Siratóének az álarcosoknak 1/3

Siratóének az álarcosoknak

1/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Öhm, igen egy semmiből előbukkanó Keith ficet hoztam, és meg lehet nyugodni, előre elkészültem mind a három résszel, szóval most már csak feltöltögetem őket. Hemzseg az Elvis utalásoktól, én sem értem miért, de ez van. Remélem tetszeni fog nektek. És mivel mostanában nagyon hosszúak, amiket kirakok, meg akarom kérdezni tőletek, hogy melyik tetszik jobban: A rövid ficek, vagy a hosszúak? 

Kellemes olvasást!

1963, London

Az ember néha nem tulajdonít nagy jelentőséget a szavainak, a kívánságainak pedig, főleg nem. Olyan kérésekkel dobálózik, amik az istenek számára csupán játszadozást jelentenek. A kényes, pimasz angyalok éppen annyira ördögiek is, mint amennyire a jót szolgálják. Nem választanak oldalt, vagy harcolnak egyért. Fenn kell tartaniuk a látszatot, hogy a világunkban harmónia honol. Nem kivételezhetnek senkivel, aki könnyekben fulladokolva reményért könyörögnek hozzájuk. Nincs Isten, és nincsenek angyalok sem. Ezzel csak a nyomorult, elesett, képtelen emberek nyugtatják magukat. Arra gondolnak, egyszer rossz, máskor jó az, amit az arcukba vágnak. Kegyes illúzió, de az életünkben nem egyenlítődhet ki a jó és a rossz dolgok sora. Csak élünk. A vihar a szemünkbe vág, és a szél a bőrt is lesodorja rólunk. Elvesz mindent, amit valaha a magunkénak tudtunk, és megfoszt az összes vágyunktól, amit valaha az ajtófélfának dőlve kértünk.

 - Bárcsak. Bárcsak lenne ott valaki! ­– suttogtam áhítozva, mintha csak az életem múlt volna rajta. A könnyek kicsordultak a szememből, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez az este esetleg más lesz. Talán történik valami, ami megváltoztatja az eddigi sivár sivatagot, amit az életemnek neveztem.

Még csak ismerkedtem a szerelem legapróbb gondolatával, de már tudtam, hogy minél jobban próbálkozom, annál nagyobbat fogok bukni. Ezért végül feladtam. – Úgysem fog semmi történni – törődtem bele.

Lassan kisétáltam, magamra húztam a legbőbb pulóveremet, és meg sem próbáltam jól mutatni. Kócos hajjal és csupasz arccal indultam az ajtó felé, olyan vastag ruharéteggel, akár egy töltött hurka. Az úton már várt rám az autó, benne a legjobb barátnőmmel, és anyjával.

Victoria mindig is egy csendes, kedves lányka volt, így is ismertem meg. Rövid, feketés haja volt, és szép, zöldes szemei. Nála vékonyabb lány nem is élt a földön. Nagyon kedveltem, amiért vicces volt, és őszinte. Legalábbis akkor még ebben a hitben ringattam magam. Viszont emberek előtt képtelen volt megszólalni. Ha mégis megtette, csak engem utánozott, vagy valamelyik osztálytársunkat. Határozatlan volt, de annál is inkább befolyásolható. Ez annyira nem zavart, hiszen én voltam a domináns tag kettőnk közül. Próbáltam tanácsokat adni neki, néha sikerrel, néha anélkül. Ő mégis felnézett rám. Úgy kezelt, mint valamiféle kézzel foghatatlan tökéletességet.

Én sosem tudtam volna meghatározni magam, vagy a helyem. Percről percre változtam. Néha én voltam a legvidámabb, máskor már a közelségem is elszomorított mindenkit.

Szép voltam. Hosszú, világosbarna haj, sötét, nagy szemek, kerek arc, és hegyke ajkak. Az emberek szerettek rám nézni. Ameddig nem ismertettem meg magam, azt hitték mintapéldány vagyok. Csinos és okos. Szorgalmas diák, kedves lélek. Ezekhez semmi közöm nem volt, és most se. Soha nem leszek az a bálvány, aminek az ismeretlenek egy pillantás után beállítanak.

Azon az estén különösen levert voltam. Semmikedvem nem volt bárhová menni, és tudtam a fohászkodásaimra sem fogok semmiféle választ kapni. Mégis, kénytelen voltam elkísérni Victoriát, egy szerelme házibulijára.

