Peyton's Curses - Halloween edition

 Labels

A/A, George Harrison, In the 60s, John Lennon, Mystery, OC, One-shot, Paul McCartney, R, RPF, Urban Fantasy

Donovan - Season of the Witch

Az októberi levegő fagyos karmai összeszorították Paul torkát, mintha csak egy őszi bosszúra készültek volna. A hold az égen kárörvendő vigyorral tekintett le rá, olyan átkozott vidámsággal, hogy a gyanakodásnak nem lehetett határt szabni.

Paul éppen az egyik londoni szűk sikátoron vágott át, azt remélve végre nyugton hazaérhet. Az este nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte. Hiába akart egy békés estét, ma is rajongók tömegei találtak rá. Ő csak mosolygott, és megtett mindent, amit kértek tőle, kérdés nélkül. Ez nem túl egyszerű, ha egy egész éjen át tart. Arról nem is beszélve, hogy mind mást se tudtak csinálni, mint a száján lévő hegről kérdezni. Ez mondjuk az ő hibája, amiért nem takarta el valahogy. Megrázta magát és arra gondolt, hogy a törött fogánál mégsem lehet rosszabb.

Továbblépkedett a téglaházas házak gyűrűjében, azon töprengve, vajon mit hoz majd a holnap. Talán valaki megkegyelmez rajta, és a heg varázslatosan eltűnik? Vagy továbbra is köhögnie kell egy életen át.

Miközben ezen gondolkodott, hirtelen valami zaj harapott a fülére. Talán egy kósza konzerves doboz? Vagy egy otthontalan egérke? Sebesen hátra kapta a fejét, majd gyanakvóan sétált tovább, magára húzva szövetkabátját. Kezdett szimpatizálni egy sál gondolatával.

Mire újra elvonta volna figyelmét, egy apró fénycsóva kapott a lábába, de mire pislogott egyet, az tovább is állt.

 - Hát ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül, és az egészet az esti fáradtság számlájára írta.

Már csak pár méter választotta el az utcától, ahol a barátságos ajtó várt rá, mögötte az otthon melegével. Szaporázni kezdte lépteit, mire a lábai hirtelen a fölbe fagytak. Sötét árnyak lengték be a kopár falakat, és fagyos szél kerekedett Paul lemerevedett teste körül.

Egyszerre egy fekete lebegő füstgömb emelkedett fel a földről, amiből egy félelmetes, vérfagyasztó nőalak bújt elő.

A bokáig érő korom sötét haja táncot járt a rettegésben, míg vérben ázott szemei rémísztően meredtek előre céltalanul, a hófehér, repedezett arca körül. 

Paul még csak lélegezni sem tudott. Egyszerűen szoborrá változott, aki még elfutni is képtelen volt.

Az előtte lebegő apró lány alakja lassan a földre ereszkedett, és vérfagyasztó tekintetét Paulra szegezte. A beatle egy árva szót sem tudott kiejteni remegő ajkain.

 - Te! – emelkedett fel egy pillanat alatt a lány apró karja, ami egyenesen előre mutatott. Paul kétségbeesetten magára emelte kezeit, és elvesztette minden bizodalmát abban, valóban ő áll-e ott. – Elloptad az életemet! – mondta a vékonyka hang, élében oly sok szenvedéssel.

Paul szívébe rögtön bűntudat költözött, anélkül, tudta volna ki ez a lány, vagy mi.

 - Sa-sajnálom! – rebegte, és a rászegezett kéz lassan leereszkedett. Paul a kezeit a saját arca elé húzta, és szinte biztos volt benne, most meg fog halni.

Az utolsó, amit hallott, az egy mély sóhaj volt. Majd egy magas, kissé vijjogó hang.

 - Hogy lehet, valakinek ilyen aranyos hangja? – mormolta a lány, mire Paul kénytelen volt felkapni a fejét. Erre a lány gyorsan újra felvette eddigi ábrázatát, és így folytatta:

 - Megátkozlak. Macskává foglak változtatni, és bajuszod fog nőni, és mindenki tudja, hogy csak a vén flepniseknek van bajuszuk. Örökké meg fogsz csúnyulni, és soha többé, senki sem fog szeretni – kántálta mélyre erőltetett hangon.

