New Red Horizon

New Red Horizon

Queen*Brian May ff*OC*One-shot*Fluff

Úgy tűnt ki a tömegből, mint a hullócsillag a mélykék ég álló csillagai közül. A sötétben is úgy csillogtak szemei, akár a világítótorony reménnyelteli lámpái a hatalmas viharban.

Egy feszes, hosszúujjú, bársonyruhát viselt, aminek vállát virágmintás filterek díszítették, amiket tökéletesre göndörített fekete fürtjei éppen, hogy eltakartak. A táncoló fiatalok között állt egyenese, mintha csak egy szobor lett volna. A porcelánarcáról komolyság árulkodott, míg bordóra festett telt ajkai mosolyt imitáltak.

Break my Heart apart

Break my Heart apart

Queen*Maylor!Angst*Deacury!Fluff*RPS*Zene

Én megmondtam, hogy a világ bánthat. Előre megmondtam.

Brian ezúttal zavarosan lépked le a lépcsőn, és a szemében szunnyadó zavar kitörni látszik, miközben az oszlop mellé lép, és nekidől. Elgondolkodik. Olyas valami jár a fejében, ami már évek óta elkerülte őt, és ez a furcsa, megmondhatatlan valami ő maga volt.

 - Ezer éve nem voltam egy jó kis randin – jelenti ki félig magának, félig a többieknek, akik éppen a konyhában eszik a reggeli – ezesetben déli – zabpelyhüket.

 - Akkor menj, édes – súgja Fred halkan, mintha nem is igazán akarná kimondani.

 - Igen – fogja ökölbe a kezét Brian. – El is fogok menni!

A moire urine

AU, BDSM, Dark, Hurt/Comfort, In the 70s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, Psycho, R, RPS, The Beatles, 
The Beatles - Cry Baby Cry

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.

Skaidrīte

Angst, Bob Dylan, Bob Neuwirth, In the 70s, Joan Baez, OC, One-shot, PG-13, RPF, UST, Whump, 
Bob Dylan - Hey Mr. Tambourine Man (Live)

Állj! Látlak téged, minden egyes porcikád rezzenését, és az arcod apró izmait. Mozognak? Tudom, amit tudok, és éppen rád nézek. Színek. Fehér, piros, lila, fekete. Azt ajánlom nyisd ki jobban az elméd, vagy a végén még lemaradsz valamiről. A figyelmed nélkül elrohanok a szemed elől, és te észre sem veszed hová futottam. Nem tudod ki vagyok? Sebaj, én sem. Nincsen túl sok mindenem, csak az érzékeim, gondolataim, meg a testem. Azt hinnéd nem vagyok elég, de ha jól belegondolsz neked sincs több dolgod. Vajon van annyi szín a fejedben, hogy gazdagabbnak mondhasd magad nálam? Egy bohócot nem nehéz leelőzni, nem? Akkor kezdj bele a csatába, különben meglógok előled, és milyen kínos veszteni egy bolond ellen. Kezd!

1978. Egy bohóc lép ki a sötétből, és mintha tükörként lejtene táncot az átkozottak előtt, nevet, akár egy tébolyodott. Utána egy pillanat alatt lecsillapszik, és arcára komoly mogorvaság ül ki. Megszólal.

 - Köszöntök mindenkit itt nálunk a pokolban! – harsan fel haláli kacaja, majd ismét elcsendesedik. A közönség soraiban sugdolózás. A bohóc hangja gyötrelmes, és az arcán szétfolyt a festék. A kalapján művirágok, míg fehér ingje fölött mellény, és megannyi virágmintás, színtől duzzadó kendő. Erről a földről jött egyáltalán?

Zenélni kezd.

Mindenki csak ezért jött el ma este, hogy hallja Bob Dylant.

Mire a koncertnek vége, a bohóc nem hajlandó megválni maskarájától. Mintha hozzá nőtt volna, új arcként viseli. Felesleges lenne tagadni, Bob Dylan bizonyára megbolondult.

A dallamok elborítják a mezőt, és annak minden lelkét, mintha egy ritmus kilépne a gitárból, és mindenkit felkérne táncolni. Egy kecses derekú, telt keblű lány az, lenge ruhában. Talán ő csábította ezt a bohócot is a zene ölelésébe. A világ csillagai mind egyszerre gyűlnek az égre itt a dörgő viharrevü fölött, akár egy ünnep, amit bizony mindenkinek meg kell élnie. Nincs kivétel.

Míg a koncert fényei elérnek a vele együtt érkezett cirkus standjaihoz, épp úgy a dalokat is tisztán hallani. Csak az megy a színpad elé, aki látni akarja a zenét. Hát, ez a bohóc háttal áll.

Eközben a mulatság folyik hátul, és az óriáskerék mögött, a piros-fehér sávos sátor előtt, a lakókocsiktól jobbra a ritmus tündére táncol. Körbe veszik gyerekek, akik énekelnek. Nem tudni mit, talán nem is egy éneket, de az biztos, hogy sokkal szívesebben nézné mindenki ezt a forgó kört, mint azt a vén, őrült bohócot a porondon. Legalábbis ezt hinnénk. A csavar csupán annyi, hogy a lány legszívesebben az égen repülne, onnan tekintene le a bolondra, aki a húrokat tépi. Vagy simogatja? Ami ilyen hangokat szül, az nem lehet az égő tűz poklában, csak az emberekében.

Az idő lassan tovaszáll. A koncert véget ér, és mindenki megindul haza, vagy a cirkuszi játékok erdejébe.

A szülők megérkeznek gyerekeikért, és a ritmus táncoslábú, barna szépsége lépteit egyre kecsesebben lejti.

 - Ó, köszönöm, hogy vigyázott rá! – köszön az egyik láthatóan vagyonos apuka, míg rolexxel díszitett karjában kislányát szorítja. – Maga egy igazi tündér! – mosolyog kivillantva tökéletes, fénylő fogsorát.

 - Ugyan, örültem, hogy megismerkedhettem Mayával! – feleli a lány üdén, míg két kisfiú a csípőjébe kapaszkodva keres menedéket.

 - Ugye holnap is itt lesz még? – kérdi felfedve gyarlóságát, de a kiszemeltje vidáman bólogat. – Csak hétfőn mennek tovább, ha jól tudom – teszi hozzá.

 - Így van – feleli a lány üdén, majd bájosan a gyermek felé int. A pár lomhán távozik, és a lány két apró hódolójához hajol.

Bob Dylan elégedett, és kezd teljesen kijózanodni. Hátra vonul a vackába, hogy ígérete szerint levesse magáról új arcát, de  képtelen a húsát tépni, túlságosan hozzánőtt. Inkább csak farkasszemet néz a tiszta, előre kikészített ruhákkal, amik valószínűleg holnapig meg sem fognak moccanni. Az öltözője szűkös, és a hozzá tartozó hűtőben csak víz van, semmi más. Akár csalódott is lehetne.

Unottan sétál ki inkább, hátat fordítva a víznek és a ruháknak. Kilép a zugából, majd egyszerre Bob Neuwirth-el találja szemben magát.

 - Hé Bob – szól az egyik.

 - Csá Bob – vágja rá a másik.

 - Mit terveztél mára? – Kérdi Neuwirth belekortyolva kezében hordozott laposüvegébe. – Voltál már kint? – mutat a csillogó óriáskerék felé. – Kurva szép.

 - Még nem.

 - Már alig van egy-két ember hátul. Gyere, nézzük meg! – ragadja meg Bob a bohóc vállát. Megindulnak lassan a fényárban úszó karnevál felé, ahol már csak néhány magányos szív lézeng.

A múzsa a céllövölde oldalán ül, ölében egy feketebőrű, sovány kisfiúval, aki alig lehet négyéves. Kerek szemei ragyognak, ahogy a lányra néz. Talán életében most először szerelmes. Egy olyan tündérbe, mint fogadott anyja, könnyen beleszeret bárki.

A kisfiú érdeklődését viszont így is nehéz lekötni éjfél után. Egyszerre felugrik a lány kebleiről, és futásnak ered.

 - Várj! Spencer! – kiált édes hangon utána, majd akár egy tollpihe, ő is leugrik.

 A kisfiú egészen az ismeretlen bohócnak öltözött férfiig fut. Előtte állva szoborrá válik, és csak csodálja a tébolyodott abszurd kinézetét.

 - Te egy bohóc vagy? – néz fel rá.

