3/3
The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene
Sziasztok! Ma megérkezett a Michelle befejező része, szóval aki arra várt, hogy ne kelljen várni, már olvashatja is. A vége nálam teljes sírás veszély. Bár nem is tudom mennyit jelent, ha egy író sír az írása közben. Mindegy. Hamarosan elkészülnek a új borítóképek, mert csak nem lehet egyfajta pls.
Michelle kimérten az asztal szélére csúsztatta az üres csészét, és felállt. Paul meg sem moccant. Csak ült ott széttárt végtagokkal, mint egy igazi isten a trónján. Abban a perben annak is érezte magát.
A lány már a kabátjáért nyúlt volna, mikor azonban, a beatle dölyfösen
megszólalt.
- Ne vedd fel a kabátodat! –
emelte fel a hangját, mire Mich ijedten nézett vissza rá. – Ebben a házban csak
akkor kerülhet fel egy kabát a hölgyre, ha az úriember ráadja – folytatta egy
öntelt mosollyal.
- Akkor nem veszem fel! – vágta
rá gyorsan, majd sebesen kibújt a lyuktól tátongó ablakon, otthagyva a kabátot.
Sietve indult meg az ajtó felé, a kő nélkül. Már nem érdekelte az a hülye
tégla. Menjenek az ostoba angol lányok a fenébe, a pökhendi istenükkel együtt.
A fejében száz meg száz ilyen és ehhez hasonló gondolat cikázott. Ő nem is
félős! Bement abba a házba!
Egyszerre azonban, egy hatalmas kutya ugrott elő ugatva, majd rávetette
magát. A szőrös eb teljesen elfedte, így mozdulni sem bírt.
- Hé! Szállj le rólam! –
motyogta, de alig bírt bármit is mondani, hiszen a kutya az arcát kezdte
nyaldosni.
- Ő itt Martha – hallotta
hirtelen Paul hangját, aki ott állt mellettük. – Sajna nem tudlak neki
bemutatni, mert nem tudom a neved.
- Kérem, szedje le rólam! –
mormolta a lány, míg a bobtail egyre csak rajta zihált.
- Ha nem magázol többet talán.
- Kérlek, szedd le rólam! –
folytatta.
- Hát, nem is tudom, talán
elmondhatnád a neved, és akkor jobban összebarátkoznátok.
- Michelle Delafosse. A
ne-nevem Michelle Delafosse! – kiáltotta, mire Paul leguggolt, és a kutya már
rögtön hozzá is indult. Ő megsimogatgatta, miközben Mich már indult is volna
kifelé.
- Ha nem jössz vissza, a végén
még meg is fog harapni. Én előre szóltam – kiáltotta utána, erre Michelle
megtorpant. Egyre jobban kezdett Paul az agyára menni. Hirtelenjében
megfordult, és sebesen visszasétált a házba, ahová pár pillanattal később a basszusgitáros
is követte, Marthaval együtt.
Mich ledobta magát az előző kanapéra, és összekulcsolt kezekkel
megfeszítette magát.
- Nem is vagy te annyira
szégyenlős.
- Ugyanúgy félek, csak már
haragszom rád – mondta, akár egy kis gyerek.
- Mégis hány éves vagy? –
kérdezte a beatle, míg ő is újra helyet foglalt.
- Azt nem kell senkinek tudnia
– duzzogott. Mindig is szégyellte, hogy amilyen magas, annyira fiatal.
Egyszerűen zavarta, hogy mindenki húszévesnek nézte, mikor közel sem volt
annyi. Elege volt az egész helyzetből. Haza akart menni, vissza Párizsba. A franc
akart itt jó pofizni egy angol zenésszel, aki mellesleg még faragatlan is volt.
A káosz azonban egyből megszűnt a fejében, mikor Paulra nézett. – Ó, te
szentség. A szemed világa oly erősen világít, hogy már nem is látok mást.
Megvakított, és könnyezem. Fáj a szemem, sőt mindenem. A fényed olyan
porcikáimba hatol be, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. Fáj a szívem,
amiért ezt láttatod velem. Magadat, a tökéletességedet, ahogy csak én
láthatlak. Ezt hiteted el velem, mikor a szeszélyed éppen annyira világosan tud
szikrázni. Te nyamvadt, önző, ostoba teremtmény. – A basszusgitáros megint ott
ült vele szemben. Nem ment közelebb, vagy messzebb, csak maradt, ahol volt. A
kutya meg már rég el is tűnt.
- Miért kell itt maradnom? –
tette fel naivan a kérdést.
- Mert az ég kék, és a fű zöld,
szerinted? – vigyorodott el. – Egyébként nem kötelező.
- Akkor, ha akarok elmehetek? –
kérdezett ismét.