Ahogy megérkeztünk, Tori hozzá méltóan remegni kezdett. Még csak be sem mert csöngetni. Nekem mit sem számítva nem volt nagy kihívás lenyomni a kapcsolót. Kijött hát a fiú, akiért Victoriám szíve oly hevesen dobogott, Thomas. Szőke, egyenes haja volt, és a személyisége nem is állt túl sokból, a matematikus agyán kívül. Mégsem tudtam nem kedvelni egyszerű nyájasságát.

Beinvitált minket a szülei házába, ahol az előszobában elkezdtük levetni magunkról a kabátokat, miközben az összes vendég oda szállingózott. Nem bírták levenni rólunk a szemeiket. Úgy néztek ránk, mintha más országból jöttünk volna, hiszen egyikünket sem ismerték. Mi voltunk számukra a kirakati friss áru, ami külföldről érkezett.

Mikor beljebb léptünk, szinte körbe vettek minket. Megpróbáltak bemutatkozni. Azt hiszem, akkor pillantottam meg őt először.

Keith alacsony volt, és a bőre valamivel sötétebb az átlagosnál. A barna haja rövidre volt nyírva, alig a homloka feléig sem ért. Mosolygott, mintha csak ő lenne a mindenség közepe, és már akkor eldöntöttem, hogy nála idegesítőbb lénnyel még nem találkoztam.

Az egész este alatt vigyorgott, vicceket mesélt, és mindenkit mozgásban tartott. Kínálgatott minket mindenféle itallal, és olyan közvetlenül beszélt hozzám, mintha az oldalamból nőtt volna ki. Én persze elővettem a belső lényem, és tonnányi szarkazmussal utasítottam vissza minden pohár vodkanarancsot. Sajnos titkolt valahol némi intelligenciát, aminek birtokában rögtön rájött, hogy még csak rá sem akarok nézni senkire, ezért inkább békén hagyott. Mondanom sem kell, hogy Victoria torkán minden pohár ital lecsorgott.

Képtelen voltam visszafogni a megvetésemet. Nem csak őt, de az egész társaságot a pokolba kívántam. Egyszerűen elkeserített az, hogy mennyire felelőtlenül játszák a felnőttet, mikor még csak nőhöz se nyúlhatnak. Szántam minden egyes szavukat, és mozdulatukat. Kezdtem arra az elhatározásra jutni, hogy soha többé nem megyek el sehová, senkivel. Belebújok a nemrég siratott magányomba, és ki nem mozdulok belőle.

 - Szóval van egy zenekarotok? – kérdezte Victoria a fiúk gyűrűjétől csodálattal.

 - Aha, feldolgozásokat játszunk. Egész jó – hadarta piros arccal az egyik srác. Felkaptam a fejem, hiszen akkoriban nem is volt más támaszom, mint a zene. Nem számítottam rá, hogy ők is szerethetik azt, amit én.

 - És milyen zenét játszotok? – vágtam közbe, mire mindenki meglepődve nézte, hogy tudok normálisan beszélni.

 - Rock and Rollt természetesen! – vágta rá Keith lelkesen, és idiótán vigyorgott.

 - Mint Elvis meg Cliff Richard? – folytattam, majd a szemébe néztem. Ő bólogatott. Kicsit megbántam, hogy annyira utálatos voltam vele. Elvégre nem ártott nekem. – Te csak dobos lehetsz – jegyeztem meg, mire nevetni kezdett.

 - Eltaláltad – mosolygott. Hirtelen az eddig bosszantó mosoly szívet melengetővé vált. Valamilyen furcsa varázs borított el, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Már én is zavarba ejtőnek éreztem, míg ő egyenesen elfordult tőlem. Képtelen voltam felfogni, hogy mi történik velem. Egy megmagyarázhatatlan vonzótást éreztem iránta, így egyre kínzóbbá vált, hogy Keith Thomas szeme láttára karolja át, majd itatja le Victoriát. Egyenesen féltékeny lettem. Sőt, dühös. A testemet átjárta a tömény harag, és eldöntöttem, hogy soha többé nem állok szóba Keith-el. Még csak rá se nézek. El kell felejtenem azt a fura érzést, ami a szívem örül köröz.

