A templom sikolya

AU, Crossover, Dark, Eric Clapton, George Harrison, One-shot, R, RPS, Single, Spiritual, Suspensive, 

Cream - World of Pain

Mert egy napon mindenki vissza akar térni a csókok templomába. Hogy miért? Senki sem tudja. Csak az emlék marad meg az ember agytekervényeinek kanyargós útjain. Cikázik körbe-körbe, miközben tudja, egy örök otthonra lelt. Hány elmét kell még megszállnia? Hányat? Mocsok szerelem.

Egy műanyagcső átkarolja a torkát. Még csak nem is látja a felszínt. Mindent érez, ami hazugság. Nem is tud semmit, csak prüszköl a tenger mélyén, a démonai szoros ölelésében, akiket minél jobban eltaszít, annál szorosabban fojtogatják. A nyakát, a lábát, a karját, a combját, mindenét. Az összes centiméterét. A hegyes fogukat a húsába mélyesztik. A mérgük átjárja az ereit. Vége?

 - Hiányoltalak, tudtad? – köhögte Eric, hogy feltűnés nélkül vonja magára George figyelmét.

 - Haldoklom – vágta rá, oda se fordulva. – Meg akarok halni. –  Szeretett ilyen alaptalan, bugyuta, mégis súlyos dolgokat Erichez vágni. Ő persze próbálta viccnek venni a dolgot, hiszen ő játszotta az érzelmetlen kősziklát, pedig a lelke nehezen mondta ki azokat a mondatokat.

 - Ne hagyd ki, hogy az én karjaimban akarsz – felelte szemrebbenés nélkül. Ő nyerte a játékot. Mindig ő győztes, mégis szomorúbb, még akkor is, ha ilyenkor Geo pirult arcában gyönyörködhet.

 - Clapton, a karjaidban akarok meghalni – folytatta George, mire Eric helyeselve bólintott.

Egy templomban voltak.

A gyötrő fáradtság karmaiba esve ez a tény néha el is hagyta a körülöttük lévő légkört.

 - Tehát -, törte meg a csendet Mrs. Laurence sipákoló hangja -, remélem, mindenki figyel, mert ez benne lesz a dolgozatban – lépkedett a szószék mellé, ahol kivételesnek érezte magát. Ő már majdnem pap, aki az isten szavait közvetíti. A teremtőét. Magába szívta az érzést, és éjjel pucéran gondolt vissza rá, miközben Máriának képzelte magát.

 - Tanárnő! Nem mondhatná el kint? Ebben az épületben meg lehet fagyni – panaszkodott France, amivel félbe szakította Mrs. Laurence spirituális képzelgését.

 - Csendet Mr. France! Mégis mit képzel magáról? Én a tanára vagyok, nem az anyja. Panaszkodjon másnak, ne nekem. Az én dolgom, hogy az elméje jól legyen, a szüleié pedig, hogy otthon forró fürdővel várják, és megetessék. Maga szerint melyik a fontosabb? – rikácsolta, mire szegény France lehorgasztotta a fejét.

Az álszent, megkeseredett tanárnőn a legtöbben nevettek, de a leghátsó sorban ülő Eric és George inkább szégyellték magukat.

Felesleges lett volna bármire is figyelni, amit a nyanya magyaráz, mégsem beszéltek közbe, míg a templomról magyarázott. Nem Mrs. Laurence, hanem a St. Richard tisztelete ügyén. Volt benne valami, ami miatt még a sipákoló hangot is el lehetett viselni. Még a fals orgona játékot is a süket zongorista csontos kezeiből.

 - Ez egy templom – vágott Eric mégis közbe. Ő volt az első, aki megtörte a szabályokat. Egyszerűen nem érdekelték. Értelmetlennek tartotta őket. Főleg, hogy a fél fülére süket Mrs. Laurence semmit sem hallott az ő suttogásából.

 - Mi? – kérdezett rá Geo.

 - Harrison, fajtalankodjunk! – mondta komoly tekintettel, mire George akaratlanul is elnevette magát.

Ha a hallása, úgy a látása is borzasztó volt a vénasszonynak. Egyedül az tette alkalmassá a munkájára, hogy anno, tizenhárom éve az az őrült szemész a város szélén elnézte a papírjait, és egy halálosan erős szemüveget ajánlott neki. Ezzel azóta, már tizenhárom nyomorúságos éve kínoz minden diákot. Nem is csoda, hogy hamar kiszúrta George ártalmatlan kacaját.

 - Harrison! – visított. – Ilyen mulatságosnak tartja a gótikus falakat? – Nem volt haragtartó, egy kiabálásban kimerült a haragja. Főleg, ha az istene közelében lehetett. Nem is beszélve a megbocsátással járó igéről.

 - Dony elintézte az agyadat. Már megint bajba kevertél – fordult Geo Erichez. – Egyszer még miattad csuknak le.

 - Meglehet – dünnyögte a kis Clapton válaszul. – de megígérhetem, hogy megéri majd.

Azóta eltelt még jó pár év, de a St. Richard ugyanúgy gótikus falú maradt, és Mrs. Laurence nyugdíjas évei is csak az isten utáni fohászkodásról szóltak.

 - Hiányoltalak, tudtad? – hallatta Eric megmélyült, dörgős hangját. Imádott felvágni vele George előtt.

 - Hülye vagy, tudtad? Már nem vagyunk gyerekek. Már nem vagy egy kis pisis, aki a fajtalankodás gondolatával akar megnevettetni. Mindketten megőrültünk – duruzsolta védekezőn.

 - Ne akarj engem terelgetni, ha még mindig elmosolyodsz, miközben kimondod. Aztán elvörösödsz.

 - Tán, nem tetszik a sminkem? – vágta rá hirtelen George, miközben körbe nézegetett. Ugyanott ültek, mint akkor, régen. Ugyanúgy suttogtak, és ő még nevetett is. Felesleges ámítás lenne letagadni a hasonlóságokat.

 - Sajnálom, de nem vagyok szerelmes beléd – nyelt egy nagyot Eric. – Csak egyszerűen szeretlek. De amikor meglátlak, minden megváltozik. Bántja a szívem – dadogta dörömbölő szívvel. Nem volt rá magyarázat, miért nem kapott levegőt. A bőre elkezdett lehámlani a húsáról. Hiába nézett körbe mindenhol idegen arcokat látott, Félt. Rettegett.

 - Miért pont itt csókolóztunk először, Clapton? – hasított a fülébe George édes hangja.

Nem tud nélküle élni. Nem kap levegőt. A padlóra zuhant bőrében csúszkál a lába. Majdnem elesik. Az ég karcolja a homlokát.

 - Na, most ki haldoklik? – kiálltja az égbe, a varjúk közé. Éjsötét a tolluk.

A buborékok ott úszkálnak a szemei előtt. Öntelten integetnek neki, az ordítva: MI KI FOGUNK JUTNI. NA, ÉS TE? Nem, ő nem fog. Meg fog fulladni. A habok el fogják nyelni.

 - ERIC! ERIC! – tátogja mindenki. Nem, igazából üvöltenek, de ezt ő persze meg sem hallja. Csak üres arcokat lát, szem, száj, vagy orr nélkül. A nevét zengik vidáman, miközben önfeledten nevetnek. Mit jelenthet ez? Vidám partit. Ünneplést.

 - Gratulálok öreg, ma nagyot alkottál – mormolja George azzal az idegesítő akcentusával. A teremben minden női comb egy centire eltávolodik. Mindig ilyen hatást vált ki ez a hang.

 - Szólalt meg Joj Hurrison, és minden lány vetkőzni kezdett – vigyorog Eric, mire Geo elmosolyodik. – Nem is értem, miért nem csábítottad el akkor harmadiknak Mrs. Laurence-t. – Nevetteti meg ismét, míg az arcán látja, hogy szégyelli magát. Pattie ott áll a hatalmas torta mellett. Gratulálunk!

Nem volt rajta ruha. Eric rég levette róla az összest. Visszafogta magát, és lassan húzta le róla, miközben csókolgatta. Most mégis bűntudata támadt. Fél bármit is tenni. Már a gondolat is dárdaként repül a szívébe. Megöli.

 - Sajnálom. Az én hibám – komolyodik el, mire George értetlenül néz rá.

 - Mi történt Eric? MI a baj? Mi történt? Jól vagy? Mond el! Tudni akarom. TUDNI AKAROM! ERIC MOST AZONNAL MOND EL! NEM TARTHATOD MAGADBAN! KIVELE! KEZDJ EL BESZÉLNI! – kiabálja.

Az egész teste rázkódni kezd. A szájában habzani kezd a nyál, míg a roham görcsbeszorított szívét tépkedi. Mint amikor megkopasztanak egy állatot. Minden egyes szövete zsibbad. A kín nyakon önti a fájdalom vörösre festett koktéljával. Hiába mutat jól, borzasztó. Kívül, belül.

 - Miért vagy te itt? Kinek kellesz? – kiáltozta Dony az új bőrdzsekijében. Mindenki arról beszélt az egész iskolában. Nem volt más téma, csak Donald McCorn új dzsekije.

