2016

Boldog újévet kívánok mindenkinek! ☺ Köszönöm, hogy itt vagytok, és lesztek, imádlak titeket! Ezért sem hagyhattalak titeket meglepetés nélkül, íme a Marzipan Symphony előzetese:

Rosszhír

Nem, ez most kivételesen nem egy kemény angst címe lesz, ez bizony egy rossz hír. Sajnos meg kell szüntetnem a blog aktivitását, hogy teljes gőzerővel dolgozhassak a Marzipan Symphonyn. Igen, ciki, gáz meg minden, de jól szeretném megírni az egészet, és átlátva javítani, majd megosztani. Ez az eddigi legkomolyabb munkám, szóval egyszerűen csak jól szeretném csinálni. A megértéseteket köszönöm, és mikor a történet kezdődik tavasszal addigra már a fejezeteket is olvasni fogjátok. (A face utolsóját még valamikor feltöltöm.)

♥

88

88

Megamind/Megaagy fanfiction * One-shot * Fluff * NSFW * R * Zene

Sziasztok! Igen, egy új fandom, bla-bla. Megkíméllek titeket a magyarázkodásomtól. Így karácsony remélem nem okoz csalódást, szóval egy vidám, romantikus egypercessel jöttem, a kedvenc mesémből, amit ilyenkor hagyományként újranézek. Hogy értsétek:

A filmet ezen a linken megnézhetitek!

Kellemes olvasást!

Boldog karácsonyt!

Vörös karácsony

Vörös Karácsony

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Brian Epstein, Fluff, George Harrison, In the 60s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, R, Ringo Starr, RPS, The Beatles

Dora Bryan - All I want for Christmas is a Beatle

Briannél végleg betelt a pohár, és feladta az összes, egy nyugodt, értelmes Beatleshez fűződő reményét. Mikor rájuk csapta erőteljesen az ajtót, már csak annyit hallott, hogy John nők után kuncsorog. Ez mindig így volt, ha a fiúk egy időre zárt térbe szorultak. Ám, ezúttal ez másképp lesz. Most nem fog elmenni kurvákért, vagy rajongókért, nem. Most az egyszer a sarkára áll, és ignorálja őket. Lennon kivételesen nem kapja meg azt, amit akar. Elmehet a fenébe. Ezzel az indíttatással fordítottal el Brian diadalmasan a kulcsát a zárban, és indult önelégült mosollyal egy békés melegbár felé, szenteste.

Igen, ez a helyzet állt fent az 1964-as év, legfontosabb decemberi éjjelén. Tulajdonképpen már majdnem éjfél lehetett, és a szoba mélyén a négy, öltönyös, csökönyös srác még nem is sejtette, hogy nincs kiút a hotel lakosztályából, egyikük számára sem.

Ez volt az első karácsony, amit mind a négyen egy szobában töltöttek. Eddig mindannyian hazautaztak, és családiasan ünnepeltek, míg az alkohol ki nem ütötte őket. Ez viszont, egy londoni hotelben nem volt kivitelezhető, főleg, hogy egy nyamvadt üvegpezsgőjük volt csupán, amit az egyik takarítónőtől kaptak. Ebből is fakadt az a panaszuk, amit Brianre rázúdítottak. Ő meg csak próbálta nyugtatgatni őket, míg John meg nem csókolta. Akkor aztán elvesztette minden önfegyelmét, és el is futott. Megrémisztette a tudat, hogy az a mocsok kis Lennon még csak részeg sem volt. Az meg csak még jobban aggasztotta, hogy ennél édesebb csókot még sosem kapott. Ezen a hülye karácsonyon kellett rádöbbennie, hogy mennyire is szerelmes Johnba.

Ezzel szemben ő csak játszadozott a menedzser érzéseivel. Próbált úgy tenni, mintha eddig nem tudott volna róla.

 - Mi a fenéért kell kínozni szegényt? – nézett kissé borúsan Paul rá. – Mind tudjuk, hogy szeret téged, te meg csak itt szórakozol vele.

 - Ugyan, én tettem a mait élete legszebb karácsonyává – felelte nagyképűen John, majd az ajtó irányába fordult.

 - Nem vagy te egy kicsit ”vedd a szádba”? – nyögte ki George, míg a másik oldalára fordult a fa alatt.

 - Ha leveszed a gatyád, és ide adod… - kiabálta utána Lennon, ugyanis az ajtótól egészen messze esett a szépen feldíszítette karácsonyfa. Feketefenyő volt, ami a lakosztályhoz járt, piros-, arany-, és ezüstdíszekkel együtt, az alatt feküdt Joj és Ringo.

Eközben John feszegetni kezdte az ajtót, ami természetesen nem nyílott.

 - Ne már! Baszódj meg! – ordította a ritmusgitáros. – Ez a nyomorék bezárt minket ide – mormolta mérgesen, visszalépkedve a nappaliba, a fa mellé.

 - Ezek után, én ezen nem csodálkoznék! – kiabálta a konyhából Paul, aki éppen a „McCartneyféle csoda forrócsokoládé”-n ügyködött. A konyha is egészen távol volt, így ő alig hallott bármit is abból, amit a többiek beszéltek. Meg amúgy is el volt foglalva a tökéletes arányokkal. A koncentráció pedig, cseppet sem ártott, főleg mert ezer dolog zavarta folyamatosan. A női, rózsaszínrojtos konyhakötény, amit John rákötözött, a Brian iránt érzett féltékenysége, a negyvenfokos meleg a kandallóból, és ráadásképpen a szokásosnál is hosszabb haja a szemében.

 - Tündéééérke! Mikor lesz már kész? – hallatszott Joj finom hanga, és Paul már látta is maga előtt, ahogy a szólógitáros csecsemőként forog a hátán a fenyőfa díszeivel játszadozva.

 - Viszem-viszem angyalom! – felelte hangosan, és a forró edényből négy pöttyös bögrébe öntötte a forrócsokit. A gőzölgő kakaó illata csak még jobban felmelegítette a körülötte lévő levegőt, amitől egyre kezdett fuldokolni. Az arca teljesen kipirosodott tőle.

Mikor elkészült a forrócsokik bögrébe öntésével, egy piros fémtálcára helyezte őket, és óvatosan a nappali felé vette az irányt. Ahogyan elképzelte, George a fa alatt játszadozott a díszek birizgálásával, míg Ringo feszülten az órát figyelte, és John a kanapén terült el.

 - Itt is van! – dünnyögte, mire mind a hárman hirtelen felugrottak, és elkaptak egy-egy piros pöttyös bögrét. – Szóval be vagyunk zárva? – kérdezte halkan, mire a többiek csak bólogattak. – Akkor ezt az estét baszhatjuk.

 - Főleg, hogy most John csókja miatt annyira begerjedt. A végén még egy hétig nem látjuk – tette hozzá Joj, akinek a szája szélén maradt kakaó keskeny bajuszt formált.

 - Ugyan, reggel úgyis jön a takarító – motyogta közbe Lennon, már a kandalló mellől.

 - Tényleg Mr.! Ha jól sejtem már az egész pezsgőt benyakalta – szólt oda neki Paul, majd az üres bögréjét a tálcára rakta.

 - Valamitől be kell állnom, ha már nincs más – vágta rá John. Egyedül a bőrkanapé tudta megnyugtatni. Puha volt, és nem szólt vissza. Nem volt belé szerelmes, nem akart vele lefeküdni, és még a rajongója se volt. A tökéletes társ a bajban, ami ez esetben az alkoholmentes bezártság volt.