Paul reszketve, behunyt szemmel várta, amíg a boszorkányszerű lény ráveti az átkot. Hirtelen egy forró, égető érzés suhant át rajta, és hirtelen minden porcikája viszketni kezdett. Mire magára nézett azt látta, hogy a bőre kifehéredett, és a füle helyére két bolyhos macskafül nőtt, a fenekére pedig hosszú macskafarok.

Rémületben tekintett végig eltorzult testén, majd kikerekedett macskaszemével nézett szomorúan a révületben lévő lányra, akinek arcán még nagyobb csodálat ült. Tátott szájjal szemezett Paulal, majd hirtelen haragosabbá vált.

 - Hogy teheti még ez is szexivé? – fogta a fejét, mire Paul legszívesebben elnevette volna magát. – Nem érdemled meg az életedet – szontyolodott el a hangja a lánynak, majd a szemei még vörösebbé váltak.

 - Mégis mi ártottam én neked, amiért ezt tetted velem? – kérdezte Paul gyötrődve a saját tudatának falai között. Erre a lány felhúzta szemöldökét, majd hirtelen előhúzott egy vörös fonal gombolyagot, amit hanyagul oda dobott felé, és Paul ellenállhatatlan vágyat érzett iránta. Rá is ugrott egy pillanat alatt, és ahogy hozzáért, rögtön igazi macskává változott. Nem volt nagyobb egy sütőtöknél. A szőre foltos sötétbarna volt, akár a haja, míg a szeme kissé zöldesebb színbe ázott. Szinte észre sem vette a különbséget, a régi, emberi teste, és e között. Megrázta magát, és játszadozni is kezdett a vérvörös gombolyaggal.

A lány lassan leült a mellette lévő dobozba, és mesélni kezdett a kiscica körében.

 - A nevem Peyton Wade, és egy boszorkány vagyok. Halott boszorkány – pontosított, mire Pault látszólag kirázta a hideg. – Amíg sima ember voltam imádtam a Beatlest, és el is mentem az egyik koncertetekre, de miközben minden lány utánatok futott, engem pár idióta agyontaposott. A hülye ribanc, aki fel lökött, mást se tudott mondani, minthogy húzzak onnan, mert a te hamud van nála – forgatta a szemét megvetően. – Hogy lehet valaki ennyire idióta? – jegyezte meg gúnyosan, mire Paul harsány nevetésbe kezdett. A hangja kissé magasabb volt, mint természetesen, így igazán nevetségesen hangzott. – Na! – csapott rá a boszi indulatosan.

 - Állat kínzó – fintorgott a cicus.

 - Ch… - vicsorgott rá a lány. – A lényeg, hogy tulajdonképpen miattad haltam meg, szóval valamivel megkellett bosszuljam. De nyugi, csak akkor változol teljesen át, ha valami macskás dologhoz érsz. Gombolyaghoz, tejhez, vagy egérhez. Tudom, kissé gyerekes varázslat, de ha kissé koncentrálsz, pár percen belül újra vissza is nyerheted az igazi alakod – bólintott egyet, majd köddé is vált úgy, ahogy jött. Hűlt helye sem volt többé a boszorkánynak. Csak Paul volt ott, egy kis barna macska képében, egy gombolyaggal. Reménytelen, ha?

Paul csak álldogált a négy kis tappancsán, és várt. Várt valamire, ami talán biztosítja arról, hogy ez csak egy rossz vicc. Mondjuk John egyik idióta poénja. Bár, ennél még az is sokkal jobb. Most kifejezetten örült volna egynek. Miközben ezen elmélkedett, hirtelen egy autó húzott el a szomszédos utcában, aminek fénye megőrjítette Pault. Fel visított, mire az egyik házból egy haragos hang szólt felé:

 - Kuss legyen, hülye dög! – kiáltotta, mire Paul nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy válaszoljon.