 - Kérdezd meg a nővéred Dony, ő tudja a választ – ordította oda neki Eric, mire ő csak dühösen neki akart ugrani, de a többi srác lefogta. A kis Harrison még sugdosott is neki valamit, de Clapton nem bírta ki, hogy ne folytassa. – Nem tud a nyelvem nélkül élni – Erre McCorn kitört a többiek béklyójából, és egyenesen Erichez rohant. Kérdés nélkül beverte a képét, olyannyira, hogy a hódító a földre zuhant. A betont vörösre festve.  

A napfény besüt az ablakon. Nem látni tőle semmit, csak egy hatalmas fehér foltot. Elvakítja a fény. A hallása is szakaszos. Csak susmogást hall.

 - CLAPTON! – kiabálja valaki megint. Értelmetlen. – ÉBREDJ FEL! EZ MÁR NEM A ST. RICHARD!

 - Mi? Hol vagyok? – kérdezi Eric zavarodottan, mire George hangosan kezd nevetni. Ez csak egy vicc. Csak röhög rajta. Ott fekszik egy szál lepedővel a teste felett, és csak mosolyog. A legszebb, amit valaha látott bárki. Miatta vannak az embernek szemei.

 - Nyugi, csak én vagyok az. Pattie.

Hol vagyok? Meghaltam? Véget ért a szenvedésem? Nem érzek semmit, súlytalan vagyok. Te vagy az? Nem hallom a hangod. Nem is látlak. Létezel egyáltalán? Mit higgyek? Mit kellene hinnem? Válaszolj! MI VOLT AZ AKKOR, A ST. RICHARDBAN?

 - A falak azért gótikusak, mert elve így építették fel. Kérdezhetik, hogy akkor miért csak a falak? A válasz egyszerű. Átépítették később, mert egy tűzben a falakon kívül minden elégett. Ezután az egész templom barokk szájízt kapott. A népszerű korstílus jegyében a túldíszítettség fedte el a régi falakat. Új festék került fel, és a szobrok, freskók, szószékek, amiket ma láthatunk, ekkor készültek el. A bútorok pár éve lettek lecserélve, ezért is ennyire kényelmesek. Az egész templom igazán kellemes esküvők lebonyolítására, de mégsem ez az első ok, amiért olyan sokan kelnek itt egybe – mosolygott az aranyos idegenvezető lány. Őszintén. Nem tudta, hogy maga Eric Clapton, a legenda áll előtte, Pattie Boydal. – A St. Richardnak van egy legendája, ami az előbb említett tüzet magyarázza – mondta édes, kedves hangon, mire Eric izzadni kezdett. Alig kapott levegőt. A templom falai összeszorították.

 - Minden rendben, drágám? – simította meg finoman a vállát Pattie.

 - Persze, folytassa csak.

A váza a földre csapódik, és ezer darabra törik. Egy újabb emlék veszik el a sötétségben, anyátlanul. Mindig a rossz emlék. Miért nem mi döntünk arról, mit akarunk elfelejteni? Igazságtalan.

 - Ettől jobban érzed magad? – kérdezi kedves hangon. Még most is.

 - Nem. Ezen nem segít semmi. Összetörhetek egymillió vázát, üveget, vagy kirakatot, semmi sem változik. Nem lesz jobb. Soha, semmi.

 - Ugyan semmilyen írásos emlék nincs a tűzről, ez a mese mégis megmaradt. A történet szerint a templom egyik szerzetese minden reggel kiment a város melletti dombra, ahol volt egy saját kecskéje. Az összes napon meglátogatta, azonban az egyik alkalommal az állat nem volt ott. Bejárta a dombot, az erdőt, de nem találta. Másnap mégis kiment, már csak megszokásból is, és a kecske ott legelészett. A szerzetes nem értette mi történt, azt hitte csak hallucináció, de harmadnap reggel a kecske megint eltűnt. Ismét bejárt mindent, mégsem lelte sehol. Visszament a templomba, aludt egyet. Hajnalban a dombra sétált, és a kecske újra ott várta. Ez a kör még ismétlődött párszor, de a szerzetes elhatározta, hogy egyik éjjel ottmarad az állattal, megnézi, mi történik. Le is sátrazott a dombon, a kecske mellett, de elaludt. Az álmából az ébresztette, hogy lépteket hallott. Gyorsan körülnézett, és egy fiatal lányt pillantott meg, aki a kecskével játszott. Hé, te lány! – szólt a szerzetes. Mégis mit csinálsz az álatommal? Erre a gyermek csak annyit felelt: Ez félig az enyém is, mert Isten mindent megfelez férfi, és nő között. Magának nincsen felesége, nekem sincs férjem, de magának van egy egész kecskéje. Azzal, hogy minden második napon elvettem, csak eleget tettem Isten akaratának. Ezen a szerzetes nagyon csodálkozott, de tudva, hogy sosem lehet igazi felesége, beleegyezett. Egy éven át felezték a kecske felügyeleti jogát, de egyre jobban egymásba szerettek. Végül a szerzetes fogta a lányt, és a kecskét, behozta a templomba. Összeházasodtak, majd magukra gyújtották a templomot, mert másképp nem lehettek egymáséi.

 - Nahát, milyen megrázó szerelmi történet – dadogta Pattie.

 - Igen, de egyesek ezt az ártatlan kis legendát túl komolyan vették, és pár évvel ezelőtt megismételték.

 - Ezt hogy érti?

A sós víz, akár a sav feloldja a bőrét. Minden apró porcikája sajog. Retteg attól, mit hoz a következő pillanat. Halált?

 - Jól van gyerekek, mindenki figyelt? – hadarta Mrs. – Most szépen átvonulunk a templom belsejébe. Még az orgonát is megnézhetitek – mutatott az egyik kapu felé, és elindult. Minden lurkó ment utána. Az ajtóban megállt, és megvárta, míg mindenki bemegy előtte. Utána körbenézett, és ő is csatlakozott. Észre sem vette, hogy Eric és George lebuktak a földre. Elbújtak előle.

 - Elment már? – kérdezte Geo halkan.

 - Nyugi, észre se vette, hogy eltűntünk. Ennek a nőnek befőtt van az agya helyén – vigyorgott Eric, mire George megint nevetni kezdett. – Gyere, inkább végre fajtalankodjunk.

 - Ugye tisztában vagy vele, hogy egy templomban vagyunk – dadogta Joj rákvörösen.

 - Éppen azért te buta. Keressünk egy sarkot, vagy ilyesmi.

Dühös vagyok. Érzem a véremben, hogy egyszerűen szét fog robbanni a testem. Nem bírom tovább. Miért mi? Miért akkor? Még mindig hallom az üvöltésüket.

 - Mit ért az alatt, hogy túl komolyan vették a legendát? – kérdezte Pattie.

 - Az egyik pap a szeretőjével leöntötte magát viasszal, aztán meggyújtották magukat, miközben egy városi osztály éppen a falak között volt. Sajnos két fiú végignézte az egészet. Ha ők nem futottak volna rémülten szólni, az egész templom leégett volna. Szerencse, hogy a tűzoltókat időben értesítették.

Vége van. A sós tengervíz elönti a testét. Behatol, eláztatva a szerveit. Mindenét. Kapálózni kezd a torkát szorongatva. Az éles fádalom, a görcs elveszi az eszét. Már nem tud gondolkodni. Keresi a kiutat, de nem találja.

 - FUSS GEORGE! GYERÜNK! SZÓLNUNK KELL VALAKINEK! VALAKINEK, AKI SEGÍT! NE HAGYD ABBA! – ordítja Eric torkaszakadtából.

 - Nem bírom. Hagyj itt! – köhögi Geo. A füsttől nem kap levegőt, míg a fejét elönti a nő halálsikolya. Eric hirtelen megragadja, és a hátára veszi. – Ne! Így egyikünk se jut el a kijáratig.

 - Pofa be! Hallgass!

Az egész az én hibám volt. Megérdemlem, hogy meghaljak.

 - Térj magadhoz! ERIC! KÉRLEK! – kiáltozza George. – Nyugodj meg, itt vagyok! Nincs a hajón más, csak mi. Én, és te. Egyedül vagyunk. Nem kell félned. Nem lesz semmi baj.

Eric csak prüszköl, és próbálja felköhögni a tüdejéből az összes vizet. Geonak nyugtató az érintése. Hirtelen már a mennyben érzi magát.

 - Mi történt? – leheli küszködve a levegőért.

 - Te idióta beúsztál a hajó alá – mondja George, mire Eric nevetni kezd.

 - Tényleg idióta vagyok – vesz egy mély levegőt. Újra képes lélegezni. – Várj, te megcsókoltál, miközben újraélesztettél? – Érzi az ajkait.

 - És meg is erőszakoltalak, ami azt illeti – feleli Joj hűvösen, mire mindketten elvigyorodnak. Eric megragadja George nyakát, és magához húzza. Többé nem engedi el. Rá kellett jönnie, hogy nélküle nem kap levegőt.

Fanart Friday 7

Semmi hiányról nincs szó, csak kevesebbet írok, mert kevesebbet érzek. Ez az oka az egyébként irreleváns inaktivitásnak részemről. De azért szívem és szemem még mindig van, ezért a tegnapra ütemezett képözön nem maradhat el, kezdve egy szexi cicussal. Hm. Felesleges is máson agyalni.