Kirohantam a mosdóba, ahol végül érzelmek vihara rohant át rajtam, és újra sírni kezdtem. Átkoztam mindenkit, akihez valaha hozzászóltam. Képtelen voltam elviselni, hogy az egyetlen srác, aki iránt érzek valamit, az egyszerűen undorodik tőlem. Láttam a nézésén. Éreztem a szavain. Hiába erőltetett magára mosolyt, ha nekem szánta, abban csak szánalom volt. És én megérdemeltem. Álszent követet próbáltam játszani az egerek között, és ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy én sem vagyok más csupán, mint egy törött lábú, haldokló patkány a csatorna sötét sarkában.

Az este ezután hamar véget ért, és hiába próbáltam magam a többi tudatlan bókjaival beborítani, minden egyes pillanat kést döfött belém, amikor Keith-et bárki mással láttam.

Nem voltam más, mint egy gyenge, picsogó tinédzser. Képtelenséggé vált elviselni a saját jelenlétemet. Minél hamarabb haza akartam jutni, és vissza akartam kapni a kopár sivatagomat, ahol a fejem fölött nem dörgött haragosan a bűntudat ege.

Rájöttem, hogy én, és Keith ugyanolyanok vagyunk. Vidámságot festünk sikoltó arcunkra, és amikor az leolvad rólunk, nem tudunk tükörbe nézni. Ezért bántott annyira, hogy ő díszruhában, én csupaszon jelentem meg. Pedig érzetem, hogy belül ő is éppen olyan gyarló, akár csak én.

Végül későn értem haza. Ő hamarabb. Nem köszöntünk el egymástól, és ő csak Victoria nevét jegyezte, én meg csak a miatta ejtett könnyeimet számlálhattam.

Victoriának sokáig nem mondtam el semmit. Ő meg csak bőgött nekem, amiért Thomas nem szeretett belé. Ez érdekes módon csak őt lepte meg. Mi többiek, látva, hogy hány sráccal váltott heves ölelést Thomason kívül, nem számítottunk eljegyzésre.

Victoria hetekig szomorú volt, és nem is igazán beszélt, ameddig Thomas el nem hívta szilveszterezni, velem együtt. Akkor kinyílt a szíve, és másról sem tudott csacsogni. Akkor aztán kicsúszott a számon, hogy Keith nagyon tetszett, és féltékeny voltam. Tori kinevetett, és annyit mondott, még van esélyem. Ez a kósza, hamis remény mégis képes volt fényt gyújtani bennem. Talán van még esélyem? Talán, ha én is magamra öltöm a díszruhámat nem dobja el magától a szelíd közeledésem?

Vártam az új évet. Mást sem akartam, mint végre megpillantani Keith idióta vigyorát. Az idő lassan, de tova szállt, és én újra készülődtem. Most nem voltam hanyag. Felvettem legszebb ruháimat, kifésültem hajamat, és felhúztam magamra a vidámság szépséges álarcát.

Odaérve viszont ugyanaz a társaság fogadott, és én újra csak szánni tudtam őket. Hiába próbáltam, képtelen voltam rájuk emberként tekinteni. Szerencsémre most Victoria nem hagyott egyedül, és ő is képes volt meglátni azt az egérsereget, ami egymásról harapdálta le a húst, hogy némi vízhez jusson.

Persze Keith még mindig kivétel volt. Mindenkivel kedvesen beszélt, és villogtatta idióta vigyorát. Aztán kiabálni kezdett.

 - FELHÍVOM A SZERELMEM, ÉS MEGMONDOM NEKI, HOGY SZERETEM! – ordította, és a lábaim összerogytak. A testem nem bírta elfogadni a hallott szavakat, mégis… A szívem furcsa aranyfényben ragyogott. Boldog voltam. A szememből örömkönnyek potyogtak, és én mosolyogtam. Mikor Keith visszatért az örömhírrel, én tapsoltam a leghangosabban a távolból.

Átjárt a vidámság, hiszen őt is. Úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt, akit igazán szeretek. Azt, akit feltétel nélkül szerethetek.

Pár nappal később, mikor ezt megosztottam Victoriával, értetlenül nézett rám. Nem tudta felfogni, hogy mi is az az érzelem, ami rám talált. Számára oly idegen volt a gondolat, hogy csak annyit tudtam mondani: Annyit akarok, hogy ő boldog legyen! Hiába magyaráztam, szavaim süket fülekre leltek.

Még sosem éreztem olyan szabadságot azelőtt. Minden virág kivirult, az ég kéken csillogott, és a sivatagom megtelt élettel. Gondolatokkal és reményekkel, amik csakis róla szóltak.

