BACK WAY - Visszaút

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Brian Epstein, George Harrison, Hurt/Comfort, In the 60s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, R, Ringo Starr, RPS, The Beatles

The Beatles - Boys

 - Amikor elgondolkodunk, egyre tudunk csak koncentrálni egymás közelében. A káoszra. Arra, hogy a fejünkben ordít egy hang szakadatlan, hogy mit tegyünk, aztán az ellenkezőjét. Nem tudjuk, a fejünk most szórakozik velünk, vagy egyszerűen ennyire hülye. Még ő maga sem tudja eldönteni mit is akar. Álmodozik, aztán egyszerre visszaránt a mocsoktól bűzlő valóságba, újra és újra. Hogy honnan tudom, hogy min jár az agyad? Ismerlek. Mindent tudok rólad, azt is, hogy mit fogsz erre felelni. Azt, hogy mit ettél reggelire, ebédre, vacsorára. Hogy melyik idióta zeneszám járt egész nap a fejedben, hogy mikor mosolyogtál először, és mikor fogott el a végtelen szomorúság. Hiába töröd a fejedet azon, miért mondom ezeket, csak akkor fogsz rájönni, ha te is belátod, egyek vagyunk. Nincs köztünk választóvonal, azt érzem, amit te.

Vonatút, Londonból Liverpoolba, mint mindig. Hova máshová is mehetne a Beatles, ha nem oda. A főváros hívogató hangja olyan erőteljesen csilingel a feltörni vágyó négy fiú fülében, hogy nem tudnak nemet mondani. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. El kell utazni, fellépni, aztán vissza. Érzik, hogy ez nem fog már sokáig így maradni, hiszen egyre híresebbek, egyre nagyobbak, egyre másabbak. Mind megváltoztak kicsit. A siker mindenkiben nyomot hagy.

Az ember azt hinné, hogy a legjobban azokat szabja ketté, akik a legsanyarúbb sorssal rendelkeznek, de ez nem így van. Aki egyszer már megtanulta becsülni az élet apró dolgait, az később sem felejti el. Ringo sem. Ő egyszerű, nem bonyolult, mint a többiek. Olyan, akár egy átlagos ember, ezért sem érti, hogy mégis mit szeretnek rajta? Miben jobb ő bármiben is másnál? Csak egy sima srác, semmi több.

Most is csak ül az ablak mellett, a folyamatosan zötykölődő vonaton, és alszik. Legalábbis megpróbálja. Ez egyre nehezebbnek tűnik. A kellemetlen szag, ami a párnákból árad, hihetetlenül büdös. A székek huzata érdes, a kocsi meg annyira zötyög, hogy Mr. Epstein a kezében is alig bírja tartani a kávéját, hogy az ki ne folyjon.

Inkább csak nagyot sóhajt, és felemeli a fejét, bús szemekkel a menedzserre bámulva.

 - Nyugi Ringo, ez már a visszaút – néz fel a férfi az újsága mögül, mikor megpillantja Ringó arckifejezését. Látszik rajta, hogy meggyötört. Elfáradt, és kimerült. Ebből a napból már teljesen elege van, mindörökre. Csak haza akart végre jutni, bedőlni az ágyba, és addig aludni, amíg csak lehet.

A kabinban most csak hárman vannak. Ringo, Brian, és a sarokban ott alszik Paul, aki bárhol képes lenne elszundítani. George meg John pedig, már egy ideje leléptek a kettővel odábbi kabinba, ahhoz a pár fiatal lányhoz, akik felismerték őket. Nem tehettek mást, ott maradtak, és azóta vissza se jöttek.  

 - Kár, hogy ez a visszaút, még vonatoznék egy-két napot – feleli lassan Ringo, a hangjában egy nagy adag szarkazmussal. Ha most találkoznia kellene még egy riporterrel, biztosan a képébe mondaná, hogy „Magának nem válaszolok, mert nem olyan a haja, mint nekem” -, majd otthagyná. Kinek lenne még energiája az ostoba kérdésekre válaszolni. Bár, a két gitáros most éppen azt teszi, csak abban az esetben nem egy érdekes újságcikk érte a jutalom.