A kandallóban már régóta ropogott a tűz, és a villanyon kívül a fán lógó égők is meghitt fényekbe öltöztették a nappalit. Az egész családias volt, mintha csak otthon lettek volna. Szinte várták, hogy melyik pillanatban állít be Mimi, hogy leszidja őket valamiért, vagy éppen Julia néni tüzet kérni. Az egyetlen, amit sajnáltak, hogy Briant sikerült kivételesen felhúzniuk. Még sosem futott így el. Talán tényleg túlzásba estek.

 - Hé, hé! Nézzétek! – mutatott Ringo lelkesen az órára. – Éjfél! Kibonthatjuk az ajándékokat! – vigyorodott el a fához szaladva.

 - Ugyan már, akkor nyithatod ki, amikor akarod! Különben is, ezek csak Brian hülye csecsebecséi… - dünnyögte morcos hangon John, mire Paul a vállára csapta a kezét.

 - Na! Ezek kedves ajándékok tőle! Tőlünk sosem kap szegény semmit – hervadt le a basszusgitáros mosolya.

 - Dehogynem! – szólt közbe Joj, lassan Richie mellé lépkedve. – Megkapta volna Johnt pucéran, egy szalaggal a farkán – felelte, mire Lennon hangosan kezdett nevetni. Főleg mikor elképzelte Brian reakcióját.

Eközben Ringo már a második ajándéknál tartott, túl egy hatalmas doboz Marlboron, amit nyilván mind a négyüknek szántak. Persze Joj is beszállt a játékba, de ő borzasztó ajándékbontó volt. Mindennek megőrizte a csomagolását, és csak óvatosan, megfontoltan nyitotta ki a meglepetéseket. Pedig, ha sejtette volna, hogy neki külön egy hatalmas doboz fánk jut, biztos nem pepecselt volna ennyit.

 - Hé, Macca! – szólt oda John a basszusgitárosnak, aki csak Richie-t és George-ot figyelte. – Minden oké? – kérdezte csendesen, de a hangjából érződött az őszinte aggodalom. Paul megpaskolta a rákvörös arcát, és csak elmosolyodott. – Ennyire zavarba ejtett a Briannek szánt ajándékötlet?

 - Perverz! – vágta rá Paulie morcosan, de az arca már nem csak a forróság miatt pirosodott. Inkább csak a többiek mellé kuporodott, majd egy John feliratú dobozt hozzá vágott. A csomagocska zörgött, ahogy lepattant Lennon fejéről a földre. Ő lomhán utána nyúlt, majd egy mozdulattal letépte róla a hóemberes csomagolópapírt. Egy doboz különös bonbon fogadta, egy mellékelt levéllel.

Kedves John!

Mielőtt még elszállna a fejed, közlöm: EZ NEM EGY SZERELMES LEVÉL! Térj észhez, és ha éppen részeg vagy, inkább dob ezt el, mert untatni fog. Ha nem, akkor csak olvasd el, mint egy használati utasítást. Tégy kivételt, és tényleg érj a végéig.

Karácsony van, az egyik leggyűlöltebb napod. Bár még nem mondtad, nem volt nehéz kitalálnom. Ez elvileg a szeretet ünnepe lenne, ami neked eddig nem sok jutott. Eddig. Most meg minden utcasarkon rólad beszélnek. A híres, utánozhatatlan, elképesztő, ámulatos John Lennon. Mindenki imád téged, és remélem ez halálodig így is marad. Ajánlom az embereknek, hogy ne merészeljenek elfelejteni. Végül is ők járnának rosszabbul. Nem tudom, hogy ennyi szeretet elég e neked. Ahogy ismerlek, elég telhetetlen vagy. NEM ÚGY! Szóval csak annyit akarok kinyögni, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ismerhetem ezt a bizonyos John Lennont. Amikor az utcasarkon rólad beszélnek, büszkén ordítanám a képükbe –, a te példád után –, hogy én ismerem ezt a bizonyos gitárost. Persze nem teszem, miért tenném. A végén még utánam is futnának, hogy szerezzek tőled egy autogramot.

Eddigi életemben elég szerencsétlen alak voltam, de úgy érzem az összes év nyomor kifizetődött azzal, hogy megismerhettelek. Hihetetlen alak vagy, a bugyuta, pajzán vicceiddel. Ha az emberek erről tudnának, én buknék rajta a legnagyobbat, szóval maradjon ez csak köztünk. Mégis… ez te vagy. Viszont egy rakás dolog van, amit neked is illene megtenned. Egyezzünk meg! Én egy ismeretlennek a képébe ordítom, hogy láttam az összes beatlet meztelenül, te meg szépen végre szerelmet vallasz Paulnak!

Igen, TE kis buzi, észrevettem. Nem mondom el senkinek nyugi, de csak annyit, hogy a mi kis Maccank plüsscicája mellé is csatoltam egy levelet.

Tudom, hogy utálsz mindent és mindenkit, de kérlek, ne legyél „fapöcsű” ahogy te mondanád! Pault igenis szereted, és itt az idő, hogy ezt ő is megtudja. Mert te vagy a legrosszabb a világon az érzelmek kimutatásában. Tehát:

SZEDD ÖSSZE MAGAD JOHN LENNON!

Ez karácsony, a szeretet ünnepe. A legszebb alakalom a vallomásokra, szóval, hess, ettől a hülye levéltől!

Sok szeretettel,

Brian

U.I.

Óvatosan a drogos csokival. Hamar megárt.

John felnézett a papírról, és látta, ahogy Paul egy plüssmacskát ölelgetve egy ugyanilyen írólapot olvas. A tekintetük találkozott, de Lennon gyorsan felpattant, a konyhába futva, miközben már kezdte is magába tömni a bonbont.

 - Idióta, minek vallasz szerelmet, ha utána egy másik pasihoz sürgetsz? – motyogta magának, mikor az utána igyekvő Paul ki is vette a kezéből a csokit. – Hé! – szólt rá a ritmusgitáros.

 - Hülye! Benne volt a levelemben, hogy ügyeljek rá, hogy ne zabáld fel az egészet – vágott morcos arcot. John lassan közelebb lépett hozzá, és oldalra fordult.

 - És mi volt még a levélben? – vált a hangja titokzatossá.

 - Az nem mindegy? – vágta rá Macca gyorsan, és már hátat is fordított. – Srácoook! Lennon kapott valami kábítót – kiabálta visszasétálva. John meg csak fogta a fejét. Forgolódott, és lépkedett jobbra-balra. A testét átjárta egyfajta izgatottság.

 - Rohadj meg Brian!

Először is el kell olvasnia Paul levelét. Igen! El is indult a nappaliba, de ott forgolódva már egyik papírlapot se látta, csak annyit vett észre, hogy Macca a csomagolópapírokat a kandallóba dobja. Persze nem mutatta ki, hogy ezzel mennyire felhúzta, inkább csak ledobta magát megsemmisülve a kanapéra.

 - Franc.

Paul természetesen nem égette el a leveleket. Eszében sem volt. Mind a kettőt gyorsan elrejtette, de John tudta nélkül. Most ő volt a gyorsabb, és Mr. Lennon húzta a rövidebbet.

 - Maccaaaaa! Éhes vagyok – dünnyögte Joj az új napszemüvegét próbálgatva.

 - Na, jó! Mit kérsz? – vont vállat sóhajtva. – De, csak mert karácsony van.

