Siratóének az álarcosoknak 2/3

Siratóének az álarcosoknak

2/3

The Who * Keith Moon FF * RPF * Hurt/Comfort * R * Zene

Sziasztok! Ahogyan azt ígértem, ma már hoztam is a második részt, és holnap a harmadik is felkerül. Sajnos ez a középső a legrövidebb, de na aggódjatok, az utolsó mindenképpen kárpótol majd titeket! 

Kellemes olvasást!

1964, London

 - Ismered azt az Edith Paif számot? – kérdezem Lisát reménykedve, de ő csak rázza a fejét.

 - Nem igazán hallgatok olyan régi zenét. Olyan fásult, érted. Jobban szeretem Elvist, de persze a Beatles a legjobb. Istenem, láttad már Pault? Annyira helyes! – magyarázza, és én elnézem neki.

 - Igen, én is szeretem őket, de inkább csak az első albumjukat szoktam hallgatni. A többi valamiért már nem tetszik annyira. Inkább a BBC-s felvétel.

 - Hogy mi? – néz rám tudatlan szemével. Én inkább csak vállat vonok. Nem is érdekes. Senkit sem a zene érdekel, hanem Paul csinos pofija.

Lisa egyébként egy jelentéktelen osztálytársam, akivel néha együtt járok ebédelni. Egymásra vagyunk utalva, ezért kénytelenek vagyunk egy látszólagosan jó kapcsolatot fenntartani. Néha beszélünk erről-arról, de a végén mindig ugyanarra lyukadunk ki. Erre az ostoba kérdésre: „Hogy mi?”

Most is csak nyugodtan sétálunk az úton, és a szeptemberi szél a szoknyánkat lengeti. A kellemes idő szerencsére még nem hagyott el. Megállunk a zebra előtt. A lámpa vörösen villog.

 - Semmi, semmi – dadogom, és megint gyönyörködhetek Lisa szánakozó pillantásain. Már egészen hozzájuk szoktam.

 - Nekem csak pár lemez van ám meg – pontosít a legnagyobb rajongó. Mire én csak rázom a fejem, mire hirtelen elakad a lélegzetem. – Vagyis nem is tudom pontosan hány van nekik – éktelenkedik továbbra is Lisa hangja, amire jelenleg kicsit sem tudok koncentrálni. Keith az, aki pár méterről, a barátai körül engem néz. Én gyorsan visszanézek Lisára, mintha észre se vettem volna.

 - Valahol biztos van róla lista, nem? – hablatyolok valamit, de másra sem tudok gondolni, minthogy Keith hatalmas bociszemei most is engem fürkésznek. Képtelen vagyok visszatartani kíváncsiságomat, és még egyszer visszanézek rá. A lámpa abban a pillanatban zöldre vált, és én már csak két félénk lépést látok, ahogy felém indul, de Lisa karon ragad, húz magával. Átsétálunk, de nekem nincs bátorságom újra megfordulni. Becsukom a szememet, és nem is látok mást, mint a hívogató tekintetét, ami megszólít.

Kezdek elgondolkodni rajta, hogy vajon tudja-e miken mentem keresztül miatta. Ha tudná, talán érezne bűntudatot? Még ha nem is kellene neki.

Újra eszembe jut minden, ami eddig történt. A sok érzelem, bánat. Az elveszített balettcipők.

Annyi feledésben töltött hónap után, a napjaimba ismét befészkeli magát Keith gondolata. A lánc, ami hozzá köt, és neki még csak sejtése sincs róla. Hiába próbálnék elfutni, a lánc leszakítaná a karom, lábam, szívem. Mégis, ehhez a megszállott ragaszkodáshoz társul a tény, hogy ő sosem fog szeretni engem. Sehogy. Arról pedig, még álmodnom sem szabadna, hogy valaha hasonló érzelmeket fűz majd hozzám, mint ami engem annyi héten át megőrjített. Azt érzem, hogy folyamatosan körbe forgok, és nem tudok megállni. Hiába próbálnék szabadulni ezektől a fejemben kavargó átkozott mondatoktól, egyszerűen örökre bennem él az emléke az átkönnyezett ingeknek, és kukába dobott zsebkendő halomnak.