 - Már nincs sok hátra – mosolyodik el, a papírlapot szorongatva.

 - Köszönöm, hogy ilyen rövid életet jósolsz nekem! – motyogja a karjára fektetve a fejét, mire Brian nevet, de rögtön elfolytja egy apró köhögéssel.

 - Látom, minél fáradtabb vagy, annál jobb a humorod. Ezt észben tartom – prüszköl, majd lapoz egyet.

Ugyan a vonat kíméletlenül rázkódik jobbra-balra, még sincsen hangzavar. Csend van. Az alapzaj mellett, csupán Paul szuszogását hallani.

 - Hiába gondolod át újra, és újra, nem jössz rá, ugye? Túl félénk, és bizonytalan vagy hozzá, hogy megértsd. Kényelmetlenül érzed magad, nem igaz? Félsz. Sőt, rettegsz attól, hogy ezután mi következik. Mi fogok most mondani? Őszintén, én sem tudom. Nem hiszel bennem, sem a szavaimban. Azt hiszed, hogy csak viccelek. Arra gondolsz, ez csak egy játék. Nincs olyan, hogy „mi”, csak „te” meg „én”. Hányszor kell még elmondanom neked? Miért nem vagy képes felfogni? Nincs semmi kétségem afelől, hogy te is ugyanígy gondolod, mint én. Nem csinálhatsz örökké úgy, mintha észre sem vennéd. Ezzel csak tönkre teszel minket. Hogy miért mondtam ezt, nem téged, és engem? Mert nincs olyan. Az egy hibás mondat lenne. Te mondod mindig, hogy egy író, vagy költő nem beszélhet falsul. Ezért nem is fogok, már csak miattad sem. Az igazat fogom mondani. Nem fogok hazudni, se hibás mondatokat kiejteni a számon. Ebben biztos lehetsz!

A tájat Richard már annyiszor végignézte, hogy már kívülről tudja, melyik fa, melyik árkot követi, a dombok között. Nem elég, hogy még aludni sem tud, még unatkozik is. Valaki biztosan megátkozta mostanság.

Brian egyszerre lerakja az újságot, majd az utolsó cseppeket is eltűnteti a kávéscsésze aljáról. Az asztalra csapja őket, miközben valami olyasmit dadog, hogy:

 - Megyek, megkeresem azt a két semmirekellőt, elég volt ennyi játék mára. – Ringo csak bólint, és mélyen elhelyezkedik az ülésben. A menedzser lassan kilépked a kabinból, és erőteljesen becsapja az ajtót, de Paul erre sem ébred fel. Képtelenség, hogy ilyen mélyen aludjon valaki.

Ringo most már csak arra kell, hogy őrizze Paul álmát, bár azt a furcsa természete szinte megteszi a dobos helyett. Még erre sem jó. Tulajdonképpen, ha Pete jó dobos lett volna, ő nem is lenne itt. Valószínűleg már nem is zenélne. Sokat szokott elmélkedni ezen. Annak idején, mikor a fiúk szóltak neki, hogy őt akarják a bandába, nem sokat vacillált. Hívták, ezért ment. Ilyen egyszerű volt. Először csak azt hitte, hogy addig van rá szükség, amíg nem találnak mást, de nem így lett. Már lassan egy év is eltelt, de ő még mindig itt van.

Annak idején, meg voltak a szabályok. – Ringo, növeszd meg a hajad, hordj olyan ruhát, és mond azt, mint mi, amit nem akarunk, csak azt énekeld! – Ezek nem nagyon érdekelték. Ha ezt mondták, ő ezt csinálta. Nem voltak kérdései, vagy panaszai. Ha így megy, hát így megy. Ilyen ez az ipar. Ilyen a Beatles. Azonban, volt valami, egy apróság, amit már évek óta bánt.

Hirtelen George lép be, és ő is erősen becsukja maga után az ajtót, egy hetyke köszönés társaságában. Ringo gyorsan kihúzza magát, és igyekszik minél természetesebb ábrázatot erőltetni magára.

