Dobverőd. cigid. fényed.

Ritkán szoktam becsukni a szemem. Olyankor semmit sem látok, és az előttem lévő sötétség felemészt. Elvesztem a tudatomat, és elájulok. Eszembe jut az életem. Minden mozzanata. Minden szörnyű élmény, emlék.

Most mégis lehunyom, de ugyanúgy látlak téged. A fal mellett állok, szorosan nekidőlve. Annyian vannak körülöttem, de én csak a te illatodat érzem. Borsmenta. A nyelvemről pedig, mintha sosem fogyna el a karamellás cukorka, aminek a zacskója kilóg a zsebedből. Egyáltalán szereted?

Újra kinyitom a szemem, és rögtön ellep mindent az izzadtság szag, és nem is igazán látlak a tömegben. Annyian vannak közöttünk, de te mindig ide nézel. Rám.

Elkapom a tekintetem. Félek tőled. Megrémiszt, ahogy rám pillantasz. Mintha fel akarnál falni. Miért?

 - Hé!

 - Lea! – böki meg Elli a vállam, mire én értetlenül fordulok gyorsan felé. – Kérsz valamit inni? Mi inkább a bárpulthoz megyünk, mert ez hihetetlenül szar – dünnyögi, én meg csak rázni kezdem a fejem.

 - Nem, köszi. Menjetek csak – felelem, és már el is tűnnek a bőrdzsekik között. Lassan visszalépek az oszlop ölelésébe, és ahogy rád emelem a tekintetem, te éppen felém bámulsz. Gyorsan a gitárost kezdem figyelni, mintha észre se venném, de a lábam akaratlanul is megremeg. Szinte hallom, ahogy grimaszos arccal nevetsz rajtam. Bűntudattól ázottan nézek vissza rád, és te csak mosolyogsz. Megnyugszom. Minden rendben.

A fejemet az oszlophoz döntöm, és újra becsukom a szemem. Veled együtt repülök. Az égen.

Csak mi vagyunk ketten.

Félek, de mégis hiszem, hogy ugyanezt érzed. Gondolsz rám. Hiányolsz. Vágyakozol. Igazam van? Vagy ez csak egy kósza ábránd?

Hallom a szenvedélyedet, ahogyan a dobokat püfölöd. Szereted csinálni, és élvezed. Ettől én is ugyanúgy teszek. Boldogan mosolygok magamban, miközben a dobverők táncot járnak a kezeidben. Úgy szeretnék az egyikük lenni. Csak hagyni, ahogy nap, mint nap a kezeid közé fogsz, majd finoman simogatsz, aztán életed tárgyává teszel.

A zene hirtelen elcsendesedik, és körülnézve azon kapom magam, hogy mindenki tapsol. Vége lenne? Eddig álmodhattam csak?

Felvértezem magam a valóság elviseléséhez szükséges páncéllal, és elindulok megkeresni a többieket. Te éppen meghajolsz, és én is ezt teszem.

 - Na, mizujs? – kérdezem mosolyogva, míg Elli és Vanda a bárpult mellett üldögél.

 - Elvoltunk. Beszélgettünk, meg ilyenek. Neked tetszett a zene? – hadarja Elli kedvesen.

 - Ne már! – vágja hirtelen vállon Vanda. – Tuti, hogy csak a szerelmem tetszett neki. A dobos. – kiabálja nevetve, kipirosodott arccal.

 - Nem, nekem tényleg tetszett a zene – vallom. Nem akarok most semmire gondolni. Érzem a pszichedelika hangját a véremben. Bódító hatása elönti az egész testemet.

Szenvedek. Nem látlak. Még úgy is ezt gondolom, hogy ma tettem először, és utoljára is. Mégis, csak te kavarogsz a fejemben. Miért?

Miért húzom ki magam, abban reménykedve, éppen engem nézel? Miért mosolygok még arra is, akit gyűlölök? Miért érzem boldognak magam? Miért nem gondolok a holnapra, amikor már lehetőségem se lesz megkeresni? Miért teszem ezeket, mond? Miért vonzódom ennyire hozzád? Válaszolj, kérlek!

 - Szerintem szörnyű volt, de ha neked tetszett, akkor mindegy. Ha akarod máskor is eljöhetünk – jegyzi meg lágyan Elli.

 - Én is benne vagyok – teszi hozzá Vanda.

Ők ketten legjobb barátnők, mindenben egyet értenek. Ebben is. Bennem is. Nyíltan vállalják, hogy furának tartanak. Mintha nem is ember lennék. Nem mintha zavarna, csak egyszerűen én is így érzek. Nem értem őket.

Beléjük nem ástad be az arcod? Nem vonzod ennyire az ő szívüket is? Csak én vagyok ilyen gyenge, és ostoba? Igazi naiva.

Gondolkozok, már megint, pedig nem szabadna. Ők csak beszélgetnek, és én csak ülök, elveszve a gondolataim tengerében, evezők, vagy csónak nélkül. Ez a jelenléted miatt van. Valahol ott járkálsz hátul a színpad mögött. Szidod a gitárost, iszol, cigizel.

