Sex&Shout 5/8

BROKEN LIFE
Törött élet

Már régóta korom sötét volt az utcákon, de ez tette a Reeperbahnt igazi piroslámpás negyeddé. A fekete ég, a víz nyirkos illata, a dohos falak, a cigifüst, és a Rock ’n’ Roll.

”Ezek után, muszáj lesz elhívnom Rosemariet!” – folytatta a vihogást Adel, mire mindenki újra csak nevetni kezdett.

”Lemaradtam valami fontosról?” – csatlakozott John, még mindig Sadennel szemezve.

”Semmi fontosról” – tátogta neki a lány, mosolyogva.

”Na, de mégis ki ez a Rosemarie?” – faggatta Stu, Adelt.

”Rory Storm barátnője. Abban a fodrász szalonban dolgozik, ahová járni szoktam, és… Na, tippeljetek, ki a dobos Rory bandájában?” – kuncogott tovább a bongyorka. – ”Hát, Ringo” – vágta rá.

”Látod angyalom, milyen viccesek ezek a liverpudlik?” – kortyolt egy nagyot az előtte lévő sörbe Stuart.

”Hallod ezt Saden? Egyszer mindenképpen el kell mennünk oda!” – kiáltotta Adel, mire az eddig csak a saját cigarettájából szálingózó füstöt bámuló Paul is felkapta a fejét. Eljátszadozott a gondolattal, milyen is lenne, ha csak ugyan eljönne. Eldugná hátul a sufniban, és fogva tartaná.

 ”Biztos tetszene, bár nem annyira izgalmas” – mondta a basszusgitáros.

”Ez attól függ, ki vezetne titeket körbe” – vágott közbe John. – ”Mellettem biztos nem unatkoznátok.”

”Melletted ki lenne képes unatkozni?” – vigyorgott Saden, egyenesen a gitáros szemébe nézve, akiben megfordult a gondolat: ”Te most el akarsz csábítani engem?” Persze nem szólt semmit, csak fapofával bámulta tovább.

A bár már rég kiürült, és csak ők üldögéltek a klub poros falai között.

”Hidd el, rá tudnál unni a folyamatos pofázására, egy több órás kompút alatt” – lassult le kissé Stuart beszéde.

”Hát engem akkor sem hagyott nyugton, lehányta a cipőmet” – panaszkodott Pauly, erre mindenkiből előtört a hahotázhatnék.

Ezzel arra utalt, hogy a hosszú hajókázás hamar megtörte John gyomrát, amibe már addig is csak sört, és sült krumplit tömött. Ezek után senki nem lepődött meg rajta, hogy az utána következő pia hamar kitört a srácból. Egyedül Paul bánta, hogy az egész a cipőjén landolt.

”Szegényke!” – bólogatott Adel együtt érzően.

”Hé! Azért te is rendesen az ember agyára tudsz ám menni, amikor egy rakás ismeretlen buher jön oda hozzánk, a szép kis pofid miatt” – utalt a sok meleg srácra, akik Paul miatt gyakran zaklatták a srácokat a szálláshelyükön. Ugyanis, a gitárost szinte mindenki melegnek nézte.

Ahogy Saden elképzelte a srácot, ahogy egy másik fiút csókolgat, rögtön nevetnie kellett, a többiekkel együtt.

”Arról nem én tehetek, hogy tetszem nekik” – felelt szendén a gitáros.

”Akkor nehogy hagyd, hogy Astrid, és Klaus elrángasson az Enderbe, mert ott aztán biztos letámadnak!” – monda Adel bazsalyogva.

”Az meg mi?” – ivott bele John George sörébe, aki csak morcosan rácsapott a kezére.

”Egy klub, a művészlelkeknek, és szabadfelfogásúaknak” – motyogta Saden.

”Szóval buzi-bár” – vágta rá John, de a szőkeség rácsapott a vállára.

”Hé!” – tiltakozott a ritmusgitáros, majd felváltva a lányra, és Geore nézett. – ”Ti összefogtatok ellenem, mi?”

”Inkább indulj meg kifelé, Koschmider kisasszonynak zárnia kell!” – fordult felé komolyan George.

A srácok lassan mind vették az adást, és pár perccel később, már a ’keller előtt álltak, várva Sadenre. Senki sem akarta, hogy véget érjen az este, kivéve talán Petet, aki már egészen kimerült volt. Pedig várt volna még rá egy ajándék, amit Paul tartogatott neki. Ő volt az egyetlen, aki soha sem drogozott, ezért ő is volt a legkimerültebb.

Saden bezárta a klubbot, és a többiekhez lépett, ahol Adel ismét csak Geo cipzárját igazgatta, John meg azon fáradozott, hogy a cigijét a hatalmas vászon mögé dugja.

”Jól fog ez még jönni, a sanyarú időkben” – magyarázta, míg egyre csak nyújtózkodott.

”Miből gondolod, hogy lesznek olyan idők?” –kérdezte tőle Stu, a cigijét szívva.

Paul lassan Sadenhez lépett, és megsimította a haját, ami megint a lány szemébe lógott. Mosolygott a szőkeségre, mintha csak ketten lennének, de ilyenkor ő mindig bátrabb volt, mintha csak ketten lettek volna.

”Még mindig nem kérsz tőlem semmit?” – súgta a srác a szépség fülébe, de ő csak egy huncut mosollyal válaszolt. – ”Nem sokáig fogom már bírni, ha így folytatod” - hajtotta le a fejét, vigyorogva.