Talán én vagyok ennyire érzéken? Vagy, túl sokra vágyom? Ma már csak annyit kívánok, hogy semmi közöm ne legyen hozzá. Se a sóhajait, se nevetését ne halljam. Tudom, hogy mindkettő csak a nyakamat szegné.

Sok héten át nem látom, aztán álmodok. Róla. Az álmomban megint összecsődül az egérsereg, és mi ketten uralkodunk felettük. Ők szüntelen isszák szavainkat, mire ő magához vesz egyet. Pedig tudja, hogy mennyre szeretem, de az orrom előtt csókolja. Én kirohanok. Sírok. Utánam jön, és mosolyogva annyit nyög ki: „Na, mi a helyzet?” Újra előtör belőlem a fékezhetetlen szarkazmusom, amivel így felelek: „Semmi, édes. És veled?” – vetem rá álszent, csontig hatoló mosolyomat, és ő leszegezett fejjel, sértődötten lép odébb. Az álomnak vége. Semmi sem változott.

1964, Tring

A téliszünetre elutaztam Tringbe, a mamámhoz. Ez egy békés, aprócska kis falu, nem is olyan messze Londontól. Szeretek itt lenni. A nagymamám egy sima, átlagos öreg néni. Nem tesz mást napokon át, csak etet, itat, és mesél. Egy hét semmittevés után azonban felajánlott egy kis munkát. Az egyik szomszédjából éppen kiköltöztek, és fiatalokat kerestek, akik aprópénzért segítenek kipakolni. Én sosem voltam szorgalmas típus, de tennivaló hiányában beleegyeztem.

Mikor a pár lépésnyire lévő ház kapujába érek, mégis elfog a félelem. Lassan besétálok, és az idős hölgy miután megpuszilgatott, és elmondta milyen nagyra nőttem, feligazít a padlásra. A lépcső halk, de ezernyi porszem száll fel minden léptem után. Egyre egyértelműbbé válik számomra milyen régi ez az épület. Mégis, egy meghitt légkör járja át. Érzem, hogy egy boldog család élt itt valaha.

Ahogy felérek, halk suttogás üti meg fülem.

 - Hogy micsoda? Nem egészen értem? – hallom az ismerős mondatot, egy fiatal kislány szájából.

 - The High Numbers. Ez a neve – szólal meg ő. Itt. A világ végéig is futhatok, Keith megtalál. Valahogy mégsem rettenek meg. Tudom, hogy a világ megint csak szeszélyes játékot játszik velem. Már nem félek. Hagyom, hogy az érzelmek, és a fákról lehulló falevelek tovább repüljenek. Nincs bennem az ösztönös ragaszkodás semmihez. Elveszett, bolyongó vándor vagyok céltalan vágyódások tengerén. Nem tartok semmitől.

Fellépek, és megpillantom Keith lenőtt haját és új, vitézi magasságát. Úgy tűnik férfi lett belőle, ahogy én is nővé cseperedtem. Már nem vagyunk kisgyerekek.

Ő ugyanazzal a megszállott pillantással mered rám, és végignéz testemen, amiben élet már alig van. A haldokló sikoly szól szememből, és számon csak halk, értéktelen szavak jönnek. Megváltoztam. Pont miatta vesztettem el azt a határozottságot, amivel most őt okolni tudnám. Már nem hibáztatok senkit, csakis magamat.

A legrosszabb úgy tűrni az élet csapásait, hogy tudom, megérdemlem az összeset.

 - Tabitha!  - szólít meg Keith mosolyogva, mégis csodálattal. Én egy álszent mosollyal válaszolok, majd az oldalán álló kislányhoz lépek.

