Michelle 2/3

Michelle

2/3

The Beatles AU * Hurt/Comfort * R * Zene

Üdv mindenkinek! Megjött az új rész. Nem is igazán fűznék hozzá semmit, csak azt, hogy holnap MCLENNON MONDAY. Igen, bevezetjük a heti hülyeségeket, mint a Starrison Saturday, FanArt Friday, és a fent említett. Ne kérdezzétek miért, de csak úgy lesz, és kész. Na, mindegy.

Kellemes olvasást!

Ez azon kivételes alkalmak egyike volt, amikor Paul nem egyedül autózott. Ott ült mellette George is, akinek egy fogadás elvesztése miatt a legújabb cipőjével tartozott.

A lakkozott fekete autó begurult az utcába, és a lányok hangját máris hallani lehetett.

 - Hihetetlen, hogy nálad ennyien vannak – panaszkodott Geo.

 - Ha a házad nem a világ végén lenne, talán még oda is elmennének, bár kitudja. Lehet, hogy csak a cipőm miatt van, és holnaptól nálad lesznek – felelte Paul, mire nevetni kezdtek. Mélyen egymásra mosolyogtak. Tudták, hogy az egész fogadás csak egy koholt ok volt arra, hogy találkozzanak.

Amikor Paul a kocsival így befordult, mindig leengedte az ablakot, hogy udvariasan köszönjön, hiszen ő egy úriember.

 - Hölgyeim, szép estét! – szólt ki, de a legtöbben egy szót sem tudtak válaszolni, csak vigyorogtak. Mások pedig, csak egyszerűen izgultak a bent ténfergő Mich miatt.

Az vaskapu kitárult, és az autó behajtott. Már nem volt menekvés. Az istenek közeledtek, és otthon voltak. Beértek a házba, ami a fenséges palotájuk volt. Az a hely, ami jelzi a feljebbvalóságukat. A királyságuk központja. Kastély, hatalmas falakkal, amiket egy alattvaló soha sem tud áttörni, csak az, aki egyik sem. Se isten, se alattvaló. Egy sehonnai, elveszett ember, aki még csak nem is tud semmiről. Kívülálló.

Michelle eközben csak szótlanul bujkált a szekrényben a függöny mögött. A kezei remegtek, hiszen a tégla még mindig a lakás egyik részében volt, ő meg csak kuksolt a sötétben. Nem maradhatott ott örökre. Viszont hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, a lámpa felkapcsolódik, és valaki a falnak dől nagy levegő után kapkodva. Nem. Ez két ember, akik csókolóznak, talán? Valamit suttognak egymásnak. Nem lehet tisztán kivenni. Csak pár szót, ami nem is jelenthet sok mindent.

 - Ó, George! Én nem fogom kibírni.

 - Akkor sem mehet ez örökké. Én már nem tudom ezt csinálni. Túlságosan szeretlek.

 - De én meghalok nélküled.

 - Én már most meghaltam.

Egy mély, hangos sóhaj, csalódottság hangja szállt el a nappali szekrényéig. Az érzelmek nyomasztó hulláma szinte összenyomja Michelle szívét, pedig még azt sem tudja pontosan, kik beszélnek pár méterre tőle. Az ajtó újra nyílt, és ki tárult. Már csak egy ember maradt a házban. – Ó, te zord, kíméletlen. Miért teszed ezt velem? Kinyújtod a bőröm a csontjaimon, és azt várod, hogy mikor szökik ki a lelkem az általad szaggatott hasadékokon. Szétszakadt testtel fekszem élettelenül, mintha csak egy szőnyeg lennék, amit az emberek bármikor eltaposhatnak. Rám lépnek, és széjjelnyomnak, hogy még jobban eltorzuljak. Már nem tudok önmagam lenni a porban. – A ház istene. Lépkedett a szobában. Valószínűleg észrevette a törött ablakot. Takarítani kezdett. Próbálta egy helyre söpörni a szilánkokat, de nem szedte őket össze. Az már nem az ő gondja. Visszament a konyhába. Teát főzött. Mikor elkészült leült a kanapéra, majd bekapcsolta a tévét. Nem, ez rádió. Hangosan szólt, a hangja eljutott mindenhová.