A liliomhercegnő jegyessége

George Harrison, Hurt/Comfort, In the 70s, NC-17, NSFW, OC, One-shot, RPF, Single, Suspensive, The Beatles, 

The Beatles - While My Guitar Gently Weeps

Miről beszélsz, mikor kiejted azt a bűvösnek mondható szótagot, hogy „sze”? Ezután egy mélyet sóhajtasz, és újra, ismét kimondod, majd hozzáillesztesz egy „ret”-et, végül pedig, az ajkaidat egy „lek” hagyja el. Az arcod minden apró izma egyszerre elkomolyodik, és a szád, a nyelved, sőt még a fogaid is egyszerre ismétlik el a mágikus szótagokat, amik főnixként újjászületve egy szót alkotnak.

 - Szeretlek – leheli a tükörre George, miközben magával néz szembe. Felméri minden egyes porcikáját az arcán, amit csak lát a karcos, lehelettel teli tükörben. Az arcképe, mintha valaki más lenne, nem is ő. Nem akarja ilyennek látni magát.

A régen oly feszes bőre, most alig tapad a csontjaihoz, mintha éhezne. A haja barnás színe már kezd kifakulni, míg a szemöldöke egyre csak nő, az orrával együtt. Még szerencse, hogy alig látni valamit ebben a szarban – gondolja, miközben hátrébb lép. Megrázza magát, és egykettőre kihúzza testét abból a gondolatból, amiben az egész éjszakát töltötte. Már nincs éjjeli kettő, ahogy az ember nem is hagyhatja el a realitás szilárd talaját. Hiába ütné, rúgná napokon át, az meg sem moccanna.

Most csak annyit tud tenni, hogy felpillant a tükör melletti kis cédulára. Egy tojáshéj színű cetli, rajta egy magányos, megválaszolatlan kérdéssel. „Hol vagy most?”

George egy cseppnyi remény vigaszában elmosolyodik -, megint visszazuhant abba gondolatba. Egy emlékfoszlány képeit látja maga előtt. Azt a márciusi, esős napot, mikor kínzóját először megpillantotta.

Ő maga éppen az újdonsült Tennessee-i hangstúdiójában intézte a Dark Horse Records ügyeit, a recepción álldogálva egy öltönyös mellett. Nem igazán érdekelték a jogi dolgok, de a legtöbb papírt személyesen kellett aláírnia. Már éppen a találkozó végéhez közeledtek, így jutattak le a recepcióig, aminek üvegajtajából már látni is lehetett a Nashville elhagyott utcáit elöntő záport.

Ugyan ez az időjárás csupán párszor fordult elő, az ajtó mögül belépő lány kezében egy hatalmas, aranybarna esernyő ékeskedett. Rozsdaszínű hajából mégis csavarni lehetett volna a vizet, ami így teljesen eláztatta a szűk kis ruhát, ami teljesen megfeszült rajta. A csodásan kirajzolódó alakja karcsú volt, és vékonyka, míg a keblei dús kanyart íveltek a dereka fölé. A hófehér, nedves bőre csillogott a lámpák fényétől, és tengerkék szemeiből önfeledt vidámság sugárzott.

George tekintete, elkerülve az öltönyöst, rögtön a lányra irányult, aki szintén rápillantott. Összecsukta az esernyőt, és őszintén rámosolygott, miközben néma léptekkel elment a két férfi mellett.

Míg az öltönyös a papírjait bámulta, addig George az utolsó pillanatig a szemével kísérte a lányt, ahogy az elsétál az egyik folyosó sötétjébe.

 - Ő meg ki volt? – kérdezte meg visszafogott hangján George, mire a másik férfi érzéketlenül csak ennyit vágott rá:

 - Csak az egyik recepciós lánya – mormolta érces hangon. – Néha ő is beáll a pult mögé – halkult el, majd ismét a papírjaira nézett.

 - Vegye fel. Mostantól itt dolgozik titkárnőként, vagy ilyesmi – cseng George fülében a mondat, amivel azon az esős napon maga mellé láncolt még egy ártatlan embert. Még mindig látja szemei előtt azt az ázott, szűk ruhát, ami alatt kínzója érintetlen teste lapult. Most is ez jár a fejében újra, és újra.

Megrázza a fejét, majd gyorsan letépi a cetlit a tükör mellől. Összegyűri, de mielőtt a kukába dobná, a keze megáll. Nem engedelmeskedik neki. Lassan felemeli a gyűrött kis papírdarabot, és az arcához emeli. Érzi azt a finom, édes rágógumi illatot, ami átjárja a kis cetlit. George egész teste megremeg, majd az érzelmektől roskadozva a kád szélére ül. A fejét a karjai közé zárja, míg a kis illatozó papírt szorosan az orrához nyomja. Egy újabb emlékkép veszi el a pillanatnyi látását.

Már elmúlt március, és régóta sütött a májusi napfény, az Old Charlotte Pike szélén. Az épületen belül annyira meleg volt -, köszönhetően az elromlott hűtőrendszernek -, hogy a legtöbben cipő nélkül, egy-egy trikóban mentek jobbra, balra.

George már azóta az esős nap óta nem járt itt, csak most. Lassan, lomhán sétált be, és érezte az arcán, hogy mindenki csak egyre tud gondolni. „Na, itt az a lusta disznó, aki két hónapig ide se nézett.” Lehajtott fejjel lépkedett tovább, de fogalma sem volt, hogy mit, hol keressen. Mégis, magabiztosan bólintott a recepciósnak, majd elindult az egyik folyosón, hátha végre egy gitár mellett köt ki. Hiába nézett be mindenhová, egy árva szitárt, vagy zongorát sem talált.

Csalódottan indult volna vissza a bejárathoz, mikor azonban a szeme egy üvegfalon akadt meg. A rozsdahajú lány ült mögötte, feszes kis szürke kosztümben, és a végtelenségig kigombolt blúzban. George megtorpant, elveszve a mesebeli látványban. Nem gondolta volna, hogy tényleg találkozni fog kínzójával, aki már hetek óta a gondolatai között repkedett.

 - Mr. Harrison? – szólt egy érces hang a háta mögül. Gyorsan megfordult, és az öltönyös állt előtte. – Segíthetek valamiben? – kérdezte segítőkészséget magára erőltetve, de George csak megrázta a fejét. A férfi már indult volna is tovább, mire mégis megszólalt.

 - Ó, várjon! Milyen munkát adott a kis hölgynek? – kérdezte érdeklődően.

 - Miss Chambers válaszol az önt kereső hívásokra – felelte az öltönyös unottan, a hangjában jókora megvetéssel. – De mivel ön sosincs itt, nincsen túl sok dolga – mormolta, majd távozott.

George észre sem vette, hogy eltűnt mellőle a férfi, hiszen nem rá koncentrált. Sokkal inkább arra, ahogy a rozsdahajú lány a szájában lévő rózsaszín rágógumival játszadozott. Buborékot fújt belőle, majd kipukkasztotta.

Az ajtó mellett álldogáló George nem tudott másra gondolni, minthogy ezt a lányt meg kell érintenie. A kezébe fognia, és az illatát éreznie.

Egyszerre azonban a lány éppen végignézett a szobán, és a tekintete a falról hirtelen George-ra tévedt. Ahogy meglátta elmosolyodott, míg ő ijedten, mégis magabiztosságot színlelve benyitott az ajtón, amin egy apró névtábla lógott: Felicia Chambers.

 - Üdv! – köszönt magas, zenélő hangon, miközben George csak az édes rágógumi illatra tudott koncentrálni. Mielőtt még bármit mondhattak volna, a telefon hirtelen megcsörrent. – Elnézést! Egy pillanat az egész! – mentegetőzött a lány, majd gyorsan a füléhez emelte a kagylót. – Jó napot! Ön a Dark Horse Records-ot hívta. Miben állhatok rendelkezésére? – szavalta el a betanult szöveget. – Ó, tehát Mr. Harrison-t keresi? – nézett a lány egyenesen George-ra, aki ezt hallva, gyorsan rázni kezdte a fejét.

 - Nem vagyok itt – tátogta némán.

 - Sajnálom, de az a helyzet -, folytatta a lány, miközben gyorsan a kezébe kapott egy öntapadós cetlit -, hogy most nem tudom adni. – mormolta, majd a papírt gyorsan George elé rakta, aki fölé is hajolt. „Hol vagy most?” – olvasta, majd csak ennyit tátogott:

 - Zenélek.

 - Elnézését kérem uram, de nagyon elfoglalt. Éppen egy új felvételen dolgozik. Visz hall! – mondta a lány, és lassan letette a telefont. Felállt, és George mellé lépett.

A vékony, karcsú alakja semmit sem változott, míg a dekoltázsa is kibillent a szűk kis blúz alól. Kecsesen lépkedett, majd az apró kézfejét előrenyújtotta.

 - Felicia Chambers! – mosolyodott el, ahogy összeértek a kezeik.

 - George Harrison! – vágta rá kissé megszeppenve, ahogy a lány puha kis kacsója az övéhez ért. Nem is beszélve azokról a kerekded ajkakról, amik mögül a hófehér fogai bújtak elő. Alig kapott levegőt. Látni akarta minden apró testrészét.

