Lolly

 George Harrison, One-shot, Paul McCartney, PG, Romkom, RPS, The Beatles, 

The Beatles - Long, long, long


 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj Lollynak! Utálom, amikor ezt csinálod. Kicsit sem vicces.

George már harmadszorra indul ki a hídhoz, amióta visszautazott Liverpoolba. Minden alkalommal gondosan megfürdött, megfésülködött, és felvette a legszebb, legfeszesebb bőrdzsekijét. Magához kapta a gitárját, majd lassan elhagyta a házukat. Persze előtte még mindig meg kellett nyugtatnia Mrs. Harrisont, hogy csak sétálni megy, és nem, nem kér szendvicset. Most is ugyan ezt teszi.

A kitárt ajtóban áll, hátán Alberttel, az első akusztikus gitárjával.

 - Anya, hagyj már! Nem vagyok éhes – kiabálja be. Még nem indulhat el.

 - De kincsem, mindjárt ebédelünk, és még nem is reggeliztél! – szól a vékonyka, rekedtes hang a lakásból.

 - Elmentem! – mondja hangosan, majd becsapja az ajtót. Már kezd az agyára menni, hogy mikor itthon van, csecsemőnek nézik. Mintha két világ között cikázna, és csak egy ember viselkedik vele időről, időre ugyanúgy. Ő. Most is miatta kell a hídhoz mennie, harmadszorra is. Sőt, még százszor is elmenne, ha tudná, hogy a végén találkoznak, még ha kicsi is rá az esély.

Nem akarja felhívni telefonon a házukat, vagy elmenni hozzájuk, azt akarja, hogy Ő is a hídnál várjon.

Régen mindig itt találkoztak, aztán együtt elsétáltak a mező végéig. Ilyenkor George mindig vitte a gitárját, és zenélt Neki. Kettőjük közül Georgie volt csendesebb, és visszafogottabb, Ő meg csak úgy viselkedett, mint egy múzsa.

Átsétál Chester Groveon, el Murphy kávézója mellet, át a High Streeten, egészen magányos hídig, ami egy kis névtelen patakon ível keresztül. Lehet, hogy nem is patak, csak egy árok, amit a mindig zuhogó eső tölt meg folyamatosan. A rozsdás vasdarab már évek óta ott állt, de nem hasonlít másra, mint egy hatalmas acél szeletre, amit csak hanyagul odadobtak.

George leül a szokásos helyére, és előkapja Albertet. Először csak lassan, szinte simogatni kezdi a húrokat, aztán már egyre erőteljesebben kezdi őket pengetni. A gitár szinte énekel neki. Olyan ez, mint egy társalgás, a fiú, és a hangszer között. Ilyenkor Geo nem is tud másra figyelni, észre sem veszi, hogy Ő már rég ott áll vele szemben. Csak csendben, mosolyogva figyeli.

George egyszerre sokkal gyorsabb iramot vesz fel, szinte látni sem lehet a kezét. Majd idegesen megüti a gitár oldalát. Rádől, és az arcát a kezeibe temeti. Azt hiszi, megint nem jött el. Pedig fél tizenkettő. Már itt kellene lennie. Itt is van, csak Georgie ezt még nem tudja. Egy nagyot sóhajt, majd leengedi a kezeit, és a cipőjét kezdi bámulni.

Ő nem szól semmit, csak közelebb lép. Amint George meglátja a cipőit, riadtan felnéz rá.

 - Szép cipő, de az enyém csinosabb – motyogja kifejezéstelen arccal, mire Geo szó nélkül elvigyorodik. Tehát mégis eljött. Itt van. Itt áll előtte. Ő is ugyan arra gondolt, amire George, hogy ide jöjjön.

Sebesen felegyenesedik, majd a nyakába ugrik, ügyet sem vetve a közéjük szoruló gitárra.

 - Hé, hé! Vigyázz, a végén még összetörjük Albertet! – fogja meg óvatosan Geot.

 - Bocsi Albert! – suttogja. A srác lassan eltávolodik, majd a hátára csapja a hangszert, de nem öleli meg Őt még egyszer. Mindketten elindulnak a híd másik oldalára. Ki, a mező felé. Még csak normális út sincsen, csupán valami kitaposott ösvény, amit a búzaföldek tulajdonosai jártak le.

Egymás mellett mennek szorosan, de nem tesznek semmit. Még csak nem is szólalnak meg. Nincs is sok minden, amiről beszélhetnének. Nem is azért vannak itt.