”Egy idő után majd feladod, és elfelejtesz. Jön valaki más. Én már nem foglak érdekelni” – mormolta a szépség. A fejében az is megfordult, hogy ez arra az esetre is igaz, ha igent mond neki, meg akkor is, ha nem.

”Ez hülyeség. Az apádtól kapott monoklik, és vágások örökre emlékeztetnének” – nevették el magukat szinkronban. Paul a lány vezetéknevét kivételesen nem felejtette el, mivel pont a Kaiserkeller előtt álltak.

”Na jó, srácok! Gyertek, menjünk, és hagyjuk a hölgyeket pihenni!” – kiáltotta végül Stuart, mikor már Johnnal elindultak, míg Pete ott loholt a nyomukban.

”Mi jó angolként hazakísérjük a hölgyeket! Igaz George?” – mondta utánuk Paul.

”Ne hozzatok szégyent ránk!” – felelte John a távolból. Pedig, nagyon is érdekelte, hogy Saden nélküle ment el, de Stu előtt ezt semmiképpen nem akarta mutatni. Előtte egy macsó, kemény rockernek akart látszani, akit cseppet sem érdekelnek a gyengéd érzelmek. A basszusgitáros ezt jól tudta, de nem foglalkozott vele. Hagyta, hogy John úgy viselkedjen, ahogy akar.

Eztán Paul visszahajolt Sadenhez, és megint csak vigyorgott.

”Nem kell aggódnod, ma nem maradunk a nyakatokon” – monda csavargatva a szőke fürtöket.

”Ma én is haza akartam menni” – halkult el a lány hangja.

”Azt hittem, hogy együtt laktok. Nem gondolná az ember, hogy az apáddal egy házban élsz.”

”Pedig így van” - mosolyodott el, majd előrébb lépett, és azt látta, ahogy George és Adel már csókolóznak. Hirtelen a szíve is megállt, egész testét érjárta a jéghideg félelem. Mihelyst az ajkaik elváltak egymástól, Saden hirtelen megragadta Adel karját, és előre húzta, míg igyekezett minél gyorsabban lépkedni.

”Há, ez meg…?” – értetlenkedett Geo, mire Pauly a vállára tette a kezét.

”Csak egy kis női társalgás, semmi több” – nyugtatta meg.

George visszagondolva inkább annak örült, hogy Saden nem pofozta fel, vagy valami ilyesmi, de így sem bánta meg azt a csókot. Miután Adel olyan aranyos, csinos, és vidám volt, egyszerűen nem tudott parancsolni magának. Felülkerekedett rajta a csillapíthatatlan vágy. A bongyorka nem ellenkezett, csak erősen megszorította a srác kezét, amitől jobban érezte magát. Élete első csókja volt, persze csak ha nem számítjuk azt a puszit, amit még négyévesen kapott a szomszédfiútól. De ahelyett, hogy még mindig a szólógitáros karjaiban lett volna, hallgathatta, ahogy Saden mérgesen leszidja.

”Te teljesen megőrültél?” – mondta a szőkeség halkan, hogy a mögöttük sétáló Beatles-fiúk semmiképpen se halják meg.

”Nem tehetek róla, én szerelmes vagyok!” – vigyorgott pufók arcával Adel. – ”Ó, és nehogy játszd előttem a szentet, látom én, hogy néz rád Paul!”

”Te nem fogod fel, hogy mit csinálsz. Vedd észre, hogy ők itt zenélnek. Egyszer lefekszik veled, aztán már ott is hagy, és már tovább ment a következőre. Nekik nem a szerelem kell, csak a lányok. Nem érik be eggyel, már ezerszer elmagyaráztam neked” – magyarázta, végig nyugtatva magát.

”Saden!” – nézett nővérére mérgesen. ”Abba még nem gondoltál bele soha, hogy esetleg tényleg szeretem, és azt akarom, hogy Ő legyen boldog?” – vonta fel a végén a szemöldökét. Erre a szőkeség szégyellni kezdte magát, ez a gondolat még sosem fordult meg benne. ”Hogy Ő legyen boldog? – futott át az agyán. Lassan hátranézett Paulra, aki szokás szerint csak a cigijét szívta. Előrerántotta a tekinteték, és újra Adelhoz fordult.

”Tényleg ezt akarod? Az első szerelmedet, neki adnád? Georgenak, akit kósza egy napja ismersz? Képes lennél hagyni, hogy összetörje a szívedet, majd végignézni, ahogy ugyanazt csinálja valaki mással, mint veled?” – motyogta, mintha csak magának szánta volna ezeket a szavakat.

”Igen!” – vágta rá rögtön a bongyorka.

Saden beleremegett ebbe a magányos, társtalan szóba, és mintha az idő is megállt volna, ő is egyedül maradt a gondolataival.

Az agyában egyre csak ezek a szavak kergették egymást: szerelem, szeretet, család, boldogság, ártatlanság, vidámság, és végül John. Hogyan került ő ide?

Csak most értette meg az igaz szeretet jelentését, amikor az ember semmi másra nem vágyik, csak hogy választottja boldog legyen. Ironikus, hogy ezt pont Adeltól kellett meg tudnia, aki iránt ezt már évek óta érezte, de nem tudott róla. Sem megfogalmazni, sem leírni, sem kimondani. Az egész olyan bonyolult volt. Egyetlen éjszaka alatt, egyetlen angol banda a fejére fordította az egész Kaiserkellert.

Saden egész életében érezte, hogy majd egyszer eljön ez a nap, de ilyen korán? Miért pont most? Adelnak miért kellett belekeverednie? Ha most George tényleg megteszi vele ezt, Saden egész életében bűntudatot fog érezne, ha nem lett volna ott az az ”Igen”, ami mindent összekutyult.