 - Édes anyád a hülye dög, köcsög! – ordította magas hangján, majd a felhúzódó ablakot megpillantva jobbnak látta elfutni. Át is nyargalt a hátralévő úton, ami a házáig vezette. Szerencsére nem okozott túl sok nehézséget bejutnia, ugyanis a takarítónője már-már mániaként mindig nyitva hagyta az ablakát oldalt.

Tehát nem is volt más dolga, mint felmászni a lépcsőfokokon, majd bebújni az ablak apró nyílásán. Miután sikerült bejutnia a házba, egyből a telefon felé vette az irányt, ami a konyhaasztalon pihent. Ez sem bizonyult kihívásnak, ellenben a gombokkal. A szájával oldalra tolta a kagylót, majd töprengeni kezdett, vajon melyik telefonszám jut eszébe.

 - Jane? Nem. Apa? Soha. Akkor nem maradt más – suttogta kétségbeesve. – Csak John.

Lassan a mancsaival beütötte a bűvös számot, amire szinte azonnal jött a válasz.

 - Haló! Paul? – kérdezte, de szinte tudta is a választ. Ki más hívná hajnalban?

 - Mhmh – helyeselt a cica.

 - Huh, jó is, hogy hívsz, már órák óta fent vagyok, és muszáj csinálnom valamit. Cyn és a gyerek alszanak, szóval meglóghatok – hadarta.

 - Azonnal ide kell jönnöd! – motyogta Paul komolyan.

 - Mi van a hangoddal? – vonta kérdőre John.

 - Nincs kérdés, csak gyere! – A vonal elhallgatott, és Paul tudta, hogy John már úton is van. Már nem is tudott igazán gondolkozni. Teljesen kimerült.

Mikor John benyitott a házba, nem fedezett fel semmi különöst, csupán a szokásos rendetlenséget, ami belepte a környezetet. Néhány bugyit, néhány melltartót.

A konyhába lépve mégis valami szokatlan fogadta. Paul az asztalon elfekve aludt kabátban, ami alól szőrös macskafarok libegett ki. A horkolásához pedig, a macskafülei tikkelése társult, bajusszal.

John erre nem is tudott mást tenni, mint nevetni. Ezzel kellőképpen felverte a szundikáló Pault.

 - Durva beöltözős buli lehetett – vigyorgott, mire másik le is gurult az asztalról. – Az egyik amcsi nőd avatott be, mi? – kuncogott, mire Paul gyorsan feltápászkodott. Kissé összeszedte elveszett gondolatait, és kiegyenesedett.

 - Ez nem vicc. A fül, a farok, és a bajusz, mind igazi – erősködött.

John egyszerűen nem tudta mire vélni a Paultól oly szokatlan összeszedettlenséget. Zihált volt, és az arcára volt írva a kétségbeesés.

A beatles lassan közelebb lépett, majd erősen meghúzkodta a bolyhos testrészeket, amiknek eszük ágában sem állt leszakadni. Paul pedig, elviselhetetlen fájdalmat érzett közben. Az egész egy rémálomra hasonlított a leginkább. Ezt felfogva Johnnak mégis nevetnie kellett.

 - Mi a franc? – károgott, mire Paul szégyenlősen húzódott el tőle.

 - Egy Peyton nevű halott boszorkány elátkozott – nyávogott. – Agyontaposták egy koncertünk után, és rajtam állt bosszút.

 - Ez nem olyan vészes, csak egy kicsit cukibb lettél, ennyi – magyarázta együttérzően, mire Paul arca teljesen elkomolyodott. Átlépett a konyhába, és egy tálba tejet öntött. Lomhán az asztalra csapta, majd John szemébe nézett, azt sugallva „Ezt figyeld!”

Az ujját lassan a tálkába mártotta, és a testét azonnal átjárta a borzongás. Tudta, hogy mi történik, egyedül John állt némán, bármilyen elképzelés nélkül.

