Kankalin

Dave Davies, In the 50s, One-shot, Peter Quaife, PG-13, Ray Davies, Romkom, RPS, The Kinks, 

The Kinks - Schooldays

Éppen reggeli fél hét volt, mikor is az utca képviselője a madarak között úgy gondolta, hogy itt az ideje véget vetni a londoni fiatalok édes álmának, és torkaszakadtából visítani kezdett. Olyan hangosan, ahogyan csak néhány szomszédos utca varjúja tudott, míg ez a kis rigó egyes egyedül dolgozott. Nem engedett senkit maga mellé, mégis akkora hangja volt, hogy szinte akárkit képes volt felriasztani. A pár kivételbe azonban David Davies beletartozott.

A kis Dave olyan mélyen tudott néha aludni, hogy még édes hangú, karcsú édesanyja sem tudta kiutasítani -, még annak ellenére sem, hogy aprótermetéhez hatalmas hang adatott. Ilyenkor mindig a három évvel idősebb Raymond segítsége szükségeltetett.

Ezen a csütörtöki reggelen azonban, a Davies házaspár egyébként sem volt otthon. Elutaztak Mrs. Davies édesapjához, hogy egy hosszúhétvége alkalmával ápolják -, addig se kell fizetni az ápolónőnek.

Dave természetéből adódóan mindig mosolygott, még alvás közben is. Egy huncut vigyor ült az arcán, miközben a ruháit hajtogatta, vagy éppen a buszról bámulta az út melletti, egymást követő fákat.

Ez a reggele is egy ilyen derűs arckifejezéssel indult volna, ha Ray nem áll egy fél vödör vízzel az ajtajában.

 - Ébred taknyos! – kezdte a sajátos kedvességével, de válasz híján öccse ágya mellé lépett, majd a jéghideg vizet egy lassú kézmozdulattal ráöntötte. Ezt az üres vödör követte, ami a riadtan prüszkölő Dave fején landolt. Mire azonban bármit reagálhatott volna, cudar bátyja már ki is lépett a szobából, a Davidnek kikészített almát rágcsálva.

 - Baszódj meg! – kiáltotta utána, mikor már levegőhöz jutott. Megrázta hosszú barna haját, amiből szinte facsarni lehetett volna a vizet.

Morcosan kibújt a takaró alól, majd magára csapta azt. Lomhán át gyalogolt a folyosón, ami Ray szobájába vezette. Belépett a küszöbön, majd tekintetével szikrákat szórt az ágyon újságot olvasó báty felé, míg kényes mozdulattal megragadta az íróasztalon lévő almát.

 - Vidd csak, úgy is romlott – jegyezte meg a halk hangjában rejlő gúnnyal Ray, mire Dave egy szempillantás alatt odavágta hozzá a gyümölcsöt. Persze a tapasztalt báty elhajolt, így az alma a falon landolt.  – Nem talált – fintorgott a Ray, de a Dave-et elöntő indulat miatt a vizes takaró a fején landolt.

 - Mondtam már, hogy utálok veled kelni? – kiáltotta az öcs úton a saját szobája felé. Ilyenkor kifejezetten gyűlölte a testvérét, még ha nem is tartott sokáig. – Pont addig, míg eljutott az ágyáig, és belezuhant. – A puha lepedőn feküdve a mosolya ismét visszatért az arcára, míg egy szál alsónadrágban feküdt a vízzel áztatott anyagok között.

Eközben Ray végre kiadta elfojtott nevetését csendesen, és megette az ugyan kissé meggyötört, de teljesen ép almát. Fiatal korának egyik legnagyobb örömforrása az öccse ugratásában teljesedett ki -, a Peterel való szórakozáson kívül.

Miután Ray befejezte a második almát is, lassan át lépkedett a folyosón, követve a Dave által húzott vízcsíkot. Belépett, majd gyengéden belerúgott öccse földre lógó lábába.

 - Kezdj készülődni, mindjárt indulunk! – mormolta a maga furcsa módján.

