telefon nem is tartalmaz mást, mint bugyuta játékokat egytől egyig. Főleg motorosokat, de van köztük zongorás, minyonos, cukorkás és vécépapíros is. Nem túl meglepő.  

Freya mást sem csinál a szünet további részében, mint ezekkel a Levonra emlékeztető idióta játékokkal szórakozik.

*

A kőhídból sugárzott a nap melegsége, így Freyát átjárta a tavasz kedves ölelése, amit mégsem tudott most ugyanúgy élvezni, mint máskor. A lábát a patak felé lógatva, a táskájával a hátán szorította Levon telefonját, nézegetve a kontakt oldalt. Nem szerepelt benne túl sok név. Anya, Apa, Mama, Papa, Robbie, Rick, Garth, Rich, Ronnie. Nagybácsik, barátok, osztálytársak, semmivel sem több. Egy lány sem. Talán félnie kellene tőle, és hibás számot adnia neki. Egy hét múlva Levon úgyis tovább áll. Vagy éppen ezért adhatná meg a saját telefonszámát?

Nincs túl sok veszíteni valója, ezért bepötyögi a számsort, aztán a nevét. Freya Walsh. Nem kimondottan illik a többi keresztnév közé, és másik Freya ismerőse sincsen, de később talán lehet.

Zsebre rakja az iphone-t, és lóbálni kezdi a lábait. Ideje lenne haza indulnia, talán még meg tud nézni egy részt a kedvenc tévésorozatából. Hiába határozza el magát, a teste nem mozdul.

Zúgást hall az útról. Talán pont az apja jött haza? Hátrapillant, de csak egy apró robogót lát elsuhanni maga mögött, ami szinte azonnal lelassít. Levon ül rajta, és közeledik most a lányhoz.

 - Most indultam a tóhoz – nyögdécsel, míg a lábával a híd oldaláig hajtja magát és a türkiz vespát. – Mit csinálsz itt? – mondja letámasztva a kis robogót a hídnak.

 - Itt lakom nem messze – feleli a lány halkan. – Hol a cross motorod?

 - Azt csak az erdőben használom – vágja rá Levon miközben szorosan Freya mellé ül. Ő oda nyújtja a telefont neki. – Köszönöm – mormolja a kontaktokat böngészve. – Áh, király. Őszintén nem gondoltam volna, hogy megadod a számod.

 - Én sem – leheli a lány csodálkozva, mire Lee nevetni kezd. – Minek kell egyáltalán?

 - Gondoltam dumálhatnánk.

 - Velem nem szokott senki dumálni – rázza a fejét Freya.

 - Hát, éppen ezért. Velem sem szoktak túl sokan beszélni egyébként. Mármint azt hiszik milyen elfoglalt vagyok, pedig sokat vagyok itthon, csak nem akarom elmondani nekik. Érted – dől hátra. – Valahogy olyan mások. De te nem.

 - Ezt abból szűrted le, hogy tegnap a tóban fürödtem? – néz rá a lány értetlenül.

 - Azt tedd hozzá, hogy meztelenül – ül kacér vigyor Levon arcára. Erre Freya is elvigyorodik.

 - Nem gondoltam, hogy bárkivel is összefutok. Arra még út sem vezet. Teljesen el van dugva az emberek elől. Tetszik az a hely. Neked talán nem? – hadarja vidáman, és Lee újra megpillantja a nimfát, akit a tóban látott.

 - Elmenjünk? – kérdezi Levon határozottan.

Freya elpirul. Még sosem járt az erdőben bárki mással. Vagy egyáltalán beszélt valakivel az apján kívül hosszasan. A legutóbbi eszmecseréje a tizedikes történelem felelése volt. Nem mintha ne lenne mondanivalója.

Levon hozzá hasonlóan magányos lélek, aki másban nem is látja a partnert, mint a motorjában. Folyton az erdős, sáros utakat rója, míg a valóéletben a megjátszott boldogság mögé bújik. Bár, az ő személyisége jóval vidámabb. A lány kedveli.

 - Elmehetünk – feleli, és Lee szemei csillogni kezdenek.

 - Ültél már robogón? – néz a vespára a motoros.

 - Nem.