 - Szeretl… - kezdett volna beszélni a lány, de az ajtó mögül hirtelen egy molett vén nő lépett elő. Valószínűleg fel sem ismerte George-ot, mert lazán átnézett rajta, ezt harsogva:

 - Felicia gyere! Mr. Doyle beszélni akar veled! – utasította, és már el is tűnt. Ezután a lány félénken nézett George-ra.

 - Bocsánat! Egy pillanat. Kérem, várjon meg itt! – kérlelte angyali hangon, majd gyorsan elengedve a kezét elfutott.

George sóhajtott egyet, miközben csalódottan sétált az asztalhoz, ahonnan elvette a cetlit, és elment.

Ez a kis papírdarab van most is a kezében, amit az arcához szorít. Mi mást is tehetne, hiszen magán hordozza azt az édes illatot, benne mindennel. A rozsdahaj, a karcsú derék, a tengerkék szempár, és az az angyali hang, mind kísérti. Egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből.

 - Vajon mit akart mondani? – kérdezi meg századjára magától. Lomhán feláll a kád széléről, és a kezébe szorított cetlit megpróbálja kiegyenesíteni, majd visszaragasztani a tükör mellé. – Na és te, hol vagy most?

Kisétál a fürdőből, át a szűk kis hálóba, ahová már rég kikészítette az ingjét, az öltönyével egyetemben. Ott feküdtek azon az ócska matracon. Ez csak egy újabb emléket hív elő a szívéből.

Aznap a hamuszürke ingjét viselte, a fekete öltönyével. Egy szokásos jótékonysági est volt. Olyannyira hétköznapi, hogy már nem is emlékszik rá, hogy kinek gyűjtöttek.

Mindenki megjelent a legdrágább ruhájában, a legfényesebb ékszereiben, és a bérelt autójával, hogy minél befolyásosabbnak tűnjön. Nem mintha ezek a dolgok George Harrison-t valaha is izgatták volna.

Mivel megunta az egészet, arra hivatkozott, hogy rosszul van, ezért ki is sietett. Egészen a ruhatárig, ahol azonban nem volt senki. A kabátjára azonban mindenképpen szüksége volt, hiszen ott felejtette a kocsi kulcsát.

Nézegetett körbe-körbe, de senkit sem látott, ezért inkább átmászott a pulton, és elkezdte keresni a bilétáján álló számot. „176.” A sorok között alig látott ilyen számot, még a második, sőt a negyedik után sem. Mikor azonban a hatodik sort is végig kutatta, a legvégén megtalálta a számot. Az alatta lévő fogason azonban nem lógott semmi. Elnézett jobbra, és a rozsdahajú lányt pillantotta meg.

Ott feküdt egy kényelmetlen széken, magán George kabátjával. Elaludt.

Egy rózsa vörös estélyit viselt, ami feszesen hozzá tapadt világos bőréhez, ami liliomtól illatozott. A haja kissé kócosan hullott vállára, miközben a kabát alig melegíthetett bármit is.

George még jó ideig ott állt mellette, és csak nézte. Gyönyörködött a látványban. Később aztán közelebb lépett hozzá, és leült mellé a földre.

Hogy a kéjvágyát visszafogja gyorsan rágyújtott egy cigarettára, mielőtt még valamit óvatlanul megtett volna.

A szürke füst beborította a kis szobácskát, gömbölyded íveket rajzolva a levegőbe. Így lett teljes a lány látványa. Ő azonban egyszerre csak felköhögött.

George sebesen eldobta a csikket, és legyezni kezdte a füstöt, mire a lány lassan kinyitotta a szemét, és rémülten nézett előre.

 - Ó, én sajnálom! De tényleg! Elaludtam. Hogy lehetek ennyire használhatatlan? – tápászkodott fel gyorsan.

 - Felicia! Nyugi! – vágott közbe nyugodt hangon George, és finoman a kezét a lány vállára tette, aki azonban alig kapott levegőt.

 - Tudod a nevem – kerekedett el a szeme.

 - Hát persze! Hogyan is tudnám elfelejteni? – felelte mosolyogva, mire Felicia hirtelen magához szorította. A kezeivel átkarolta, és a nyaka pont George elé került.

Édes liliomhercegnőm – gondolta, ahogy megízlelte az finom illatot. A kezét lassan a lány csupasz hátához érintette, aki erre kicsit megrezzent, de csak még szorosabban ölelte tovább. Ezután a tenyerét ahhoz a karcsú derékhoz csúsztatta, amiről már oly sokat álmodozott. Ezután vett egy mély levegőt, és érezte, hogy el kell húzódnia Feliciától.

 - Hazaviszlek – jelentette ki határozottan.

 - Hogy mi? – lépett hátrébb a lány mosolyogva. – De a kabátok…

 - Biztosíthatlak -, szólt közbe, megragadva a sajátját -, hogy a kabátok érdekelnek a legkevésbé. Látom, hogy fáradt vagy, és cseppet sem kipihent. A sznob ficsúrok pedig, törődjenek a saját kabátjukkal – mondta, a kezét nyújtva Felicia felé. Ő csak elvigyorodott, és belékarolt.

Ezután egészen a kijáratig sétáltak, ahol George a lányra adta kabátját, majd a hamarosan érkező kocsiba ültette, miközben végig az arcát fürkészte. Minden rezzenését.

 - Merre laksz? – érdeklődött nyugodt hangon.

 - A Radnor Streeten. 217 – felelte az angyali hang, akár egy csengettyű. Olyan magas, kellemes hangszínen beszélt, hogy minden szavát csilingelő trillák követték. Akár egy mesebeli tündér.

 - Mit akartál mondani a múltkor? – kérdezett végre rá George, mikor már egy ideje elhagyták az utcát.

 - Egyáltalán nem érdekes dolgot. Azóta már nem, már nem is fontos. Csak gyerekes dolog volt – dadogta ide-oda nézegetve.

 - Nyugodtan mond csak el. Tudni akarom – folytatta George komoly hangon, miközben lehúzta a kocsi ablakát, és meggyújtott egy Marlborót. – Hallgatlak.

Felicia egy nagyot sóhajtott, majd a kezeit maga elé kapva belekezdett, kissé remegve.

 - Le akarok feküdni veled – felelte, mire George akkorát köhögött, hogy az autóval át is hajtott a másik sávba, amit az őt követő kocsik fülsiketítő dudálással jutalmaztak. – Ó, ne haragudj, nem akartam! Jól vagy? – simította meg a vállát, miközben George lelassított, és megállt az út szélén. Kidobta a csikket, majd a lány felé fordult.

 - Hogyan? – nézett felé elkerekedett szemekkel. Erre Felicia kislányosan elpirult, míg képtelen volt a szemébe nézni. Szégyellte magát. – Egyáltalán tudod te, hogy hány éves vagyok? – folytatta George. – És te? Nem lehetsz több tizenhétnél. Igaz? – kérdezte, mire a lány csak bólintott.

 - Tizenhét vagyok, de ez nem… Én csak szűz vagyok… - a szemei elvörösödtek, és képtelen volt folytatni a mondatot. – Sajnálom. Én is tisztában vagyok vele, hogy ennél olcsóbb nem lehet egy nő. Mégis, amikor téged látlak, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak. Ez nem jelenthet valamit? Vagy csak képzelődöm? – suttogta, míg George a fejét a kormányra támasztotta.

Nem akarom kihasználni, hogy ennyire fiatal, de ha egyszer ennyire akarom? – gondolta, és egyszerre beindította a motort.

 - Most hazaviszel? – kérdezte a lány reszkető hangon.

 - Nem tudom. Azt hittem, hogy már kinőttem ebből, de mégsem – sóhajtotta. – Neked viszont senki sem mondta el, hogy a szüzességed ne dobáld el holmi zenészeknek?

 - Nem igazán. De erről csak én tehetek. Az én hibám. Megtanultam a leckét – mormolta Felicia magabiztosan.

 - Dehogy tanultad – vágta rá George, mire a lány megszeppent.

 - De hát, ha egyszer szerelmes vagyok beléd? – emelte kissé fel a hangját. – Amióta csak megláttalak, tudtam, hogy te leszel nekem az első. Ezért szárítottam be a hajam, vettem meg azt a piszok drága kosztümöt, amire egy hónapig spóroltam, és ezért sminkeltem ki magam minden reggel – hadarta kissé mérgesen.

 - Ez csak egy hülye plátói szerelem. Nem én tetszem neked, hanem George Harrison a Beatles volt gitárosa – kezdett kiabálni a volán mögül.

 - Igen? Szóval ilyen lánynak gondolsz engem? Aki csak a pénzre, meg a hírnévre bukik? Hát, had világosítsalak fel, hogy nekem akkor is tetszenél, ha egy vasad se lenne, és akkor is, ha száz kilós lennél, vagy hetven éves. Mert engem nem a külsőségek érdekelnek, azok úgysem érnek semmit, amikor meghalunk. Én abba a George Harrison-ba szerettem bele, aki munkát adott az anyukámnak és nekem, abba, akit nem érdekel, hogy fogynak-e a lemezei, csak a zene, abba a férfibe, aki -, még ha teljesen utálja az ilyen rendezvényeket -, mégis elmegy, és segít. Én beléd szerettem. A lelkedbe – halkult el. Potyogtak a könnyei. George nem válaszolt semmit, csak vezetett tovább, majd egyszer csak lefordult a főútról. – Hová mész? – kérdezte a lány az arcát törölgetve.