 - Majonézes szendvicseeeeet! – nyögte ki, és Paul már fel is pattant. Belépdelt a konyhába, majd kezdte elővenni a szükséges dolgokat. Egy hosszú zsemle, saláta, sonka, paradicsom, vaj, majonéz. Aki ismerte George-ot, az már álmából felkelve is tudott egy ilyen szendvicset csinálni.

 - Nem gondoltál még rá, hogy egyszer belehamuzd a cigid, vagy valami? – jött a hang Paul válla mögül. Riadtan megfordult, és Johnt pillantotta meg. Visszalépett, és kissé reszketve próbálta folytatni. Remegő kezével fogta meg a kést, majd lassan kente rá a vajat a zsemlére, míg a ritmusgitáros ott állt szorosan mögötte. Lassan rátette a sonkát, rá a salátát, majd a paradicsom szeleteket.

 - Várj! – szólt közbe John, mikor a majonézhez nyúlt volna. Megfogta Paul kezét, és a kést maga elé emelte, majd lenyalta róla a vajat. Erre Macca egy nagyot sóhajtott, és az arca ismét vörös színben kezdett tündökölni.

Magához térve gyorsan kikanalazta a majonézt az üvegből, majd a többire kente. Rácsakta a zsemle tetejét, és már futott is a nappaliba. Sebesen Joj kezébe nyomta, majd jött is vissza.

 - Ennyire hiányoztam? – kérdezte John önelégülten.

 - Ne álmodozz! Valakinek össze is kell pakolnia. Inkább menj vissza, ne itt egyen a fene! – vágta rá, miközben szinte mindent egyszerre megragadott és bedobott a hűtőbe.

 - Aham! Azt akarod, ugye? Nem – lépett oda hozzá a ritmusgitáros. – Te marhára azt akarod, hogy itt maradjak. Brian is ezt írta le neked nem? Hogy nem menekülj előlem folyamatosan – emelte fel cseppet a hangját.

 - Neked meg azt, hogy végre mond ki, miért rohangálsz utánam, és miért bámulsz olyan szemekkel. Bárkire nézek, te féltékeny vagy, pedig egy szóval sem mondtad még ki, hogy többet jelentek számodra, mint egy szál cigi. Folyton akaratos vagy, és akárhányszor lerészegedsz, engem rángatsz magaddal – hadarta Paul, mire John még közelebb lépett, és erősen megszorította a karját, míg egyenesen a szemébe nézett.

 - Igen? Hallani akarod? – hergelte saját magát, mire a kis Macca csak bólintott pirulva. – Hát legyen – vett John egy mély levegőt. – Igen, bámullak. Egyszerűen elámulok attól, ahogy mozogsz, és kinézel. Ahogy kifújod az orrod, megsimogatod Geot, felveszed az inged, vagy nyúzod a gitárod. Egyszerűen nem tudom elfelejteni a mosolyod. Mielőtt elalszom éjszaka, az ágyban utoljára csak rád, és az istenverte mosolyodra tudok gondolni. De még mindig nem mondtam ki. Nem, mert félek ettől a szótól. Még senki nem mondta nekem őszintén, akkor hogyan mondhatnám ki? – halkult el.

 - Nem kell! – bújt oda hozzá Paul. Belekapaszkodott az ingjébe, és csak szipogott. Neki már az első mondat elég lett volna. – Ha-hagyd csak! – dadogta.

 - Szeretlek Macca! Annyira, szeretlek! – ölelte át John, és az arcát a füléhez szorította. Érezte, ahogy az ingje a vállánál kezd átázni Paul könnyeitől. – Te bőgsz?

 - Én is szeretlek, te öntelt disznó! – dünnyögte szipogva. – Remélem, ez elég őszinte volt – tette hozzá, mire John nevetni kezdett.

 - Úgy tűnik, ma este mégis elő kell vennem a „Pucér John Ajándékcsomag”-ot – súgta magának, majd oldalra fordulva megragadta Paul vállát. – Na, gyere Piroska, vigyázzunk arra a két nagyra nőtt gyerekre, mielőtt még felgyújtanák a fát!

Fanart Friday 3

Lets talk about that!

What?

Igen sajnálom, ma elmaradt a Mclennon Monday. Ez teljesen az én hibám, és nagyon béna vagyok, de gondoltam legalább idefirkantok valami bocsánatkérést. A gond az, hogy az életem kilépett a szokásos melankóliából sajnos, ami az agyamra megy. Vissza akarom kapni az unalmas, magányos napjaimat, és ennyi. Minden esetre irónikusan a napokban várható "A magány palotája" című írásocska. 

Köszönöm, hogy itt vagytok, és az oldalmegjelenítés lassan el is éri a 10000-et, ami hihetetlen. ♥

F.A.C.E. 2

F. A. C. E.

 Fuck  Ashers  Coarsely  Equation

Hurt/Comfort * RPS * Jane and Peter Asher fanfiction * DT * Incest * NSFW * NC-17 * Zene

Igen, igen késtem. Sajnálom, be kell valljam, hogy béna, és lusta is vagyok. Tessék, kimondtam, sirathatjátok egy ideig a lelkes Verát, mert kezdek kifáradni. De semmi gond, most itt a következő rész, és holnap a kedvenc napom jön, szóval kitartást mindenkinek!

Kellemes olvasást!

Kormos szárnyakkal

 Labels

Angst, OC, Original, PG-13, Single, Vignette

The Beatles - For No One

 Omló falak közepette, egy magányos napon. Ott érzed magad. Ha valaki megkérdené mit gondolsz, azt mondod fáradt vagy. Megfáradtál. Elnyomott az idő és istenének átka. A kezüket homlokodra nyomták, miközben érthetetlen szöveget szavaltak. Így lapították el az érzékeidet. Nem alszol, hallasz, szagolsz, vagy látsz.

 Egy szétrobbant épület poros szobájának sarkában kucorogsz csupán. Egy ember sincs körülötted. Ha lenne, akkor sem vennéd észre. Vakon keresed a segítség tekintetét, míg oltalomban reménykedsz iránta. 

Hamis vagy. Nézed, figyeled, de nem szólsz hozzá. És te még magadat sajnálod. Sírsz, bőgsz, vacogsz, pedig a szoba nem üres. Tele mindenkivel, ki rád néz, tekint.  Nem, te nem érted. Képtelen vagy felfogni. Még mindig csak a kormot szívod magadba, amíg el nem lep. Beteríti testedet, elfedi szerveidet, miközben átjárja minden porcikádat. Azt is ami benned, azt is, ami melletted van. Feketébe öltözöl. Sötét, borús színbe. Pedig, hányszor mondták már neked, hogy ne csináld? Addig ne, amíg a korom át nem jár teljesen. Még nem tette.

 Még mindig csak a dohos szoba omló vakolata mellett vagy. Nem mentél sehová. Nem sétáltál ki az ajtón, és az ablakon sem ugrottál még ki. Nem vagy madár, nem tudsz repülni. Török szárnyakkal nem.A tollaidat rég belepte az éjsötét. Elfeketedett egy ideje. Több év eltelt azóta, hogy száltál az égen, a felhők között a többiekkel. 

A nap süt, a levegő tiszta. A sugarak rád világítanak. Csak észre kellene venned, de te nem vagy képes rá. Hogyan is lehetnél? Nincs hozzá erőd, se energiád. Azért ülsz ebben a kis mocskos szobában, mert nincsen. Elvesztetted valahol, valamikor. Utána már csak ide tudtál jönni. Egyszár már ide sem tudsz majd. Nem lesznek kezeid, lábaid, sőt, még a szárnyad is elfoszlik az örök végtelen sötétjébe. 