 - Békén hagynál? – vágta rá Dave félholtan. – Nem megyek sehová! Anyuék amúgy is kikértek a suliból – folytatta volna, ha Ray nem nyitotta volna ki az ablakot, amin nyirkos szél süvített be. – Te állat! – húzta magát egyszerre össze az ágyon, a takarója után kutatva. Persze nem találta, és morcosan felugrott, mérgesen a bátyjára nézve.

 - Öcsi, tudod, hogy velem jössz a menők sulijába, szóval öltözz fel, és becsukom – hadarta megfontolt hangon, mire Dave a kezéhez kapott, próbálva vele együtt becsukni az ablakot, sikertelenül. Utána sértődötten a szekrényéhez lépett, majd kikapott belőle egy fehér inget, a szűk nadrágjával, és sietve magára húzta.

 - Megfelel? – nézett bátyjára szarkasztikusan, mire az elégedett képet vágva becsukta az ablakot.

Az öcs mosolyogva indult az ágya felé, de Ray hirtelen a derekához hajolt, és egyből felemelte, a hátára csapva. A kis Davies fiú hiába csapkodott a kezével, az idősebbik a vállán cipelte le az emeletről egészen a konyháig.

 - Engedj már el! Miért kell mindig ezt csinálnod? Van saját lábam! – kiáltozott Dave, mikor is bátyja végül az egyik konyhaszékre dobta. Ő maga pedig, szembe ült vele.

 - Szóval, tisztázzuk a szabályokat! – kezdett Ray komoly retorikába, amit persze szinte rögtön félbeszakítottak.

 - Nyugi, nem foglak égetni - felelte David. – Olyan lesz, mintha nem is ismernélek.

 - Tudod, hogy nem erről van szó – halkult el kissé az idősebb Davies féltő hangja. – Csak nem véletlen, hogy nem az én sulimba jársz. Nem szeretném, ha bármi baj lenne. A végén még buhernek néznek, vagy a fene tudja. A művészeti suli jobban passzol hozzád – mondta a haját piszkálva. Ezt csinálta, ha komoly témáról volt szó. A kis Dave csak bólogatott, és nem is szólt hozzá semmit. Ezután mindketten szó nélkül felálltak, és egy kabátot magukra húzva el is indultak.

A márciusi szél még dermesztő hideget varázsolt az utcákra, és nem fedte fel igazi valóját, a tavasziassága titokban maradt. Ha az ember nem nézett volna a naptárra, még korafebruári napnak gondolta volna. Ugyan az esti eső miatt kissé nedvesek maradtak az utak, a fele már bőven felszáradt.

Az eget halvány, szürke felhők lepték, amiket a felkelő nap sugara lilára, rózsaszínre, és narancssárgára színezett. Hiába próbáltak az emberek borús kedvel ébredni, a táj derűt hozott az arcukra pont úgy, ahogy a kisebbik Davies fiú arcára is kikerült az a bizonyos kedves mosoly. Ezt látva Ray félelmei is mind elillantak.

 - Már voltál a sulimban nem? – kérdezte a báty komoly hangon, akár egy kihallgatáson, amit Dave boldog stílusa természetesen rögtön megtört.

 - Egyszer, de alig jutottam be, mert a portás lánynak nézett – válaszolta vidáman, mire Rayből akaratlanul is nevetés fakadt ki. Pedig, nem szeretett hangosan nevetni, mert szégyellte a fogait, amik kissé távol estek egymástól. Ez persze senkit sem érdekelt, csak őt, mégis megfeledkezett róla öccse jelenlétében.

 - Már értem miért is írattak anyuék koedukált gimibe – mormolta egy szemtelen vigyorral az arcán, mire öccse is kuncogott egyet.

 - Amúgy mi az első órád? – kérdezte végül Dave.

 - Fizika, de azt Mr. Perkins tartja, és ő egy barom. Nem hiszem, hogy élvezni fogod, de jobb, mint a nagyfatert pelenkázni. Egyébként, ha a tanárok kérdezik, te át szeretnél jönni ide, ezért vagy itt, jó?

 - Értettem kapitány! – vágta magát haptákba vigyorogva, mire bátyja jót nevetett rajta. Imádta benne ezt a gyerekességet.

Az átlagos beszélgetéseik nem is álltak másból, mint bugyuta viccekből, zenéből, pénzből, és nőkből. A különböző természetük ellenére hamar megtalálták a közös hangot. Igazi „jó testvérek” voltak.