 - Nyitva hagyom neked a rádiót, de felőlem ki is jöhetsz – támadt fel hirtelen az éles hang. Michelle szíve egy hatalmasat dobbant, és a teste csak még jobban remegni kezdett. – Nem túl jó taktika egy betörőtől, hogy elől hagyja a kabátját – kortyolt bele a hang gazdája a teába.

Mich nem tudott mást tenni, lassan kikászálódott a szekrény szűk fala közül. Elhúzta a függönyt, és szomorú tekintettel nézett Paulra. Ő csak mosolygott, és egyszerre elnevette magát. Mégis mi a fenén tudott nevetni? Mi ebben a vicces? Az istenek nem nevetnek. Az istenek mások, mint az alattvalóik. Akkor mégis milyen isten Paul?

 - Sajnálom, én csak… - dünnyögte lehervasztott ajkakkal Mich, mintha szégyellnie kellene magát.

 - Várj! Te francia vagy, ugye? – kanyarodott ismét mosoly az arcára. – Mégis, hogyan kerül egy gyönyörű, francia szépség a házamba, ilyen későn? – motyogta félig a teát szürcsölve.

 - Csak az egyik lány bedobott valamit, és engem küldtek, hogy visszavigyem. Nem akarják, hogy eltiltsa őket innen – dadogta szégyenlősen, és próbált nem a beatlere nézni. Attól rettegett, hogy bármelyik percben kirángatja a kabátjával együtt, majd kirugdossa az ajtón.

De ő csak kacagott. Mindig sokat szokott, ha a „lányairól” van szó.

A kettőjük közti kontraszt már magában is szította a levegő tüzét, de így, hogy a jelenetnek nem volt tiszta végkimenetele Mich még jobban retteget. Ezzel arányosan kezdett jobban vigyorogni Paul.

 - És te túl félős vagy ahhoz, hogy inkább elmenj a fenébe, jól mondom? – meredt rá kerek szemekkel a basszusgitáros. Nem jött válasz, csak valamiféle furcsa bólogatás, de ez nem bírt saját jelentéssel, még Michelle fejében sem. Paulnak igaza volt, hiszen ő nem állt ki igazán magáért soha. Magáért soha.

 - Inkább gyere, két teát főztem! – mutatott maga mellé, ahol egy csészéből halványan édes illat füstölgött. Igazi angol tea. Michelle erre még nem tudta rávenni Laurát, mert londoni levelezőtársa ki nem állhatja. – Ne kéresd magad!

A lány lassan, apró léptekkel közelebb totyog, miközben a pulóverét a szája előtt tartja. El akart bújni. Nem akarta, hogy bárki is lássa az arcát. El akart rejtőzni.

Paul széttárta a karjait, hátradől, míg Mich mereven leült, összeszorított végtagokkal a legtávolabbi kanapéra.

 - Tudod azok, akik néha belógnak nem ennyire félősek – húzta fel a szemöldökét kacéran, de Michelle csak gyorsan arca elé kapta a csészét. Erre ő csak elvigyorodott. – De gondolom, te nem azért másztál át a kerítésen, mint ők… - sóhajtotta. – Nagyon utálhatnak, ha téged küldtek be. –  Mich bólintott. Nem ismerte őket, de arra még ő is rájött, hogy nem kedvelik. – Tudom miért.

Erre a lány lassan felemelte a tekintetét.

 - Hahj, mivel tudnálak rávenni, hogy mondj valamit, hm? Nem vagy túl beszédes. – mosolyodott el Paul. – Bár, én szeretem a szótlan embereket… - hajtotta a fejét oldalra.

 - Miért utálnak? – suttogta halkan Michelle, mire a basszusgitáros rögtön felkapta a fejét.

 - Nocsak, hát megszólaltál? Jól haladok – ült egy kéjes vigyor a szája csücskére. – A válasz egyszerű. Mert te szebb vagy náluk, de ez így van általában a francia lányokkal. Szóval, csak még jobban fognak utálni, ha itt maradsz. A végén még azt hiszik lefeküdtél velem, vagy hasonló. Akkor meg aztán, még az arcodat is szétkarmolják. Tudod.