 - Szia Mary! Hát te aztán nőssz, mint a gomba! – simogatom meg kobakját kedvesen, és ő szorosan átöleli a derekamat. Sokat játszottam vele régen, mikor még csak óvodás volt. Bármennyire nyúzott meg a felnőtté válás sziklás hegyoldala, a gyerekeket sosem szűntem meg szeretni. Varázslatos az az ártatlanság és őszinte szeretet, ami körbe veszi őket. Kicsit a naiv, és hiszékeny énemre emlékeztetnek, amit már régen eldobtam magamtól.

 - Tabby, úgy örülök, hogy te is átjöttél. Kár, hogy már nincs sok pakolni való – szomorodik el, és én kinevetem.

 - Menj csak le játszani, a többit mi elintézzük, jó? – hadarom, és ő bólogatva lefut. Még csak a lába elé sem néz miközben magamra hagy vele. Sóhajtanom kell.

Ránézek, és ő az idióta vigyorával néz rám. Fogalmam sincs, hogy mennyire emlékszik belőlem. Talán a kínos, álszent beszélgetéseinkre, amikben semmi konkrét nem is volt? Vagy utólag valaki elmondta neki, hogy mennyire szerettem, és most barátnő nélkül kiváltaná a jegyet? Akármelyik is, én nem akarom tudni. Mégis az a törhetetlen lánc, ami akkor régen hozzá kötött még nem kopott el. Még mindig szeretem őt.

 - Szia! – motyogom halkan, és erőt véve magamon megpróbálok rámosolyogni.

 - Hogy kerülsz ide? – kérdi vidáman, és a karját a csípőjére teszi. – Ezer éve nem láttalak. Nagyon megváltoztál - mondja édes hangján, aminek mindent megtettem volna.

 - A nagymamámnál töltöm a szünetet. Ott lakik szemben – mutatok ki az aprócska ablakon, és észreveszem, hogy remeg az ujjam. Persze neki még csak szemet sem szúr. Rázza a fejét, és folyamatosan bámul rám, mintha még sosem látott volna. – És te?

 - Ó, Mary az unokahúgom. Most, hogy költöznek, az egész família segít nekik Londonba jönni – magyarázza.

 - Ez kedves – mormolom. – Én csak a pénzért csinálom – vágom rá, és ő nevetni kezd, majd egyszerre elhallgat.

 - Várj, te ezért pénzt kapsz? – nyílik ki szép, kerek barna szeme. Elvigyorodom.

Bármennyire is kellene, nem érzem magam kínosan. Mintha csak magammal beszélgetnék, nem vele. Rá kell jönnöm, hogy eddig pont olyan bálványnak állítottam be, mint aminek mások engem. Elszégyellem magam.

 - Egyébként mit csináljak pontosan? – szólok közbe, mire hevesen megfordul, és a polcokra mutat, amiken befőttesüvegek sorakoznak.

 - Ezeket kell papírdobozokba rakni, úgy, hogy közéjük némi újságpapírt tömsz. Hm, ennyi szerintem – mondja elevenen, és én a polchoz lépek.

 - Majd kiabálj, ha kész pár doboz, és akkor leviszem őket, de most átmegyek a szomszédba újságpapírt kunyerálni – dadogja, és nevetnem kell. – Tudod, nagyon szép a mosolyod – súgja halkan, majd már le is sétál. Most mégsem annyira visszataszító látni a hátát. Teljesen biztos lehetek benne, hogy el akar csábítani. Azok után? Ez fáj.

Inkább megrázom magam, és elmélkedés helyett a polcról kezdek pakolni. Minden csupa por, és alig kapok levegőt. Remélem, hogy sokat fizetnek a szép kis mosolyomért.

A dohos kis padlás bűzlik a falon tenyésző penésztől, és a koszos üvegek ragadnak is valamitől, mégsem akarok elrohanni. Valamiért békésen érzem magam. Újra előtört volna a szívemből az a szeretet, amit Keith iránt érzek? Valószínű. Nem tudnék neki rosszat kívánni, csak jót, és boldogsággal tölt el látni az utóbbit. Úgy érzem, hogy kicsit kezdek kinyílni, akár egy liliom a napfényben. Erre lett volna szükségem? Csak látni, hogy ennyi idő után, ő semmit sem változott?