 - Sajnálom. Már rég elfelejtettem, hogy milyen érzés a szerelem – suttogta megbánóan, majd Feliciára nézett, aki újra rámosolygott. A tekintete végre kitisztult.

Nem sokkal később az autó megállt, és a motor elcsendesedett. George egy mély levegő után oldalra nézett kérdően.

 - Biztos akarod?

 - Félek – felelte a lány halkan kissé magába roskadva.

 - Inkább nekem lenne okom rá. A végén még annyira elcsábítasz, hogy nem tudok nélküled élni – mondta George, mire Felicia elvigyorodott. – Mivel te is őszinte voltál velem, nekem is el kell mondanom, hogy te vagy az egyik legvonzóbb nő, akit valaha láttam. Már az első perctől fogva titokban levetkőztettelek a szememmel – szavalta.

 - Én is – szólt közbe a lány, mire George elnevette magát. Egy mély sóhaj után kinyitotta kocsi ajtaját, és lassan körbesétált. Kiengedte Feliciát, majd a kezét nyújtotta felé. Ismét érezhette a puha bőrét, amiről szintén annyit álmodozott. A kellemes érzés vadul beborította. Többet akart.

 - Nincs egy kicsit hideg idekint? – kérdezte a lány értetlenül, kiszállva az autóból.

 - Hidd el, hogy nem fogsz fázni – felelte George, mire ő huncutul elkacagta magát. Körbenézve egy gyönyörű, növényekkel benőtt kis kunyhót pillantott meg a távolban, amihez egy ösvény vezetett, a fákkal benőtt telken.

Felicia felegyenesedett, és szembe találta magát George-al, aki viszont, hirtelen megragadta, és felemelte. A lány a feszes combjait a férfi köré tekerte, míg az a kocsi tetejére ültette óvatosan, úgy, hogy a hátán lévő kabát, pont a vékony kis teste alá essen. A rozsdaszínű haja a vállára hullott, míg a rózsa vörös estélyi minden akaratával lekívánkozott.

Mély levegőket vett, és igyekezett kiélvezni minden egyes érintést. A mennyben érezte magát, akárhányszor találkozott a kezük.

George fölé hajolva fogta még mindig. Nem akarta elengedni. Mégis, bűntudatot érzett, ami egyre jobban marcangolta belül percről, percre.

 - Én, én annyira szeretlek – dadogta Felicia, miközben egy kerek könnycsepp gördült le az arcán. – Téged akarlak. Nem érdekel, hol, vagy mikor. Csak te legyél az! – súgta, és az ég kivilágosodott, lilára festett felhők borították be, amik mögül a hajnali nap sugara aranysárga csíkokat ívelt a levegőbe. Minden hirtelen annyira varázslatos lett, mint egy másik világban. A fű élénkzöldé változott, ami felett a fák serege jobbra-balra kezdett dőlni, mintha csak táncolnának. Az ágakról lógó levelek ringtak a széltől, míg a szerelem szimfóniáját zengték.

George mámor ittasan a jobb kezét a hátán át a nyakára csúsztatta, míg a másikkal a csípőjét húzta közelebb magához. A lány teste olyan elven volt, és forró, hogy küzdenie kellet magával, hogy gyengéd tudjon maradni. „Téged akarlak”- hallotta a lány hangját újra, és újra. Már nem volt visszaút.

Hirtelen előre hajolt, és megcsókolta Feliciát. Az izmai egyszerre megfeszültek, és a testét elárasztotta a tesztoszteron. Elevenebbnek, és élőbbnek érezte magát, mint valaha. A lány puha érintése, a finom liliom illata, no meg az angyali hangja, ahogy azt súgja „Téged akarlak” együttesen olyan eszméletlen erőt sugároztak minden porcikájába, hogy bármire képes lett volna.

A lány édes rágógumi ízt hordozott, és az apró nyelvének visszafogott mozgás még jobban feltüzelte. Közelebb húzta magához, hogy érezze azt a forró, vékonyka testet, amiben most oly őrülten lüktetett a vér. Egy pillanatig se engedte volna el magától.

Felicia kezei lassan George nyakára vándoroltak, majd be az öltönye alá. Az apró ujja mentén perzselte a bőrét, ezért minden érintésétől megrezzent. Komótosan elhúzódott a lánytól, aki továbbra is csak egyre közelebb akarta tudni magához.

 - Azt szeretnéd, hogy levegyem? – kérdezte kéjjel eltelt hangon, mire Felicia csak őt keresve bólogatott.

 - Szeretném! – válaszolta halkan, miközben a csípőjét egyre közelebb tolta George derekához, aki lassan kibújt az öltönyéből, a földre dobva azt, míg a lány már kezdte is sietve kigombolni a hamuszürke ingjét. Mikor végre az összes apró gombon túl volt, sebesen széttárta felsőt, és magához ölelte George csupasz felső testét, míg ő ledobta máról a feleslegessé vált ruhadarabot.

Felicia a tenyerét George hátára helyezte, és az arcát lassan felcsúsztatta, amíg az szájához nem ért. Megcsókolta, majd gyengéden beleharapott az alsó ajkába. Ezalatt végig érezte a csípőjénél, hogy a férfi nadrágja egyre jobban dudorodik. A bal kezével közelebb húzta magához George csupasz mellkasát, miközben a másikkal finoman megsimította a domború nadrágot. Az érintés hatására nem tudta visszatartani, hogy ne nyögjön fel. Ez csak még jobban felbátorította a lányt.

 - Nem sieted el kicsit? – vágott bele harsányan levegőért kapkodva, mire csak egy pajkos választ kapott.

 - Csak türelmetlen vagyok – ült egy kacér mosoly a szája szélére. Mosolygott.

George a kezeit a lány vállához emelte, és belecsípett a rózsa vörös estélyi pántjaiba, majd kínzóan lassan húzta le őket a helyükről.

Felicia kibújt a ruha felsőrészéből, így láttatni engedte dús, gömbölyded melleit, rajtuk egy-egy parányi, rózsaszín mellbimbóval.

Az egész arca elvörösödött a kiszolgáltatott helyzetétől, de George csak szelíden a szemébe nézett, nyugtatóan ezt súgva:

 - Csodálatos vagy. – Közel hajolt a lány melleihez, és mindkettőt finoman megcsókolta, mialatt Felicia apró kezeivel a sötétbarna, göndör hajába túrt.

George kiegyenesedett, és magához ölelte a lányt. Olyan szorosan, hogy érezhesse szapora légzését, és egyre forróbb bőrét. Elöntötte a zabolázhatatlan vágy. Hirtelen a kezeivel végigsimított Felicia hátán, majd a ruhához érve lehúzta azt a lány derekáról a combján át a vékony kis bokájáig. Utána a topánkával együtt gyorsan a kocsi tetejére dobta, aztán megragadta Feliciát, és a karjaiba vette.

 - Már nem tudok tovább várni – mondta türelmetlenül.

 - A tiéd vagyok – lehelte a lány, miközben a nyakába kapaszkodva az álkapcsára adott édes csókokat, amiktől George alig tudott a lépteire koncentrálni. A karjaiban a csupasz liliomhercegnőjével, még a teljes nevét is alig bírta volna kimondani. Elfelejtette melyik városból jött, hol született, és minden mást is. Egyedül azt látta maga előtt tisztán, hogy ezen a hajnalon boldoggá fogja tenni az ő ártatlan hercegnőjét.

 - Csak az enyém – felelte mély, meggyőző hangon, egy puszit nyomva Felicia ajkára. Ő ezt egy kéjes mosollyal köszönte meg.

 - Azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Bármit kérsz, én megteszem. Nem érdekel más, csak a te boldogságod – súgta George fülébe, amíg ő végigsétált az ösvényen, egészen a kis kunyhóig.

A házacska feketefenyőből épült, egy kisebb domb tetejére, az éghez való közelség végett. Az egész egy kis menedék volt, ahová George még soha nem hozott nőt. Senkit.

Kinyitotta az ajtót, belépett, mielőtt a Feliciát letette volna. A lány kecses léptekkel járta be a kis kunyhót, a szűk kádas fürdőtől az egyetlen szobáig, amiben csak egy ócska matrac volt, semmi több. Hirtelen elvigyorodott, majd rávetette magát. Elfeküdt a matracon, míg a testét csak a kerek ablakon beszűrődő hajnali nap fénye világította meg. Kitárta karjait, és magába szívta a Marlboro keserű illatát, amit az egész kunyhó hordozott. Ezután hasra fordult. A lepedőn édeskés paradicsom illatot érzett, amitől nevetnie kellett. Elhalkulva lehunyta szemeit, ennyit mormolva:

 - Az én hercegem. – Belemarkolt a lepedőbe, érezve, hogy bármit megtenne érte. Egyszerre azonban George ujjait érezte a bokáján, ahogy azok felcsúsznak a gerincén keresztül a nyakáig.

 - Hercegnőm – súgta a fülébe, majd a kezeit a matrachoz szorította, hogy ne tudjon mozogni. A lány nem ellenkezett, csupán a csípőjét emelte kissé magasabbra.