 - Nem, hercegnő. Ugye nem folyt el a sminkem? – tapogatja meg a bolond az arcát, mire a kis Spencer hangosan nevetni kezd, Neuwirth-el egyetemben. Hirtelen azonban az angyal is megérkezik, és falatnyi ruháját fel-fel emeli a gyengéd szél szárnya. Gyorsan karjaiba fogja védencét, és mosolyogva ezt súgja:

 - Meg vagy, te kis szökevény – vigyorog, majd felemeli udvarlóját. – Elnézést, így este kicsit elevenek vagyunk – csíp bele finoman Spencer orcájába.

 - Képzeld, a bácsi egy hercegnő – kuncog a fiúcska.

 - Igen? – kerekednek el a tündérke szemei. – Hát, akkor meg kell hajolnunk előtte! Ugye úriember voltál, és meghajoltál előtte? – játszadozik arcával a lány, amit a két férfi csak szájtátva bámul, és lesi a takargatott idomokat.

 - Nem – rágja körmét Spencer kacéran.

 - Akkor itt az idő – hajol meg a lány, majd a két ismeretlenre néz. – Elnézést még egyszer!

 - Hagyja csak, ennek itt öt kölyke van, már megszokta – Mutat Bob a bohócra hetykén, és az elmosolyodik helyeselve.

 - Ó, az kemény munka – Rebegi a lány. – Én álltalában húszra szoktam ügyelni, de most úgy alakult, hogy szintén én vigyázok az egyik koncertmérnök fiára, ameddig elpakolják a dolgokat. Azt hiszem az év végére Mr. Tucker-el nagyon jó barátok leszünk – fordul a kisfiúhoz, aki nem tud betelni angyala látványával.

 - Tucker? Ő az, akiről már meséltem – vágja Neuwirth oldalba a bohócot. -  Behangolta a gitáromat. Én már lassan megsüketülök – hadonászik. – Ha szeretnéd elviszem Spencert az apukájához, már biztosan végeztek, neked meg addig sem kell gyerekcsőszködni – ajánlja fel Bob, mire a lány fellélegzik.

 - Azt nagyon megköszönném – vigyorog az angyal, és átadja udvarlóját Bobnak. – Szia Spencer! – integet felé vidáman, ahogy a két fiú távolodik. A lány mélyet sóhajt, majd arca egyből kis virul, ahogy meglátja a szótlan bohóc fehérre mázolt fejét. – Szóval öt poronty? – Dylan bólogat. – Egyébként Skaidrīte vagyok – nyújtja kecsesen keskeny kezét, és a bohóc gyengéden rázza meg azt.

 - Bob Dylan – vágja rá, mire a lány arcára kacér vigyor mászik.

 - Szóval a te hibád, hogy egész éjjel egy óvodát is nyithattam volna – mormolja.

 - Eltaláltad.

 - Most vagy itt hátul először? Még nem láttalak erre, pedig egy ideje ugyanott utazunk – mondja a lány körbe nézve, míg a fények lassan kialszanak a legtöbb helyen.

 - Igen.

 - Hát, nagyon örültem Mr. Dylan! – kezd hátrálni a tündér. – Remélem még látjuk egymást! – köszön el aranyosan, és a bohóc elmosolyodik.

Miután elhagyja a karnevál kapuit az összes lámpás kialszik, és az óriáskerék is csak vasdarabbá válik. Nem kell sokáig mennie, hamarosan a lakóautójában találja magát, ahol Joan és Bob vár rá.

Neuwirth egyből feláll a kanapéról, és cigijét kezébe kapja.

 - Na, meghúztad? – kérdi.

 - Ilyet egy hölgy előtt? – mutat a bohóc Joanra.

 - Ugyan már, amióta tudom mikor menstruál, nem tudom mit kéne előle tikolni – vigyorodik el Bob, mire Joan erősen belé rúg. – Asszony! – kiált újra, de csak még egy rúgást kap.

 - Ha te is ugyanazt láttad volna, amit én, tudnád, ez a csaj nem egy ötperces menet. Nem hinném, hogy könnyen adja magát, mint Joan – hadarja, mire a lány felpattan.

 - Bob! – nyávog.

 - Hé, őt most miért nem rúgod hasba? – panaszkodik Neuwirth.

 - Mert őt szeretem, de téged utállak – vágja rá Joan, mire Bob sebesen ráugrik. – Na! – ellenkezik az énekesnő, de Neuwirth hezitálás nélkül megcsókolja, és Joan ellágyul.

 - Skacok, ne az én kanapémon, lécci – vág unott képet a bohóc, mire Bob azonnal karjába kapja Joant, az ajtó felé indulva. Mindketten eltűnnek, és Bob Dylan ismét egyedül marad.

Mire a déli napsugarak meglátják a karnevált, a teret újabb embersereg tölti fel, és a bámészkodók a standok között bolyonganak. Egyikük sem veszi észre a napszemüveg mögé rejtőzött Bob Dylant, aki ezúttal régi arcát húzta magára. Ahogy kerülgeti a tömeget, hirtelen végre megpillantja Skaidrīte gyémántként csillogó mosolyát, ahogy egy öreg, rolexes férfival beszélget. Közelebb lép, majd mikor a lány megpillantja, az fel is harsan:

 - Ó, maga az? Kérem siessen, mert bent nem látni semmit – kacsint Bob felé, majd mellé sétál. – Bocsi Josh, de el kell igazítanom a szerelőt – mondja a férfinak, és karon fogva Dylant hátra vonszolja. Csak akkor szól egy szót, mikor már a céllövölde raktárában vannak. – Sajnálom, de már nem tudtam lerázni ezt a pacákot magamról – simítja meg gyengéden Bob vállát.

 - Semmi baj, úgy is beszélni akartam veled – rázza a fejét Dylan.

A szoba nyirkos, és az egyetlen fény egy pár centis, sötétített ablakon szűrődik be, majd csillan meg a fal mellé támasztott fénylő plüssállatok üvegszemein. Dobozok hada áll erre-arra.

 - Ó – vigyorodik el Skaidrīte. – Megtisztelő – túr a hajába. – Remélem romantikus értelemben – pirul el a lány arca.

 - Nem gondoltam, hogy könnyen kapható lány vagy – lép közelebb Bob.

 - Jól tetted. Bár, te vagy az első. Tudod olyan országból jöttem, ahol pénzért ez ember bármit megkaphat. Nem ámítom magam tündérmesékkel. A férfiak csak egy dolgot akarnak, és ha megkapták már mennek is tovább. Egy hozzám hasonló lány, akit soha többé nem látnak tökéletes préda. Te meg sztár vagy. Nem számítottam erre – mondja a földel szemezve.

 - Akkor engem is le akarsz rázni? – kérdi Bob.

 - Ha azt mondanám igen, elmennél? – néz fel a tündér.

 - Hát, talán megkérdezném még, de igen. Nem szeretem az erőszakot – fintorog a bolond, mire a lány lassan bazsalyogni kezd. – De igazad van. Nekem feleségem van meg öt kölyköm. Nem igazán vehetlek el. De szeretek olyan csodás lények társaságában lenni, mint te.  Ez a híresség mellé jár. A kérdés csak az, hogy belül is ilyen csodás vagy-e.

 - Ha ezt így mondod, úgy csak az önbecsülésem derül ki, nem az, hogy valóban milyen vagyok belül – mosolyodik el a lány vidáman. – De arról még nem volt szó, hogy vajon én is a közeledben akarok-e lenni.

 - Ez rajtad áll – feleli Bob kezét a zsebébe dugva.

 - Őszinte embernek szeretném magam tartani, ezért egy visszafogott nemet mondok. De ne aggódj, az unokáim mind tudni fogják, hogy annak idején megkörnyékezett a nagy Bob Dylan – csicsereg Skaidrīte angyali hangja, és a bohóc felnevet. Nem számított másra. – Ha jól sejtem nem okoztam csalódást.

 - Nem bizony. Te az a fajta lány vagy, akibe halálosan beleszeretnek, vagy akit öt perc után félredobnak. Nincs semmi átmenet, és félsz, hogy rosszul válaszhatsz – szavalja a férfi, mire a lány összehúzza a szemöldökét. – Azt hiszem sikerült megbántsalak – teszi hozzá lezseren, és Skaidrīte helyeslően néz vissza rá. – Jobb, ha most megyek – mondja, és bármilyen szívélyes búcsú nélkül kisétál. Talán el kellene felejtenie ezt az egészet. Valóban megér neki ez a lány ennyi fáradtságot?

Leszáll az éj. Egy újabb koncert, újabb vígasság. Skaidrīte ismét a gyermekek gyűrűjében találja magát. Énekel nekik, mesél. Néha ugyanazt, amit a színpadon Bob, a bohóc.