A bongyorka kishúg tényleg ezt akarná? Amitől nővére évek óta meg akarta óvni, és most önként belesétálna? Milyen érzelem lehet annyira erős, hogy Sadent ugyanerre késztesse? Pont az a jövő vár rá, amitől eddig mindennél jobban rettegett? Persze tudta, egyszer úgy is megtörténik, de azt nem, hogy a lehető legrosszabb módon. A legnagyobb érzelmekkel, a legmélyebb vonzalommal, és pont Paulal.

”Legyen úgy.”

Ezek után Saden visszaengedte Adelt George mellé, aki az egész úton fogta a kezét, míg Paul csak szorosan a szőkeség mellett lépkedett. Ők ketten pár méterrel hátrébb, hogy ne zavarják a turbékoló párocskát.

”Nem teszel semmit?” – kérdezte a gitáros Sadent, aki csak vett egy mély levegőt.

”Eddig tizenhat éven át meg tudtam ezt akadályozni, de úgy tűnik, ma csődöt mondtam. Lehet, hogy Adel tényleg szereti, úgy igazán” – sóhajtotta a lány.

”Akkor elég gyorsan csinálja, pont az ellentéte Georgenak, ő az ilyenekben mindig is lassú volt” – felelte Paul a haját igazítva.

”Jajj, már készíthetem is elő az összes zsebkendőmet” – szorította meg a srác karját.

”Hé, ne legyél ennyire borúlátó! Még az is lehet, hogy ez nem csak egy kaland lesz Georgenak.”

”Valakinek reálisnak is kell maradnia. Nem élhet mindenki csodaországban, gyémántokkal az égen, meg rózsaszín folyókkal” – mondta Saden, a földön lévő csikkeket bámulva.

”Legalább egyikünket hidd igaznak, ha engem nem, legalább Georgeot!” – gyújtott újra rá.

”Nem értem miért próbálod folyton bizonygatni, hogy hűséges lennél, mikor mindketten tudjuk, hogy nem.”

”Ezt az önfejűséget szeretem benned annyira, hogy mindig megtegyem” – válaszolta a srác kifújva egy nagy adag füstöt. Még csak nem is próbálta meg kétségbe vonni a lány szavait. – ”A szarba!” – jelentette ki látva, hogy pont megérkeztek, de ő éppen most kezdte el a szálat.

”Gyertek be, úgy is oda kell adnom Saden a tegnapi ruhádat!” – vigyorgott a bongyorka, és már be is ment.

Saden Paul felé fordult, aki csak intett neki valamit mormolva, hogy még elszívja, aztán megy.

Ahogy mind a hárman beléptek, George rögtön megragadta Adelt, és szájon csókolta. Persze eközben a szőkeség azt sem tudta merre nézzen. Mikor kettészakadtak, a lányka gyorsan el is illant a nővére ruhájáért.

”Tényleg ennyire jó lehet megcsókolni valaki?” – kérdezte a lány magától.

”Kezdem tényleg elhinni, hogy te még sosem próbáltad” – dőlt a falnak a szólógitáros.

”Nem kérhetlek meg rá, hogy ne csald meg, de figyelmeztetlek, hogy nagyon nagyot tudok ütni!” – mormolta, mire a srác csak elröhögte magát. – ”Reggel, mikor bejöttél a ’kellerbe, nem gondoltam volna, hogy estére már Adelt csókolgatod.”

”Csak nem féltékeny vagy?” – felelte, mire Sadenből fakadt ki a nevetés.

Egy pillanat múlva, Adel már vissza is tért derűsen, és a ruhát a szőkeség kezébe nyomta.

”Saden még tényleg nem csókolózott soha?” – kérdezte a bongyrorkát a beatle, majd szorosan átölelte.

”Nem, de ne aggódj én is nehezen hiszem el. Tuti, hogy titokban saját háreme van” – vigyorgott, mire mind kacagni kezdtek. – ”Mutasd meg neki!” – folytatta Adel vigyorogva, míg Georgera szegezte a tekintetét.

”Mi?” – vágták rá ritmusban mind a ketten.

”Persze, csak ha akarjátok. Csak azt szeretném,” – nézett Sadenre – ”Ha te is azt érezhetnéd, amit én.”

Ez az egyszerű, barna, német lány olyan őszinteséggel, és egyszerűen mondta ki ezeket a szavakat, mintha csak ”Jó napot!”-ot köszönt volna. Számára ez olyan természetes volt, amit mások soha sem tudnának megérteni. Az ő fejében ezek a kérdések jóval egyszerűbben álltak össze. Szerette a nővérét, és a srácot is. Mindkettőjüket boldogan akarta látni.

”Nem tudtam, hogy ennyire szabadszellemű vagy…” – sóhajtotta Geo, majd utoljára Adelhoz fordult. – ”Biztos nem bánod?” – kérdezte, de a bongyorka csak odébb hessegette.

Mikkor a srác már kezdett Sadenhez közeledni, az ő fejében egy komplett káosz kezdett kialakulni. Nem akarta kishúgát megbántani, de nem is rajongott az ötletért, hiszen ezt eddig csak Paulal tudta volna elképzelni, aki éppen az ajtó másik oldalán szívta a hülye cigijét. ”Ha te itt lennél, biztos nem hagynád, de pont most kell azzal a rohadt bagóval foglalkoznod” – futott át az agyán.

”Figyelj! Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet, te olyan fiatal vagy, és Adel…” – hátrált a szőkeség apró léptekkel.