- Kabát nélkül egy kicsit
fáznál, nem igaz? – vágta rá Paul. Erre Mich körbenézve tényleg nem találta.
Eltűnt. Ez pedig, éppen annyira zavarta meg a lány légzését, mintha három
kilométert rohant volna, de az nem volt annyira messze.
- A hálóban van. Akkor mész be
érte, amikor akarsz. – Ezek a mondatok csakis egy dolgot jelentetek. Nem, nem
azt, hogy Michelle csak besétál a kabátért, és elmegy. Ezt még ő is fel tudta
fogni. Arra gondolt, amit még Laura mondott neki, az egyik levelében. „Itt
mindenki arról álmodik, hogy egy beatle vegye el a szüzességét. Persze senkinek
se jön össze. Mindenki túl csúnya, vagy buta hozzá, de a szerencse hiányzik a
legjobban belőlünk.” Szerencse? Ez miért lenne az? Egy kanos zenész, mióta
szerencse? Menjenek ezek mind a fenébe. Senki sem lehet ennyire hülye. Ostoba
tyúkok mind. Ezt gondolta Mich, pedig még mindig itt volt, egy biztos döntéssel
a zsebében. Be fog menni azért a nyamvadt kabátért. Nem azért, mert ez a híres
Paul McCartney, vagy mert ő egy beatle, csak ezért teszi meg, mert rohadtul
elege van mindenből, és mindenkiből. Utálja az ostoba angol tyúkokat, ezt a
kanos idiótát, a szüleit -, akik sosem engedték neki, hogy rock ’n’ rollt
hallgasson -, még önmagát is gyűlöli, amiért eddig nem tett semmit. Hát most a
fenébe is, megteszi.
Csak a méreg, és a zaklatottság beszélt belőle. Józanul valószínűleg
nem így gondolta volna.
- Még soha sem hallottam egy
beatles számot sem – súgta Mich, mire Paul felkapta a fejét.
- Nincs rádiótok, vagy mi? –
meredt rá mosolyogva. Nem nagyképűségből, de még ő is napjában minimum
háromszor hallotta felcsendülni valamelyik dalukat. Ez Angliában
elkerülhetetlen volt.
- Csak egyszerűen nem, és kész
– dünnyögte, majd a lábai felhúzta maga mellé.
- Mostanában nem találkozni
ilyen emberel – mondta édes hangon. Végre találkozott valakivel, aki nem
beatleként ismerte. Nem volt beleesve esztelenül. Ettől csak ő esett bele
Michbe esztelenül.
- Pedig a barátnőm szerelmes
beléd, azt hiszem. Folyton rólad beszél, meg arról, hogy milyen jó ide járni.
Ilyenkor az agyamra megy.
- Szóval, ezek szerint én is az
agyadra megyek?
- Igen, de tetszett, amiket
rólad mondott. Szerinte te vagy a legudvariasabb beatle, amiért mindig köszönsz
nekik. – Paul csak egy kissé öntelt mosollyal válaszolt. Egy öntelt, imádnivaló
mosollyal. Talán ez a gyerekesség marasztalta Michellet. Még ő maga is gyerek
volt. Naivitás, hiszékenység, és aranyos mosoly járt vele együtt. Olyannyira, hogy ez a kisugárzás megvédte őt
attól, hogy Paul bármit is tegyen. Túlártatlan volt az a gyenge kis francia
virágszál, aki még csak alig értett angolul. Egyszerűen beszélt, akcentussal,
mintha egy másik világból jött volna.
- Talán kihozom neked a kabátod
– bólintott egyszerre a basszusgitáros. Megesett a szíve ezen a kis angyalon.
Túl fáradt is volt már, no meg nem akart később elszámolni magával azért, mert
megrontott egy ilyen szépséget. Mellesleg most nem is lett volna korrekt,
hiszen Mich még csak nem is hallott beatles. Az eddigi terve holt vágányra
siklott.
- Köszönöm! – ült egy parányi
mosoly a lány arcára. Paul úgy érezte, már ezért is megéri hagyni elmenni.
Persze ritkán kívánt meg valakit ennyire, de az élet megy tovább. Talán majd
megadja neki a telefonszámát, vagy valami, de most nem tesz semmit. Lassan
felállt, és a hálóhoz sétált.
Eközben Mich először megnyugodott. Nem kell megtennie. Elmehet, de
mégis. A visszautasítás csak még jobban arra késztette, hogy maradjon. Hülyeség,
mégis minden emberben van ilyen érzés. Az kell, amit nem kaphatunk meg. Paulnak
Michelle, neki meg a basszusgitáros.
Mich szűz, még sosem volt férfival, és eddig nem is nagyon érdekelte a
dolog. A szülei távol tartották minden fiútól, ezért nem is udvaroltak neki.