Mire elsétáltak az iskoláig, rég el is felejtették hova indultak. A hatalmas boltozatos épület előtt állva, Ray vett egy nagy levegőt, és maga előtt tologatva Dave-et ment be a kapun.

A portás persze furcsa ábrázattal nézte végig, ahogy a testvérpár felmegy a második lépcsősoron, de végül nem szólt semmit. A Davies fiúk egészen a harmadik emeletig másztak, ahol az osztályterem felé közeledve, egyszerre egy fiú suhant el mellettük, egy nagyot vágva Ray vállába. – Megcsináltad a fizika esszét? – kiáltotta.

Ebből Dave semmit sem látott, mert el volt foglalva tablók nézegetésével. A báty idegesen kapott a fejéhez, majd annyit szólt búcsúzóul öccséhez:

 - Nézz körül, minden itt van az emeleten! Én most fizikát írok – hadarta, és már be is futott a terembe. Odavetette magát a padjára, és idegesen pakolta ki a füzetét, majd a könyvét, mikor is valaki egy kész esszét nyomott az orra elé, az ő nevével. Raymond Davies.

 - Megcsináltam neked, lusta disznó – mosolygott Peter Quaife a padjára dőlve. Ray megkönnyebbülve kapkodott levegő után.

 - Kössz! – köhögte.

 - Az öcskös? – kérdezte Pete körbe nézve, keresve a kisebbik, számra ugyan még ismeretlen Davies fiú arcát.

 - Valahol az emeleten. Mindjárt meg is keresem – indult volna el, de Peter megragadta a könyökét.

 - Hé! És a hála? – nézett rá tágra nyílt szemekkel, de ő csak sóhajtott egyet, annyit mormolva:

 - Mit akarsz? – lehelte érdektelen arccal, mire Peter inkább el is engedte. Meg sem próbálta azt kérni, mint legutóbb. Akkor Ray valószínűleg mindenre rájött volna, és helyette többet nem is szólt volna hozzá, csak még megvetőbben bámult volna rá. Ezt Peter semmiképpen sem akarta, hiszen miért is tette volna? Inkább csak némán az ég felé bámult. Meglátott egy cserepes kankalint, ami az ablak mellett állt egyedül, magányosan. A tetőről csordogáló víz, pont elment mellette. Csak pár centi hiányzott hozzá, hogy a elérjen hozzá, de senki sem tolta odébb. Volt fontosabb dolguk ennél.

 - Vizet – súgta halkan Peter, miközben a szeme lassan kezdett elvörösödni.

 - Mi? Vizet? Megőrültél? Ilyenkor akarsz úszni? – vágta rá Ray, mire Pete is erőltetve, de elmosolyodott. Némán bólogatott. – Hát jó, de most már tényleg meg kell keresnem a kis taknyost – mondta, majd ki is ment. Szerencsétlenségére pont az ellenkező irányba, mint ahol Dave éppen az 1958-as tablót vizsgálta. Lenyűgözték a régi képek, akár maga az iskola. A gyönyörű épület, a maga tudományos hangulatával.

Tovább is lépkedett volna, ha egyszerre valaki el nem rohan mellette, és majdnem fel nem löki.

 - Hé! – mordult fel. Az ismeretlen a mellette lévő mosdóba futott be, majd magára vágta erősen az ajtót. Persze Dave jó természete rögtön oda hívta, és belépett a fehér csempével borított mosdóba. Nem szólt semmit, csak hallgatózott. Az ajtó alatt nem lehetett belátni, felül sem volt rés, de a szipogás így is tökéletesen hallatszott.