”Nyugi!” – emelte fel kezeit a beatle, és hirtelen, mintha már csak ketten lettek volna a szűk kis előszobában. – ”Te sem akarhatod, hogy amikor Paul megcsókol, csalódjon.”

Saden már a sarokhoz ért, és csak lefelé nézett bűnbánóan. Geo szavai vízhangoztak az általa köréjük képzelt világ dohos falain. Tényleg így fog elcsattanni az első csókja, ezzel az angol sráccal, míg Adel, aki valószínűleg teljesen belehabarodott, végignézi? Őt ez tényleg nem zavarja, sőt, csak örül neki? Bár ahogy Saden a gondolatot taglalta, rájött, ezt ő is megtenné kishúgáért. Akkor nem lenne baj, de így, hogy pont ő az esetlen lány, akit George megajándékoz egy ártatlan csókkal, a dolog egyre groteszkebbé vált.

Míg a gitáros egyre csak közeledett, a szőkeség kezdte felfedezni, mennyire is vonzó tud lenni a srác az hatalmas égnek álló hajával, és visszafogott mosolyával. Kezdett érthetővé válni a ’kellerbe járó lányok rajongása.

Ő éppenséggel boldogan tett eleget újdonsült kedvese kérésének. Sadent gyönyörűnek látta, és végre a kezében volt a lehetőség, hogy valamiben felülmúlja a banda többi tagját. Ő fogja először megcsókolni Saden Koscmidert. Már a puszta gondolat is teljesen feltüzelte.

Mikor már csak pár centi levegő állt közöttük, a lány véglegesen is beletörődött sorsába. Próbált arra koncentrálni, hogy Paulra összpontosítson. ”Ez csak azért van, hogy amikor végre te is méltóztatsz megcsókolni, ne égjek le! Ez is a te hibád, idióta!” – járta át ez a két mondat.

Saden teste le sem tagadhatta volna azt az apró félelmet, ami minden porcikáját átjárta. Ezt csak tetőzte, amikor megérezte a fiú meleg leheletét az arcán. Behunyta a szemeit, és a falhoz tapadt, várva George érintését. Ő azonban csak lassan a kezét a falhoz támasztotta, hogy a háta mögött álldogáló Adel semmit se lásson.

Ez volt az utolsó pillanat, hogy a szőkeség elmeneküljön, de ő nem akart. Többé nem akart elfutni semmi elől, soha többé.

Geo az ujjaival résnyire nyitotta a lány száját, majd a tenyere egészen a karcsú nyakára csúszott. Az érintése szinte égette Saden bőrét.

A beatle ajka hirtelen az övéhez ért, de nem mozgott, csak egy apró puszit volt, semmi több. George meg akart kegyelmezni a szőkeségnek látva a remegését, és azt a kis fintort az arcán -, amit valószínűleg Paul gondolata okozott -, de ahogy a lány finom illata átjárta a tüdejét, és a rózsaszín, finom ajkak a sajátjához tapadtak, már nem volt visszaút.

A következő pillanatban Saden már Geo nyelvét érezte a szájában, ahogy egy íves, körkörös mozgást végez. Az érzés leírhatatlan volt számára, amint gitáros ajkai szinte táncot jártak az övén, és az eddig feszes hasa most megrándult. Az egész teste lángra lobbant, mintha csak a bűnös élvezetek máglyájára vetették volna.

Az egész nem tartott tovább pár másodpercig, mégis mindketten egy örökkévalóságnak érezték. A csókot ugyanis, Adel vidám tapsikolása szakította félbe. George hátrébblépett és mintha misem történt volna, a bongyorka mellé lépett.

”Már érted?” – vigyorgott a kishúg, aki csak pár perccel előzte meg Sadent, eme tapasztalat megszerzésében.

”Azt hiszem.”

A szőkeség tényleg felfogta, hogy mi a jó ebben. A testiségre eddig csak úgy tekintette, mint amit csak a férfiak élveznek, de ez teljesen megváltozott. Lehet, hogy azok a söpredék angol bandatagok, talán nem is használják olyan önző módon ki a megtévesztett hölgyeményeket?

Adel elégedetten vigyorgott nővérére, míg ő csak egy halvány mosollyal válaszolt, ami inkább hasonlított undok szájhúzásra.

”Na, most menj, és csókold meg Pault!” – bátorította a bongyorka vidáman, Geo karjai közül.

”Ez nem így megy…” – sóhajtotta Saden, és kiegyenesedett. Erre Adel felvette élete egyik leg mérgesebb arckifejezését, és odament nővéréhez, megragadta a kezét, majd egészen a konyháig vonszolta.

”Mi lenne, ha végre észhez térnél?” – emelte fel a hangját a lányka. Saden hosszú évek óta nem látta ennyire indulatosnak.

”Miről beszélsz?” – vágott közbe a szőkeség.

”Egyszerűen nem bírom nézni, ahogy tönkrevágod az életedet! Amióta csak újra jóban lettünk, te folyton csak dolgozol, nem is csinálsz mást. Ez így nem élet, érted? Szerinted miért járok le a ’kellerbe, hm? Csak miattad te lüke! Ha én nem lennék ott, képes lennél heteken át csak sört lefetyelni a hülye részegeknek. Mégis mire vártál eddig, ha nem Paulra? Mindig elmondtad nekem, hogy az ilyen reeperbahni zenészekkel nem szabad kikezdeni, de akkor miért dolgoznál apádnak, ha nem erre vágynál? Ha tényleg komolyan gondolnád, egy normális gimnáziumba járnál, velem, de nem dolgoznál egy lerobbant klubban. Vedd végre észre magad!