Erre jön ez a világszép Paul, aki egyetlen pillantás fényével elcsábítja.
Elveszi tőle az áhított levegőt, és a szabad akaratot. A fene essen belé, minek
ennyit agyalni ezen? Párizsban soha nem is nyúlhatna férfihoz, akkor minek
várjon még éveket? Az első vágy, ami felébredt benne, most átjárta. A lakásból
beszívott oxigént a teste már nem csak az életben maradásért követelte. – Vágy, édes, kényes. Menj el egy hegyre, és
gördülj le rajta, majd találj el erőddel. Ó, hogy már megtetted? – Michelle
egyszerre felállt, és Paul után futott a hálóba. Ő csak ott állt az ágy
mellett, kezében a kabáttal, és bambán bámult rá. Aztán már nem a kabát volt a
kezében.
- Sajnálom. Én tényleg, úgy
igazán. Az egész életemben ezt bántam meg a legjobban. Azt, hogy nem lehetek
majd veled. Nem láthatlak, nem köszönhetek neked, nem ismerhetlek. Nem tudhatom
mi a kedvenc színed, meséd, virágod. A szívem ezért fáj a legjobban. Ahj… olyan
nehéz ez. A szeretet, tudod. Azt hiszem, tényleg az volt, nem holmi vágy, vagy
képzelet. Te is jegyezd meg jól, hogy az első a legerősebb! Bár, nekem te vagy
rá a bizonyíték. Az, hogy ennyire tökéletes vagy. Gyönyörű, és okos. Tudom,
semmi jogom sincs hozzá, hogy beleszóljak, de akkor is el kell mondanom. Ha
egyszer meglátod azt, aki életben először más, mint akiket addig ismertél, csak
hagyd, hogy történjenek a dolgok maguktól. Soha, egy percig sem bántam meg aput,
vagy téged. Ti vagytok életem legszebb dolgai. Egyedül azt nem tudom
megbocsátani magamnak, hogy nem tudlak magamhoz láncolni örökre, ahogy apu sem.
És igen, apu Paul McCartney. De kérlek, ne úgy gondolj rá, mint aki elhagyott
téged. Ő is imád, csak ő sem lehet veled. Se én, se ő. Egyikünké sem lehetsz.
Ellie sosem volt túl sok fiú közelében, hiszen az intézetben csak
kicsik voltak. Ha egyszer-egyszer kimozdult a jótékonysági estekre, akkor meg
csak a részeg, udvariasságot erőltető vén pacákokat kapta. Ehhez képest, Dhani
egy korban hozzá illő fiú volt. Ezek után meg, csak összezavarodott a
szerelemmel kapcsolatban. Tizenhárom éves koráig teljesen meg volt róla
győződve, hogy Honelly atya az ő egyetlen igaz szerelme. Persze mindenki
kinevette, amiért egy papot istenített, míg mások a fiúbandákat hallgathatták.
Neki tilos volt. Mikor Ellie még gyerek volt, egy bizonyos Mrs. Franklyn nővér
volt az intézet igazgatója volt, ő kiadta parancsba, hogy a kis Ellie James
soha nem hallgathat modern zenét. Naná, hogy nem tartotta be. Néha csak
kiszökött, és beült egy kávézóba zenét hallgatni. Most már persze megértette
miért volt. Ki is hagyná, hogy egy gyámoltalan kislány a saját apját
bálványozza. Inkább szeresse csak Honelly atyát. Legyen nyugodtan lúzer.
- Nem rossz, de nincsen eper
íze – nyámmogta egy huncut vigyorral.
- Hé, akkor kérem vissza! – kakaskodott
a srác, mire Ellie vihorászva el akart fordulni, de Dhani persze elkapta, és a
hasát átkarolva felemelte.
- Na, engedj el! – kuncogott.
- Csak ha visszaadod – felelte a
srác, miközben a levegőben tartotta a lányt.
- Jó, jó – hadarta Ellie, mire
a fiú lassan le is tette, majd közelhajolt hozzá, és az ajkaiba szorította a
kis fűszálat, ami eddig a lány szájában volt. Ez majdnem felért egy csókkal.
A következő pillanatban, hirtelen egy autó fordult be a sarkon, amire
Dhani fel is kapta a fejét, Ellie meg a szívét. Elfogta a fékezhetetlen
izgalom. Alig bírt megállni a lábán, annyira félt. Mégis mit mondjon? Mit
csináljon? A fene essen ebbe az abnormális helyzetbe.
Az ezüst mercédesz motorja hirtelen megállt, és azzal az ajtó is
kinyílt. - Paul McCartney lépett ki rajta -, és ahogy magára csapta, a kocsit
még csak le sem zárta. Sietett, hiszen már az autóból meglátta Dhanit, és azt
az ismeretlen valakit, aki mellette állt háttal. Ellie nem tudott megfordulni.