 - Bocsi, hogy úgy rád ordítottam! – szólalt meg nyugodt hangon. – Minden rendben? – kérdezte az egyik piszoár mellé dőlve. – Oké, nyilván van valami gond, ha így srác létedre elfutsz bőgni a WC-be – folytatta ironikusan. – Nem mintha én ne szoktam volna néha. De ez titok ám! Nehogy elmond bárkinek is! – vette elő kicsinyes humorát, mire bentről egy apró kacaj volt hallható. – Lebuktál! Szóval hallasz engem. Nyugi, nem foglak beárulni, vagy ilyesmi. Csak nem szeretném, ha itt bőgnél egyedül. Nem akarsz inkább a vállamon? Egész csinos, ami azt illeti – dünnyögte, mire ismét egy kósza kacaj járta át a kis termet. – Jó, értem én, hogy nem akarsz. Viszont, sajnos nem hagyhatlak így itt. Fogalmam sincs, hogy mi bánt, vagy miért lettél letört, de szeretnék segíteni. Ugyan nem tudok sokat. Én úgy vagyok vele, hogy elég a szép kék égre, vagy egy színes virágra néznem, és máris el tudok mosolyodni. Képes lehet valaki beleszeretni ilyen kis apróságokba? Szerintem igen. Nem kell hozzá más, csak a boldogság apró szikrája. Egy világos kis reményfolt az alagút végén. Lehet, hogy most még minden borzasztóan néz ki, és semmi kedved kinyitnod a szemed, de mindig lesz valami új. Egy szelet csokoládé, egy kisbaba mosolya, vagy a nap perzselően meleg sugara. Lehet, hogy nem értesz velem egyet. Talán olyan vagy, aki nem látja meg semmiben a jót, de én hiszem, hogy mindenki képes rá. Látod, ebben is ilyen bugyuta, és naiv vagyok. Kérlek, ha megtörölted a szemed, és kinyitottad a szeme, lás messzebb az orrodnál. A szeretet, ha álruhát is húz, mindenhol ott lapul. A te dolgod, hogy felfedezd, és leszabd róla az álruhát – halkult el Dave. – Na, jó, befejeztem a szentbeszédet – vágta rá, és a bent kuksoló fiú hangosan elnevette magát. – Gondolom, nem akarod, hogy megtudjam, hogy ki vagy, ezért nem mehetek vissza. Ha igaz, kopogj kettőt – folytatta a kis Davies fiú, mire bentről két koppanás hallatszott. – Oké, akkor beállok a sarokba, míg te kifutsz. Ígérem nem lesek! Jó? – mondta David, mire ismét két koppanás követte. Beállt a sarokba, és tenyerével letakarta a szemeit. – Jöhetsz!

Az ajtó először lassan kinyílt résnyire, majd már csak a talpdobogás hallatszott. Dave persze várt pár percet, majd egy sóhaj után ő is lassan visszasétált a terembe, aminek az ajtajában Ray várta.

 - Merre voltál? – kérdezte az aggódó báty.

 - Csak körbenéztem. Rohadt szép ez a suli. Tisztára, mint valami múzeum, vagy ilyesmi – felelte az öcs vigyorogva, mire Ray lassan behúzta a küszöbön.

Minden tekintet egyből Dave-re szegeződött, amit ő csak egy bugyuta mosollyal viszonzott. Nem mintha tudott volna figyelni ilyesmire. Helyette alaposan körülnézett az osztályteremben. A fapadokon, kis katedrálison, és a hosszú bordó függönyökön.

Eközben Ray intett egyet Peternek, aki lassan odalépett hozzájuk, megszállott pillantással a fiatalabbik Davies fiút nézve.

 - Helló, én Peter vagyok! – szólt hozzá őszinte derűvel.

 - Szia! Én Dave. Ray már sokszor mesélt rólad – terelte a figyelmét a vele szemben álló srácra, míg Peter pontosan tudta, hogy vele beszélt a mosdóban. – Nagyon örülök! – vigyorodott el az öcs, mikor a tekintetük találkozott. Persze David szeme már tovább is cikázott, egészen az ablakban álló kankalinig. – Megbocsátotok egy percre uraim? – folytatta illedelmesen, majd gyorsan az ablakhoz lépett. Eközben Ray egy beletörődő arckifejezéssel közvetítette öccse furcsa stílusát barátjának. Peter azonban az idősebb Davies fiúról a fiatalabbikra nézve alig kapott levegőt.

Dave kinyitotta az ablakot, és odébb tolta a cserepes virágot, hogy az ereszről csordogáló víz egyenesen neki adjon életet. Pete szívből elmosolyodott. Meglátta a boldogság apró szikráját.