Adel minden szava perzselte Saden szívét, de nem tudott rá semmivel válaszolni, csupán a szemei megteltek könnycseppekkel. Az arca kipirosodott, és teljesen átjárta a bűntudat,               ahogy szótlanul hallgatott.

A gondolatok megszűntek létezni a fejében, csak az erős érzelmek sokasága szaladt át rajta. Szégyen, bűntudat, szomorúság, csalódottság, bánat, kiábrándultság. Szánta saját magát.

A bongyor kishúg arca rögtön elsimult látva nővére könnyeit, és rögtön bele is kezdett volna a bocsánatkérésbe, ha a szőkeség nem rohan ki a házból szó nélkül.

”Ne, Saden ne menj el így!” – kiáltott a húg utána, de ő csak odébb lökte az útjából az óvatlan Pault, aki még mindig a cigijével volt elfoglalva.

”Mégis mit mondtál neki?” – nézett Adelra George értetlenül, mire ő csak szintén zokogni kezdett. – ”Jajj, ne sírj!” – karolta át a gitáros, míg Pauly csak Saden után eredt.

Ő viszont, csak futott, futott és futott előre, vissza a Kaiserkellerhez, mert úgy vélte, csak ott vigasztalódhat meg kicsit. Nem is került túl nagy erőfeszítésébe lerázni magáról az angolt, hiszen ő közel sem ismerte annyira jól Reeperbahnt, mint a lány.

”Olyan gyenge vagyok…” – lehelte egy falnak támaszkodva, még távol a ’kellertől. – ”Tényleg ennyire hülye lennék? Csak azért dolgozom apának, hogy valami koszos zenészbe szeressek, aki eldob magától?”

Teljesen összezavarodott, már semmiben sem volt biztos. Sem magában, sem Paulban, sem az életében. Tényleg ezt akarja? Elpazarolni egy életet, csak azért, mert az apja az alvilág egyik királya, neki hercegnőnek kell lennie? Vajon lenne esélye normális életre? ”Nem, ez már rég bebizonyosodott” – szólt magához. Már nem sírt, csak lassan leguggolt a fal mellé, és életében elsőször elgondolkozott egy nagy adag vodkán.

Eközben nem is sejthette, hogy pár sarokkal arrébb, pont John az, aki az éjszaka kialakult frusztrációját éppen egy lányon vezette le. Nem volt túl emlékezetes ment, de legalább az aktuális zaklatottságát felváltotta a férfias kielégülés.

Miután végzett, egyenesen Saden felé sétált, de nem ismerte fel. Mikor mellé ért, ügyet sem vetve rá, egy centest pöccintett neki.

”A következő körödet én állom! Vedd puszta udvariasságnak” – motyogta egy cigivel a szájában, míg ellépett a lány mellett. A szőkeség felismerve John rekedtes hangját, és látva a centes, hangosan felnevetett. Nem tudta visszafogni magát, annak ellenére sem, hogy pár perccel ezelőtt még sírdogált.

A gitáros lemerevedett, visszanézett, és legnagyobb csodálatára felismerte a lányt.

”Te vagy az mindenem?” – kérdezte, és lassan leült mellé.

”Nem kell úgy tenned, mintha barátok lennénk, menj csak tovább” – mormolta Saden, míg John le sem tudta venni róla a szemét.

”Miről beszélsz, hiszen mi szeretők vagyunk?” – felelte komoly arccal, mire a lány ismét kacagott.

”Bárcsak én is olyan lehetnék, mint te. Mindenen, és mindenkin csak röhögnék.”

”Pedig egyesek szerint ez rossz tulajdonság” – fújt ki egy nagy adag füstöt.

”Akkor egyeseknek nincs humorérzékük” – mondta, majd kikapta John kezéből a cigarettaszálat, és egy nagyot beleszívott. Ezt természetesen egy hatalmas köhögési rohamszerű prüszkölés követte. A kibírhatatlan fájdalom el is vette a kedvét minden ilyen dologtól. Bár még mindig elviselhetőbb volt, mint amit a szívében érzett.

”Te butus, most próbáltad először? Ilyenkor nem szabad ilyen nagyot!” – vette ki a kezéből, és megsimította a hátát. – ”Mégis mi történt, amitől még a bagó is örömtelibbnek számít neked?” – kérdezte, és ő is beleszívott a cigiben, amin érezte a lány finom illatát. Nem is beszélve a tudatról, hogy ez Saden szájában volt, ami rögtön megbódította, akár a legkeményebb drog.

”Úgy néz ki, egész életemben azért kínoztam magam a ’kellerben, hogy beleszeressek valakibe, akit aztán az első adandó alkalommal cserben is hagyok, és helyette egy kissrácot csókolok meg.”

”Miért nem szóltál nekem?” – A lány erre csak elvigyorodott.

”Honnan tudod, hogy nem beléd vagyok szerelmes?” – mosolygott Saden kacéran, mire a gitáros először felkapta a tekintetét, a szépségre szegezve, majd mindketten nevetni kezdtek, mintha csak egy jó vicc lett volna. Az egész nem volt más, mint komédia. Az, amikor tragédiából hirtelen minden jóra fordul. Bár, azt estig vitathatnánk, hogy John társasága jónak számított-e.

Saden eddig dolgosan tömörre épített világa, Adel pár mondata alatt összeroskadt. Amit eddig valaha elképzelt az életéről, hamis volt. A kishúgnak tényleg igaza volt, vagy csak azért mondta ezeket, mert ő egy másik világban élt. Neki a Kaiserkeller csak puszta szórakozás volt, semmi több. Ezzel szemben Saden ott dolgozott, evett-ivott, és néha még aludt is. Vagy valóban csak ő száműzte oda saját magát, önkényesen? Már maga a szőkeség sem tudta a választ.

