A kis taknyos, aki angolnak született

A kis taknyos,

 Aki angolnak született

RPS * One-shot * Mclennon * Hurt/Comfort * PG * Dirty Talk * Zene

Hát ez lenne az első novellám, ami Slash, szóval szerintem még eléggé érezhető a tapasztalatlanságom. Ne kérdezzétek, ez miért készült, csak úgy kipattant. (mert hát ezek úgy szokták) Minden esetre ha van igény, vagy nekem kedvem, még írok ilyen kis apróságokat, tehát ha tetszett mindenképpen írjatok valami kis szösszenetet, de egy "GJÁWW"-al is beérem. Na nem is pofázok többet, kellemes olvasást!

Hát ennyi idő után elérkezett ez a nap is. Kilencvennyolc nyomorúságos évből, egyedül huszonhármat élt. A többi csak időhúzás volt. Ez nem igaz. Hazugság. Az egész csak egy átverés, amivel mindenkit be akar csapni, még magát is. Nem tudhatja meg senki, hogy 1980. december 8.-án egyszer meghalt, aztán 2001. november 29.-én, de már csak most kell neki. Egyszer, utoljára.

Mi az ember? Mi a lélek? Mi az érzelem? Gondolatok káosza tekereg abban a testben, aminek a szíve már oly sokszor összetört, és akárhányszor megpróbálta magát összeragasztani, csak egyre több rés nyílt rajta. Most végre újra szabad lehet, senki sem kényszeríti az öreg, vékonyka bordák közé. A feslett, kikopott ruhák, amiket már több éve nem látott, és vagy egy idősödő vénasszony omladozó házában, vagy egy letűnt múzeum karcos üvegpultja mögött porosodnak, most ismét a szeme előtt peregnek. Élet, vagy halál? Mi következik most?

Néhányan hisznek a mennyben, a pokolban, vagy egyszerűen csak a lélekvándorlásban, de olyan is akad, aki csak az ürességre számít. Sir Paul McCartney egyedül Johnban hisz, már nyolcvanhárom éve. „Nincs se pokol, se menny, csak mi vagyunk. Itt, ahol élünk, és ennyi. Ezt kell úgy felhasználnunk, ahogy csak lehet” – ezt monda ez első alkalom előtt. Paul már akkor is hitt neki, amint meglátta egy teherkocsi platóján. John Lennon, a legnagyobb bajkeverő, egész Liverpoolban, a mai napig, pedig már jó pár év eltelt azóta, hogy megvette az első gitárját hét fontért. Mindenki csak annyit tudott róla, hogy messziről el kell kerülni, azt már csak páran, hogy ki is ő igazából. Bár azok közé John Lennon nem tartozott. Ki ő? Ki lehet az a srác, akiről susmognak, hogy alapított egy bandát, csak úgy. Szokásos Elvis-haj, és az az irdatlanul nagy magabiztosság. - Csak látszat, igazából nem létezett, igazából éveken át próbálta elfojtani minden félelmét, és érzelmét, egy ideig. – Aztán jött Paul. „Az a kis teavedelő taknyos bájgúnár” – John eleinte csak így hívta. Ez a kissrác jobban zenélt nála. Odahozták őt a gitárjával, ami közel kétszer akkora volt, mint ő maga, de ahogy belekezdett a dalba, az ujjai úgy pattogtak húrokon, mintha csak arra születtek volna. Ezután John kénytelen volt őt bevenni, majd megtanulni tőle mindent. Tőle, aki még ráadásul sokkal fiatalabb volt nála. Megalázónak érezte volna, ha Paul nem olyan, amilyen. Arra született, hogy szeresse, és boldoggá tegye a körülötte lévőket. Köztük Johnt. Főleg őt. Minden jól alakulhatott volna, ha nem jön George. „De jó, még egy taknyos. Repesek!” Az egész csak bonyolódott a harmadik srác érkezésével, ezért John fel is adta a Paul iránt táplált érzéseit, és már csak Stuarttal barátkozott a szobatársával.

De most Paul meg fog halni. Vége lesz a keserű időknek. Elmúltak azok a napok, amikor ők voltak a világ legismertebb emberei. Elmúlnak azok a napok is, amikor Paul egyedül van. Az utolsó Beatle. Az emberek már csak így emlegetik. Vagyis tehették, eddig. Ma már nem.

 Egész életében arról álmodozott, hogy a nagy napon majd az Imagine-t fogja hallgatni. - Ma. – De azt nem sejtette, hogy tényleg így lesz.

A napi sétáját rótta, London külvárosában, a Temze partján, mikor elkezdődött. Lassan, higgadtan ledőlt a fal mellé, és most csak mosolyog. A telefonjából John hangja szól, ahogyan élete dalát énekli. Azt az egyet. „Kinek írtad, Johnny?” – kérdezte tőle. „A világnak!” – vágta rá, de hazudott.