 - Ugye tudod, hogy hiányoztál? – kérdezi Ő, nyájas, meleg hangon.

 - Azt hiszem – válaszolja George kissé halkan.

 -Ó, ezt Albertnek mondtam – feleli mosolyogva, mire Geo elneveti magát. Pedig igenis tudja, hogy ez neki szólt.

 - Szerintem ne akarj kikezdeni Alberttel, mert már van egy nagyon csinos barátnője – mormolja válaszul.

 - Ki mondta, hogy én nem a szeretője vagyok? – mondja, és George megint kuncogni kezd.

Az ég a reggeli eső után már teljesen kitisztult, és süt a nap. Elég egy póló, vagy egy ing. Ő nincs is túlságosan felöltözve. Csak egy fehér, feszes felső van rajta, míg Geo majd’ besül a bőrdzsekijébe.

Meleg a levegő, de a szél mégis néha ad egy kis hűvös érzést a bőrükön. Fújja a hajukat jobbra-balra, míg a búzaszálak is táncolnak.

Már mindjárt odaérnek a diófához. A búzaföld közepén, egy magányos, ferde kis diófa. A tulajdonos nem vágta ki, mert egy apróbb dombocskára nőtt, ahol kellemesen le lehet dőlni, és csak nézni a gyönyörű termést. Kellemes árnyékot ad, ezért is jártak ők ketten is ide.

A fa alacsony, és az ezüstszürke törzse fölött szinte rögtön szerteágaz. A levelei kerekdedek, és édes illatuk van.

 - Na és hogy hívják Albert barátnőjét? – kérdezi Ő bájosan, az apró kezeit a zsebébe mélyesztve.

 - Úgy, mint téged, Lollynak – válaszolja George, mikor már csak pár lépés választja el őket a régóta áhított diófától.

 - Én nem vagyok Lolly – vág morcos képet, míg az arca kicsit felpuffad. – Hihetetlen, hogy nem voltál képes megjegyezni a nevem, és így hívni.

 - De hát, ha az igazi neved is pont olyan? Ennyi év után megbékélhetnél már vele – motyogja Geo.

Ő sosem szerette ezt a nevet, pedig George jobban szerette így hívni, ha csak ketten voltak. Ilyenkor minden teljesen más volt. Lolly, ez sokkal jobban illik hozzá. Éppen annyira vidám, édes, és imádnivaló, mint ez a dallamos két szótag. Olyan könnyen meg lehet szeretni.

George rengeteg dolgot szeretett a világon. Albertet, a diófát, a rozsdás hidat, Mrs. Harrisont, de a legjobban Lollyt, aki éppen a fát ölelte. Ő imád megölelni dolgokat. Néha csak odamegy néhány ismeretlenhez, és a nyakukba ugrik. Ezen persze mindenki nevet, de George suttyomban rámosolyog, és ettől Lolly csak még jobban vigyorog. Titokban azért csinálja ezeket, hogy megnevetesse Geot.

 - Hajj, de szeretlek! – súgja oda a fának, majd egy csókot ad neki. Ezt látva George megremeg. Ezt ő is kaphatta volna. Már nagyon régóta, egy puszit sem adhatott neki. Már nagyon hiányzik neki Lolly érintése, az illata, és az ajkai. Mások ennyi idő után egyből egymásnak esnének, de ők ezt most nem tehetik meg. Egy szó nélkül váltak el jó pár hónapra. Se búcsú, se köszönet. Az érzelmet mégsem változtak, ezt mindketten tudják. Annyit nem tudnak, hogy mit kellene mondani, vagy tenni. Mitől lehetne minden ugyanolyan, mint régen?

 - Még mindig gyönyörű – jelenti ki lágy hangon Lolly, majd lassan hátradől, és elterül a diófa árnyékában.

 - Az. Semmit sem változott – feleli George mosolyogva, míg lefekszik mellé, a gitárt maga mellé rakva.

 - Én is szeretnék egy táj lenni. Gondold csak el! – emeli fel a kezeit. – Nem kell sehová mennem, örökké itt vagyok, egyhelyben. Nem választhatnak el a talajtól. Mindig, mindenki, aki csak meglát, bennem gyönyörködik – mosolyodik el, és ledobja a karjait maga mellé.

 - Így is mindenki benned gyönyörködik – súgja oda Geo édes hangon, erre Lolly elvigyorodik. – Ó, bocsi, ezt Albertnek mondtam – folytatja Geo, és Ő megint csak nevet.