”Te mit akarsz kezdeni az életeddel?” – kérdezte mély, komoly hangon a lány.

”Nagyobb leszek, mint Jézus” – lehelte a levegőbe a liverpooli gitáros önbizalommal, mire Sadenből megint előtört a kacagás. – ”Te kérdezted.”

”Tényleg annyira jó a szex, hogy megéri érte otthagyni mindenkit, és csak menni a következőre?” – fásult meg ismét a szépség hangja.

”Ez elég összetett dolog. Van, akit soha sem csalnál meg, mert csak rá tudsz gondolni” – nézett John a lány gyönyörű arcára, amit a rozsdás utcai lámpák megvilágítottak. – ”De ez a ritkábbik eset. Általában csak lefekszel valakivel, de nem érzel igazán semmit, ezért még több kell, hogy kitöltse azt az űrt, amit az hagyott, akit igazán szerettél.” – Ez a srác olyan ritka pillanatai közé tartozott, amikor őszinte akart lenni. Azt szerette volna, hogy Saden végre felfogja, hogy számára Ő lehet az, akit képes lenne igazán szeretni. Nem tudta miért, de meg volt róla győződve. Valaki, aki viszonozhatná az érzéseit, és megváltaná vele a világot.

”És honnan tudod, hogy valakit igazán szeretsz?” – kérdezett a szőkeség vissza, és Johnhoz fordult.

”Hát, azt megérzi az ember, az egész testében, de lányoknak elég csak rám nézniük” – hajolt közel a lányhoz, akit már egyáltalán nem zavart a ritmusgitáros közelsége. Csak elvigyorodott, és ő is közeledni kezdett. ”Vajon most megcsókolhatom, nem tol el magától? Vagy csak játszadozik velem? Állj, azt én szoktam!” – futottak át a szavak John agyán. – ”Adj egy csókot!” – súgta oda Sadennek, aki lassan egy puszit nyomott az orrára. A srác meg sem rezzent, csak a szíve kezdett olyan hevesen verni, hogy félt, azt már a lány is meghallhatja. Meglepődött önmagán. Az egyetlen lány, aki iránt hasonló érzelmeket táplált az Cyn volt, de őt még össze sem lehetett hasonlítani Sadennel. Persze az angol lány érintéseibe is cseppet beleremegett, de a német folyamatos közömbössége jóval nagyobb vágyakat indított benne, mint amikor annak idején évekig Powel mögött ült. John nem szerette azokat a lányokat, akikért meg kellet küzdeni. Már régóta meg volt győződve róla, hogy felesleges hetekig törnie magát, de Saden itt is kilógott a sorból. Ő a srác tudtára adta, hogy nem fog lefeküdni vele, de mégis minden idióta viccén nevetett, még a legidétlenebbeken is. Ez csak jobban ösztönözte. ”Nem! Vissza kell fognod magad, öreg! Ha most letámadnád, úgysem tudnád megdugni!” – veszekedett sajátmagával. Ez az egyik volt, a sok furcsa szokása közül.

”Tudod, ha én is fiúnak születtem volna, olyan szerettem volna lenni, mint te” – mondta a lány, a semmibe meredve.

”Ha én lennék csaj, tuti kefélnék magammal” – vonta fel a vállát, és Saden újra hangosan kacagott, ezt látva pedig, John is elmosolyodott. – ”Bár lehet, hogy csak veled leszbiznék…” – sóhajtotta.

”Úgy nézek én ki, mint aki a lányokra bukik?” – röhögcsélt a szőkeség.

”Nyugi, automatikusan ezt feltételezem azokról, akik nem akarnak velem lefeküdni” – nevette el magát azzal a bizonyos cigivel a szájában, amit ezután még jó ideig nem tervezett eldobni.

”Miből gondolod, hogy nem akarok?” – kacérkodott a szépség egy kéjes mosollyal az arcán.

Itt volt a vége John átlagos napjainak, mert a szívében hosszú idő után erőteljesen megmozdult valami, amit már sehogy sem tudott visszacsinálni.

Még mindig csak egyhelyben üldögéltek, és nem is csináltak semmi értelmeset egy jó ideig. John a hülye vicceit taglalta, amin közösen kacagtak. Akármennyire is volt ez a tevékenység a gitáros számára túl hétköznapi, Saden csavaros válaszai mellett nem tűnt az egész átlagosnak. Egy olyan idióta társalgást folytattak, aminek se eleje, se vége nem volt. Mit is várhat az ember egy lánytól, akinek az egész eddigi élete romokban hevert, meg egy angol srácról, tele droggal, nem is beszélve a férfias elégedettség bódító utóhatásáról. Bár a pár perccel ezelőtti affér nem számított semmit, John egy kicsit bánta, hogy arra az ismeretlen fruskára pazarolta magát, a szőkeség helyett. Így mégis boldogabban érezte magát, mert a lány az elmúlt pár percben egyszer sem utasította vissza. Bármennyire próbálta a beatle kemény kősziklának álcázni magát, ő is képes lett volna összetörni, mint bárki más.

Ahogy Sadenre nézett, mégis minden olyan jelentéktelennek tűnt, ő mellette. ”Nem elég, hogy kibaszottul szép, mint Brigitte Bardot, de még Koschmider lánya is. Ennél nagyobb kihívást keresve se találnék” – mondta az agyában egy kicsi hang, ami egyre csak hangosabb lett.