Ahogy egy butácska dalt dúdolgatva pakolom az üvegeket, és nyomkodom a papírokat, lentről hangokat hallok. Keith hangosan beszélget az idős hölggyel.

 - Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. Milyen kicsi a világ.

 - De ez más, olyan furcsa érzésem van, mintha már régóta ismerném, vagy ilyesmi. De belülről, érted?

 - Ha ennyire tetszik, hát mond meg neki! Mondjuk nem csodálom, ez a kislány még modell is lehetne. Már kicsiként is nagyon szép volt, de most? Kivirágzott – kezd el kuncogni az asszony.

 - Mamus, hagy a kertész poénokat.

Nem tudom visszatartani a mosolyt, ami az arcomra férkőzik. Nyugodt vagyok. Nem kergetem magam hamis reményekbe, de mégis bizakodva gondolok a jövőre. Szinte biztos vagyok benne, hogy ma este boldogan fogok elaludni, bármi történik. A lánc, ami Keithez köt egyre gyengébb, és minél több szavát hallom, annál kevésbé fojtogat.

A munka lassan, de mégis halad a kezeim között. Közben még mindig halkan dúdolgatok, egy kósza Elvis számot. Szerettem a királyt. Ő volt az egyik oltalmazóm, akiről azt képzeltem megvédhet.

 - Blue moon, You saw me standing alone / Kék hold, te láttál magányosan álldogálni – hallatom a lassú, kissé sikamlós dallamot, ami elrepít valahová máshová. Talán pont a kék hold ölelő karjaiba, ahogy ezeket a sorokat dúdoljuk együtt. - Without a dream in my heart, without a love of my own / A szívemben álom nélkül, az önmagam szeretete nélkül – talán túl hangos voltam, de hirtelen minden elcsendesedik. Keith lépteit hallom felfelé, és érzem, hogy közeledik. Ahogy a padlásra ér, én hirtelen felállok, és a kezembe fogva egy dobozt, az övébe nyomom, azt énekelve: Blue moon, you knew just what I was there for / Kék hold, te tudtad miért voltam ott.

Ő csak mosolyog és szó nélkül, némán indul lefelé. Ez mégis éppen eleget árult el róla. Nem tudom visszafogni magam, és tovább titkolózni magam elől. Én még mindig ugyanúgy szeretem, mintha mi sem történt volna. Hiába nőttem fel közben, az érzelmeim cseppet sem változtak. Nem kell semmiféle lánc ahhoz, hogy ezt tudjam. Egy bolond vagyok. Ok nélkül töltöm meg a szívem egy olyan ember képeivel, aki egész eddig átnézett rajtam.

Utálnom kellene valami olyanért, amit el sem követett, csupán tükröt mutatott felém. Felfedte igazi valómat, azt a csupasz, gusztustalan testet, amit a pillangó alakú álarcom oly csodálatossá tett.

Az idő gyorsan tova száll, és én végzek az összes üveggel. Lemegyek, elköszönöm Marytől és az idő hölgytől, aztán indulok haza. A lelkem tiszta. Nem érzem, hogy más is fojtogatna, mint A Keith iránt érzett szelíd szerelem. Úgy hiszem nincs más dolgom a világban, csak őt szeretni, bármilyen viszonzás nélkül. Én élem az életem, ő az övét, és közben kettőnk között él valami, egy varázs, aminek vámja az én szenvedésem.

 - You heard me saying a prayer for, someone I really could care for / Hallottad, ahogy egy imát mondok valakinek, akivel igazán tudtam törődni – dúdolom hazafelé, és a szívemben tátongó űr megtelik valamivel, ami már nem okoz annyi kínt. Újra szabadnak érzem magam.