- Hahó! Már megint itt vagy,
nem adtak elég házit nyárra, vagy mifene? – kiáltotta, miközben közelebb
lépkedett.
- Ugyan, tudom, hogy én vagyok
a szíved csücske – vágta rá a fiú. Érződött rajtuk, hogy bolondulnak a
másikért. Rögtön meg is ölelték egymást, ahogyan közelebb értek, míg Ellie csak
mereven álldogált, kifejezéstelen arccal.
- A kis hölgy a barátnőd? –
mosolygott Paul. Miért ilyen kedves? A lány nem ilyennek képzelte el. Azt
hitte, hogy egy öntelt bunkó lesz, akit majd jól kioszthat.
- Nem, ő az egyik árvaházból
jött, hogy beszéljen veled.
- Ó, hát gyertek csak be! –
vigyorgott, majd kitárta a az ajtót előttük. Ellie alig tudta mozdítani a
lábait, fulladozott, és a szíve rég a torkában kalapált. Végül mégis sikerült
megerőltetnie magát, de továbbra is kerülte Paul tekintetét. Egyedül a ház
csodálatos látványa tudta elterelni kissé a figyelmét. Hatalmas volt, és
gyönyörű. Márványpadló, és oszlopok, üvegfalak, és hófehér bútorok. Otthonos,
ahhoz képest, hogy ki is lakott itt, egyedül. Kezdte megérteni, Dhani nem azért
jár ide, mert ő unatkozna. Ez ennél szomorúbb volt.
- Szolgálhatok valamivel?
Mondjuk egy tea? – kérdezte Paul nyájasan, mire Dhani jól oldalba bökte. – Jó,
jó, úgy, ahogy Joj szereti. – Joj? Törte a fejét Ellie, mire egyszerre megvilágosodott.
George Harrison fia mellett állt.
- Elcukrozva – egészítette ki
Dhani.
- Elcukrozva – vágta rá Paul.
- Te is úgy szereted Michelle?
Vagy bocsi, Ellie? – vigyorgott Dhani, mire Paul arcáról egy szempillantás
alatt lefagyott a mosoly. Pont akkor, amikor Ellie először ránézett. A
basszusgitáros teljesen lesápadt, hiszen jól tudta, ki áll vele szemben. Nem is
tudott mást tenni, csak ezt a pár értelmetlen szót kinyögni:
- Majd szólok, ha kész van Di,
de pont tegnap hoztam új sót a medencébe. Nézd meg, mi meg addig egyeztetünk a
kisasszonnyal – dadogta, mire a fiú mosolyogva ki is ment. Észre sem vette mi
is történt.
Paul egyszerre csak összerogyott, és arcát a tenyerébe temetve ült
mozdulatlanul, miközben Ellienek teljesen elvörösödtek a szemei. Csend volt,
senki sem moccant meg. Minek? Az nem fog semmin segíteni. Csak egyszerűen
jöttek a könnyek, mintha csak az érzelmek annyira ellepték volna a testét, hogy
ki kellett törniük valahol.
Ellie lassan leguggolt, és átkarolta Pault.
- Sajnálom, én nem akartam megbántani
azzal, hogy ide jöttem! – dünnyögte remegő hangon. Erre ő csak lassan felé fordult,
és szorosan megölelte.
- Hát tényleg te vagy az! A
kislányom! – suttogta, miközben még közelebb húzta magához. Hallani akarta a
szíve dobogását, érezni az illatát, látni a szeme színét, amiket eddig soha nem
tehetett meg. A karjaiban akarta tartani, mostantól, halála napjáig. – Kérlek, bocsáss
meg! – folytatta gyengén. Elszállt minden ereje. Már nem volt neki több.
Ellie nem kérdezte miért, nem is mondott semmit, csak mosolygott.
Vigyorgott, mint valami hitevesztett, akinek többé más nem is számít. Az
anyjának tényleg igaza volt. Paul szerette. Az apja, ennyi év után sem
felejtette el, és egyből felismerte a nevét. Ő meg csak annyit tudott tenni,
hogy magához szorította, és az eddigi összes álmatlan, róla való álmodozásának
reményét most beváltotta. Mert annak van a legnagyobb lángja, ami a legtovább
él bennünk. Nem hajlandó kialudni, még akkor sem, ha az óceán minden vizét
ráöntjük. Még az idő sem képes eloltani. Semmi sem. Ő az igazi istene a világ
minden lángjának.
- Azt hiszem, szeretlek.
Úristen! Ha létezik tökéletes befejezés, ez az! Imádtam!
VálaszTörlésImádlak csi ♥♥♥ Remélem nem lett túl fura. Valahogy nem értek az apák nyelvén, szóval húzós.
VálaszTörlés