Még mindig nem tudta elképzelni Bruno reakcióját arra, ha esetleg elregélné neki azt, hogy lefeküdt az ő kis hercegnőjével. Annyiban maradt, hogy a féltő apuka rögtön megveretné, vagy kirúgatná őket a Kaiserkellerből. Ez nem nagyon érdekelte, sőt… Inkább csak örült volna, hogy sikerült egy kicsit megaláznia, és ennyi. Ha a Beatles még el is vesztené a szerződését Koschmiderrel, még csak nőne az eddig sem apró hírnevük Hamburgban, és egy rakás új lehetőség közül válogathatnának. Ez duplán is megérné, hogy szétverjék. John eleve szeretett verekedni. Ezt az ágát pedig, már nagyon régóta űzte.

Persze Saden arra a lehetőségre, hogy John esetleg valóban lefeküdne vele, egy percig sem gondolt. Annyiban maradt, hogy a srác, csupán a bugyuta viccek miatt beszél vele. Azt teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy talán valódi vágyakat táplálna iránta, hiszen úgy is minden csaj csak utána császkált. Hozzá képest Paul, már ezerszer bebizonyította, hogy komoly tervei vannak vele, de John…

”Nem akarsz, most te, nálunk aludni?” – csusszant ki a ritmusgitáros ajkain, ez a csekély mondat. – ”Mármint tudom, hogy elég lerobbant hely, és inkább hasonlít egy gödörre, de mégis csak közelebb van, nem?” – kezdett magyarázni fapofával.

”Megtisztelő, de…” – folytatta volna a lány, amíg a srác közbe nem vágott.

”Akkor legalább had kísérjelek el!” – fordult hirtelen Saden felé, aki csak vigyorogva azt kérdezte:

”A kemény gitárosból előtört az úriember?”

”Csak hajnali háromtól reggel hétig, kedden, és vasárnap” – válaszolta felállva, majd a kezét nyújtotta. A szépség kuncogva belekapaszkodott, egy pukedlit vetve a srácnak. – Adellal sokszor játszottak efféle szerepeket, így nem jelentett kihívást egy reneszánsz hölgyet alakítania, ahogy John, öntudatlanul is hozta egy király fenséges mozdulatait.

”Tudja Miss Koschmider, hogy mit szeretek én a reneszánszban?” – kezdett a gitáros az előre betanult mondatokba.

”Ugyan mit, Mr. Lennon?” – bazsalygott rá a szőkeség.

”Reméltem, hogy ön mondja meg” – folytatta, mosolyogva.

”Pedig le mertem volna fogadni, hogy a szexre gondol” – felelte Saden halkan, mire John röhögni kezdett. Egyre csak arra gondolva, hogy ez a német lány bele lát a fejébe.

Míg hangosan nevettek mindketten, és csak sétáltak színpadiasan, kéz a kézben. Az egyik sötét sikátorból egyszerre egy mérges férfi sétált ki szapora léptekkel, egyre csak a kezét rázva. Ez csak egyet jelenthetett, hogy valakit rendesen megruháztak, de John csak felhúzta a szemöldökét bólogatva, hogy kivételesen nem ő volt az áldozat.

Az egésszel nem is foglalkoztak volna, ha a borús sikátorból nem hallatszottak volna finom, női nyögések, majd egy nagy csattanás. – A kegyelemdöfés. - Mire sietve oda értek, Saden elszörnyedve esett hátra.

Elvira torz, deformált arcát pillantotta meg.

Az egész pár pillanat alatt történt, így egyikük sem tudta felfogni, mi is a helyzet. A szőkeség füle hangosan kezdett sípolni, így azt is alig hallotta, hogy John miket kiabál hozzá. Nem tehetett semmit. Nem kérdezhette meg a táncost, hogy mi történt, nem nézhette meg a hatalmasra duzzadt sebeit, nem emelhette fel, nem segíthetett, és ez csak még jobban rontotta a helyzetet.

A zsongás a fejében egyre hangosabbá vált, ezzel szinte megbolondítva őt. Egyedül Elvira eszméletlen testére tudott koncentrálni. Alig kapott levegőt, minden porcikája reszketett, és alig látott néhány homályos fénycsóvát. Az egész olyan elborzasztó, és egyben kínzóan lassú volt. A pillanatok nem akartak elmúlni, ahogy nem is csak egy álom volt. Ez a valóság.

Ezt hirtelen John arca szüntette meg, ahogy elé hajolt, eltakarva Elvira testét. Nyugodt hangon csak annyit mondott, egyenesen a szemébe nézve, átfogva a fület: „Nyugodj meg!” A kékes, méregzöld szemek, és a beatle lassan mozgó, piros ajkai kirántották a valóságba. A zaj megszűnt, és Saden már csak remegett.

”El kell vinnünk a kórházba!” – állt fel a lány, de már nem volt képes a táncos véres testére nézni. – ”Elbírod?” – kérdezte komoly hangon.

Erre John gyorsan a balkezével felkapta a eszméletlen lányt, és sebesen elindult előre. Ezek után, már egyikük sem emlékezett semmi fontosra, Saden csak azt nem tudta kiverni a fejéből, soha többé, hogy a srác képes volt egy kézzel tartani Elvirát, csak azért, hogy a másikkal erősen, mindvégig szorítsa az ő tenyerét.

Miután eldadogta a gitárosnak, hogy merre van a kórház, már nem is tudott másra figyelni, csak a meleg, kemény kezére.

Nem maradt meg a korom sötét utca, a széttépett, véres ruhák, vagy a hosszú kórházi bejelentkezés emléke, csak az az egy kéz. Az, amit még akkor sem sajnáltak tőle, mikor neki volt a legkisebb problémája, az ájult Elvirához képest.