George érzékien megcsókolta a nyakát, majd lefelé kezdett haladni. A lapockáján, a derekán, és végül a fenekén. Eközben Felicia nem bírta ki, hogy ne mocorogjon, és a csípőjét egyre magasabbra tolta. Erre George az ajkait csak még lejjebb csúsztatta.

 - Oh, Kérlek! – nyögött fel a liliomhercegnő hirtelen. Nem tudott tovább várni. Az eszét elvette a féktelen vágy, amitől nem kapott levegőt, a vére erőteljesen lüktetett, a bőre forrón izzott, és a szíve a torkában dübörgött. – Kérlek! – suttogta, mire hirtelen éles, mégis kellemes fájdalmat érzett, amitől újra hangosan felnyögött.

 - Nyugodj meg, ez csak én vagyok – mondta George halkan, azzal a bizalmat sugalló hangjával, hogy Felicia el is felejtette a szúró érzést. Már nem is érdekelte. Hirtelen minden kivilágosodott, értelmet nyert. A fából kirakott falat aranybarna szín borította be, míg a szürkés lepedő hófehérré vált. A Marlboro illata édes ízbe nyúlt, és a szíve elfelejtett úgy dübörögni, a vér már nem lüktetett oly kínzóan, még levegőért sem kellett kapkodnia.

George lassan, finom, óvatos mozdulatokkal tette ide-oda a csípőjét, nehogy bármilyen fájdalmat okozzon. Az érintése nyugtatóan meleg volt. Kellemes.

A hercegnőjét elöntötte valami leírhatatlan érzés, amit még ő maga sem tudott kifejezni. Kevés volt hozzá a mosoly, vagy a nevetés. Helyettük lassan kibújtatta kezeit George szorításából, akinek a segítségével a hátára fordult, majd kábultan magához húzta. Szorosan megölelte, miközben a csípőjét ő is ugyanúgy kezdte mozgatni.

George eltelt az édes liliom illattal, ami a lány rozsdaszínű hajából sugárzott, és az otthont adó meleg érzéssel, ami magába fogadta.

Ott feküdt Felicián, aki egyre hangosabban kezdett nyöszörögni, és a vékony kis teste is jobban remegett. Kissé felemelkedett -, látni akarta a liliomhercegnőjét. A lány szemei csukva voltak, és a gyönyörű arcán szenvedély játszadozott, miközben visszafogottan nyögdécselt. Ezt látva George nem bírt magával, és megcsókolta a nyakát. Erre Felicia finoman beletúrt a hajába ezt súgva:

 - Ugye most te is boldog vagy? – kérdezte angyali hangján.

 - Még sosem voltam ennyire boldog, hercegnőm – lehelte a fülébe halkan.

Erre a lány még erősebben magához húzta, a kecses lábait a combjához szorítva, amitől George már alig bírt magával. Gyorsabban kezdte mozgatni a csípőjét, amitől Felicia nem tudta visszafogni a hangját.

 - Ah, George! – nyögte hangosan. Szaporábban vette a levegőt, és egész testében remegett.

 - Engedd el magad! – felelte nyugtató hangon George, és a hercegnője hallgatott rá. Már nem szorította a hátát, sem a lábait. Csak hagyta, hogy a hercege boldoggá tegye.

Hirtelen, egy erős lökés után az izmai egyszerre remegve megfeszültek, míg a beszivárgó hajnali fény szárnyán egészen az égig repültek ők ketten. A liliomhercegnő, és az ő hercege.

Felicia nem kapott sehogy se levegőt. Az egész testét átjárta a gyengédség, miközben fölötte George is megfáradtan lihegett. Évek óta nem érezte magát ennyire elevennek.

Lassan a lány mellé feküdt a hátára, majd a hercegnőjét a mellkasára húzta, ott karolta át.

 - Örökké a tiéd akarok lenni – dadogta Felicia kimerülten.

 - Az enyém is leszel. Mostantól, a halálunk napján is, sőt… még azután is – felelte pezsgő, elégedett hangon, majd egy apró puszit nyomott a lány homlokára, aki csak némán mosolygott vissza rá.

George erre gondolva egy nagyot sóhajt. Odalép ahhoz az ócska matrachoz, majd a ruhái mellett lévő kis papírra néz. A kezébe veszi, és ismét, századszorra is elolvassa a hozzá csatolt levelet.

,,Kedves George,

Tudom, hogy már több hónapja nem jártál itt a Dark Horse Records épületében, mert a cég jogi ügyei a fővárosba kötöttek, de én mégis reménykedem. Reménykedem, hogy most visszajössz ide, és találkozol velem. Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ha még nem felejtettél el, kérlek, gyere el!

Sok szerelemmel: A te liliomhercegnőd”

Már nem könnyezi meg ezeket a sorokat. Csak akkor szál el a bátorsága, ha a mellé tűzött eljegyzési meghívóra néz.

 - Felöltöztél már? – szűrődik be Pattie hangja.

 - Egy perc – vágja rá George, és gyorsan magára húzza a ruháját. Siet. Az agyában kering az a hajnal, amikor ők ketten feküdtek ezen az ócska matracon. Már nem élheti újra.

 - Nem értem minek kellet visszajönnünk ebbe a porfészekbe, meg elmennünk erre a hülye partira. Olyan makacs vagy. Biztos dugni akarsz a koszorúslány jelöltekkel – kiabálja Pattie kintről.

 - Pofa be! El kell mennem, hiszen az egész cégem ott lesz. Téged meg el se hoztalak volna, ha a sajtó nem várná el, hogy a nagyobb eseményeken együtt jelenjünk meg. Szóval maradj csendben, amíg oda nem érünk. Ott felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Annak rakod szét a lábad, akinek csak akarod – feleli hangosan, miközben a zsebébe rakja a meghívót, majd kisétál. A felesége persze kiabálva követi, de George már meg sem hallja. Beül a kocsiba, és néha-néha visszaszól, de semmi több. Ezek után Pattie egy idő után megunja, és elhallgat.

George beindítja a motort, aminek a hangja kellemes muzsika füleinek. Végignéz a szélvédőn, ahol nem is olyan régen még a hercegnőjét csókolta. Szinte látja az üvegen Felicia puha, hófehér bőrét.

 - Elindulnál már? – károg Pattie, és George a gázra tapos.

Alig telik el pár perc, már azelőtt az épület előtt is vannak, ahol az az éjszaka elkezdődött. George-ot kísérteni kezdik az emlékek. Megzabolázzák a gondolatait, és nem engedik. Hirtelen elfelejti hol is van, és csak egy idegen férfi kezét érzi a tenyerében.

 - Nagyon örvendek Mr. Harrison. Gyönyörű ma a felesége, ha megjegyezhetem – rikácsol hamis hangján, ami bántja George fülét. Nem kap levegőt, nem érzi a lába alatt a talajt. Lehunyja a szemét, de nem tudja kinyitni. Hangokat hall a fejében. „Hol vagy most?” „Ugye most boldog vagy?” „Örökké a tiéd akarok lenni!”

Nem hall semmi mást, csak ezeket a kísértő mondatokat. Érzéketlen az egész teste, mintha egy légüres térben lebegne. Egyedül, csupaszon, lélekként. „Hol vagy most?”

 - Nem tudom te hogy látod, de szerintem a menyasszony nem tűnik túl boldognak – rántja ki a feketelyukból Ringo mély, bariton orrhangja. Ránéz tanácstalanul, és egy hatalmas terem szélén találja magát, ahol ők ketten állnak az embersereg mögött, egy-egy cigivel a kezükben.

 - Hol van most? – kérdezi George remegő hangon, mire Ringo őszintén elmosolyodik a vállát paskolva.

 - Na, végre megszólaltál barátom! – vigyorog. – Ott van szemben – mutat előre.

George végre meglátja Feliciát, aki egy kerek asztalnál ül lehorgasztott fejjel, boldogtalanul. Szomorú arca elveszi a fényt az egész teremből. Lassan feláll, valamit mond az asztalnak, majd a folyosó felé kezd sétálni, tenyerébe temetett arcával.

 - Bocsi haver, de le kell lépnem – nyomja George a csikket gyorsan Ringo kezébe, aki csak bólogat azt motyogva:

 - Ó, nyugodtan, menj csak.

Kifut a folyosóra, át a lézengő embereken, akik mögött meg pillantja Feliciát, aki sebesen sétál ki. Ki, az erkélyre, ahol talán kaphat levegőt. Kimegy az ajtón, és szorosan a korlátba kapaszkodik.

 - Felicia! – hallja a háta mögül George nyugtató hangját, aki hirtelen, szorosan átöleli. Végre képes lélegezni.

 - Azt hittem nem látlak többé – válaszolja a lány remegő hangon. – Annyira rettegtem.

 - Sajnálom! Én annyira hülye voltam – dadogja George, majd megragadva Felicia nyakát, a szemébe néz. – Hogyan lehetett a cég jogi ügye fontosabb nálad? Hogyan lehetett bármi is fontosabb nálad? Idióta vagyok – hunyja le szemeit, miközben mámor ittasan újra érzi a hercegnőjét, a puha bőrének finom liliom illatát, és a szájában lévő rágót is.