DONT LOOK AT THE MAILBOX!!!

DONT LOOK AT THE MAILBOX!!!

The Monkees * RPS * One-shot * Jonesmith * Romkom * Genfic * PG * Zene

Sziasztok! Végre sikerült megalkotnom az első Monkees ficet. Én nagyon izgatott vagyok, remélem ti is. Természetesen slash, mert má mé ne, de abszolút a sorozat stílusában/hangulatában íródott, szóval érdemes átnyálazni kicsit. Úgy a második évad elején járhatunk a történetben, de wut plot? Szóval köszönöm szépen, ha elolvassátok, és mondjátok meg milyen volt, és hány csillagot kapna tőletek!

Kellemes olvasást!

Már a legvénebb lakók sem emlékeztek arra, hogy az a négy idegen fiatalember milyen néven bérelte a lakást évek óta, csak úgy emlegették őket, mint a Monkees. A nevüket főleg az áradásnyi önkritikájukból, vagy éppen a fellelhetetlen értelmükből adták maguknak, a kérdés még a mai napig nem döntetett el. Többek között az sem világos, kik is ők valójában. Egy zenekar, vagy csak néhány suhanc, aki nem bír magával.

A lakás maga a lehető legelőkelőbb helyen lelhető fel, a tengerparttól pár lépésnyire. A hatalmasnak nevezhető bérház díja mégis megfizethető, köszönhetően a rémesen zsémbes szomszédoknak, akiket néha lehetetlen elviselni. Vén, akadékoskodó öreg mind, akiknek jobb dolguk sincs, mint percenként becsengetni, hogy vegyék le az éppen szerelőnél lévő tévé hangját. Szerencsétlenségükre a saját sírjukat ásták meg mind a napon, amikor is aláírták a Monkees bérletiszerződését. Ezek a fiúk ugyanis nem olyanok, akik hamar feladnák. A csengőt rég leszerelték, a kopogtatót eldugták, és az ajtóra vastag zárt szereltek. A betörés, zaklatás megvalósíthatatlan. Egyedül a postaláda az, amibe a dühös levelek érkeznek óránként, de ezzel lehetetlen megzavarni egyetlen próbát is.

A mai egy igazán forró nyári nap, egyike azoknak, amiket odakint már nem lehet kibírni, de bent még nem vette át az uralmat a légkondicionáló hűs suttogása.

A négy monkee az alsó szinten szétszórva fekszik, ül, vagy éppen áll.

Kezdjük a sort a kanapén lazító Peterrel. A haja éppen olyan aranyszőke, akár egy virágzó nárcisz. Tincsei rendezetten hullanak arcára, ami a világ legbarátságosabbja. Pete egy kedves, bár olykor lüke basszusgitáros, bármilyen tánctudás nélkül. Ez abban is látszik, ahogy a jégdaráló zúgó hangjára próbálja végtagjait egy ritmusba igazgatni, sikertelenül.

A második Micky. Hívhatnánk akár vérfarkasnak is, vagy bármilyen emlősállatnak a bálnákat leszámítva, ugyanis Micky még sosem tudott annyira lelassulni. Talán a gyerekkorában meglovasított egész cukorautomata, vagy a gének teszik, de ő bizony képtelen leállni. Fején viruló göndör, barna haja sem segít a dolgon. Az arcán folyamatosan ezernyi grimasz váltja egymást, míg ujjaival állandóan kósza ütemeket kopog. Nem is véletlen, hogy dobosnak állt. Ám a két dobverő sem tudja kellőképpen lefoglalni, így énekesi ambíciói sem hullottak feledésbe. Most is egy kósza Billy Joel dallamot dúdol a házikészítésű jégkásáján ügyködve a konyhában.

A harmadik Davy, a törpe. Ha nem is az, vészesen alacsony, de szentül állítja, hogy a többiek az égimeszelők. A vita még eldöntetlen. Ezen hiányossága mégsem állítja meg, mert második neve így is csábító. Szerves tulajdonsága, hogy a nap minden órájában szerelmes. Ez természetesen állandó, nem úgy, mint a lányok, akiket megtisztel vele. David az egyik felelős a postaláda bontatlansága miatt, a hozzá címzett átkozódó levelek okán. A legkisebb monkee kellőképpen jóképű hozzá, hogy heti tíz üzenetet is kapjon ilyen úton. Az orcáján landolt tenyerek ellen testápolókrémet használ most is. Mit tehetne, csörgődobos.

A negyedik, vagyis utolsó, nem más, Mike. A legmagasabb, legmorcosabb, legmakacsabb. Az élete árán is ragaszkodna kötött sapkájához, amit soha sem vesz le, ahogy az attitűdjéből sem enged. Érces hangja pengeélesen hatol az ember szívébe, akárhányszor csak megszólal. Csípős megjegyzései ellenére lehetetlen nem szeretni. Babaajkai, sötét hullámos, a sapkája alól kinyúló sötét haja és igéző szeme egy pillanat alatt elfelejtteti a többit. A gitáros éneke minden ruhát képes a földre varázsolni. Ő maga is éppen a padlón fekszik igazat adva a ,,meleg felfelé száll” elméletnek.

 - Mégis mit vársz attól a szegény krémtől? – jegyzi meg Mike fintorogva. – Csak összemaszatolod magad, a büszkeségedet nem adja vissza.

 - Hagyd már szegényt, most kivételesen nem ő tehet róla – kiáltja ki Micky a konyhából. – A lány összekeverte valakivel.

 - Én azt hittem megpofozta – vágja rá Peter értetlenül.

 - Kérlek ne kezd – feszül Mike a padlónak. – Ma túl meleg van hozzád – húzza a száját, mire Micky hirtelen a basszusgitáros mellé szökdel. A hűvös, hideg kezeit Peter nyakához szorítja, majd esztelen csacsogásba kezd.

 - Mr. Tork, szíves elnézését kérjük, de soha ne próbálkozzon többé a beszédnek nevezett kiváltsággal – vág bamba képet. – Veszélyes – csap a vállára, és Pete még reagálni sem tud semmit Micky szájmenésére.

 - Tudjátok van egy dolog, amit csak a ti közeletekben tudok értékelni – motyogja Mike, de természetesen az egész szoba a szavába vág.

 - A barátságot – mosolyodik el sután Peter.

 - A szeretetet – mosolyodik el Davy sóhajtva, pirulva.

 - A légkondit – kap fejéhez Micky.

A földön elterülő gitáros mély levegőt szív magába, és vele együtt egy évre elegendő türelmet is, majd erőtlenül felel.

 - A csendet – forgatja szemeit, mire a többiek csak legyintenek, Mickyt kivéve.

 - Mr. Nesmith magának nincs szíve – ejti el zsebkendőjét Mickyta hercegnő könnyeket hullajtva, de előadását a telefon fülsiketítő csörgése szakítja félbe.

Davy nadrágjába törölve a felesleges krémet áll fel, és az asztalra támaszkodva emeli fel a kagylót, míg a többiek csak molyolnak tovább, ki tudja éppen mivel.

 - Ó, szia nagyi! – köszön gyermeteg hangján David. – Nem. Nem. Ó, hát miért nem szóltál hamarabb, máris megnézem. Igen. Papó mondta meg a címet? Értem. Nem, nagyon örülök, hogy szóltál. Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy, majd hívlak. De tényleg. Szia! Én is puszillak. Igen. Igen. Igen – ismételgeti az ígéreteket, majd nehezen végre sikerül leraknia a kagylót. – A nagyim kötött egy sálat, mert Londonban éppen hevesek a szelek – újságolja vidáman, mire a hűvös levegő szinte álomba varázsolja Mike perzselő testét. És sapkáját, aki haszontalansága miatt kezd mély depresszióba esni.

 - Nagyon sok szükséged lehet rá Kaliforniában – jegyzi meg Micky gúnyosan, ahogy lassan visszasétál a mesterművéhez a konyhába.

 - Elküldte postán pár hete – mosolyodik el az apró csörgődobos a postaláda mellé lépve, de a kezének emelkedésére a többiek egykettőre kiengedték hangjukat.

 - NE NYÚLJ A POSTALÁDÁHOZ! – kiáltják pályafutásuk során először szinkronban.

 - Nyugi már, ez csak egy kis doboz, néhány levéllel – legyint Davy, majd a vasból készült postaláda egy apró érintésre szétrobban. Az apró doboznak hitt bomba elteríti az egész nappalit, és Davidet is egészen a kanapéig löki hűtlenségének zajos vízhangja, ahogy a többieket szinte a falhoz szögezi az éjjeli próbák nem túl toleráns fogadtatása, és a bérház lakóinak nyers kritikája, mind levélbe foglalva.