Mire magához tért, már John puha vállán feküdt, egy steril kórházi szobában, körülvéve fehér falakkal, fehér ajtóval, és fehér lepedőkkel. A hirtelenjében jött világosság szinte kiégette a szemét.

Már jó pár óra eltelhetett azóta, hiszen az ablakon már bőven besütött a napfény, de a srác keze, még mindig erősen szorította az övét. Ezt érezve Saden elmosolyodott.

Elvira ott feküdt előttük, összezsinórozva, de már sokkal szebben mutatott. Az arca már alig volt bedagadva, és kezdett teljesen kisimulni. ”Egy kis smink, és fizikailag nem is lesz baja” – mondta a szőkeség magának.

Nem mintha eddig ne találkozott volna ilyen dologgal, mégis csak a Reeperbahnról volt szó. Minden naposak voltak a verekedések, de ez… ez ennél keményebb volt. Valaki nagyon megharagudhatott Elvirára.

Sadenen kívül még mindenki aludt a szobában, egyedül ő ébredt fel. Próbálta felidézni, hogy a sikátortól mégis hogyan jutottak ide, de képtelen volt rá. Az egész annyira gyorsan történt. Szégyellte magát, hogy mindent Johnra hagyott, akinek semmi köze sem volt az egészhez. Nem gondolta volna, hogy tud ilyen rendes is lenni. ”Talán neki is van egy normális énje?”

Lassan oldalra fordult, hogy jobban láthassa az éppen durmoló angolt. Az álkapcsa igazán férfiassá tette az arcát, így többnek is kinézett, mint amennyi valójában lehetett. Jóképű volt. Nem a világ legszebb embere, de akkor is jól mutatott. Saden megint azon kapta magát, hogy csodálja. Őt, akin nincs is igazán mit. Talán a személyiségét, vagy a tehetségét, kitudja?

A szőkeség nem akarta elengedni azokat az erős, kemény kezeket, amik végig ott voltak neki. Csak lomhán, finoman újra a fiú vállára hajtotta a fejét. Magába szívta John illatát, ami egy olcsó szappan, cigi, és a kórház szagából állt össze.

Egyik pillanatról a másikra a liverpooli hirtelen megszorította a lány kezét, és megrezzent. Ő is magához tért.

Óvatosan ő is oldalra nézett, ahol Saden smaragdzöld tekintete fogadta.

”Sajnálom, nem akartalak felébreszteni!” – suttogott a lány halkan, mire a srác csak kissé megrázta magát, majd ráérősen a kezére pillantott, ami még mindig a szépség kacsóját szorongatta.

”Bocsi!” – engedte el sebesen.

”Ne!” – kapott oda a lány. – ”Mármint, nem érdekes” – fordult gyorsan előre, míg John csak öntelten elvigyorodott.

”Jól vagy?” – kérdezte a ritmusgitáros a zsebében kotorászva, amíg eszébe nem jutott, hogy egy kórházban nem lehet cigizni.

”Csak nem emlékszem az égvilágon semmire…” – motyogta elbambulva.

”Pedig…” – felelte volna a srác, de pont akkor lépett be egy ápoló. Vidáman Elvira ágya mellé lépett, és csak egyet bólintott Sadenék felé, máris a táncossal foglalkozott.

”Hogy van ma reggel, Koschmider kisasszony?” – simogatta meg az ébredező lány arcát, míg a szőkeség csak megrezzent, amiért Elvirát az ő nevén szólította az ápolónő. Beadott neki egy kis antibiotikumot, és már el is ment.

”A saját nevedet adtad meg, hogy a szülei ne tudják meg, hogy mi történt” – mormolta John a szépségnek. – ”No meg, az iratai nélkül nem is csináltak volna vele semmit. Még szerencse, hogy a tieid kellettek.”

A fiú ugyanis teljesen másképp emlékezett az éjszakára. Sadennek egy olyan higgadt, nyugodt énjét ismerhette meg, amit el sem tudott volna képzelni. A lány végig komolyan viselkedett, és egyből a saját nevét mondta, Elviráé helyett. Hirtelen John kezdte csodálni a szőkeséget, aki teljesen nyugodt hangon képes volt hazudni, csak azért, hogy a táncosnak ennyi baja se legyen. Meggyőzően előadta, hogy ő a lakótársa, és egy rosszul sikerült mulatozás után barátnője rossz helyre keveredett, ahol egy ismeretlen megverte. Egy szót sem ejtett a Kaiserkellerről. Nem akarta bajba keverni apja vállalkozását.

Az angol srác végig hátulról figyelte, ahogy a német lány mindent egyedül elintéz, egy apró rezzenés nélkül. Mintha csak egy érett szélhámos csalna ki pénzt egy hatalmas bankból, vagy gazdag polgártól. Ez annyira feltüzelte az iránta érzett vágyait, hogy alig bírta lecsillapítani magát. Egyszerűen képes lett volna ügyet sem vetni kórházban lévő emberekre, és egy takarítószertárba vonszolni Sadent, ahol is minden erejével boldoggá tette volna.

Persze rögtön elfelejtette ezt, amikor Elvira már a kórteremben feküdt mellettük, és a szőkeségből néhány könny fakadt ki. Nem sírt, nem is szólt semmit, csak fogta a táncos kezét, mosolygott rá, míg a kerekded könnycseppek lecsorogtak az arcán.

Ez túlságosan is meghatotta ahhoz, hogy utána a szexre gondoljon. Csak csendesen mögé sétált, és csak megszorította a kezét, amit reggelig nem is engedett el. Legszívesebben soha sem tette volna. Soha többé…