Elképzellek, ahogy előttem állsz szótlanul, és az idő átkát taposva
felém fordulsz. Mintha a szád szélén egy apró vigyor rejtőzne, amit a viszályok
hamvai még bőven elfednek, én mégis jól látom. Ott van mély, sötét gödrének
legalján, onnan jön el ítélni hiúságaimat, minden apró mozdulatomat. Túl kegyes
isten vagy.
Elrepül az idő felettünk, és kétségbeesett szárnyveregetései között elered
az eső. Mi elázunk. A víz végleg lemossa rólunk a századok hazugságait. Ármánykodásait.
Már nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamikor a régmúlt
albumképei között az enyém voltál. Nem kell hozzá sokat lapoznom, a könyvek
maguktól a te nevednél nyílnak ki: Izoldám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése