Marzipan Symphony - Prológus

Prológus

RPS * John Lennon Fanfiction * UST * DT * R * Trailer

Sziasztok! Meghoztam a várva várt Marzipan Symphony prológusát, nem is fűznék hozzá semmit. Viszont a véleményeteket mindenképpen írjátok meg nekem kommentben!

Kellemes olvasást!

Előkaptam volna a naplómat, és írtam volna bele. Leróttam volna minden egyes sort arról, hogy miért vagyok itt, ki tette ezt velem, és hogyan. A lelkem repedéseinek legkisebb kanyarulataival íveltem volna át a lapra ejtett könnycseppjeimet. Ez eddig mindig segített a testem végső elkeseredésének feltüzelésében. Azon az egy napon viszont, még a szentlélek sem tudott volna felébreszteni mélységes álmomból. Egy olyan világból, ahol már nem foglalkoztatnak a porcelán arcú angyalok, sem a szarvas léptű istenek. A testem elvesztette minden rugalmasságát, és ami addig mozgásra bírta, akkor a földre taszította.

Az elveszett az utat keresi. Egy ösvényt, ami majd egyszer a céljához fogja elvezetni. Nem látja meg maga előtt. A szemét elhomályosítja a vak hit, egy az életnek képzelt fogalomhoz.

De mit is várhatna az ember Martha Meadowstól?

Egy egyszerű angol lány, aki az „elitgimnazisták” életét éli. Akaratos, nagyszájú, és rendkívül határozott. Persze nem erről lehet a legkönnyebben felismerni, hanem barnán fénylő hajáról, no meg arról az aranyos kis frufruról, ami már évek óta eltakarja a homlokát. Tulajdonképpen rengeteg dolog van az életében, amit már rég megszokott. Ilyen például az a tény, hogy ő a világ egyik legambiciózusabb diákja. A jegyei mind kiválóak, és dicséretesek, míg ő maga többet tud lassan a tanároknál is. Ha az ember őszintén akar róla beszélni, egy visszataszítóan okoskodó, félelmet nem ismerő, háborodott lány. Ezt lehet róla elsőre leolvasni.

Hogy, hogy értem a háborodottat? Martha Meadows már két éve, mióta az éjszakai tanulás miatt, csak három-négy órát alszik, embereket hallucinál maga köré.

A barátai Meaminek szólítanák, ha most ők is itt lennének. Ebben a fényűző kapubejáróban, ebben a reykjaviki kerületben, ezen a szigeten, ezen a világon. De nincsenek, ezért egyedül ő tudja magát így nevezni. Bár jelenleg cseppet sem érdekli, hogy mi is a neve, csupán az, hogyan fog bejutni a házba. Nem is nevezhető annak, inkább kastélynak. A Meamihez hasonló ártatlan, ismeretlen lelkek egy hosszú kikövezett kocsibejárón tudnak az épületig sétálni, miközben körbenézve Reykjavik egy családias, cseppet kihalt kerületét csodálhatják. A palota egy dombon van, ezért könnyen ki lehet szúrni messziről is, nem is beszélve a fenyegetően nagy „Magánút” tábláról. Kellő bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki idáig elmerészkedjen, de a látványért ezt is leküzdi az ember. A csodálatos, kissé kopár növényzet ugyan csak Izlandot jelzi, mégis ez éppen egy olyan pontja a szigetnek, ahol ez előny. A szürkés színbe öltözött fűszálak takaróként borítják a dombok sokaságát, míg mögöttük hótól fehérlő gleccserek sorakoznak. Ebből a kerek ívből nő ki csúcsként ez az épület, aminek a hamuszürke kőfalait végig nőtte egy különös futórózsa, ami még egyszer sem hozott  virágot. A kastély titkai közül ez volt a legvarázslatosabb, ami az egyszerű kőházat, igazi tündérmesébe illő várrá festette.

Martha megfontolt léptekkel halad a kanyargós fakerítéssel határos bejárón, majd tovább a ház ajtajáig, ami az íves kőfalak közepén vár már rá. A palota futórózsával borított falai aszimmetrikusan illeszkednek egymáshoz, míg ezek mind eltakarják a mögöttük lévő kertet. A faajtón egy régi, bronzkopogtató lóg, míg mellette egy nagy kijelzőjű kaputelefon.

Meami lerakja maga mellé a két bőröndjét, majd egy mély levegővétel után magabiztosan nyomja meg a készülék zöld gombját. Vár pár másodpercet, de nem jön válasz. Sóhajt, és ismét a telefon alakú ikonra teszi vékonyka ujját, mire hirtelen a hangszóróból egy idős férfi szól ki.

 - Hogy a fenébe működik ez a micsoda? A francba vele! – károg a hang.

 - Nagyapa, én vagyok az! – hadarja gyorsan Martha, kissé félénken, ami cseppet sem jellemző rá.

 - Ó, te vagy az kincsem? Rögtön beengedlek, amint megtanulom használni ezt a micsodát – feleli ércesen, de egy pillanat múlva az ajtó megrezzen, és kinyílik. Résnyire már be is lehet látni, bár az épület belsejét aligha el lehetne képzelni.

Martha kitárja az ajtót, és hirtelen minden csepp vér megfagy benne. Elönti egy másodpercig a félelem, valami újtól, valami ismeretlentől. A világról mindent tud a kőkorszaktól, a barokkon át napjainkig, de sejtelme sincs arról, mi fogja bent várni.

Érzi, hogyha belép a vaskeretes küszöbön, már nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint eddig. A jól bejáratott élete félbetörik, és nem számíthat semmi megszokásra, csak egyedül magára. Pont, mint eddig.

Utoljára is magához szegezi a kérdést, miért van itt, és ismételten meg is válaszolja. Túl gyenge voltam – gondolja. – Soha többé nem leszek az!

Elszáll minden félelme, és határozottan lép be. Még ideje sincs körülnézni, rögtön egy sápadt férfi áll előtte. Egy kopott, sötétbarna bőrcsizmát visel, fölötte egy szakadt farmerrel, és feketebőr övvel, míg a mellkasán egy fehér, New York feliratú póló feszül, rajta egy farmerdzsekivel. Hosszú, hullámos, barnahaja az arca elé lóg, míg a kereküvegű szemüvegét tisztogatja. Csak áll egyhelyben, rá se hederít Meamire, aki kezében a bőröndjével vár valamire. Akármire.

A férfi kontrasztos vonala rögtön elárulja, hogy ő is csupán egy hallucináció, de más, mint az eddigiek. Belőle sugárzik egy olyan leírhatatlan hangulat, amit eddig Martha még sosem érzett. Nem is tud megmozdulni tőle, elnyomja az ismeretlen alak kisugárzása. 

Egyszerre a férfi sóhajt egyet, és horgas orrára csapja a szemüveget, majd lassan a lány felé fordul. A tekintetük találkozik, és mintha az idő is egy pillanatra elvesztené a jelentőségét. A párátlan levegő már nem mozog, csak áll egyhelyben. Ő is, mint minden lélekkel bíró tárgy a szobában, abban gyönyörködik, ahogyan ők ketten egymás szemébe néznek. Nem is tesznek mást, csak a másodpercek alatt zajló találkozást élik át újra, újra, és újra.