A fiúk lassan sebzett vadként söprik ki arcukból a leveleket, majd megvetően keresik a bajok elszabadítóját. Persze az törpemajom ki sem látszik az átkokból.

Nez a felszínre úszva áldja még ezt a forró levegőt is.

 - Hol van Davy? – néz kérdő szemével Peter, mire Micky kétségbeesetten kezdi szólongatni hű kertitörpéjüket.

 - DAVY! DAVY! Pici Davy bújj elő! – pánikol.

Mindhárman elindulnak előre, mire hirtelen ismerős hang üti meg a fülüket. Nyöszörgés.

 - Oké, ez most vagy az asztallába, vagy belerúgtam Davidbe – néz le üveges szemekkel Peter.

 - Pete, egyszer tényleg elviszünk egy rendes orvoshoz – morogja Mike, majd Mickyre néz. – Nem csak egy kamuorvoshoz – rázza fejét a gitáros, mire Peter csalódottan néz a dobosra, ezt nyögve:

 - Mr. Hudson? – gyengül el, ahogy Micky sajnálóan bólint.

Eközben Mike lassan leguggol a levelek sűrűjébe, és tapogatózni kezd. Pár pillanattal később már Davy-vel a karjaiban tér vissza, aki az ég felé nyújtózkodva kezd visítani.

 - Igen uram, már látom a fényt, kérlek ments meg! Ó, uram! – hadonászik, mire a gitáros finoman az arcára csap. – Ó, te vagy az? Mike! – öleli meg hirtelen, megfosztva minden levegőtől. – Megmentetted az életem! Köszönöm! – szorítja át hevesen.

 - Jól van – súgja halkan Nez. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból cseppet sem bánja magán tudni Davy meleg karját, és érezni finom, bársonyos illatát.

Miután az időzített levélbomba felrobbant beletelt jó pár órába, hogy a fiúk kibogarásszák a sálat a sok haragos levél közül. Micky és Peter már hamar feladták a keresést, és inkább ledőltek éjszakára. Nem is csoda, hogy így Mike és Davy éjfélig olvasgatták, majd dobták ki az ablakon a leveleket. A legnagyobb meglepetést az okozta, ahogy a levelek egyre nehezebben olvashatóak, és nehezebbek lettek.

 - Nem is ismerek ennyi női nevet – panaszkodik Nez.

 - Most már kissé kezdem betegesnek tartani az életstílusom – válaszol bűnbánóan a kis törpe.

 - És ehhez a vallomáshoz négy óra olvasgatás kellett – fintorog Mike halkan. – Itt kezdődik a probléma – szöszmötöl. – Téged is orvoshoz kéne vinni. Bár Peter rosszabb – mormolja magában a gitáros, miközben David már egy ideje egyetlen levéllel babrál. Ahogy olvassa a sorokat szóról szóra az arca elszíntelenedik. Sápadtan néz fel Mike-ra. – Mi a baj?

 - Holnap kiutasítanak. Haza kell mennem – szól kifejezéstelenül, érzéketlenül, mire Nez azonnal mellé lép. Kitépi kezéből a papírcsomót, majd ő is végig bogarássza a szöveget. A sapkáját mélyen a fejére húzza, ami eddig még sosem jelentett jót. Az agyában pörgő fogaskerekek zaja egészen kihallatszik, akár Davy zavaros szívdobogása. Mike végül csípőjére ereszti kezét, majd sóhajtva az ajtó felé bólint.

 - Öltözz! – utasítja gyengéden.

 - Mi? – néz fel a csörgődobos őzike szemével.

 - Munkát már biztosan nem tudunk szerezni hajnalban, de a városháza hamar nyit a belvárosban. Nyugi, a többieknek egy szót se szólunk. Nem jönnek rá. Nincs más választásunk. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy visszamenj oda, ahol sálat kell hordani – hadarja Mike, és David arcára hatalmas vigyor ül. – Ne merj így nézni rám, mert meggondolom magam – kulcsolja össze karját a gitáros.

 - Köszönöm Mike – ugrik Davy hirtelen előre, és magához öleli a felhőkarcolót. Nez elmosolyodva néz le rá, és beadva derekát ő is átkarolja az apróságot. – Köszönöm.

 - Szívesen Mrs. Nesmith – feleli lomhán Mike, mire a másik a mellkasára csap.

 - Hé.

 - De kérlek – motyogja Nez. – Ne nézz a postaládára!

 - Soha többé – kuncog Davy, és a gitárost ismét elönti a kellemes forróság, mintha összekovácsolná kettőjüket ez a hőség. Talán nem is kell többé elengednie.

After Midnight - 3. nap

After Midnight 

Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!

After Midnight - 2. nap

After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!

After Midnight - 1. nap

After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene

Végre fel tudtam tölteni ezt a kedves kis bevezető fejezetet, amikor még szerencsétekre nem történt semmi. Későbbre marad a ship katasztrófa. Viszont annyit meg szeretnék jegyezni, hogy az az NC-17 nem véletlenül került ki oda. Hm... 

Kellemes olvasást!

After Midnight - 0. nap

After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene

Fülszöveg a címre kattintva, én és a segítőm, aki egy tábla csoki, jöttünk, hogy gyalázkodjunk kicsit a hülye shippeinkkel. Ez csak egy kis ízelítő, a java még bőven hátra van. *perverz nevetés* Megbánjátok ti még ezt.

Kellemes olvasást!

A liliomhercegnő jegyessége

George Harrison, Hurt/Comfort, In the 70s, NC-17, NSFW, OC, One-shot, RPF, Single, Suspensive, The Beatles, 

The Beatles - While My Guitar Gently Weeps

Miről beszélsz, mikor kiejted azt a bűvösnek mondható szótagot, hogy „sze”? Ezután egy mélyet sóhajtasz, és újra, ismét kimondod, majd hozzáillesztesz egy „ret”-et, végül pedig, az ajkaidat egy „lek” hagyja el. Az arcod minden apró izma egyszerre elkomolyodik, és a szád, a nyelved, sőt még a fogaid is egyszerre ismétlik el a mágikus szótagokat, amik főnixként újjászületve egy szót alkotnak.

 - Szeretlek – leheli a tükörre George, miközben magával néz szembe. Felméri minden egyes porcikáját az arcán, amit csak lát a karcos, lehelettel teli tükörben. Az arcképe, mintha valaki más lenne, nem is ő. Nem akarja ilyennek látni magát.

A régen oly feszes bőre, most alig tapad a csontjaihoz, mintha éhezne. A haja barnás színe már kezd kifakulni, míg a szemöldöke egyre csak nő, az orrával együtt. Még szerencse, hogy alig látni valamit ebben a szarban – gondolja, miközben hátrébb lép. Megrázza magát, és egykettőre kihúzza testét abból a gondolatból, amiben az egész éjszakát töltötte. Már nincs éjjeli kettő, ahogy az ember nem is hagyhatja el a realitás szilárd talaját. Hiába ütné, rúgná napokon át, az meg sem moccanna.

Most csak annyit tud tenni, hogy felpillant a tükör melletti kis cédulára. Egy tojáshéj színű cetli, rajta egy magányos, megválaszolatlan kérdéssel. „Hol vagy most?”

George egy cseppnyi remény vigaszában elmosolyodik -, megint visszazuhant abba gondolatba. Egy emlékfoszlány képeit látja maga előtt. Azt a márciusi, esős napot, mikor kínzóját először megpillantotta.

Ő maga éppen az újdonsült Tennessee-i hangstúdiójában intézte a Dark Horse Records ügyeit, a recepción álldogálva egy öltönyös mellett. Nem igazán érdekelték a jogi dolgok, de a legtöbb papírt személyesen kellett aláírnia. Már éppen a találkozó végéhez közeledtek, így jutattak le a recepcióig, aminek üvegajtajából már látni is lehetett a Nashville elhagyott utcáit elöntő záport.

Ugyan ez az időjárás csupán párszor fordult elő, az ajtó mögül belépő lány kezében egy hatalmas, aranybarna esernyő ékeskedett. Rozsdaszínű hajából mégis csavarni lehetett volna a vizet, ami így teljesen eláztatta a szűk kis ruhát, ami teljesen megfeszült rajta. A csodásan kirajzolódó alakja karcsú volt, és vékonyka, míg a keblei dús kanyart íveltek a dereka fölé. A hófehér, nedves bőre csillogott a lámpák fényétől, és tengerkék szemeiből önfeledt vidámság sugárzott.

George tekintete, elkerülve az öltönyöst, rögtön a lányra irányult, aki szintén rápillantott. Összecsukta az esernyőt, és őszintén rámosolygott, miközben néma léptekkel elment a két férfi mellett.

Míg az öltönyös a papírjait bámulta, addig George az utolsó pillanatig a szemével kísérte a lányt, ahogy az elsétál az egyik folyosó sötétjébe.

 - Ő meg ki volt? – kérdezte meg visszafogott hangján George, mire a másik férfi érzéketlenül csak ennyit vágott rá:

 - Csak az egyik recepciós lánya – mormolta érces hangon. – Néha ő is beáll a pult mögé – halkult el, majd ismét a papírjaira nézett.

 - Vegye fel. Mostantól itt dolgozik titkárnőként, vagy ilyesmi – cseng George fülében a mondat, amivel azon az esős napon maga mellé láncolt még egy ártatlan embert. Még mindig látja szemei előtt azt az ázott, szűk ruhát, ami alatt kínzója érintetlen teste lapult. Most is ez jár a fejében újra, és újra.

Megrázza a fejét, majd gyorsan letépi a cetlit a tükör mellől. Összegyűri, de mielőtt a kukába dobná, a keze megáll. Nem engedelmeskedik neki. Lassan felemeli a gyűrött kis papírdarabot, és az arcához emeli. Érzi azt a finom, édes rágógumi illatot, ami átjárja a kis cetlit. George egész teste megremeg, majd az érzelmektől roskadozva a kád szélére ül. A fejét a karjai közé zárja, míg a kis illatozó papírt szorosan az orrához nyomja. Egy újabb emlékkép veszi el a pillanatnyi látását.

Már elmúlt március, és régóta sütött a májusi napfény, az Old Charlotte Pike szélén. Az épületen belül annyira meleg volt -, köszönhetően az elromlott hűtőrendszernek -, hogy a legtöbben cipő nélkül, egy-egy trikóban mentek jobbra, balra.

George már azóta az esős nap óta nem járt itt, csak most. Lassan, lomhán sétált be, és érezte az arcán, hogy mindenki csak egyre tud gondolni. „Na, itt az a lusta disznó, aki két hónapig ide se nézett.” Lehajtott fejjel lépkedett tovább, de fogalma sem volt, hogy mit, hol keressen. Mégis, magabiztosan bólintott a recepciósnak, majd elindult az egyik folyosón, hátha végre egy gitár mellett köt ki. Hiába nézett be mindenhová, egy árva szitárt, vagy zongorát sem talált.

Csalódottan indult volna vissza a bejárathoz, mikor azonban a szeme egy üvegfalon akadt meg. A rozsdahajú lány ült mögötte, feszes kis szürke kosztümben, és a végtelenségig kigombolt blúzban. George megtorpant, elveszve a mesebeli látványban. Nem gondolta volna, hogy tényleg találkozni fog kínzójával, aki már hetek óta a gondolatai között repkedett.

 - Mr. Harrison? – szólt egy érces hang a háta mögül. Gyorsan megfordult, és az öltönyös állt előtte. – Segíthetek valamiben? – kérdezte segítőkészséget magára erőltetve, de George csak megrázta a fejét. A férfi már indult volna is tovább, mire mégis megszólalt.

 - Ó, várjon! Milyen munkát adott a kis hölgynek? – kérdezte érdeklődően.

 - Miss Chambers válaszol az önt kereső hívásokra – felelte az öltönyös unottan, a hangjában jókora megvetéssel. – De mivel ön sosincs itt, nincsen túl sok dolga – mormolta, majd távozott.

George észre sem vette, hogy eltűnt mellőle a férfi, hiszen nem rá koncentrált. Sokkal inkább arra, ahogy a rozsdahajú lány a szájában lévő rózsaszín rágógumival játszadozott. Buborékot fújt belőle, majd kipukkasztotta.

Az ajtó mellett álldogáló George nem tudott másra gondolni, minthogy ezt a lányt meg kell érintenie. A kezébe fognia, és az illatát éreznie.

Egyszerre azonban a lány éppen végignézett a szobán, és a tekintete a falról hirtelen George-ra tévedt. Ahogy meglátta elmosolyodott, míg ő ijedten, mégis magabiztosságot színlelve benyitott az ajtón, amin egy apró névtábla lógott: Felicia Chambers.

 - Üdv! – köszönt magas, zenélő hangon, miközben George csak az édes rágógumi illatra tudott koncentrálni. Mielőtt még bármit mondhattak volna, a telefon hirtelen megcsörrent. – Elnézést! Egy pillanat az egész! – mentegetőzött a lány, majd gyorsan a füléhez emelte a kagylót. – Jó napot! Ön a Dark Horse Records-ot hívta. Miben állhatok rendelkezésére? – szavalta el a betanult szöveget. – Ó, tehát Mr. Harrison-t keresi? – nézett a lány egyenesen George-ra, aki ezt hallva, gyorsan rázni kezdte a fejét.

 - Nem vagyok itt – tátogta némán.

 - Sajnálom, de az a helyzet -, folytatta a lány, miközben gyorsan a kezébe kapott egy öntapadós cetlit -, hogy most nem tudom adni. – mormolta, majd a papírt gyorsan George elé rakta, aki fölé is hajolt. „Hol vagy most?” – olvasta, majd csak ennyit tátogott:

 - Zenélek.

 - Elnézését kérem uram, de nagyon elfoglalt. Éppen egy új felvételen dolgozik. Visz hall! – mondta a lány, és lassan letette a telefont. Felállt, és George mellé lépett.

A vékony, karcsú alakja semmit sem változott, míg a dekoltázsa is kibillent a szűk kis blúz alól. Kecsesen lépkedett, majd az apró kézfejét előrenyújtotta.

 - Felicia Chambers! – mosolyodott el, ahogy összeértek a kezeik.

 - George Harrison! – vágta rá kissé megszeppenve, ahogy a lány puha kis kacsója az övéhez ért. Nem is beszélve azokról a kerekded ajkakról, amik mögül a hófehér fogai bújtak elő. Alig kapott levegőt. Látni akarta minden apró testrészét.

 - Szeretl… - kezdett volna beszélni a lány, de az ajtó mögül hirtelen egy molett vén nő lépett elő. Valószínűleg fel sem ismerte George-ot, mert lazán átnézett rajta, ezt harsogva:

 - Felicia gyere! Mr. Doyle beszélni akar veled! – utasította, és már el is tűnt. Ezután a lány félénken nézett George-ra.

 - Bocsánat! Egy pillanat. Kérem, várjon meg itt! – kérlelte angyali hangon, majd gyorsan elengedve a kezét elfutott.

George sóhajtott egyet, miközben csalódottan sétált az asztalhoz, ahonnan elvette a cetlit, és elment.

Ez a kis papírdarab van most is a kezében, amit az arcához szorít. Mi mást is tehetne, hiszen magán hordozza azt az édes illatot, benne mindennel. A rozsdahaj, a karcsú derék, a tengerkék szempár, és az az angyali hang, mind kísérti. Egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből.

 - Vajon mit akart mondani? – kérdezi meg századjára magától. Lomhán feláll a kád széléről, és a kezébe szorított cetlit megpróbálja kiegyenesíteni, majd visszaragasztani a tükör mellé. – Na és te, hol vagy most?

Kisétál a fürdőből, át a szűk kis hálóba, ahová már rég kikészítette az ingjét, az öltönyével egyetemben. Ott feküdtek azon az ócska matracon. Ez csak egy újabb emléket hív elő a szívéből.

Aznap a hamuszürke ingjét viselte, a fekete öltönyével. Egy szokásos jótékonysági est volt. Olyannyira hétköznapi, hogy már nem is emlékszik rá, hogy kinek gyűjtöttek.

Mindenki megjelent a legdrágább ruhájában, a legfényesebb ékszereiben, és a bérelt autójával, hogy minél befolyásosabbnak tűnjön. Nem mintha ezek a dolgok George Harrison-t valaha is izgatták volna.

Mivel megunta az egészet, arra hivatkozott, hogy rosszul van, ezért ki is sietett. Egészen a ruhatárig, ahol azonban nem volt senki. A kabátjára azonban mindenképpen szüksége volt, hiszen ott felejtette a kocsi kulcsát.

Nézegetett körbe-körbe, de senkit sem látott, ezért inkább átmászott a pulton, és elkezdte keresni a bilétáján álló számot. „176.” A sorok között alig látott ilyen számot, még a második, sőt a negyedik után sem. Mikor azonban a hatodik sort is végig kutatta, a legvégén megtalálta a számot. Az alatta lévő fogason azonban nem lógott semmi. Elnézett jobbra, és a rozsdahajú lányt pillantotta meg.