 - Ugye tudod, hogy minden percben rád fogok gondolni? Téged foglak keresni, hívni, vagy csak bámulni. Azt kívánom, bárcsak ne így történt volna. Bárcsak normális lehetnék. Nem kellene veled ezt tennem, és hazudnom. Pedig, én tényleg nem ezt akartam! Én hiszek benned, és bennünk. El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek… Ké-kérlek, ha mást nem, ezt hidd el nekem! Csak ezt az egy szót!

Ellie egyszerűen nem bírt tovább elmélkedni, el kellett terelnie a gondolatait. Bármi, akármi megteszi, csak ne legyen ez. Már a könyv sem segített. Körbenézett, hátha van valaki, akivel beszélhet, de a kocsi szinte kongott az ürességtől. Inkább hagyta a fenébe, és lefeküdt, majd lehunyta a szemeit. A sok stressz rég kifárasztotta, így könnyedén álomba merült. Mire felébredt, a vonat már rég besiklott a fővárosba. Próbált semmire sem gondolni, csak gyorsan kiszállni a tetves vonatból, beugrani egy taxiba és menni tovább. Szerencséjére egy kedves idős bácsi mellé ült be, aki egész úton a háborúról beszélt. Máskor ez az agyára ment volna, most legalább elvonta a figyelmét. Csendben hallgatta, ahogy a vénség papol, nem is szólt bele. Ugyan kissé rekedtes hangja volt az öregnek, Ellie mégis értette minden szavát. Nem is csoda, akinek babakora óta két nyelven beszélnek, az általában meg is tanulja, főleg a St. Margarethenben.

Az autó lassan elért London déli részére, és már meg is érkeztek. A lány egyre jobban kezdett izgulni. Persze végig elöntötte a méreg, és a zaklatottság, mélyen megbújt benne a félelem. Nem is csoda, ki a fenében ne lenne?

 - Érti már, kedveském? A háború kemény egy dolog, nem olyan, mint az emberek képzelik – hadarta a rekedtes hangján a taxis, majd leállította a motort. – No, itt is volnánk.

Ellie előre nyújtott egy köteg pénzt, és csak annyival folytatta:

 - Köszönöm ezt az igen érdekes diskurzust. Teljesen egyetértek. Kérem, tartsa meg a visszajárót – vigyorgott, majd gyorsan kiszállt az autóból, mielőtt még az öreg megszámolhatta volna.

A lány kipattant, és feszes léptekkel indult tovább. Direkt messzebbi címet mondott, nehogy bármi baj legyen. Így is csak pár saroknyit kellett gyalogolnia, a hatalmas villák ölelésében.

Igazából ez egy csodálatos környék volt, tele palotákkal, medencékkel, olyan dolgokkal, amiről Ellie még csak nem is álmodozhatott. Egy olyan lány, mint ő nem.  Persze nem is érdekelte különösebben. Ezért teljes közömbösséggel rótta végig az utat, míg a többi közül is kitűnő villa elé nem ért. Hatalmas építmény volt, cserepes tetővel, téglafallal, és egy örökzöld sövénnyel. Az szolgált kerítésképpen, és a sarkaitól indulva, az ember egy-egy bejárati ajtóig jutott. Persze ezt Ellie elsőre nem vette észre, így az első mellett el is ment. De, ahogy a másodikhoz ért, hirtelen egy fiút pillantott meg. Ott feküdt elernyedve az ajtónak dőlve, miközben egy darab fűszálat rágott. A nap pont rá sütött, ezért a szemei csukva voltak, amíg meg nem hallotta a lány lépteit. Végignézett Ellien, de szólt semmit, csak bámulta. Ő meg csak lazán mellé sétált, és a falnak támaszkodott.

 - Én ismerlek téged! – kapta fel a fiú egyszerre a fejét mosolyogva. Persze a lány továbbra is kifejezéstelen maradt. – Te ott voltál azon a jótékonysági esten! Én tudom! – hadarta. Egészen magas, de mégis aranyos hangja volt, nem az az idegesítő féle.