Újra eljátszottam azt a pár sort, amit vele beszéltem legutóbb, majd megint. Pár pillanatig a vidámsággal festett álarcom hozzám nőtt.

Ezután egy februári bálon láttam legközelebb úgy, ahogy még soha. Őszintén. Nem viselt semmit. Eltűnt arcáról az az idióta mosoly, és ahogy odaléptem hozzá, a szemei megvetéssel sütöttek rám.

 - Bocsi, de most megyek – szakított félbe bármi terelés nélkül. Minden szavam után lehajtva fejét. Gyáva volt. Nem volt képes kimondani, hogy nem tetszem neki, vagy mást szeret. Meggyűlöltem. Csak játszotta eddig a kedves fickót, de képtelen volt észre venni a tiszta szeretetet. Nem gondolt arra, hogy hátsó szándék nélkül beszélek hozzá. Nem akarom elvenni mástól. Nem kérek tőle hazug, jelentéktelen csókokat, még a mosolyára sem vágyok, csak a boldogságára. De azon a napon fel kellet fognom, hogy azt a jelenlétem csak akadályozhatja.

Nem is emlékszem másra, csak a hátára, ahogy elsétál. Meg arra, hogy hány hónapon át sírtam utána. A csalódás, amit okozott beleégett a szívembe, és elveszítettem mindent. Lassan elhullott minden tulajdonságom, ami azelőtt megvolt. A szomorúság, átjárt, és többé nem tudtam mosolyogni. Egyáltalán.

Magamat mindenféle bajba kevertem, és álmaimban az ő nevéért kiáltottam. Hiába váltotta be a kívánságomat valaki, csak egy űrt hagyott a szívemben.

A szerelem, ami azelőtt oly hevesen lobogott bennem gyorsan, egy pillanat alatt aludt ki örökre. Bármit megtettem volna érte, és ő könnyedén hátat fordított nekem. A létezésemről sem akart tudomást venni. Fájt. Egyszerűen minden percemet betöltötte a gyász. Nem őt sirattam, hanem magamat. Azt az énemet, amit elvett tőlem. A vidámságom, amit eddig olyan beleéléssel tudtam játszani, most eltűnt egy gödör mélyére, és már csak a füstöt láttam belőle, majd a hamut, amit a szél szemembe fújt.

Megölt. Meggyilkolta az életemet, és elvett tőlem mindent, amit csak jogában állt. Senki nem vonta felelősségre, még én sem. Hiszen nem tett semmit, nem igaz? Ez nem bűn. Egy áldásos könyv sem jegyzi le.

Mindezek után is szerettem. Még így is, hogy megfosztott önmagamtól, és elrabolta díszes maszkomat, amivel az emberek elől bujdokoltam.

Jött a nyár, és én egy szót sem hallottam felőle. Csak gyűjtöttem a bárdokat, amiket az eddig barátnak hittek a hátamba döftek. Szenvedtem a céltalan gyötrődés folyami árában, és már nem láttam. A szememre egy koromfekete hályog nőtt, ami eltakart előlem mindent, ami mosolyra bírhatott volna. Többé nem tudtam titkolni az igazi arcomat. Az idegenek rögtön megpillantották a keserű énemet, ami egy kőfalat húzott körém.

Victoriával többé nem beszéltünk.

És én elvesztettem minden kapcsolatomat a világgal. Egyedül a nyár meleg napsugarai tartottak életben. Ahogy teltek a fényes, békés napok, lassan beletörődtem abba, hogy ez vagyok én. Egy megtört, semmirekellő, céltalan lány. Semmivel sem több. Nem számítok senkinek, és a hiányom se rázná meg a világot, mégis. A felismerés végett el tudtam helyezni magam az árban. Nyugodt voltam. A gyötrő kín a vállamon ült, és egészen jó barátok lettünk.

A nyár nem csupán ezzel a csendességgel szolgált. A hónapok alatt a változás a lelkemben magával másféle átalakulást is hozott. Lefogytam, és még jobban megszépültem. Az orrom kissé összement, az ajkaim és megnőttek, a szememmel együtt. A hajamat a nap kiszívta, így kiszőkült, ami kifejezetten jól állt. Tisztának éreztem magam, és újra kaptam levegőt.

Az idő tovább sodort mindent. Egyedül voltam.

Már nem használom azt a szót, hogy Bárcsak.

Már nincs maszkom, se reményem.

Egyedül az életem.