 - Ez már megint alszik? – mered a szólógitáros Paulra, miközben a mutatóujjával megböki, de meg sem moccan. – Akkor már megint nekünk kell lecipelni a vonatról – dünnyögi, mire a dobos nevet egyet. Erre George elmosolyodik, és lehuppan vele szembe. – Milyen a visszaút?

 - Nem tudom. Jó lenne, ha létezne. Mindig is érdekelt az időutazás – vágja rá, és Geo még jobban elvigyorodik, de Richie nem. Az arca még mindig csak az elkeseredettségről árulkodik. – Még mindig „amiatt” vagy szomorú? – halkul el a szólógitáros.

 - Már megszoktam. Nem is érdekel – motyogja komoran az ablaküveg szürke foltjait vizsgálgatva.

 - Én tudom, hogy igen. Nagyon is érdekel téged – dől hátra George lassan, míg egyre csak Ringot nézi. Nem tudja levenni róla a szemét.

A dobos nem válaszol, hallgat. Elmereng a gondolaton, amit George beültetett a fejébe. Visszaút. Vajon ha megváltoztathatná a múltat, mit tenne másképp? Belépne a bandába? Igent mondana megint?

Persze tudja, hogy ez lehetetlen. A döntéseket nem lehet megváltoztatni. Ami egyszer már megtörtént, az már nem válik semmivé. A hangok, a szavak, a mondatok, beszélgetések, amiket az ember sosem törölhet el, sem a saját, sem mások emlékezetéből. Ugyan a felejtés a fájdalom legnépesebb temetője, de van, amit még az sem tud elemészteni. Hiába éljük át őket újra meg újra, nem változnak. A pillanat emléke átszövi az emlékezetünket, és beleköltözik mellé, akár egy parazita. Nem lehet megszabadulni tőle. Érzések, amik a halálunk napjáig a szívünkben lángolnak, és a tüzük nem alszik ki, akármennyire erősen is fújjuk, csak még intenzívebben kezd táncolni, míg azt az egy izmot, ami egy életen át szolgál minket, porrá nem égeti. Igen, ezt teszik az érzelmek.

 - Ne durcáskodj már folyamatosan, kezd belőle elegem lenni! – emeli fel kissé a hangját George, de Ringo meg sem rezzen.

 - Tudom, mindenki így van ezzel, de neked lehet már eleged belőlem a legjobban – suttogja, mire a szólógitáros szeme összeszűkül. Mérges.

Felpattan a helyéről, és szorosan Ringo elé hajol, aki csak értetlenül néz fel rá.

 - Elég legyen ebből! Azt hiszed, viccelek, amikor ezt mondom? Annyira reménytelenül labilis vagy, hogy néha azt hiszem, az egészet csak megjátszod. De utána mindig eszembe jut, hogy megint csak rosszul gondolkodtam. Nincs „én” vagy „te”. Ilyenkor rájövök, hogy igenis ilyen vagy, és ezért én is ilyen vagyok. Ilyenek vagyunk, mi ketten. De nem lehetünk, mert érzünk, hiszünk, és remélünk. Együtt élünk a világgal szemben, anélkül, hogy bárki is megakadályozhatná ezt. Nincs vesztenivalónk, mert ha elbukunk, vagy meghalunk, akkor is ketten tesszük azt. Mert itt már csak azért élünk, hogy legyünk. Nem élek, vagy élsz, hanem élünk. Az, aki egyedül van, nem tehet semmit ellenünk, hiszen ő magányos. Az pedig, mindennél komorabb, és ezért lettünk mi. Hogy soha többé ne kelljen félnünk attól, hogy a szívtelen, zord egyszer eljöjjön, és elragadjon minket egymástól, majd bekebelezzen. A magány soha többé nem érhet hozzánk, hiszen ő maga is egyedül van, és éppen az keseríti az életét, amivel ő maga a másokét. De mi vagyunk, lélegzünk, gondolkodunk, és szeretünk.

Nem. Nem változtatna semmin.