Paul teste egy zöld sugárral együtt összezsugorodott, majd a helyén már csak egy kis barna foltos macska üldögélt.

 - Mi a fasz? – kapkodott levegőért hátrálva.

 - És ez semmi, még beszélni is tudok – vágta rá Paul, amivel Johnt végleg a sírjába lökte. Ámulatban kereste a szavakat, mit sem tudva az egészről. Fel kellett fognia, hogy ennek aztán semmi köze bármilyen tréfához. Paul tényleg macskává változott. Egy cuki kiscicává. – Nyugi, nem tart örökké, előbb-utóbb vissza változom – rázta meg magát Paul beletörődően.

 - Oké – nyugtatta magát John. Ez így nem maradhat, idén még nem menő a laktózérzékenység. Valamit ki kell találnunk – hadarta, még mindig ellentmondva a valóságnak.

 - Igen, ezért hívtalak ide, de semmi ötletem sincs – vakarta meg a fülét.

 - Te, George a múltkor nem valami boszorkány idéző cuccról beszélt? Az még be is válhatna talán – hunyorított John.

 - Lehet. Egy próbát megér – helyeselt a cirmos, és kettejük közül az emberibb a telefonhoz nyúlt. Ugyan az óra csupán hetet mutatott George mégis hamar felvette. Fáradtsággal és kimerültséggel a hangjában válaszolt.

 - Ha? – nyögte halkan.

 - Szia Joj, ez John. Lenne Pollal egy kis, öhm apró problémánk.

 - He?

 - A lényeg, hogy minél gyorsabban gyere ide, és hozd azt a hülye boszorkány idéző könyvet, amiről annyit dumáltál! – hadarta John.

 - Oh.

 - Siess! – csapta le a kagylót a beatle, és ingerülten körbe, körbe kezdett járkálni. Ha nem neki kellett volna ezt az egészet megoldania, biztosan csak nevetett volna rajta, de így még lélegezni sem tudott. Furcsa félelem uralkodott a testén.

Eközben Paul felfedezte a kis testét, és egy derék macsekhoz méltóan nyalogatni kezdte magát. Tisztálkodna kellett, vagy valami hasonló. Igazából, egyre többet töltött ebben a testben, annál jobban élvezte. Kicsi volt, fürge, és mindig a lábára esett. Már-már érezte azt a sok simogatást, ami a lányoktól várt rá. Nem is beszélve a finom, langyos tejecskéről. Macskának lenni egész jó.

 - Figyi – szólalt meg hirtelen. – nem vakarnád kicsit meg a hasam? – kérdezte kissé szendén.

 - Mi? – förmedt rá John. – De ugye nem fogsz dorombolni?

 - Csak ha jól csinálod – fintorgott, majd gyorsan felugrott a karjába. John sóhajtott egyet, majd lassan simogatni kezdte a barna kiscicát, aki hamarosan mélyen dorombolni is kezdett. A kellemes melegsége mégis örömmel töltötte el mindkettőjüket.

Mire észbe kaptak, az ajtón már George kopogott.

John beengedte, mikor hirtelen Ringo is belépett. Nem volt nagy meglepetés, de mégis tartani lehetett a dobos reakciójától. Leültek a nappaliba, ahol is Paul az asztal közepére ült.

 - Polnak új cicája van? – kérdezte Rich kedvesen.

 - Nem éppen – vágta rá John ironikusan. – Figyeljetek!

 - Srácok, ez én vagyok, Paul – szólalt meg hirtelen, mire mindketten a szófába mélyedtek. Tág szemekkel néztek ez előttük ülő, beszélő macskára. – Egy halott boszorkány, Peyton, elvarázsolt, amiért a koncertünk után eltaposták. Engem. Helyettetek is. Szóval most meg kell idéznünk a boszorkányt, hogy visszaváltoztasson magyarázta újra Paul, remélve, hogy a srácok elhiszik.