 Akkor már áldani fogod ezt a fél épületet a dohos, omladozó falaival.

Nem mondom el hol leszel, szerintem már te is tudod. Érzed a csontjaidban, éppen annyira, mint a szívedben, lelkedben. Már aznap is sejtetted, mikor ezeket a falakat először megpillantottad.Kívánhatod, hogy ne így legyen, de ameddig nem szólsz, a dolgok nem változnak. A falak, a por, és a korom sem. Te mégis minden nap eljössz, hogy hallgass.

(Igen. Valahol, valamikor rohadt szar kedvem volt.)

Isten

 Labels

A The Beatles Fanfiction, In the 60s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, R, RPS, Spiritual, The Beatles 

John Lennon - God

 - Talán túl sokat reménykedem. Túl hiszékenyen fogadom be az agyamba az összes, véletlenül elejtett szavadat – suttogja halkan, hogy egy apró neszt se lehessen belőle érteni.

 - Hm? Mondtál valamit? – kérdezi John az ércesen rekedt hangján, miközben a cigijét szívja.  Nem fordul oldalra az ágyon, vagy néz a szemébe. Ő egy kőszikla, amit még a híres északi szél sem hasíthat el. Törhetetlen. Ki is lenne Paulon kívül olyan ostoba, hogy mégis megpróbálja? Senki.

 - Semmi fontosat. – Ránéz az órára, ami pont éjfélt mutat. Kíván valamit. Nem mondja ki, csak mindennél erősebben arra az egy mondatra koncentrál. Szép, gyönyörű szavak, amiket mégis nehéz elképzelni. A valóságban testbeönthetetlen fogalmak. Összeszorítja a szemeit, és megfeszíti az öklét. Ritkán akart valamit ennyire ez idáig. Nem, ez hazugság. Már rengeteg dolgot akart már rettentően.

John ránéz, és kifejezéstelenül megjegyzi:

 - Már megint valami hülyeséget kívánsz? – dünnyögi, majd lassan odahajol hozzá. Mellémászik a nyikorgó ágyon, eldobva a hasztalan kis görbe csikkjét.

 - És ha igen? – nyitja ki Paul a szemeit, és morcos arccal néz vissza a ritmusgitárosra, aki viszont csak benyúl a testét fedő lepedő alá, és ujjait végighúzza a törzsén. Nem törődve vele, mit is mondott neki a basszusgitáros. Paul nyög egyet, míg a keze egészen a gerince végéig ér.

 - Na és mit? – kérdi gúnyosan, majd egyszerre keményen megmarkolja Paul fenekét. Egész testét átjárja a borzongás, de közben igyekszik ezt letagadni.

 - Tudod, hogy úgysem fogom elmondani – suttogja Paul halkan, és hirtelen feláll az ágyból, a lepedőt egyenesen a ritmusgitáros fejére dobva. Nem visel semmilyen ruhát, mégsem fázik. Még az ablakból áradó hideg levegő sem tudja semlegesíteni a benne lobogó fáklyák lángjait, amik John jelenlétét jelzik. Odalép az ablakhoz, miközben a ritmusgitáros öltözködésének zajától hangos az egész szoba. Akárhová lép be, azt érezni lehet már messziről. A hangulat, amit maga mellett hordoz, egyszerre rémisztő, és vonzó. A rövidkés barnás tincsei, és íves álkapcsa ugyan nem árulkodnak túl sok egyediségről, a szemeiben látni lehetett, hogy más tűz ég benne. Más, mint egy átlagos huszonévesben. Hozzá képest Paul csak egy gyámoltalan kis fekete, szép szemű kisfiúnak érezi magát. Könnyelműen gondol a maga és John közti hasadék gyilkos szikláira. Bármikor képes lenne levetni magát közéjük, akár magányosan is, csak hogy a kettejük közti kontraszt veszítsen éles fényéből. Hiába, az arcába nyomott tükör egyre csak mást mutat.

A ritmusgitáros már magán viselte a szokásos öltözékét. A szűk bőrnadrág, és bőrdzseki. Utóbbit valószínűleg összecserélte Pauléval, de ennek ő inkább csak örült, mint bánta volna. Nem is szólt egy szót se, csak bámult ki az ablakon. A keskeny kis zsanérok miatt alig lehetett mást látni, mint a város kopott falait, és a távolban egy magasba ívelő templomot. Mégis boldogabban bámulta azt, mint ahogy John felöltözik, és elmegy. A fene szereti nézni a nem létező búcsút. Bár, ez megint csak hazugság. Igenis volt búcsú, de az csak arra emlékeztette Pault, hogy a ritmusgitáros szégyelli őt. Persze ő sem akart volna az utcán sétálgatni kézen fogva, de az ilyen moteles találkozások már igazán az agyára mentek. Pedig pont John volt az, aki aztán az utca közepén is könnyedén pucérkodott. Ezért is eseik nehezére ezt megérteni. Így az utolsó percekben mindig csak csendesen a sarokba ült, vagy hasonló.

 - Ó, vége az éjféli misének! – jegyzi meg John hirtelen, majd gyorsan a mosdóba fut.

 - Ne már! – kiáltja utána a basszusgitáros. – Most komolyan? Megint?

 - Ugyan már! Rohadt vicces! – ordítja ki, majd egyszerre két vízzel töltött óvszerrel fut ki egészen az ablakhoz, végig szakadva a röhögéstől. Erre már Paulnak is muszáj mosolyognia. Figyelmesen nézi, ahogy John kibújik félig a parányi kis ablakon, és megvárja, míg egy ártatlan lélek óvatlanul alásétál. Az áldozat most egy háromfős kis család, egy apa, anya, és kislány; úgy ötéves féle. Mind a hárman kiöltözve, ünneplő ruhába. Egy szokásos adventi vasárnap.

 - Figyi! – súgja John egyszerre, majd hirtelen lehajítja az egyik óvszert, ami párcentire az apától, az aszfalton durran szét, és a víz egészen a hajukig csapódik. A ritmusgitáros nevetés közepette, egy pillanat alatt visszahúzódik, így az ablak üresen marad.

 - HÉ! IDIÓTA! HA AKARSZ VALAMIT, GYERE LE! NEM LÁTOD, HOGY GYEREKKEL VAGYUNK?! – hallatszik az apa indulatos válasza. Olyan hangosan üvölt, hogy az egész város könnyedén hallhatja. Persze a két tettestárs csak fent röhög a kis szobában. John az ágyra feküdve köhécsel, míg Paul csak csendesen, vigyorogva nézi a fal mellől.

 - Látod? – kérdezi a ritmusgitáros, miután már kissé elapadt az ingere. – Ezért utálom ennyire ezeket az álszent keresztény csőcseléket! – hadarja az ablakba lépve.

 - Mert szép ruhában járnak templomba? – kérdi Paul édes hangon, de csak annyit vesz észre, hogy John a másik óvszert is utánuk dobja.  Persze már a közelükbe se ér, mert szedik a lábukat. Minél hamarabb el akarnak menni, itt hagyni ezt a mocskos környéket. Ki ne tenné? Le is fordulnak a sarkon, és már nem is látni őket.

 - Mi? – néz vissza John egy gúnyos mosollyal az arcán.

 - Miért utálod őket ennyire? – kérdi Paul naivan. Nem gondol a ritmusgitáros elkomorodó arcára.

John kihajol az ablakon, miközben egy cigit halász ki a zsebe mélyéről. Rágyújt, és közben nagy levegőkért kapkod.