 - Dehogy vagy! Inkább én csináltam magamból hülyét. Csak azért jegyeztettem el magam azzal a bunkó zenésszel, hogy végre téged lássalak. Önző vagyok – neveti el magát kínjában, mire George is mosolyogni kezd.

 - Szeretlek hercegnőm, és azt akarom, hogy örökké csak az enyém legyél – mormolja szenvedélyesen, majd érzékien megcsókolja, nem törődve semmi mással, csak az ő liliomhercegnőjével.

Fanart Friday 6

Szóval, milyen a levegő akkor, amikor leültök egy kanapéra, még három másik idióta mellé, miközben egy csinos hölgy modortalanul az arcotokba dugdos egy mikrofont? Azt kérdezi az egyik marhától, hogy ,,John, ki a női ideálod?", mire az a hülye disznó, csak annyit válaszol rá fanyarul, hogy ,,A feleségem". Erre ti csak elsüppedtek a kanakén, mert a riporter kisasszony a mikrofonját szinte az orrotokba nyomja, azt karattyolva ,,És neked George, ki a női ideálod?". Vesztek egy mély levegőt, és fapofával csak annyit válaszoltok, ,,Hát, John felesége".

- George Harrison

Why do you like Mary Hopkin?

Egy önálló, magabiztos női előadó, aki a hírnév ellenére is önmaga maradt. Kiállt az elvei mellett, és a zenéjével valami igazán pozitívat sugárzott a hallgatósága felé. Hölgyeim, és uraim! Örömömre szolgál bemutatni,

MARY 

HOPKIN-t.

Ismét egy ismertetőt olvashattok, ami színesíti a blog palettáját - kivételesen nem a maga bujaságával.

Egy Magyarország számára ismeretlen hölgyről fogok az alábbiakban beszélni. Az ezt megelőzőekkel ellentétben, még senkivel sem találkoztam, aki hallgatta volna ezt a visszafogott muzsikát. Minden esetre, ha már "fiúbandákról" meséltem, itt az idő önálló nőkről is.

Kankalin

Dave Davies, In the 50s, One-shot, Peter Quaife, PG-13, Ray Davies, Romkom, RPS, The Kinks, 

The Kinks - Schooldays

Éppen reggeli fél hét volt, mikor is az utca képviselője a madarak között úgy gondolta, hogy itt az ideje véget vetni a londoni fiatalok édes álmának, és torkaszakadtából visítani kezdett. Olyan hangosan, ahogyan csak néhány szomszédos utca varjúja tudott, míg ez a kis rigó egyes egyedül dolgozott. Nem engedett senkit maga mellé, mégis akkora hangja volt, hogy szinte akárkit képes volt felriasztani. A pár kivételbe azonban David Davies beletartozott.

A kis Dave olyan mélyen tudott néha aludni, hogy még édes hangú, karcsú édesanyja sem tudta kiutasítani -, még annak ellenére sem, hogy aprótermetéhez hatalmas hang adatott. Ilyenkor mindig a három évvel idősebb Raymond segítsége szükségeltetett.

Ezen a csütörtöki reggelen azonban, a Davies házaspár egyébként sem volt otthon. Elutaztak Mrs. Davies édesapjához, hogy egy hosszúhétvége alkalmával ápolják -, addig se kell fizetni az ápolónőnek.

Dave természetéből adódóan mindig mosolygott, még alvás közben is. Egy huncut vigyor ült az arcán, miközben a ruháit hajtogatta, vagy éppen a buszról bámulta az út melletti, egymást követő fákat.

Ez a reggele is egy ilyen derűs arckifejezéssel indult volna, ha Ray nem áll egy fél vödör vízzel az ajtajában.

 - Ébred taknyos! – kezdte a sajátos kedvességével, de válasz híján öccse ágya mellé lépett, majd a jéghideg vizet egy lassú kézmozdulattal ráöntötte. Ezt az üres vödör követte, ami a riadtan prüszkölő Dave fején landolt. Mire azonban bármit reagálhatott volna, cudar bátyja már ki is lépett a szobából, a Davidnek kikészített almát rágcsálva.

 - Baszódj meg! – kiáltotta utána, mikor már levegőhöz jutott. Megrázta hosszú barna haját, amiből szinte facsarni lehetett volna a vizet.

Morcosan kibújt a takaró alól, majd magára csapta azt. Lomhán át gyalogolt a folyosón, ami Ray szobájába vezette. Belépett a küszöbön, majd tekintetével szikrákat szórt az ágyon újságot olvasó báty felé, míg kényes mozdulattal megragadta az íróasztalon lévő almát.

 - Vidd csak, úgy is romlott – jegyezte meg a halk hangjában rejlő gúnnyal Ray, mire Dave egy szempillantás alatt odavágta hozzá a gyümölcsöt. Persze a tapasztalt báty elhajolt, így az alma a falon landolt.  – Nem talált – fintorgott a Ray, de a Dave-et elöntő indulat miatt a vizes takaró a fején landolt.

 - Mondtam már, hogy utálok veled kelni? – kiáltotta az öcs úton a saját szobája felé. Ilyenkor kifejezetten gyűlölte a testvérét, még ha nem is tartott sokáig. – Pont addig, míg eljutott az ágyáig, és belezuhant. – A puha lepedőn feküdve a mosolya ismét visszatért az arcára, míg egy szál alsónadrágban feküdt a vízzel áztatott anyagok között.

Eközben Ray végre kiadta elfojtott nevetését csendesen, és megette az ugyan kissé meggyötört, de teljesen ép almát. Fiatal korának egyik legnagyobb örömforrása az öccse ugratásában teljesedett ki -, a Peterel való szórakozáson kívül.

Miután Ray befejezte a második almát is, lassan át lépkedett a folyosón, követve a Dave által húzott vízcsíkot. Belépett, majd gyengéden belerúgott öccse földre lógó lábába.

 - Kezdj készülődni, mindjárt indulunk! – mormolta a maga furcsa módján.

 - Békén hagynál? – vágta rá Dave félholtan. – Nem megyek sehová! Anyuék amúgy is kikértek a suliból – folytatta volna, ha Ray nem nyitotta volna ki az ablakot, amin nyirkos szél süvített be. – Te állat! – húzta magát egyszerre össze az ágyon, a takarója után kutatva. Persze nem találta, és morcosan felugrott, mérgesen a bátyjára nézve.

 - Öcsi, tudod, hogy velem jössz a menők sulijába, szóval öltözz fel, és becsukom – hadarta megfontolt hangon, mire Dave a kezéhez kapott, próbálva vele együtt becsukni az ablakot, sikertelenül. Utána sértődötten a szekrényéhez lépett, majd kikapott belőle egy fehér inget, a szűk nadrágjával, és sietve magára húzta.

 - Megfelel? – nézett bátyjára szarkasztikusan, mire az elégedett képet vágva becsukta az ablakot.

Az öcs mosolyogva indult az ágya felé, de Ray hirtelen a derekához hajolt, és egyből felemelte, a hátára csapva. A kis Davies fiú hiába csapkodott a kezével, az idősebbik a vállán cipelte le az emeletről egészen a konyháig.

 - Engedj már el! Miért kell mindig ezt csinálnod? Van saját lábam! – kiáltozott Dave, mikor is bátyja végül az egyik konyhaszékre dobta. Ő maga pedig, szembe ült vele.

 - Szóval, tisztázzuk a szabályokat! – kezdett Ray komoly retorikába, amit persze szinte rögtön félbeszakítottak.

 - Nyugi, nem foglak égetni - felelte David. – Olyan lesz, mintha nem is ismernélek.

 - Tudod, hogy nem erről van szó – halkult el kissé az idősebb Davies féltő hangja. – Csak nem véletlen, hogy nem az én sulimba jársz. Nem szeretném, ha bármi baj lenne. A végén még buhernek néznek, vagy a fene tudja. A művészeti suli jobban passzol hozzád – mondta a haját piszkálva. Ezt csinálta, ha komoly témáról volt szó. A kis Dave csak bólogatott, és nem is szólt hozzá semmit. Ezután mindketten szó nélkül felálltak, és egy kabátot magukra húzva el is indultak.

A márciusi szél még dermesztő hideget varázsolt az utcákra, és nem fedte fel igazi valóját, a tavasziassága titokban maradt. Ha az ember nem nézett volna a naptárra, még korafebruári napnak gondolta volna. Ugyan az esti eső miatt kissé nedvesek maradtak az utak, a fele már bőven felszáradt.

Az eget halvány, szürke felhők lepték, amiket a felkelő nap sugara lilára, rózsaszínre, és narancssárgára színezett. Hiába próbáltak az emberek borús kedvel ébredni, a táj derűt hozott az arcukra pont úgy, ahogy a kisebbik Davies fiú arcára is kikerült az a bizonyos kedves mosoly. Ezt látva Ray félelmei is mind elillantak.

 - Már voltál a sulimban nem? – kérdezte a báty komoly hangon, akár egy kihallgatáson, amit Dave boldog stílusa természetesen rögtön megtört.

