Go up!

Mi a helyzet?

Töprengek ezen, azon mostanában. Tudjátok, az élet értelmén, és ehhez hasonló választalan kérdéseken. Nem tudom, hogy az erre tévedők közül ki is az, aki tényleg ismer engem, vagy az írásaimat, ki az, aki feliratkozott, vagy csak olvas. Hiába is próbálja bárki megmagyarázni, hogy számítanak neki az olvasói, nem. Mindannyian keresünk valakit, aki olvas, véleményez, rajong. Ebben nem is látok semmi megbocsáthatatlant, hiszen én is erre vágyom. Mi mind.

A másik nagy vágy azonban ezen túlemelkedik, és azt hiszem, ettől válhat valaki igazi művésszé. Aki szívből alkot, az nem válaszra vár, sem tapsra, igazából semmire. Csak fogja az érzelmeit, és papírra veti őket. Emléket állít, és lejegyez egy történetet, ahol egy szó akár millióval is felér. 

Úgy gondolom, hogy ez gyönyörű, és értékes. Felnézek mindenkire, aki képes erre, jöjjön az akárhonnan, beszéljen bármilyen nyelvet, vagy rendelkezzen akármilyen bőrszínnel. Ezek a dolgok a művészetben nem számítanak. 

Mondja ezt egy tizenéves tinédzser? 

Nem szégyellek semmit, amit valaha leírtam, vagy kimondtam. Én voltam, és ilyen egyszerű. 

Ha valamit megfogalmazhatok az idetévedők számára, akkor az egy dolog, gyönyör. Ezen a földön mindenki szépséges, és hiába hiszi az ellenkezőjét, én kitartok az állításom mellett. Csodálom azt, amit mások rusnyának tartanak, mert éppen ugyanabból épül fel, mint annak szépségesnek bélyegzett testvére. Senki sem döntheti el, hogy mi a csúnya. Az emberek szemével van a probléma, ha valamit nem látnak, hallanak, vagy éreznek. Nyissátok ki ti is, és lássátok úgy a világot, ahogyan az tényleg teremtetett. 

Szeretnék egy olyan helyen élni, ahol mindenki nyitott szemmel jár, és lát. Ezzel a legtöbben így vagyunk. Ezért is tartom ezt a blogot az egyik legfontosabb dolognak a világomban. Egyszerűen szeretem, és nincs semmi túl magyarázni való rajta. Sokat jelent. 

Akkor most mi lesz? 

Hogy egy különleges embert idézzek, az élet megy tovább. Nem válok meg a dolgaimtól, és ti se tegyétek. Azonban azzal nincsen semmi probléma, ha néha elhagyjuk őket. Elvesznek, de nem felejtjük őket. 

Köszönöm, hogy továbbra is itt vagytok velem, és minden kattintással a szívemet dobogtatjátok. Én meg csak megyek tovább, mint az élet.