 - Ezek a legálszentebb emberek a világon. Eleve, a vallásuk a legálszentebb az egész földön. Az előbb is láthattad. Amíg a hatalmas kőfalakkal zárt szarban ülnek, hallgatnak, mint a sír, de ahogy kilépnek rajta, ordítanak. Ennyit arról a bizonyos emberi kedvességről. És nem azért kiabál, mert megdobtam, csak egyszerűen azt akarja csinálni. Üvölteni, és ordítani. Olyan, mint mi, csak felsőbb rendűnek képzeli magát. Ő az Istene kegyeltje. Rá vigyáz valaki odafent. Francokat. Senkinek sem lett még szebb az élete azért, mert egy hideg fal mellet, két keskeny fadarab előtt mormolt valami betanult versikét, három palival. Nem lett tőle milliomos, nem támadt fel a kutyája, és nem is dughatta meg az utca legjobb nőjét. Az a bizonyos Isten szart se csinál. Nem létezik. Ezért is megy az agyamra, ahogy átverik az embereket. Elhitetik velük, hogy létezik valami, ami hatalmasabb mindennél. A „teremtő”, aki megóv, és figyeli minden tettedet. Kibaszott mikulás – hadarja érces hangon. – A franc se akarja ilyen szarságra pazarolni az idejét. Inkább öreg menj el, feküdj le egy rakás csajjal, minthogy egy hűvös, rém unalmas éjjeli misén ülj, és hallgasd, ahogy egy alacsony csúnya, pedofil görcs a szeretetről dumál neked, mikor most buktatott meg nyolc bérmáló iskolást. Megalázzák a híveiket, és még saját magukat is. Szánalmasan próbálják velünk elhitetni, hogy az igazságról rizsáznak, mikor mindent csak egy felsőbb hatalommal akarnak magyarázni. Valami megfogalmazhatatlanról akarnak beszélni, és éppen a kézzel foghatatlansága miatt aduász. Nincs rá se bizonyíték, se tagadás. Ha létezik is az a bizonyos mindenható, biztosan nem arra vágyik, hogy egy dohos, penészes templom, omladozó falai között pár vénember róla magyarázzon hamisan. Arra kérje az embereket a nevében, hogy legyenek álszentek. Elhitetik velük, hogyha minden vasárnap eljárnak fagyoskodni, majd a menybe jutnak. Nem számít hány embert aláznak meg, vagy vernek át. Öreg, ha ott vagy a misén, a menybe kerülsz. Fenéket. Ez nem jelent semmit. Csak az számít, hogy éled a saját életedet, ilyen idióta befolyások nélkül – mormogja a végét, és a csikket kihajítja az utcára. – Egyébként meg, nem értem miért várod, hogy tudjak koncentrálni a mondandómra, ha pucér vagy – jegyzi meg, majd vigyorodik el, amint látja Paul szégyenlős tekintetét. – Én is kérdezhetek valamit?

A basszusgitáros inkább nem is törődik John megjegyzésével, csak mellé dől az ablakba.

 - Persze – feleli nyugodt hangvétellel.

 - Ennyire bánod, hogy ilyenkor lefekszel velem? – mondja remegő, vékony hangon. Paul gyorsan felé fordul, és az arcán egy magányos könnycseppet pillant meg. Legördül a szempillájáról egészen a szája széléig. John próbál tudomást sem venni róla, míg a basszusgitárost őrlő bűntudat nyilai sújtják. Hát még ő is fájdalmat okozott? Hirtelen megragadja John nyakát, és a fejét maga felé fordítja. Egyenesen a szemébe néz, míg az arca fokozatosan kezd pirosodni.

 - John! – mondja határozottan, de ő csak elhúzza a fejét. Erre Paul még erősebben megragadja. – Én igenis hiszek egy Istenben! – kiáltja, mire a ritmusgitáros csak szisszen egyet megvetően.

 - Akkor nagyon hiszékeny vagy… - nyögi ki John erőtlenül.

 - Igen, tényleg. Nagyon is naiv vagyok, mert én egyedül benned hiszek! – A mondat hóviharként siklik át mindkettőjük testén, mintha csak az ablakon befújó jeges szél volna. A kettő együtt pedig, a fagyhalál kósza, vonzó gondolatával áldja meg a pillanatot.

A ritmusgitáros átkarolja Pault, és szorosan magához öleli, miközben a vállával becsapja az ablakot.  A hidegnek vége.

 - Most már valóra vált a kívánságod, papom?

F.A.C.E 1

F. A. C. E.

 Fuck  Ashers  Coarsely  Equation

Hurt/Comfort * RPS * DT * Incest * NSFW * NC-17 * Zene

Meglepi! Eddig semmit nem mondtam erről a sorozatról, úgyhogy ez így a semmiből jöhetett, de nyugi, csak pár részecske lesz. Egy igen fura fikció az Asherekről, szóval nem is igazán a Beatlesre van kiéleződve, de azért remélem tetszeni fog! 

Kellemes olvasást!

Fanart Friday 2

FÉREG

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Angst, George Harrison, In the 60s, John Lennon, Maureen Cox, One-shot, Paul McCartney, PG-13, Ringo Starr, RPF, The Beatles

The Beatles - It's only Love

Nézz rám! Igen, nézd az arcomat! Látod? Figyelsz már? Kérlek! Csak nézz már ide az istenért! Nem, te egyszerűen kezelhetetlen vagy. Sosem hallod meg azt, amit mondok. Ennyire süket lenne a szíved?

 - Nem hinném, hogy ez fair lenne – suttogja magában George. Ő mindig csak susmog, ha éppen nem fontosról beszél. Pedig, én mindig igyekszem őt is hallani. Érdekeseket tud néha makogni, úgy magának. Azt hiszi, senki sem figyel rá.

 - Na, gyerünk! Csináljátok! – kiabálja John, teljesen elázva, mint aki egy hatalmas pohár sörben fürdött volna, pezsgőhabbal. Kár, hogy igazából csak teljesen részeg. Néha jobb lenne elképzelni, hogy aki valamiből sokat eszik, vagy iszik, azt csak fürdött egyet benne. Akár az érzelmekben. Én is úgy érzem, mintha egy hatalmas kádban ülnék, színültig csalódásban. Szinte már marja a bőrömet.

 - Kezdem azt gondolni, hogy te csak engem akarsz látni, miközben smárolok – kacsint Paul Johnra. Ezek ketten bizonyára nem csak szerző partnerek. Érződik a levegőben, de ők már egy óceánban pancsolnak évek óta. – Hé! Ringo, téged nem zavar? – kérdi azért meg tőled udvariasan. Én meg csak reszketek. Félek. Nézz már ide! Legalább emeld fel azt a rohadt fejedet, és lásd, hogy ez én vagyok! Én! Mégis mi foglalkoztat ennyire, hogy hagyod? Kérlek! Csak pillants ide! Elég egy percre is, hogy lásd! Nem.

Te bólintasz egyet, de még mindig csak lefelé bámulsz. Mit ronthattam el?

Paul lassan felém hajol, míg John meg mindenki minket bámul, csak te nem. Te a rohadt magas szárú cipődre nézel, míg ő engem csókol. Nem is érdekel, mit csinálsz. Azt nézel, amit akarsz. Ha egy egyszerű „nem” kimondására sem méltatsz, hát menj a francba. Igen! Vedd el inkább a rohadt cipődet feleségül, ne engem! Úgy is kislányok százai üvöltözik a neved. Csak van valaki, aki hozzád hasonlóan szereti a cipőidet.

 - Most boldog vagy? – szemez Paul Johnnal kacéran.  Kezdenek feltűnőek lenni, pedig szerintük nincs semmi közük egymáshoz. Még ez a két idióta is jobban vonzódik egymáshoz, mint mi.

Ezen gondolkodok egész este, míg te csak végig a hülye cipődet nézed. Bambulsz rá, mintha valami más lenne. Mégis, mit látsz benne? Mi olyan szép rajta? Talán álmodsz?

Meguntam ezt az egészet, inkább oda megyek hozzád. Melléd lépek, és magamra öltöm álarcomat. Mintha semmi sem zavarna. Ki is merné bántani, az édes, esetlen kis Ringót, aki annyira istentelenül aranyos.

 - Nem mehetnénk? – kérdezem lágy, hamis hangon. Te lassan elfordulsz, de persze rám se nézel. Rögtön felállsz, és lomhán a derekamba karolsz, mintha jelentene valamit, pedig cseppet sem. Halkan elköszönünk, de te még a fejedet sem fordítod felém. Ott sem vagyok. Egy szellembe karoltál. Hallod? Én nem vagyok itt, akkor miért fogsz? Miért nem engedsz végre el? A semmit miért marasztalod? Kérlek, válaszolj! Nem, te megint csak szomorú vagy. Nem akarod elárulni miért, hiába kérdezem. Nem tudlak felvidítani, eddig sosem sikerült. Lehervasztalak, mintha én lennék a tél hidege, te meg egy ártatlan tavaszi tulipán. Miért nem lehetünk mindketten virágok? Miért nem halhatunk meg együtt?

 - Fáradt vagy? – nyögöd ki végül. Csodálom, hogy megszólaltál, ilyenkor csak hallgatni szoktál.

 - Csak már elegem lett a hülye játékokból – felelem, de te nem is hallod mit mondok. Nem is érdekel. Nem szabadna reménykednem. Ez túl édes álom volna nekem, aki inkább csak eltorzítja ezeket a fantazmagóriákat. Talán hallgatnom kellene nekem is. Akkor talán jobban szeretnél. Bárcsak, tényleg igaz lehetne minden szavad.

 - Legalább jó volt? – Féreg. Gusztustalan egy rémség. Bemászik mindenhová, és a nyálkás, nedves testével nyomot hagy, amerre csak jár. Bebújik ide, oda. Ez csak a túlélése.

 - Mi?

 - Paul.

Direkt csinálod velem ezt. Fájdalmat akarsz okozni. Utálsz talán? Mégis, miért? Áruld már el! Annyi sebből vérzem már. Lyukas vagyok, akár a teniszütő hálója. Igen. Ide-oda rángatnak, és teljes erejükből egy labdát vágnak hozzám. Fáj.

 - Nem – válaszolom. Ezt várod tőlem. Bár, bármit mondhatnék neked, te úgysem hallanád meg.  Süket vagy. Annyi minden vette már el a hallásodat, hogy ezért nem is tudlak okolni. Én is elvettem belőle. Mindenki egy kicsit, és végül üres maradtál, mint én. Igen, ez a hibám. Én tényleg, felelős vagyok érte. Elrontottam, mint már olyan sok dolgot. Nem szabadott volna válaszolnom. Nem mintha reagálnál bármit, de akkor is lyukat üt rajtam a csend. Körbevesz, és bekebelez végül.

Nem nézel rám, most sem. Csak sétálunk egymás mellett, akár az élettelen robotok. A tél és a tavasz karon fogva lépkednek. Miért engem választottál? Talán ezzel is magadat kínzod? Vagy engem? Nem, mindkettőnket.

Bárcsak én lehetnék a tavaszod, és nem te az enyém. Te teszel engem gyönyörűvé, és nem én téged. Te vagy az én fényem, és én csak az árnyékod. Miért, nem lehetünk együtt? Melletted akarok állni, nem csak úgy tenni. Nem lehet, tudom. A tél nem válik tavasszá. Az hideg marad, merev, és vérfagyasztó. Minden évben kísért.

Mikor fogsz végre rám nézni? Éjjel? Holnap? Holnapután? Soha.

Hinni szeretnék végre valamiben. Olyanban, ami igazi, nem csak kitaláció. Hinni akarom, hogy ez csak egy rémálom. Mire felébredek, te átölelsz, és édes, mély hangoddal nyugtatsz. – Nyugi! Már felébredtél. Ez már a valóság. – De nem. A valóságban nem történnek ilyen dolgok, csak amit én nem látok, te nem hallasz. Igen, vak vagyok. Megvakította a fényed az én sötét szemeimet. Már nem látok semmit. Túl homályos.  

Bűntudatom van. Hallod ezt? Még nekem van. Egyszerűen egy féreg belém telepedet, és felfal, bekebelez. Eleszi előlem a szeretetedből keletkező táplálékot. Éhen fogok halni, érzem. A félelem férge mászkál, csúszik jobbra-balra bennem. Te ültetted oda. Te szabadítottad rám ezt a gusztustalan élősködőt. Miért? Ennyire utálsz engem? Ennyire megvetsz? Nem teheted ezt velem. Fáj, sajog mindenem. A féreg csúszása víz hangzik a gyomromban, ahogy zabál. Minden rezzenése jobban kínoz, mint bármi, amit eddig mondtál nekem. A fejem zsong a fájdalomra koncentrálva, mert már nem beszélsz hozzám. Már nem mondod el, miért. Nem tereled a figyelmemet. Kegyetlenül hagyod, hogy a szolgád elvegye minden erőmet. Nem is tudok ellenkezni. Nem téphetem ki azt a rohadt férget magamból. Azzal téged is eltűntetnélek. És tudod mit? Inkább szenvedek a félelem férgének kínjaitól, minthogy téged elveszítselek.

Nagy lépés - Nektek

Sziasztok drága, édes, egyetlen, szeretett olvasóim! Mondtam már, hogy mennyire imádlak titeket? Nem. A fontos dolgokat sosem mondjuk ki, naná. Na de, a lényeg, hogy most ez is meg volt, egy meglepi mégis hátra van.

Eddigi blogos életem során, még soha sem csináltam facebook csoportot, mert úgy gondoltam, hogy úgy sincs hozzá elég olvasóm. Ez a véleményem még mostanra sem változott meg teljesen, ennek ellenére itt az idő rá.

Ti is tudjátok, a Beatles fandomnak van a legjobb humora, és egyszerűen a bepisilés határáig lehet rajtuk, vagy velük kacagni. Tudom, nem vagytok sokan, de akik szeretitek a blogomat, vagy csak szeretnek egy jót röhögni néhány beatles komédián, most ha van kedvetek csatlakozzatok a csoporthoz! Rengeteg érdekesség, plusz információ, és az én ostoba hablatyolásom vár rátok.

Katt a képre!

Köszönöm, hogy még mindig velem vagytok, imádlak titeket! Vigyázzatok magatokra! 
♥

Flamingók az égen

Brian Epstein, In the 60s, John Lennon, NC-17, One-shot, Paul McCartney, Romkom, RPS, The Beatles, 

The Beatles - Yes it is

Talán csak túlontúl álmodozó volt, de az is lehet, hogy egészen őrült. Az ilyenek sosem veszik magukra mit mondunk rájuk. Akár a szemébe is mondhatnánk, hogy mekkora egy idióta, ő csak nevetne. Félszeg tekintetével pedig, képes elhomályosítani minden fogalmunkat, amiket eddig róla alapoztunk. Romba dönti a róla képzelt képet, amit egy úttal újjá fest. Minden ecsetvonásra koncentrál, miközben fél kézzel már a fabetétes, aranyfedésű keretet faragja. Igen, így irható le a legjobban, az, ahogy maga köré hálózza az ártatlan szíveket. Mi nem tudjuk, de ő már rég magáévá tette a számunkra legbecsesebb szervünket. Azzal nem csak élünk, érzünk. Azt a szabadságot veszi el tőlünk, hogy magunk döntsük el, kinek is adjuk ezt az izgő-mozgó izmot.