Lollynak különleges mosolya van. Olyan pletykák terjengnek róla, hogy a megtört szívek, és csontok gyógyítója. Ez is azóta, hogy egyszer egy délutánon kedvesen nézett Mr. Portondra, aki aznap délelőtt leesett egy szilvafáról, de míg a baleset után azt hitték négy csontja is törött, estére már egyről sem. Persze ez csak az első alkalom volt. Utána egyszer a kórházba ment meglátogatni az édesanyját, aki ápoló volt, és ott rávigyorgott egy influenzás kisgyerekre, akinek azután kutya baja sem volt. Ezután már kőbe is vésték a tényt, Lollynak gyógyító mosolya van. Georgenak mégsem ezért annyira különleges.

Ő az a fajta, aki tud örülni a világ legapróbb örömeinek is. Ezért vigyorog mindenkire, ezért ölel meg ismeretleneket, ezért vidám állandóan, ezért szereti ennyire Geot.

 - Miért kell a dolgoknak változniuk? Miért nem maradhatunk örökké itt, mi ketten? – mormolja Lolly kissé bánatosan. Lehunyja a szemeit, és kitárja a karját. Most arra gondol, hogy ő egy madár, akinek a hasát édesen cirógatja a szél. – Te nem szoktál ezen gondolkozni?

 - De, én is szeretek ám éhen halni – feleli Geo, erre Ő már megint csak nevet. Miután kicsit elcsendesedik, oldalra fordul, egyenesen George szemébe nézve.

 - Te meghalnál velem? – kérdezi, miközben megfogja a kezét. Az érintése szinte perzseli Georgie bőrét. Már olyan régóta nem érezte ezt, meg Lolly, és a diófa leveleinek édes illatát. Ez kínzás.

 - Biztos, hogy újra akarod kezdeni ezt? Ha most nem fejezed be, én… - próbálja folytatni, de nem tudja. A hangja elcsuklik, és nem bírja tovább nézni, ahogy Lolly mosolya lassan elhervad. A szemei kezdenek vörösödni, de Ő gyorsan felugrik, és szó nélkül belerúg Georgeba.

 - Ha így gondolod, nem kellett volna eljönnöd a hülye hídhoz! – emeli fel a hangját, majd zsebre tett kézzel, nagyokat szipogva el indul.

Geo nem mozdul. Csak fekszik a földön, míg az oldalában éles fájdalmat érez.

Lolly egyre gyorsabban sétál, szinte már rohan. Nem akarja többé látni ezt a hülye diófát, vagy a búzamezőt. Soha többé.

Egyszerre azonban George megragadja a kezét, és visszarántja. Nem szól semmit, csak olyan erősen megöleli, ahogyan csak tudja. Lolly hiába próbál kiszabadulni a gitáros szorításából, képtelen rá. Elgyengült. Túl sok érzelem futott már át rajta az előző fél órában.

 - Igen! – mondja Geo hangosan. – Igen!

 - Mit akarsz ezzel? – kérdezi búsan, remegő hangon.

 - Igen, most itt, azonnal meghalnék, és igen, azt akarom, hogy örökké így érezzem. – George nem hazudik. Igazat mond. Sosem szerette még ennél jobban Lollyt. Hiába nem érhetett hozzá hónapokon át, ez nem változtatott az érzésein, sőt csak még erősebbé tette azokat.

 - Nem csinálhatod ezt velem, nem vagyok a játékod! – feleli zaklatottan, majd a fejét Geo vállára támasztja gyengéden.

 - Hát persze, hogy nem, hiszen én vagyok a tiéd – mondja George, és Lolly megint őszintén nevetni kezd. – Mit is tehetnék? – mosolyog Geo, miközben megfogja Lolly állát. Felemeli, hogy a pillantásuk találkozzon. George lassan közelebb húzza magához, és az ajkaik találkoznak.

Mindig is Lolly csókja volt a legédesebb. Nem azért, mert folyjon rágózott volna, vagy nyolc cukorral itta volna a teát, hanem egész egyszerűen Őt volt a legjobb érezni. Georgie tudta, hogy ki az, nem is tudta volna mással összekeverni.

A levegő minden pillanattal kezdett forrósodni körülöttük, mintha felégették volna az összes búzát. De már nem volt idő visszasétálni a diófa árnyékába. Hirtelen azon kapták magukat, hogy a búzamező szélénél fekszenek.

 - Szeretlek, Lolly! – nyögte ki George, miközben Ő a nyakát csókolta.

 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj Lollynak! Utálom, amikor ezt csinálod. Kicsit sem vicces. Te is tudod, a nevem Paul.