Ott feküdt egy kényelmetlen széken, magán George kabátjával. Elaludt.

Egy rózsa vörös estélyit viselt, ami feszesen hozzá tapadt világos bőréhez, ami liliomtól illatozott. A haja kissé kócosan hullott vállára, miközben a kabát alig melegíthetett bármit is.

George még jó ideig ott állt mellette, és csak nézte. Gyönyörködött a látványban. Később aztán közelebb lépett hozzá, és leült mellé a földre.

Hogy a kéjvágyát visszafogja gyorsan rágyújtott egy cigarettára, mielőtt még valamit óvatlanul megtett volna.

A szürke füst beborította a kis szobácskát, gömbölyded íveket rajzolva a levegőbe. Így lett teljes a lány látványa. Ő azonban egyszerre csak felköhögött.

George sebesen eldobta a csikket, és legyezni kezdte a füstöt, mire a lány lassan kinyitotta a szemét, és rémülten nézett előre.

 - Ó, én sajnálom! De tényleg! Elaludtam. Hogy lehetek ennyire használhatatlan? – tápászkodott fel gyorsan.

 - Felicia! Nyugi! – vágott közbe nyugodt hangon George, és finoman a kezét a lány vállára tette, aki azonban alig kapott levegőt.

 - Tudod a nevem – kerekedett el a szeme.

 - Hát persze! Hogyan is tudnám elfelejteni? – felelte mosolyogva, mire Felicia hirtelen magához szorította. A kezeivel átkarolta, és a nyaka pont George elé került.

Édes liliomhercegnőm – gondolta, ahogy megízlelte az finom illatot. A kezét lassan a lány csupasz hátához érintette, aki erre kicsit megrezzent, de csak még szorosabban ölelte tovább. Ezután a tenyerét ahhoz a karcsú derékhoz csúsztatta, amiről már oly sokat álmodozott. Ezután vett egy mély levegőt, és érezte, hogy el kell húzódnia Feliciától.

 - Hazaviszlek – jelentette ki határozottan.

 - Hogy mi? – lépett hátrébb a lány mosolyogva. – De a kabátok…

 - Biztosíthatlak -, szólt közbe, megragadva a sajátját -, hogy a kabátok érdekelnek a legkevésbé. Látom, hogy fáradt vagy, és cseppet sem kipihent. A sznob ficsúrok pedig, törődjenek a saját kabátjukkal – mondta, a kezét nyújtva Felicia felé. Ő csak elvigyorodott, és belékarolt.

Ezután egészen a kijáratig sétáltak, ahol George a lányra adta kabátját, majd a hamarosan érkező kocsiba ültette, miközben végig az arcát fürkészte. Minden rezzenését.

 - Merre laksz? – érdeklődött nyugodt hangon.

 - A Radnor Streeten. 217 – felelte az angyali hang, akár egy csengettyű. Olyan magas, kellemes hangszínen beszélt, hogy minden szavát csilingelő trillák követték. Akár egy mesebeli tündér.

 - Mit akartál mondani a múltkor? – kérdezett végre rá George, mikor már egy ideje elhagyták az utcát.

 - Egyáltalán nem érdekes dolgot. Azóta már nem, már nem is fontos. Csak gyerekes dolog volt – dadogta ide-oda nézegetve.

 - Nyugodtan mond csak el. Tudni akarom – folytatta George komoly hangon, miközben lehúzta a kocsi ablakát, és meggyújtott egy Marlborót. – Hallgatlak.

Felicia egy nagyot sóhajtott, majd a kezeit maga elé kapva belekezdett, kissé remegve.

 - Le akarok feküdni veled – felelte, mire George akkorát köhögött, hogy az autóval át is hajtott a másik sávba, amit az őt követő kocsik fülsiketítő dudálással jutalmaztak. – Ó, ne haragudj, nem akartam! Jól vagy? – simította meg a vállát, miközben George lelassított, és megállt az út szélén. Kidobta a csikket, majd a lány felé fordult.

 - Hogyan? – nézett felé elkerekedett szemekkel. Erre Felicia kislányosan elpirult, míg képtelen volt a szemébe nézni. Szégyellte magát. – Egyáltalán tudod te, hogy hány éves vagyok? – folytatta George. – És te? Nem lehetsz több tizenhétnél. Igaz? – kérdezte, mire a lány csak bólintott.

 - Tizenhét vagyok, de ez nem… Én csak szűz vagyok… - a szemei elvörösödtek, és képtelen volt folytatni a mondatot. – Sajnálom. Én is tisztában vagyok vele, hogy ennél olcsóbb nem lehet egy nő. Mégis, amikor téged látlak, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak. Ez nem jelenthet valamit? Vagy csak képzelődöm? – suttogta, míg George a fejét a kormányra támasztotta.

Nem akarom kihasználni, hogy ennyire fiatal, de ha egyszer ennyire akarom? – gondolta, és egyszerre beindította a motort.

 - Most hazaviszel? – kérdezte a lány reszkető hangon.

 - Nem tudom. Azt hittem, hogy már kinőttem ebből, de mégsem – sóhajtotta. – Neked viszont senki sem mondta el, hogy a szüzességed ne dobáld el holmi zenészeknek?

 - Nem igazán. De erről csak én tehetek. Az én hibám. Megtanultam a leckét – mormolta Felicia magabiztosan.

 - Dehogy tanultad – vágta rá George, mire a lány megszeppent.

 - De hát, ha egyszer szerelmes vagyok beléd? – emelte kissé fel a hangját. – Amióta csak megláttalak, tudtam, hogy te leszel nekem az első. Ezért szárítottam be a hajam, vettem meg azt a piszok drága kosztümöt, amire egy hónapig spóroltam, és ezért sminkeltem ki magam minden reggel – hadarta kissé mérgesen.

 - Ez csak egy hülye plátói szerelem. Nem én tetszem neked, hanem George Harrison a Beatles volt gitárosa – kezdett kiabálni a volán mögül.

 - Igen? Szóval ilyen lánynak gondolsz engem? Aki csak a pénzre, meg a hírnévre bukik? Hát, had világosítsalak fel, hogy nekem akkor is tetszenél, ha egy vasad se lenne, és akkor is, ha száz kilós lennél, vagy hetven éves. Mert engem nem a külsőségek érdekelnek, azok úgysem érnek semmit, amikor meghalunk. Én abba a George Harrison-ba szerettem bele, aki munkát adott az anyukámnak és nekem, abba, akit nem érdekel, hogy fogynak-e a lemezei, csak a zene, abba a férfibe, aki -, még ha teljesen utálja az ilyen rendezvényeket -, mégis elmegy, és segít. Én beléd szerettem. A lelkedbe – halkult el. Potyogtak a könnyei. George nem válaszolt semmit, csak vezetett tovább, majd egyszer csak lefordult a főútról. – Hová mész? – kérdezte a lány az arcát törölgetve.

 - Sajnálom. Már rég elfelejtettem, hogy milyen érzés a szerelem – suttogta megbánóan, majd Feliciára nézett, aki újra rámosolygott. A tekintete végre kitisztult.

Nem sokkal később az autó megállt, és a motor elcsendesedett. George egy mély levegő után oldalra nézett kérdően.

 - Biztos akarod?

 - Félek – felelte a lány halkan kissé magába roskadva.

 - Inkább nekem lenne okom rá. A végén még annyira elcsábítasz, hogy nem tudok nélküled élni – mondta George, mire Felicia elvigyorodott. – Mivel te is őszinte voltál velem, nekem is el kell mondanom, hogy te vagy az egyik legvonzóbb nő, akit valaha láttam. Már az első perctől fogva titokban levetkőztettelek a szememmel – szavalta.

 - Én is – szólt közbe a lány, mire George elnevette magát. Egy mély sóhaj után kinyitotta kocsi ajtaját, és lassan körbesétált. Kiengedte Feliciát, majd a kezét nyújtotta felé. Ismét érezhette a puha bőrét, amiről szintén annyit álmodozott. A kellemes érzés vadul beborította. Többet akart.

 - Nincs egy kicsit hideg idekint? – kérdezte a lány értetlenül, kiszállva az autóból.

 - Hidd el, hogy nem fogsz fázni – felelte George, mire ő huncutul elkacagta magát. Körbenézve egy gyönyörű, növényekkel benőtt kis kunyhót pillantott meg a távolban, amihez egy ösvény vezetett, a fákkal benőtt telken.