 - Hé! Brian! – dünnyögi Paul a kanapéról. – Nem kaphatok valami háziállatot? – kérdezi, miközben kinyújtózik.

 - Miért, John nem elég? – vágja rá a papírjait böngészve, az íróasztal mögül. Persze a ritmusgitárost hidegen hagyja a dolog, inkább várja Paul válaszát.

 - Jó, de ő csak ránk akaszkodott, én örökbe akarok fogadni! – mormolja, majd egy újságot az arcára terít.

 - Úgy tudtam nem zavar, amikor rád akaszkodom – szól közbe John vigyorogva. Erre a basszusgitáros csak sóhajt egyet.

 - Akkor csináld most is, mert szét unom a fejem. Még rohadt levelek se jöttek. Nem lehet semmit csinálni – panaszkodik édes hangon. Ettől persze mindenki elolvad.

 - Szerintem, ha bejössz velem egy szobába, ott sok mindent lehet csinálni – feleli a ritmusgitáros egy kacsintással, az egyik fotelre huppanva.

 - Miért nem mentek le ti is sétálni, mint Ringo és George? – vág közbe Brian, akinek mellesleg elege van belőle, hogy ezek ketten folyton a nyakán lógnak. Mindig. Pedig mindenki tudja, hogy nagyon is jól el vannak kettesben. Mégis kétségbeesetten próbálják megjátszani magukat. Ilyenkor Brian képes lenne mindkettejüket lecsapni. Féltékeny. – Egyébként meg, sicc ki a szobámból! Valakinek intéznie kell a dolgaitokat.

 - Akkor intézel nekem egy kislányt? – válaszolja John, mire Brian csak a morcos arcára vált, és hirtelen oda lép melléjük.

 - Ma be kell érned Paullal – mondja érces hangon, majd megragadja mindkét beatlet, és az erkély felé tolja őket.

 - Hé! Ez nem fair! Nekem miért kell beérnem Johnnal? – hadarja Paul, de ekkor az erkély ajtaja már bezárult. A világ „legjobb” menedzsere kizárta őket. Persze az erkély pont az ő szobájukba nyílik, de ezt azért mégis magukra vették.

 - Mikor fekszel már le vele? Már kezd az agyamra menni a féltékenysége… - folytatja Paul morcosan, miközben mindketten rágyújtanak egy-egy Marlboróra. A füstje egyenletesen táncol a gyengéden fújdogáló szél szárnyain. Gyönyörű.

 - Csak féltékeny. Te nem vagy az? – kérdi vigyorogva.

 - Még nincs miért – mondja halkan.

 - Akkor mi a francért kéred, hogy feküdjek le vele, ha nem akarod? – vágja rá John, míg egyre nagyobbakat szív a cigiből.

 - Miért, mit vársz? – neveti el magát Paul, majd hirtelen letérdel a ritmusgitáros előtt. – Ó! Ó, én egyetlen édes szerelmem! Kérlek, csak az enyém lehetsz! Ha másé leszel, én esküszöm, hogy meghalok! – szavalja vidáman, mire John lejt egy apró pukedlit, majd női hangon folytatja:

 - Drága hercegem! Hát hogyan is szerethetnék én mást, rajtad kívül? – kuncogja. Ettől persze Paul majd kiköhögi a belét a nevetéstől. Lassan feláll, és visszadől az erkély szélére.

Egy másik univerzumban, egy párhuzamos planétán ez akár meg is történhetne. Az édes herceg szerelmét bizonyítva megöli a gonosz sárkányt, majd karjaiba veszi a hercegnőt, és a fél királyságot. Szép is lenne… Persze itt, és most ez lehetetlennek tűnik, éppen ezért ennyire kacagtató. Mert mit is érne egy ember, nevetés nélkül? Ez egy olyan dolog, ami képes egy egész napot feldobni. Egy bugyuta disznóvicc, vagy egy hasonló szituáció is ugyanolyan hatással van, amíg tart. Aztán rájövünk, hogy a nevetés nélküli percek mennyire nyomasztóak, és megint keressük azt a percet. Azt, ahol már nem kapunk levegőt, a szemünk könnyezik, és a tej kifolyik az orrunkon.

 - Ringóék hová mentek? – mormolja Paul, miközben próbálja a haját igazítgatni. Erre John mellélép, és a cigivel a szájában kezelésbe veszi a basszusgitáros frizuráját.

 - Az állatkertbe, nem? – motyogja közben. – Bár, szerintem csak bementek egy olcsó hotelbe randizni – folytatja, mire Paul elvigyorodik.

 - Ugyan, ők ennél romantikusabbak. És egyébként sem szoktak… tudod – feleli a földre bámulva, míg az ujjaival játszadozik. John befejezi a mesterműt, és hirtelen meghajol. – Megtisztelt, művészúr! – vigyorog megint a basszusgitáros. – Szóval, elmegyünk?

 - Azt hittem romantikázni akarsz – tetteti az értetlen arcot, pedig pontosan tudja, hogy Paul nem erre gondolt.

 - Olyan egy idióta vagy – röhögi el magát, majd inkább csak elfordul, és a csikket ledobja az erkélyről. – Nem, ő sem tud repülni.

 - Mi? – kérdi John.

 - Csak meg akartam nézni, hogy vannak-e titkos szárnyai, de nincsenek – mondja kissé csalódott hangon, mire a ritmusgitáros a kezébe nyomja a sajátját.

 - Próbáld ki ezen!

Paul elmosolyodik, miközben elveszi a csikket, és a kezük pár pillanatig összeér. Borzongató érzés, amitől egyszerűen képtelen lehervadni a vigyora. Az ingerület egészen az ujja hegyétől a szívéig hatol, mint egy villámcsapás, úgy, ahogy Johnban is. Ő önzőn mindent megadna Paulnak, csak hogy lássa a mosolyát. Azt az édes mosolyt.

A basszusgitáros lassan felemeli a görbe kis csikket, és finoman a levegőbe ejti. Az sebesen zuhanni kezd, egy hatalmas kanyart leírva végül az utca másik sarkába esik le.

 - Túl szürke volt – jegyzi meg Paul halkan. Erre John felkapja a fejét, és kérdően néz rá. Ő csak mosolyogva magarázza. – A színes madarak, mint a papagájok, kolibrik, vagy flamingók biztosan könnyebben repülnek, mint a szürkék, vagy feketék. Nincs elég varázsuk ahhoz, hogy sokáig az égen maradjanak. A repüléshez varázs kell nem?  - mormolja, miközben John csak az arcát nézi elmélyülten. – Néha szeretném azt kívánni, hogy én is színes legyek, és tudjak repülni – piszkál bele a hajába, amivel tönkre is teszi a mesterművet, de az alkotó ezt cseppet sem bánja. Jobban tetszik neki a basszusgitáros szétálló haja.

 - Nem kell kívánnod. Már így is te vagy a föld legszínesebb flamingója – suttogja kéjesen.