Bárcsak lehetnék az az egy szál Marlboro, amit meggyújtasz, majd a szádba teszel. Mélyen a tüdődbe szívod, majd édes füstöt fújsz a levegőbe.

Elli és Vanda még mindig csak egymással vannak elfoglalva. Én meg azzal játszom, hogy a cipőm orrát a székem széléhez nyomogatom. Kezdtem érezni, hogy ez az este is csak a szokásos magányosság szellemében fog zárulni. Már egészen megszerettem. Nem is baj.

 - Hé, Lea! – szólt ide Vanda. – Ez milyen zene is volt? – kérdezte mosolyogva, míg Elli csak bólogatott.

 - Pszichedelikus rock – vágtam rá, mire ők csak értetlenül bámultak vissza rám. – Tudjátok, amikor valaki beáll az LSD-től, és elszáll – mint én, ebben a pillanatban, mikor te sétálsz a bárpult másik oldalára egyedül. Reszketek, de nem tudom elkerülni a tekinteted. Rád akarok mosolyogni.   

 - Ó, Lea! Nagyon cukin szemeztek – súgja a fülembe Vanda, és én felé fordulok.

 - Nem, ez csak… Csak elbambultam – mentegetőzök. A testemen érzem, ahogy felmérsz. Nem tudok a válaszomra koncentrálni. Igazából semmire. Ez nem lehet hamis érzés. Nem!

Tudom, hogy te is ugyanúgy rám gondolsz, az én szemeimet keresed. Gyere ide! Kérlek, szólíts meg, és bebizonyítom, hogy akarlak. Ez nem csak ábrándozás, vagy fantáziálás. Fogj meg! Had lehessek a fényed, amit mindenhová követsz, és éjeken át csak rá vársz.

Nem! Megrázom a fejem, és kiegyenesítem görbe hátamat. Fel kell ébrednem.

 - Kimegyek egyet levegőzni – szólok oda a lányokhoz, akik csak bólintanak nekem, majd beszélgetnek tovább. Nem nézek rád. Nem fordulok feléd, azt sem tudom ott vagy-e még.

Kisétálok az ajtón, nélküled. Nincs szükségem rád. Nélküled is tudok élni, nincsen semmi okom félni. Egyedül vagyok itt, és mindenhol. A világom én vagyok, másnak nincs helye benne. Olyan sokan jártak, keltek már át a hidamon, és itt hagytak engem egyedül. Mégis…

Miért érzem azt, hogy te más lennél? Talán annyira érdektelen vagy számomra, hogy nem is gondolok rád a hidamon? Tudom, hogy csak átutazó vagy? Miért érzem ezt? Valaki segítsen!

 - Valaki segítsen – suttogom halkan az éjszakába, hátha valakihez elér magányos hangom foszlánya.

 - Itt vagyok – szól a hátam mögül egy bús hang. A tiéd. Hát itt vagy? Hátra fordulok hozzád, és végre közel vagy. Nem kell lecsuknom a szemem, hogy jobban lássalak. Örülök.

Ijedtség rajzolódik ki arcodon, mintha félnél. Mitől? Tőlem? Nem.

 - Segíteni akarsz nekem? – kérdem tőled félénk hanggal.

 - Ez az úriemberek dolga, hm? – feleled, és közelebb lépsz hozzám. A lábaid mintha remegnének. Nem értem. – Hogy hívnak?

 - És téged? – vágom rá, mire elmosolyodsz.

 - Van Gogh – nyújtod felém a kezed.

 - Beethoven – érintem meg az érdes tenyered, mire te hirtelen magadhoz rántasz, és egyetlen mozdulattal kihúzod a telefonom a zsebemből. – Hé! – kapok utána, de te túl magas vagy.

 - Nyugi! – próbálsz csitítani, miközben egy számot pötyögsz be.

 - Ha telefonálni akarsz, akár el is kérhetted volna – kezdek ugrálni a mobil után, mikor hirtelen a „Sweet Home Alabama” csendül fel. A telefonom a kezembe nyomod, mire a sajátodat kapod elő, és kinyomod a hívást. – Nem erőszakos kicsit ez a módszer? – kérdezlek megilletődötten.

 - Talán a fagyos utcán segítséget kérni nem az? – feleled, majd elindulsz az ajtó felé. – Hívj, és segítek a magányodon – mormolod, de érzem, hogy hamisan. Bízol bennem.

 - Várj! – kiálltok utánad, és te megtorpansz. Odalépek hozzád, közel. A hátad mögé lépek, belekapaszkodva a kabátodba.

Félek tőled, de akarlak. Nem tudom, hogy mit fogok érezni, mikor először megölelsz, megcsókolsz, ágyba csábítasz, vagy csak megfogod a kezem, de át akarom élni, veled. Velem.

Nem tudom mi lesz, vagy látlak-e még, hagyd, hogy tudjam!

 - Szerethetlek?