Felicia felegyenesedett, és szembe találta magát George-al, aki viszont, hirtelen megragadta, és felemelte. A lány a feszes combjait a férfi köré tekerte, míg az a kocsi tetejére ültette óvatosan, úgy, hogy a hátán lévő kabát, pont a vékony kis teste alá essen. A rozsdaszínű haja a vállára hullott, míg a rózsa vörös estélyi minden akaratával lekívánkozott.

Mély levegőket vett, és igyekezett kiélvezni minden egyes érintést. A mennyben érezte magát, akárhányszor találkozott a kezük.

George fölé hajolva fogta még mindig. Nem akarta elengedni. Mégis, bűntudatot érzett, ami egyre jobban marcangolta belül percről, percre.

 - Én, én annyira szeretlek – dadogta Felicia, miközben egy kerek könnycsepp gördült le az arcán. – Téged akarlak. Nem érdekel, hol, vagy mikor. Csak te legyél az! – súgta, és az ég kivilágosodott, lilára festett felhők borították be, amik mögül a hajnali nap sugara aranysárga csíkokat ívelt a levegőbe. Minden hirtelen annyira varázslatos lett, mint egy másik világban. A fű élénkzöldé változott, ami felett a fák serege jobbra-balra kezdett dőlni, mintha csak táncolnának. Az ágakról lógó levelek ringtak a széltől, míg a szerelem szimfóniáját zengték.

George mámor ittasan a jobb kezét a hátán át a nyakára csúsztatta, míg a másikkal a csípőjét húzta közelebb magához. A lány teste olyan elven volt, és forró, hogy küzdenie kellet magával, hogy gyengéd tudjon maradni. „Téged akarlak”- hallotta a lány hangját újra, és újra. Már nem volt visszaút.

Hirtelen előre hajolt, és megcsókolta Feliciát. Az izmai egyszerre megfeszültek, és a testét elárasztotta a tesztoszteron. Elevenebbnek, és élőbbnek érezte magát, mint valaha. A lány puha érintése, a finom liliom illata, no meg az angyali hangja, ahogy azt súgja „Téged akarlak” együttesen olyan eszméletlen erőt sugároztak minden porcikájába, hogy bármire képes lett volna.

A lány édes rágógumi ízt hordozott, és az apró nyelvének visszafogott mozgás még jobban feltüzelte. Közelebb húzta magához, hogy érezze azt a forró, vékonyka testet, amiben most oly őrülten lüktetett a vér. Egy pillanatig se engedte volna el magától.

Felicia kezei lassan George nyakára vándoroltak, majd be az öltönye alá. Az apró ujja mentén perzselte a bőrét, ezért minden érintésétől megrezzent. Komótosan elhúzódott a lánytól, aki továbbra is csak egyre közelebb akarta tudni magához.

 - Azt szeretnéd, hogy levegyem? – kérdezte kéjjel eltelt hangon, mire Felicia csak őt keresve bólogatott.

 - Szeretném! – válaszolta halkan, miközben a csípőjét egyre közelebb tolta George derekához, aki lassan kibújt az öltönyéből, a földre dobva azt, míg a lány már kezdte is sietve kigombolni a hamuszürke ingjét. Mikor végre az összes apró gombon túl volt, sebesen széttárta felsőt, és magához ölelte George csupasz felső testét, míg ő ledobta máról a feleslegessé vált ruhadarabot.

Felicia a tenyerét George hátára helyezte, és az arcát lassan felcsúsztatta, amíg az szájához nem ért. Megcsókolta, majd gyengéden beleharapott az alsó ajkába. Ezalatt végig érezte a csípőjénél, hogy a férfi nadrágja egyre jobban dudorodik. A bal kezével közelebb húzta magához George csupasz mellkasát, miközben a másikkal finoman megsimította a domború nadrágot. Az érintés hatására nem tudta visszatartani, hogy ne nyögjön fel. Ez csak még jobban felbátorította a lányt.

 - Nem sieted el kicsit? – vágott bele harsányan levegőért kapkodva, mire csak egy pajkos választ kapott.

 - Csak türelmetlen vagyok – ült egy kacér mosoly a szája szélére. Mosolygott.

George a kezeit a lány vállához emelte, és belecsípett a rózsa vörös estélyi pántjaiba, majd kínzóan lassan húzta le őket a helyükről.

Felicia kibújt a ruha felsőrészéből, így láttatni engedte dús, gömbölyded melleit, rajtuk egy-egy parányi, rózsaszín mellbimbóval.

Az egész arca elvörösödött a kiszolgáltatott helyzetétől, de George csak szelíden a szemébe nézett, nyugtatóan ezt súgva:

 - Csodálatos vagy. – Közel hajolt a lány melleihez, és mindkettőt finoman megcsókolta, mialatt Felicia apró kezeivel a sötétbarna, göndör hajába túrt.

George kiegyenesedett, és magához ölelte a lányt. Olyan szorosan, hogy érezhesse szapora légzését, és egyre forróbb bőrét. Elöntötte a zabolázhatatlan vágy. Hirtelen a kezeivel végigsimított Felicia hátán, majd a ruhához érve lehúzta azt a lány derekáról a combján át a vékony kis bokájáig. Utána a topánkával együtt gyorsan a kocsi tetejére dobta, aztán megragadta Feliciát, és a karjaiba vette.

 - Már nem tudok tovább várni – mondta türelmetlenül.

 - A tiéd vagyok – lehelte a lány, miközben a nyakába kapaszkodva az álkapcsára adott édes csókokat, amiktől George alig tudott a lépteire koncentrálni. A karjaiban a csupasz liliomhercegnőjével, még a teljes nevét is alig bírta volna kimondani. Elfelejtette melyik városból jött, hol született, és minden mást is. Egyedül azt látta maga előtt tisztán, hogy ezen a hajnalon boldoggá fogja tenni az ő ártatlan hercegnőjét.

 - Csak az enyém – felelte mély, meggyőző hangon, egy puszit nyomva Felicia ajkára. Ő ezt egy kéjes mosollyal köszönte meg.

 - Azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Bármit kérsz, én megteszem. Nem érdekel más, csak a te boldogságod – súgta George fülébe, amíg ő végigsétált az ösvényen, egészen a kis kunyhóig.

A házacska feketefenyőből épült, egy kisebb domb tetejére, az éghez való közelség végett. Az egész egy kis menedék volt, ahová George még soha nem hozott nőt. Senkit.

Kinyitotta az ajtót, belépett, mielőtt a Feliciát letette volna. A lány kecses léptekkel járta be a kis kunyhót, a szűk kádas fürdőtől az egyetlen szobáig, amiben csak egy ócska matrac volt, semmi több. Hirtelen elvigyorodott, majd rávetette magát. Elfeküdt a matracon, míg a testét csak a kerek ablakon beszűrődő hajnali nap fénye világította meg. Kitárta karjait, és magába szívta a Marlboro keserű illatát, amit az egész kunyhó hordozott. Ezután hasra fordult. A lepedőn édeskés paradicsom illatot érzett, amitől nevetnie kellett. Elhalkulva lehunyta szemeit, ennyit mormolva:

 - Az én hercegem. – Belemarkolt a lepedőbe, érezve, hogy bármit megtenne érte. Egyszerre azonban George ujjait érezte a bokáján, ahogy azok felcsúsznak a gerincén keresztül a nyakáig.

 - Hercegnőm – súgta a fülébe, majd a kezeit a matrachoz szorította, hogy ne tudjon mozogni. A lány nem ellenkezett, csupán a csípőjét emelte kissé magasabbra.

George érzékien megcsókolta a nyakát, majd lefelé kezdett haladni. A lapockáján, a derekán, és végül a fenekén. Eközben Felicia nem bírta ki, hogy ne mocorogjon, és a csípőjét egyre magasabbra tolta. Erre George az ajkait csak még lejjebb csúsztatta.

 - Oh, Kérlek! – nyögött fel a liliomhercegnő hirtelen. Nem tudott tovább várni. Az eszét elvette a féktelen vágy, amitől nem kapott levegőt, a vére erőteljesen lüktetett, a bőre forrón izzott, és a szíve a torkában dübörgött. – Kérlek! – suttogta, mire hirtelen éles, mégis kellemes fájdalmat érzett, amitől újra hangosan felnyögött.

 - Nyugodj meg, ez csak én vagyok – mondta George halkan, azzal a bizalmat sugalló hangjával, hogy Felicia el is felejtette a szúró érzést. Már nem is érdekelte. Hirtelen minden kivilágosodott, értelmet nyert. A fából kirakott falat aranybarna szín borította be, míg a szürkés lepedő hófehérré vált. A Marlboro illata édes ízbe nyúlt, és a szíve elfelejtett úgy dübörögni, a vér már nem lüktetett oly kínzóan, még levegőért sem kellett kapkodnia.

