A Queen Fanfiction * Deacury * RPS * One-shot * Angst * Zene
Deacky elmegy Freddie-hez.
Nem tudlak szeretni.
Már hetek óta erre készültem, és én tényleg először lelkes voltam,
mikor a telefonban hallottam a hangodat.
- Persze, jó lenne, ha
átugranál, már alig várom! – kuncogtál úgy, ahogy egész életedben. Ebbe
szerettem bele. Ha csak rágondolok, a lábaim megrezegnek, és hideg fut át
rajtam. Ez nem egy rossz érzés, de valamiért más, mint régen. Nem tudom miért.
Ahogy közeledtek a napok, egészen megfeledkeztem rólad.
Hová kell mennem? – néztem
bambán a naptárra.
Németország, Freddie
Nem, már nem volt kedvem. Valamiért el is szomorodtam. Még azon is
elgondolkodtam, hogy nem megyek. Susan felhív, lemondja, és biztos vagyok
benne, hogy te észre sem vetted volna. Nem, a te naptáradba bele sincs írva,
hogy John. Nem.
Egy angol vagyok, ilyet egyszerűen nem csinálhattam.
A repülőút rémes volt.
Álltalában nem szeretem, ha felismernek, de most valamiért fájt.
Elkeserített, hogy ma, pont ma olyan voltam, mint mindenki más. Egy senki.
Mikor odaértem elkezdtem picit reménykedni. Reménykedni, hogy te vársz
rám. Hogy talán csak az én ostoba fejemben gomolyog ez a sok színlelt érzelem,
ami nem téged éltet. Velem lehet a baj, hiszen én változtam és ez a változás
nem jó. Ha megváltozok, és nem leszek ugyanaz, aki vagyok, akkor mégis ki
leszek?
Ott volt a ház. A csodálatos kert, a virágillat. De téged nem
láttalak. Bent voltál a házban, és bár a taxi megígérte, hogy vár, amíg jelzek
neki, két lépést sem tudtam tenni a házfelé anélkül, hogy halljam elmenni. Ez az John, miért fizettél előre?
Becsöngettem, majd egy perc múlva valami suhanc kinyitotta az ajtó.
Annyit se mondott szevasz, és otthagyott. Az ajtót azért rám hagyta, hogy csukd
be, ha akarod nyomi.
Beléptem, és elillant az illat.
Hirtelen elkezdtem halálosan izgulni. Itt vagyok. És találkozunk, és
azt fogom érzeni, mint régen.
Beljebb léptem, és sehol senki, csak egy rakás szemét minden sarokban.
Kokó az asztalon, spangli a földön, de ez lepett meg legkevésbé.
- Hol vagy Freddie? – súgtam
halkan, főleg magamnak, mikor hirtelen megláttalak a kanapén feküdve,
félkómásan.
- Te vagy az drágám? –
kérdezted a szemedet dörzsölgetve. – Ó édes, hát eljöttél?
- Mi folyik itt Fred? – néztem
rád aggódó szemekkel, amikről tudtam, hogy hatnak rád. – Dél van. Fényes
nappal. – Te csak forgolódtál.
- Gyere, aludj velem egyet,
pihenj kicsit – nyújtottad ki a kezed, és én feszülten leültem melléd. –
Megmarkoltad a tenyerem, és a kanapé felé fordultál.
Az én Freddie-m. Mégis milyen hullám sodort ilyen messzire tőlem? Ki
hagyta, hogy ilyen legyél?
- Hiányzol Fred – motyogtam,
tudva, hogy te már nem hallod.
Valamiért sírnom kellett. Valaki elvette tőlem a legjobb barátomat.
Valaki elvette az életemet, az érzéseimet. Miért nem tudom ezt a Freddie-t is
szeretni, úgy, ahogy az előzőeket. A csóró csomagpakolót, a rekedt énekest, a
dinka operafant, és azt a csodálatos dívát, aki a színpadra lépve lettél? Hol
Vannak ők most? Miért hagytak cserben?
Nincs ez így jól.
A könnyeim elkezdtek potyogni, ahogy fogtam izzadó kezed.
Lenéztem rád, és téged láttalak, téged éreztelek, de magamat már nem.
Igen, talán egyáltalán
Nem tudok szeretni.