 - Mondja ezt az én öntelt papagájom – bazsalyog Paul finoman.

 - LULU KEKSZET KÉR! LULU KEKSZET KÉR! – kezd el John visítozni, mire egyikőjük sem képes elfojtani a röhögést. Hangosan nevetnek, aminek a hangját éppen úgy táncoltatja a szél, mint a cigi füstjét. De ez több színt hordoz magában, még akkor is, ha láthatatlan.

 - Annyira hülye vagy – kuncogja Paul, mire John elégedetten előre dől, és nézi a basszusgitáros mosolyát. Sikerült megnevettetnie. Így máris szebb ez a nap.

 - Akkor mindketten tudunk repülni – suttogja, míg Paul is ledől mellé.

 - Együtt repülünk az égen – mormolja válaszul.

 - Akkor csináljuk most! – nyögi ki John, és közel hajol hozzá. Egy édes puszit nyom a nyakára, míg hirtelen mögé lép. Teljes testével neki feszül.

 - Elfelejtetted hol vagyunk? – nyöszörgi Paul elvörösödött arccal, amiért a ritmusgitáros keze rég bebújt az inge alá. A hasát cirógatja finoman, míg a nyakát csókolgatja, egészen a kulcscsontjáig. Az érintései túl gyorsak, a basszusgitáros képtelen ellenkezni. Mindig ez van… elgyengül, mihelyst John hozzá ér.

 - Csak a levegőben lehet repülni – nyugtatja, de ő hirtelen megfordul, kézen ragadja a ritmusgitárost, és behúzza a szobába.

 - Levegő mindenhol van! – jelenti ki magabiztosan, miközben már levegőért kapkod. Elvesztette minden önuralmát.

 - Tudod mit? – lép közelebb John lomha léptekkel, vizslatva Paul remegő ujjait. – Inkább én is flamingó akarok lenni. Együtt akarok szállni az égen, veled. Csak veled. Mi ketten, egészen valami másik világig, ahol minden olyan színes, mint te. És ott majd nem leszünk egyedül. Nem kell többé magányosnak lennünk, soha többé. Szerethetnénk egymást anélkül, hogy bárki közbeszólna. Ezért akarok én is flamingó lenni – mormolja kacéran, míg Paul körül lépked.

 - Te, te az lehetsz, ami csak akarsz – dadogja, miközben John már rég elkezdett vetkőzni. Már nincs is rajta se az inge, se az öltönye.

 - Azért van egy dolog… - lép egyszerre a basszusgitáros elé, és elkezdi kigombolni az ingjét. Lassan, hogy ezzel is kínozza. – Egy dolog, amit nagyon remélek – nyögi végre ki, hallgatva Paul zavaros levegő vételeit.

 - Mit? – vágja rá gyorsan, mire John csak kacéran elvigyorodik.

 - Hogy a flamingók sokat kefélnek – suttogja, mire Paul megint csak elröhögi magát. Ismét sikerült megnevettetnie. Neki ez felér egy repüléssel. Lehet, hogy… Talán jó helyen van az a szív.

Sex&Shout - Kivezető

Hát, kedves olvasók! Most döbbentem rá, hogy ha csak ezt az egy történetet vezettem volna a blogon, most be is zárhatnám. Ez egy részben elszomorít és lehervaszt, viszont szinkronban fel is dob. Végre befejeztem! Leírtam nektek az egészet, bár magamból kiindulva, ez nem lett elég. Ezért is, ebben a kis kivezetőben szeretnék megosztani veletek egy-két érdekességet.

Mivel az egész történet a megtörtént valóságra alapul, ezért is maradtam végig hű az eseményekhez. Sadenen, és Adelon kívül mindenki valós szereplő volt, ahogy a történések is. Astrid és Stu szerelmesek lettek, és végül el is jegyezték egymást, bár nem tartott sokáig, ugyanis a basszusgitáros nem sokkal később meg halt.

Klaus továbbra is jó kapcsolatot ápolt a srácokkal, és a Revolver album borítóját is ő tervezte. Egyébként nagyon ügyes kis fickó, istenien rajzol.

Mikor a fiúk találtak pár csizmát,
akkor hívták maguktól először
Astridot fotózni

Az események után George-ot kiutasították az országból a kiskorúságára hivatkozva, pont mikor már mehettek volna a Top Tenbe. Paul és Pete (Saden után) felgyújtottak egy óvszert a Bambi Kinoban, ezért egy éjszakát a börtönben töltöttek, így egyszerre mentek mind a hárman, erre pedig Stu és John is haza utaztak.

Persze nagy csalódás volt ez mindenkinek, ezért a fiúk nem is keresték egymást hetekig, úgy a valóságban, mint a történetben. 

Ezután még kétszer látogattak el Hamburgba, de már nem volt ugyanaz, főleg Johnnak nem, aki a legjobb barátját is elvesztette.

Eközben viszont, amikor Liverpoolban a Cavern klubban játszottak, megismerkedtek Brian Epsteinnel, aki haláláig a banda menedzsere lesz. Ő juttatja el őket George Martin kezeibe, aki pedig, a Beatles állandó producerévé válik. Az ő kérésére cserélik le Pete-et, helyette jött Ringo, akit akkor már ismertek is. Ekkor tájt vette el feleségül John Cynthiát, mert az teherbe esett.

Sex&Shout 8/8

Igen, elérkezett ez a nap is, a Sex and Shout befejezésének napja. Vége a történetnek, és vége annak az álomnak is, amit az írása közben éltem át. Azonban új nap, új hajnal, jön a következő. ☺

Köszönöm, hogy velem tartottatok!

WITH DEMONS OF PAIN
A fájdalom démonaival

Saden azon kapta magát, hogy a srác már a vállairól le is hámozta a ruhát. Ez így nem történhetett meg. Meg kellett állítania. Ez így csak zagyvaság. Mégis, mi a frász folyik itt?

”Jo-john!” – próbált volna valamit kinyögni, de a teste már régóta teljesen elgyengült. – ”John!” – próbálkozott újra, de ebből is csak valami apró dünnyögést lehetett hallani, a srác mégis észrevette. Nem válaszolt rá semmit, csak a lány nyakát kezdte csókolni.

A szőkeségnek hatalmas erőt kellett venni magán ahhoz, hogy kimondja a mondatot. Ez volt az egyetlen lehetőség rá, hogy megmeneküljön a gitáros forró szorításából. Egy halvány remény volt az alagút végén, ami csak gyengéden pislákolt.

”Én szűz vagyok.” – Ezelőtt még soha, senkinek nem mondta ezt. A liverpooli rögtön megtorpant, és lemerevedett, majd hirtelen elfordult a lánytól annyit mondva, hogy:

”Ahhj, elég szüzességet vettem már ugyanígy el, a tiédet nem így fogom.”

Bruno Koscmidernek volt egy Hamburgban elhíresült mondása, miszerint az, ami egy arany rolexhez fűződik. Még ötvenben, meglátott egy Gisell névre keresztelt órát, az egyik zálogház kirakatában, de nem volt elég pénze rá. Annyira megtetszett neki, hogy mindenkinek elmondta, ezért már az egész negyed azt mondogatta, hogy Bruno élhetetlen az ő Giselle nélkül. Aztán négy évre rá megvette, az addigi óráját is beszámítva, de Gisell nem járt. Ezért persze mindenki kiröhögte, de ő már csak lázadásból, azóta is hordja, már csak a híres mondat miatt is. ,,Amit nem kaphatsz meg, annyira kell, hogy már nem érdekel az, ami megvan.”