George lassan, finom, óvatos mozdulatokkal tette ide-oda a csípőjét, nehogy bármilyen fájdalmat okozzon. Az érintése nyugtatóan meleg volt. Kellemes.

A hercegnőjét elöntötte valami leírhatatlan érzés, amit még ő maga sem tudott kifejezni. Kevés volt hozzá a mosoly, vagy a nevetés. Helyettük lassan kibújtatta kezeit George szorításából, akinek a segítségével a hátára fordult, majd kábultan magához húzta. Szorosan megölelte, miközben a csípőjét ő is ugyanúgy kezdte mozgatni.

George eltelt az édes liliom illattal, ami a lány rozsdaszínű hajából sugárzott, és az otthont adó meleg érzéssel, ami magába fogadta.

Ott feküdt Felicián, aki egyre hangosabban kezdett nyöszörögni, és a vékony kis teste is jobban remegett. Kissé felemelkedett -, látni akarta a liliomhercegnőjét. A lány szemei csukva voltak, és a gyönyörű arcán szenvedély játszadozott, miközben visszafogottan nyögdécselt. Ezt látva George nem bírt magával, és megcsókolta a nyakát. Erre Felicia finoman beletúrt a hajába ezt súgva:

 - Ugye most te is boldog vagy? – kérdezte angyali hangján.

 - Még sosem voltam ennyire boldog, hercegnőm – lehelte a fülébe halkan.

Erre a lány még erősebben magához húzta, a kecses lábait a combjához szorítva, amitől George már alig bírt magával. Gyorsabban kezdte mozgatni a csípőjét, amitől Felicia nem tudta visszafogni a hangját.

 - Ah, George! – nyögte hangosan. Szaporábban vette a levegőt, és egész testében remegett.

 - Engedd el magad! – felelte nyugtató hangon George, és a hercegnője hallgatott rá. Már nem szorította a hátát, sem a lábait. Csak hagyta, hogy a hercege boldoggá tegye.

Hirtelen, egy erős lökés után az izmai egyszerre remegve megfeszültek, míg a beszivárgó hajnali fény szárnyán egészen az égig repültek ők ketten. A liliomhercegnő, és az ő hercege.

Felicia nem kapott sehogy se levegőt. Az egész testét átjárta a gyengédség, miközben fölötte George is megfáradtan lihegett. Évek óta nem érezte magát ennyire elevennek.

Lassan a lány mellé feküdt a hátára, majd a hercegnőjét a mellkasára húzta, ott karolta át.

 - Örökké a tiéd akarok lenni – dadogta Felicia kimerülten.

 - Az enyém is leszel. Mostantól, a halálunk napján is, sőt… még azután is – felelte pezsgő, elégedett hangon, majd egy apró puszit nyomott a lány homlokára, aki csak némán mosolygott vissza rá.

George erre gondolva egy nagyot sóhajt. Odalép ahhoz az ócska matrachoz, majd a ruhái mellett lévő kis papírra néz. A kezébe veszi, és ismét, századszorra is elolvassa a hozzá csatolt levelet.

,,Kedves George,

Tudom, hogy már több hónapja nem jártál itt a Dark Horse Records épületében, mert a cég jogi ügyei a fővárosba kötöttek, de én mégis reménykedem. Reménykedem, hogy most visszajössz ide, és találkozol velem. Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ha még nem felejtettél el, kérlek, gyere el!

Sok szerelemmel: A te liliomhercegnőd”

Már nem könnyezi meg ezeket a sorokat. Csak akkor szál el a bátorsága, ha a mellé tűzött eljegyzési meghívóra néz.

 - Felöltöztél már? – szűrődik be Pattie hangja.

 - Egy perc – vágja rá George, és gyorsan magára húzza a ruháját. Siet. Az agyában kering az a hajnal, amikor ők ketten feküdtek ezen az ócska matracon. Már nem élheti újra.

 - Nem értem minek kellet visszajönnünk ebbe a porfészekbe, meg elmennünk erre a hülye partira. Olyan makacs vagy. Biztos dugni akarsz a koszorúslány jelöltekkel – kiabálja Pattie kintről.

 - Pofa be! El kell mennem, hiszen az egész cégem ott lesz. Téged meg el se hoztalak volna, ha a sajtó nem várná el, hogy a nagyobb eseményeken együtt jelenjünk meg. Szóval maradj csendben, amíg oda nem érünk. Ott felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Annak rakod szét a lábad, akinek csak akarod – feleli hangosan, miközben a zsebébe rakja a meghívót, majd kisétál. A felesége persze kiabálva követi, de George már meg sem hallja. Beül a kocsiba, és néha-néha visszaszól, de semmi több. Ezek után Pattie egy idő után megunja, és elhallgat.

George beindítja a motort, aminek a hangja kellemes muzsika füleinek. Végignéz a szélvédőn, ahol nem is olyan régen még a hercegnőjét csókolta. Szinte látja az üvegen Felicia puha, hófehér bőrét.

 - Elindulnál már? – károg Pattie, és George a gázra tapos.

Alig telik el pár perc, már azelőtt az épület előtt is vannak, ahol az az éjszaka elkezdődött. George-ot kísérteni kezdik az emlékek. Megzabolázzák a gondolatait, és nem engedik. Hirtelen elfelejti hol is van, és csak egy idegen férfi kezét érzi a tenyerében.

 - Nagyon örvendek Mr. Harrison. Gyönyörű ma a felesége, ha megjegyezhetem – rikácsol hamis hangján, ami bántja George fülét. Nem kap levegőt, nem érzi a lába alatt a talajt. Lehunyja a szemét, de nem tudja kinyitni. Hangokat hall a fejében. „Hol vagy most?” „Ugye most boldog vagy?” „Örökké a tiéd akarok lenni!”

Nem hall semmi mást, csak ezeket a kísértő mondatokat. Érzéketlen az egész teste, mintha egy légüres térben lebegne. Egyedül, csupaszon, lélekként. „Hol vagy most?”

 - Nem tudom te hogy látod, de szerintem a menyasszony nem tűnik túl boldognak – rántja ki a feketelyukból Ringo mély, bariton orrhangja. Ránéz tanácstalanul, és egy hatalmas terem szélén találja magát, ahol ők ketten állnak az embersereg mögött, egy-egy cigivel a kezükben.

 - Hol van most? – kérdezi George remegő hangon, mire Ringo őszintén elmosolyodik a vállát paskolva.

 - Na, végre megszólaltál barátom! – vigyorog. – Ott van szemben – mutat előre.

George végre meglátja Feliciát, aki egy kerek asztalnál ül lehorgasztott fejjel, boldogtalanul. Szomorú arca elveszi a fényt az egész teremből. Lassan feláll, valamit mond az asztalnak, majd a folyosó felé kezd sétálni, tenyerébe temetett arcával.

 - Bocsi haver, de le kell lépnem – nyomja George a csikket gyorsan Ringo kezébe, aki csak bólogat azt motyogva:

 - Ó, nyugodtan, menj csak.

Kifut a folyosóra, át a lézengő embereken, akik mögött meg pillantja Feliciát, aki sebesen sétál ki. Ki, az erkélyre, ahol talán kaphat levegőt. Kimegy az ajtón, és szorosan a korlátba kapaszkodik.

 - Felicia! – hallja a háta mögül George nyugtató hangját, aki hirtelen, szorosan átöleli. Végre képes lélegezni.

 - Azt hittem nem látlak többé – válaszolja a lány remegő hangon. – Annyira rettegtem.

 - Sajnálom! Én annyira hülye voltam – dadogja George, majd megragadva Felicia nyakát, a szemébe néz. – Hogyan lehetett a cég jogi ügye fontosabb nálad? Hogyan lehetett bármi is fontosabb nálad? Idióta vagyok – hunyja le szemeit, miközben mámor ittasan újra érzi a hercegnőjét, a puha bőrének finom liliom illatát, és a szájában lévő rágót is.

 - Dehogy vagy! Inkább én csináltam magamból hülyét. Csak azért jegyeztettem el magam azzal a bunkó zenésszel, hogy végre téged lássalak. Önző vagyok – neveti el magát kínjában, mire George is mosolyogni kezd.

 - Szeretlek hercegnőm, és azt akarom, hogy örökké csak az enyém legyél – mormolja szenvedélyesen, majd érzékien megcsókolja, nem törődve semmi mással, csak az ő liliomhercegnőjével.