 - Egyszer, de alig jutottam be, mert a portás lánynak nézett – válaszolta vidáman, mire Rayből akaratlanul is nevetés fakadt ki. Pedig, nem szeretett hangosan nevetni, mert szégyellte a fogait, amik kissé távol estek egymástól. Ez persze senkit sem érdekelt, csak őt, mégis megfeledkezett róla öccse jelenlétében.

 - Már értem miért is írattak anyuék koedukált gimibe – mormolta egy szemtelen vigyorral az arcán, mire öccse is kuncogott egyet.

 - Amúgy mi az első órád? – kérdezte végül Dave.

 - Fizika, de azt Mr. Perkins tartja, és ő egy barom. Nem hiszem, hogy élvezni fogod, de jobb, mint a nagyfatert pelenkázni. Egyébként, ha a tanárok kérdezik, te át szeretnél jönni ide, ezért vagy itt, jó?

 - Értettem kapitány! – vágta magát haptákba vigyorogva, mire bátyja jót nevetett rajta. Imádta benne ezt a gyerekességet.

Az átlagos beszélgetéseik nem is álltak másból, mint bugyuta viccekből, zenéből, pénzből, és nőkből. A különböző természetük ellenére hamar megtalálták a közös hangot. Igazi „jó testvérek” voltak.

Mire elsétáltak az iskoláig, rég el is felejtették hova indultak. A hatalmas boltozatos épület előtt állva, Ray vett egy nagy levegőt, és maga előtt tologatva Dave-et ment be a kapun.

A portás persze furcsa ábrázattal nézte végig, ahogy a testvérpár felmegy a második lépcsősoron, de végül nem szólt semmit. A Davies fiúk egészen a harmadik emeletig másztak, ahol az osztályterem felé közeledve, egyszerre egy fiú suhant el mellettük, egy nagyot vágva Ray vállába. – Megcsináltad a fizika esszét? – kiáltotta.

Ebből Dave semmit sem látott, mert el volt foglalva tablók nézegetésével. A báty idegesen kapott a fejéhez, majd annyit szólt búcsúzóul öccséhez:

 - Nézz körül, minden itt van az emeleten! Én most fizikát írok – hadarta, és már be is futott a terembe. Odavetette magát a padjára, és idegesen pakolta ki a füzetét, majd a könyvét, mikor is valaki egy kész esszét nyomott az orra elé, az ő nevével. Raymond Davies.

 - Megcsináltam neked, lusta disznó – mosolygott Peter Quaife a padjára dőlve. Ray megkönnyebbülve kapkodott levegő után.

 - Kössz! – köhögte.

 - Az öcskös? – kérdezte Pete körbe nézve, keresve a kisebbik, számra ugyan még ismeretlen Davies fiú arcát.

 - Valahol az emeleten. Mindjárt meg is keresem – indult volna el, de Peter megragadta a könyökét.

 - Hé! És a hála? – nézett rá tágra nyílt szemekkel, de ő csak sóhajtott egyet, annyit mormolva:

 - Mit akarsz? – lehelte érdektelen arccal, mire Peter inkább el is engedte. Meg sem próbálta azt kérni, mint legutóbb. Akkor Ray valószínűleg mindenre rájött volna, és helyette többet nem is szólt volna hozzá, csak még megvetőbben bámult volna rá. Ezt Peter semmiképpen sem akarta, hiszen miért is tette volna? Inkább csak némán az ég felé bámult. Meglátott egy cserepes kankalint, ami az ablak mellett állt egyedül, magányosan. A tetőről csordogáló víz, pont elment mellette. Csak pár centi hiányzott hozzá, hogy a elérjen hozzá, de senki sem tolta odébb. Volt fontosabb dolguk ennél.

 - Vizet – súgta halkan Peter, miközben a szeme lassan kezdett elvörösödni.

 - Mi? Vizet? Megőrültél? Ilyenkor akarsz úszni? – vágta rá Ray, mire Pete is erőltetve, de elmosolyodott. Némán bólogatott. – Hát jó, de most már tényleg meg kell keresnem a kis taknyost – mondta, majd ki is ment. Szerencsétlenségére pont az ellenkező irányba, mint ahol Dave éppen az 1958-as tablót vizsgálta. Lenyűgözték a régi képek, akár maga az iskola. A gyönyörű épület, a maga tudományos hangulatával.

Tovább is lépkedett volna, ha egyszerre valaki el nem rohan mellette, és majdnem fel nem löki.

 - Hé! – mordult fel. Az ismeretlen a mellette lévő mosdóba futott be, majd magára vágta erősen az ajtót. Persze Dave jó természete rögtön oda hívta, és belépett a fehér csempével borított mosdóba. Nem szólt semmit, csak hallgatózott. Az ajtó alatt nem lehetett belátni, felül sem volt rés, de a szipogás így is tökéletesen hallatszott.

 - Bocsi, hogy úgy rád ordítottam! – szólalt meg nyugodt hangon. – Minden rendben? – kérdezte az egyik piszoár mellé dőlve. – Oké, nyilván van valami gond, ha így srác létedre elfutsz bőgni a WC-be – folytatta ironikusan. – Nem mintha én ne szoktam volna néha. De ez titok ám! Nehogy elmond bárkinek is! – vette elő kicsinyes humorát, mire bentről egy apró kacaj volt hallható. – Lebuktál! Szóval hallasz engem. Nyugi, nem foglak beárulni, vagy ilyesmi. Csak nem szeretném, ha itt bőgnél egyedül. Nem akarsz inkább a vállamon? Egész csinos, ami azt illeti – dünnyögte, mire ismét egy kósza kacaj járta át a kis termet. – Jó, értem én, hogy nem akarsz. Viszont, sajnos nem hagyhatlak így itt. Fogalmam sincs, hogy mi bánt, vagy miért lettél letört, de szeretnék segíteni. Ugyan nem tudok sokat. Én úgy vagyok vele, hogy elég a szép kék égre, vagy egy színes virágra néznem, és máris el tudok mosolyodni. Képes lehet valaki beleszeretni ilyen kis apróságokba? Szerintem igen. Nem kell hozzá más, csak a boldogság apró szikrája. Egy világos kis reményfolt az alagút végén. Lehet, hogy most még minden borzasztóan néz ki, és semmi kedved kinyitnod a szemed, de mindig lesz valami új. Egy szelet csokoládé, egy kisbaba mosolya, vagy a nap perzselően meleg sugara. Lehet, hogy nem értesz velem egyet. Talán olyan vagy, aki nem látja meg semmiben a jót, de én hiszem, hogy mindenki képes rá. Látod, ebben is ilyen bugyuta, és naiv vagyok. Kérlek, ha megtörölted a szemed, és kinyitottad a szeme, lás messzebb az orrodnál. A szeretet, ha álruhát is húz, mindenhol ott lapul. A te dolgod, hogy felfedezd, és leszabd róla az álruhát – halkult el Dave. – Na, jó, befejeztem a szentbeszédet – vágta rá, és a bent kuksoló fiú hangosan elnevette magát. – Gondolom, nem akarod, hogy megtudjam, hogy ki vagy, ezért nem mehetek vissza. Ha igaz, kopogj kettőt – folytatta a kis Davies fiú, mire bentről két koppanás hallatszott. – Oké, akkor beállok a sarokba, míg te kifutsz. Ígérem nem lesek! Jó? – mondta David, mire ismét két koppanás követte. Beállt a sarokba, és tenyerével letakarta a szemeit. – Jöhetsz!

Az ajtó először lassan kinyílt résnyire, majd már csak a talpdobogás hallatszott. Dave persze várt pár percet, majd egy sóhaj után ő is lassan visszasétált a terembe, aminek az ajtajában Ray várta.

 - Merre voltál? – kérdezte az aggódó báty.

 - Csak körbenéztem. Rohadt szép ez a suli. Tisztára, mint valami múzeum, vagy ilyesmi – felelte az öcs vigyorogva, mire Ray lassan behúzta a küszöbön.

Minden tekintet egyből Dave-re szegeződött, amit ő csak egy bugyuta mosollyal viszonzott. Nem mintha tudott volna figyelni ilyesmire. Helyette alaposan körülnézett az osztályteremben. A fapadokon, kis katedrálison, és a hosszú bordó függönyökön.

Eközben Ray intett egyet Peternek, aki lassan odalépett hozzájuk, megszállott pillantással a fiatalabbik Davies fiút nézve.

 - Helló, én Peter vagyok! – szólt hozzá őszinte derűvel.

 - Szia! Én Dave. Ray már sokszor mesélt rólad – terelte a figyelmét a vele szemben álló srácra, míg Peter pontosan tudta, hogy vele beszélt a mosdóban. – Nagyon örülök! – vigyorodott el az öcs, mikor a tekintetük találkozott. Persze David szeme már tovább is cikázott, egészen az ablakban álló kankalinig. – Megbocsátotok egy percre uraim? – folytatta illedelmesen, majd gyorsan az ablakhoz lépett. Eközben Ray egy beletörődő arckifejezéssel közvetítette öccse furcsa stílusát barátjának. Peter azonban az idősebb Davies fiúról a fiatalabbikra nézve alig kapott levegőt.

Dave kinyitotta az ablakot, és odébb tolta a cserepes virágot, hogy az ereszről csordogáló víz egyenesen neki adjon életet. Pete szívből elmosolyodott. Meglátta a boldogság apró szikráját.