To Kingdom Come - Király közelegre
The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene
Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.
Kellemes olvasást!
Fekete,
fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve.
Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan
régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte
kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.
Ahogy
belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte.
Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi
lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül.
Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta,
valami nagyon nincs rendben.
Besétált az
előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.
Mostoha-apja az
étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt
szoborként, hátat fordítva neki.
- Valaki meghalt? – kérdezte Robbie
ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.
- Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs.
Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul,
mire Robbie arca kővé vált.
- Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson
szégyenkező tekintete tenyere mögül.
- Mi az? – próbálta a fiú tettetni
tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? –
mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan
leült.
Az anya vizet
töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt
gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit
is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:
- Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de
nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról,
ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett
padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A
szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc
felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az
üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.
- Többé nem találkozhatsz Richarddal –
jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.
- Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel
Robbie mellében perzselő dühvel.
- Hát nem érted? – szorította markába Mr.
Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi
hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a
torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! –
kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami
abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem
ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és
ismét a kezei védelmébe bújt.
- És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy
velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül
lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve
dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a
szék támlájába kapaszkodva.
- Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az
asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit
felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő
üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az
egészet – nyögte szipogva.
- Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a
falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.
- Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát
a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.
- Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét
méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem
fogod felhívni, vagy meglátogatni!
- Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban
kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei
szemébe, szívében lángoló haraggal.
Kiviharzott a
házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak
tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai
lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.
Már nagyon
rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.
A Danko-ház
három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt
letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta
az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás,
tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.
Ledobta a
rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét
elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob
közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a
szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az
ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az
övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.
- Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom,
hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden
úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz.
Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen
megérintette fia vállát, és kisétált.
Rick egy
ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott
volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky
egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne
lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár
felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a
másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba
kapaszkodva közelebb mászott.
- Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire
a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le
Robbie-hoz.
- Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.
- Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? -
hallgatott el.
- Igen. Orvoshoz akarnak küldeni –
nyüszítette, akár egy kiskutya.
- Legalább nem részegek – bólintott Rob
ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl
leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na,
húsom ne búsulj már.
- Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani,
mert tiszta takony vagyok, de én…
- Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már
ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis
elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány
falat húznak közéjük.
- Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából,
mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t
odébb, aztán rúgta ki a hálót.
- Tűnjünk el!
A két fiú
egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután
megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie
befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.
- Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard
remegő hangon.
- A szüleid sosem keresnének minket ilyen
nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.
- Nem így értem – rázta meg magát a fiú. –
Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a
dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged
akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?
- Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem
gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.
- Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb
lenne, ha mi vetnénk véget neki?
- Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint
azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a
homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki
mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők
felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé
nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én
már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek
meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan
a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak
elengedni téged. Nyomi.
- Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca
vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé.
Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait,
akár a szabad, végtelen óceánt.
Nyuuuuuuuuuuuuuu
VálaszTörlésMost próbáltam valami értelmset is írni, de ahogy újra elolvastam az utolsó bekezdést, megint csak a nyuu jutott eszembe.
Szerencse, hogy nem csak az utolsó bekezdésből állt ez a történet.
Mivel rajtad kívül tényleg igencsak elenyésző számban írnak Bandslasht, el kellett, hogy gondolkodjak. Dankobertson. Ez a legjobb dolog a héten :D
Jaime (Urban Dictionary) – The most amazing person you'll ever meet.
Oh.
Amúgy ennél jobb párosítást keresve sem lehet találni.
Jóvót.
Köszönöm :) Igazából csipem ezt a két nyomit. Együtt is. Rick olyan mint egy kiskutya. Teljesen.
TörlésKedves Vera!
VálaszTörlésMég csak most bukkantam rá a blogodra, és már teljesen kész is vagyok. Imádok itt mindent. Mindent. Ugyan, pont a The Band-et ismerem a legkevésbé, de ettől függetlenül ez a slash fic volt az eddigi legjobb, amit magyarul olvastam. Gratulálok!
Rick olyan kis édes volt, Robbie meg olyan tipikus macsós. Nagyon tetszett.
Most pedig megyek, és mindent elolvasok. Yey.
xoxo Oddie
Köszönöm szépen! Mindig örülök az új rajongóknak! Van itt elég sok cucc, szóval ásd nyugodtan bele magad. ☺
Törlés