 - Ez ugye csak valami buta vicc – szólt közbe Rich remegő hangon.

 - Talán a beszélő macska-macca nem volt elég meggyőző? – vágott bele John gúnyosan. – Először nekem is magas volt, de sajnos ez az igazság. És nem nevetek – tette hozzá, ami valamiért hihetővé tett mindent. Ha John ezen nem röhögi el magát, akkor csak valóság lehet.

A két beatle bólogatni kezdett, és George előkapta a könyvet. Egy hasított bőr fedésű kódex volt, amit valamelyik rajongója postázott el neki Indiából. Kinyitva csak furcsa, ismeretlen írásjelek borították. Érteni közel semmit sem lehetett belőle, egyedül a groteszk rajzokat üstökről, és tökökről. George továbblapozott, amíg egy boszorkány képéhez nem ért, majd megtorpant.

 - Nem kellene valami gyertya, vagy ilyesmi? – kérdezte Ringo remegő hangon.

 - Szerintem számít rá, hogy valahogy beszélni akarunk vele – cirmogta Paul a könyv mögül.

 - Oh – nyögte George, és a lapok fölé hajolt. Lassan, félelemtől ittasan kezdte kántálni az ismeretlen szavakat, mire a szoba kissé besötétedett. Hiába néztek jobbra, vagy balra, semmi sem változott. Rideg, őszi levegő lepte be a légkört, amitől minden még rémisztőbbé vált.

George szavai olyan idegenek voltak, hogy mindenkinek a hideg futkosott tőle a hátán. Mikor az oldal végére ért felnézett, és értetlenül tapasztalta a boszorkány hiányát. Hirtelen azonban, egy ismerős hang csendült fel mögülük.

 - Ostobák – motyogta Peyton lesújtó szemekkel. John, George, és Rich, akik most látták először a lányt egyszerűen kétségbeesetten szemeztek a szokatlan látvánnyal. Apró, vékony lány, fekete füstbe öltözve, vörös szemekkel, és bokáig érő korom sötét hajjal.

 - Nekem bejön – súgta John halkan, mire a körülötte lévők mély megvetéssel fujjogtak.

A boszorkány előre lépett közéjük, majd a kezét Paul irányába nyújtotta. Az felugrott karjaiba, és dorombolni kezdett.

 - Ki akarna megidézni egy halottat, egy boszorkányokhoz szóló igével? – kérdezte gúnytól fűtve. – Beatles.

 - Akkor miért vagy mégis itt? – kérdezte John kötekedően.

 - Figyeltelek titeket, nyilván – kacsintott rá. – Már vártam, hogy könyörögjetek.

 - Akkor úgyis tudod mit akarunk. Változtasd vissza Polt az eredetibe, és örökre békén hagyunk téged! – szavalta Ringo.

 - Van egy feltételem. Az, hogy soha többé nem koncerteztek. Ennyi – mondta komoran, mire a többiek először összenéztek, majd hangosan nevetni kezdtek. A lány nyilván nem tudta, hogy a Beatles már nem turnézik. – Jó, jó, inkább örüljetek, hogy nem átkoztalak meg mindanyájatokat! – fenyegetőzött, majd a földre rakta Pault.

 - Akkor újra ember lehetek? – nézett fel rá szelíden a cica.

 - Nyugi, még csak kezdő boszi voltam. Az átkaim csak pár hétig tartanak – nyugtatta meg, amivel Paul elégedett is volt. Mikor már ment is volna Peyton a dolgára, John hirtelen átkarolta.

 - Szóval, édes. Milyen is volt boszorkánynak lenni, ha? – vette elő sármját, és a többiek a fejüket fogva már mentek is. Ez John.

 - Egy perverz disznó vagy Lennon – tette hozzá macska-macca, mire az ablakban hirtelen egy hófehér, pelyhes cicát pillantott meg. – Dolgom van, később találkozunk – nyávogta, és már futott is odébb. Tulajdonképpen feleslegesek is voltak Peyton átkai, ezek már így sem normálisak.