A fájdalom kezd erősödni, lassan már az egész testét átjárja, mindenét. Nem érdekli, még mindig mosolyog. „Kire?”

„A világra!” – hazudik. De az igazi válasz ugyan az. Senki nem mondta ki, soha. Egyszer sem.

Már az egész teste remeg, a mögötte lévő fal annyira közel, hogy már nyomot hagyna a téglafelülete a hátán. Mást vigasztalna a szép látvány, de Paul nem szomorú. John sem volt az. Mosolyognak, mindketten.

„Szeretsz?” – csuklott el a hangja, míg Paulra bámult megszeppenve.

„Seggfej vagy” – válaszolta rezzenéstelen arccal, előre bámulva.

„Te meg rohadj meg!” – ugrott volna fel John, de nem tudott. Kimerült volt.

„Ne kérdezd idióta, csak mond!” – emelte fel a hangját, majd egyenesen a szemébe nézett. Erre John nem mondott semmit, csak hallgatott. Örökké. Elárulta saját magát. Azt, amit másoknak próbált megtanítani. Mindent.

Már alig kap levegőt. Fuldoklik. Nem érzi se a lábát, se a karjait. A mobil kiesik a kezéből, de a zene nem hallgat el. Ismétlődik. Paul nem erre számított. Azt gondolta, pár másodperc alatt vége, de már harmadjára kezdődik el az a dal. A családjára gondol. Kócos a haja, jól áll a ruhája? Ugye nem felemás zoknit visel? Megint elvigyorodik.

Eszébe jut a sarki bolt, ahonnan hatvanban a zoknikat lopták, hatan. John mindig röhögött, akárhányszor oda mentek, és szándékosan más-más darabokat hozott, ezzel megkeserítve az árusok életét, meg úgy mindenkiét. Élvezte.

Paul egyre nehezebben tudott semlegesnek látszani, aztán Stu meghalt, és vele együtt John egy kis darabja. Már nem voltak, csak hárman. John egyedül. Megint. Legalábbis ezt akarta hinni, de ez nem így volt. Csak ismét elnyomott magában mindent. Az, aki vasárnaponként a templomba igyekezők fejére vízzel töltött kotont dobált, nem tudott semmit mondani Stuart szüleinek. Semmit. Csak próbált jó pofát vágni, aztán senkit sem halálra verni. Paulnak már nem kellett színlelnie, hiszen Stu eleve őt pótolta. Mikor már John elfelejtette volna, ismét elárasztották az érzelmek. Már nem volt akadály, csak félelem. Mindketten rettegtek, egészen addig.

Akkor lettek emberek. Akkor lett lelkük. Akkor éreztek. De nem beszéltek, és mondták ki. Próbálták azt a látszatot kelteni, hogy az egész csak szórakozás. Ezzel még saját magukat is megtévesztették.

Ezután jött az az időszak, ahol az általa dobált emberek már nem a bibliát szorongatták, hanem az ő lemezeiket. „Nagyobbak vagyunk, mint Jézus.” John már nem volt egyedül. Olyannyira, hogy már Paul sem kellett neki, és neki sem John. Ezt hitték.

Már a feje is zsibbad, és csak rettentő homályosan lát. Köhög, a tikkasztó meleg fojtogatja, de John még mindig énekel neki. Erről álmodott, hogy ez így történjen. Magában csak arra gondolt, hogy „Köszönöm!” Ezt mondta akkor is. Akkor, utoljára, aztán elment. Otthagyta Johnt, aki addig folyton csak azt óbégatta, hogy semmi szüksége rá. Hazudott, mindvégig. Elhitette magával, hogy igaz, és végül Paul már feladta. Nem mondta el, hogy többé nem fogja kényszeríteni a maradásra, vagy nem árasztja el támogatásával. Már úgy is mindegy volt. Csak elsétált. Befejezte. John megint egyedül maradt, de most örökre, úgy, ahogy Paul is.

Késő volt, az egésznek vége szakadt.

Ezek után kezdődött az igazi kín Paul számára, ami ezerszer rosszabb volt számára, mint ez a pár perc most.

Lehunyja a szemeit, és várja, hogy az egész testét átjárja a fájdalom. A halál.

Újra kap levegőt. Tudja mozgatni a végtagjait, és érzi a kopott, koromfekete bőrdzseki illatát, a vádliját teljesen összeszorítja a szűk farmer, nem is beszélve hegyes orrú cipőjéről.

Hirtelen ismerős karok ölelik át szorosan. A gazdájuk csak annyit suttog:

„Szeretlek!” – nyomja össze még jobban. – „Nagyon elkéstél te kis taknyos! Pedig, én azt hittem, hogy az olyan született angolok, mint te sosem késnek…”