 - A Francia Árvaházak Estjére gondolsz? – próbált valami mosoly hasonmást magára erőltetni. Egy átlagos napon ez sikerült volna is neki.

 - Igen. Megmondtam. De, szerintem te is biztosan emlékszel rám. Én voltam az az arc, aki pofára esett a lépcsősoron – folytatta, mire Ellie rögtön elnevette magát, ahogy felrémlett neki a látvány. Tényleg emlékezett a fiúra, és azon az estén nagyon sokat nevetett is rajta. – Még a tévében is leadták, mikor elcsúszom a saját lábamban – vigyorgott.

 - Igen, emlékszem. Az intézetünkben meg van VHS-en – kuncogott a lány, kezét a szája elé kapva.

 - Beleírtam magam a nyilvános koccanások történelemkönyvébe – sóhajtotta. – De te miért voltál ott?

 - Én voltam a tolmácsa a St. Margarethennek – vágta rá gyorsan, bár már kezdett kissé lenyugodni. Legalább ez a srác elterelte a gondolatait, teljesen. Igazán vonzó volt, és az is látszott, hogy ezzel teljesen tisztában van. Mégis, ez a rosszfiús, de mégis aranyos, ártatlan kisugárzás egyszerűen kellemes volt.

 - Egyébként, én Dhani Harrison vagyok – állt fel illedelmesen, mire a lány rögtön kinyújtotta a kezét.

 - Michelle James, de szólíts Ellienek! – mormolta, miközben a srác végig a szemeit fürkészte. Az érintése meleg volt, és rögtön megcsapta egy kellemes, édes illat. Olyan, amit az ember egész nap érezni akar.

 - Pedig a Michelle gyönyörű név, Li írt is egy ilyen dalt, pont egy francia lányról. – Igen, Dhani rögtön észrevette a lány akcentusát.

 - Li? – nézett vissza bambán, de még mindig nem engedte el a fiú kezét.

 - Ó, csak így hívom Pauliet – magyarázta a ház felé bólintva, de a tenyere még mindig Elliében volt. Erre le is nézett mosolyogva, mire a lány gyorsan elkapta a kezét, és kissé elvörösödve próbált magyarázkodni.

 - Bocsi, én csak, én csak elbambultam – hadarta, de Dhani csak vigyorgott rá.

 - Ja, nem gáz. Felőlem foghatjuk egymás kezét, ha akarod – nevetett, amitől a lány egyre csak pirosabb lett. Végül Dhani inkább csak mellé állt, és szintén a falnak dőlt.

 - Egyébként miért vagy itt? – kérdezte Ellie halkan. Még nem igazán jött rá, hogy kivel is beszél.

 - Csak unatkoztam otthon, aztán gondoltam, miért ne látogassam meg az én egyetlen, édes Paulomat – emelte a kezét a szíve fölé, mire a lány csak nevetni kezdett. – És te?

 - Beszélnem kell vele valamiről – dünnyögte.

 - Nem vagy te kicsit fiatal ahhoz, hogy az ő szeretője legyél? – kérdezte Dhani kissé pofátlanul.

 - Ő nem a szeretőm! – nézett komor tekintettel a srácra. – Az adományozás miatt kellett megkeresnem – hazudta.

 - Ó, bocsi, nem gondoltam komolyan – vigyorgott. Még mindig ott lógott a szájában az a nyamvadt fűszál. Persze Dhani rögtön észrevette, ahogy Ellie az ő száját bámulja. – Kéred?

 - Mi? Nem, én csak nem értem mire jó – habogta. Erre Dhani megint elé fordult, közel lépett hozzá, és kivette a szájából a magányos kis fűszálat.

 - Finom íze van, ennyi az egész. Jobb, mint a rágó – suttogta. Ellie nem tett mást, csak mosolyogva kinyitotta az ajtait. A fene essen belé, ennél jobban mi terelné el a figyelmét? Ezzel magyarázta. Pedig amióta csak meglátta Dhanit, rég erősen behúzta a hasát.

A srác lassan Ellie szájába tette a fűszálat, míg ő csak egyre nagyobb levegőért kapkodott, pedig az idő nem lett melegebb. Semmi sem kívül változott.