 - Szerintem tetszeni fog – vigyorodik el Levon ismét, majd megindul a robogó felé. Feltámasztja, majd egy bukósisakot húz elő a hátsó tárolóból. – Jobb, ha ezt felveszed. Nem akarom, hogy bármi bajod essen.

Freya lassan mellé sétál. Kissé szégyenlősen néz rá az apró motorra. Levon hirtelen előre nyúl, és a gallérjánál fogva közelebb húzza magához. A lány puffadt, sértődött arcot vág, ahogy a kerek bukósisak a fejére kerül. Ezt látva a fiú képtelen visszafogni nevetését. Ráül a robogóra, majd a háta mögötti részre paskol. A lány óvatosan ül fel.

 - Nem baj, ha? – nyújtja előre kezét, mire Levon megfogja, és a mellkasára igazítja. Szorosan. Freya érzi Lee minden izmát.

 - Kapaszkodj! – súgja hátra fordulva a fiú, majd elmosolyodik, megpillantva a lányt a sisakban. – Neked áll a legjobban az egész világon – jegyzi meg halkan. Türtőztetnie kell magát, nehogy megcsókolja.

Levon beindítja a motort, ami hangosan zúgni kezd. Freya keze szorosabban a fiú köré fonódik, mikor elindulnak. A lány először ki sem tudja nyitni a szemét, míg ijedten Lee-hez bújik. Aztán az arcát egyszercsak egy apró szellő éri. Freya szelíden kidugja fejét oldalra, és átnéz Levon válla fölött. Az út kavicsai elsuhannak mellettük, és a szél most már teljes valójában simogatja mindkettőjük arcát.

A lány bátortalanul nyújtja ki jobb kezét, ami lebegni kezd a levegőben. Hullámokat rajzol vele, mintha karja egy madár szárnya lenne. Valamiért egy idegen érzés fogja el, ami hasonlít a szabadságra. Elmosolyodik.

Levon a visszapillantótükörből látja az örömöt a nimfa arcán, így elégedetten gyorsít kicsit, amire a lány kacagni kezd. Nagyon régóta nem volt ilyen boldog.

Freya magába szívja a friss, üde levegőt, majd lassan újra átöleli Lee-t. Talán így akarja megköszönni.

Mire a lány észbe kap, a robogó már le is tért a főútról, és egy poros, kitaposott ösvényen halad az erdő fái alatt. A csodálatos környezetet egyedül a robogó zaj zavarja meg. Az is hamar elhallgat, ahogy a tó mellé érnek. Semmi sem változott tegnap óta.

Levon leállítja a motort, majd lesegíti a lányt róla.

 - Na, hogy tetszett? – néz rá kérdően, mire a nimfája kivirul.

 - Rettenetesen. Talán jobban, mint kellene. Azt hiszem mostantól el kell kezdenem gyűjteni egy ilyenre. Már értem, hogy miért szereted ennyire. Azt hiszem kicsit jobban megismertelek – harsog vidáman, míg kibújik a bukósisakból, hátizsákját a földre dobva. – Ah, imádtam – nyögi örömtelin, míg a fiú a vespára rakja a sisakot.

 - Örülök, hogy megmutathattam – feleli mosolyogva, ahogy a tó felé indulnak. – Tudtam. Az lett volna a fura, ha nem élvezed.

Freya mosolyog, majd leül az egyik vízbe érő fűzfagyökérre, majd Levon mellé. Hátra dobják cipőiket, és lábukat a vízbe lógatják. Utána a fiú a lánra néz, és kacagni kezd.

 - A sisak – kuncog. – Megnyomta a homlokod – vigyorog a lány arcán lévő vörös csíkra bámulva.

 - Az az izé nem szeret engem – vágja rá nevetve Freya, míg próbálja eldörzsölni a kis mélyedést.

 - Nem vészes – nyugtatja Lee a nimfát a lábát lóbálva. – Kérdezhetek valamit? – komolyodik el a tenorhangja. Freya csak bólint. – Érezted már azt, hogy valakit mindennél közelebb akarsz tudni magadhoz? – Indulnak el ujjai a lány kezéhez. Az érintése puha és meleg.

 - Talán.