tear rope 2/3 (könnykoszorú)

14

Rettegve sétáltam vissza a szobába, amit régen a sajátunknak hittünk. Ahogy átléptem a küszöböt, világossá vált, te már nem vagy ott. Nem is leszel soha többé. Üres falak, kipakolt szekrények, csupasz matrac, és egy szomorú báty.

Sam éppen az összepakolt dobozok felett lógatta a lábát, miközben a közös képünket nézegette. Már akkor szakállas volt, és kövér. Folyton csak zabált, és csodáltam is, hogy nem csámcsogott a keretet szorongatva.

Sokszor találkoztunk már azelőtt, hiszen ő volt az egyetlen testvéred, aki itt, New Yorkban élt, és apád megparancsolta neki, hogy figyeljen rád. Nem végzett túl jó munkát, de azért kedveltem. Beszédes volt, és csupaszív. Ugyan Jesse sokkal hangosabb tudott lenni, nekem mégis Sam lett a kedvencem.

Nem mertem megszólalni, csak beljebb osontam, és a szemben lévő ágyra ültem. Sam szeme hamar megtalált, ahogy én benne téged.

 - Roxy! Észre sem vettem, hogy itt vagy – tette maga mellé a csomagot, és mellém húzódott. Először csak odasimult, aztán lassan, hátulról átkarolt, majd átölelt, mikor elkezdtem sírni. Mintha előre látta volna, hogy ez lesz. – Nem pityeregj kicsi lány!

 - Miért ne? Mindent elrontottam? – nyöszörögtem a mackós testébe kapaszkodva. – És most megkapom az, amit megérdemlek. Én vagyon a legszörnyűbb ember a világon? – szaladtak ki a szavak belőlem. Nem tudtam uralkodni magamon, az érzelmeimen, és a mondataimon sem.

 - Ne mondj ilyet, a hülye öcsém egy idióta, amiért így bánt veled. Biztos vagyok benne, hogy oka van annak, amit tettél, és én nem kételkedek benne, ha azt mondod ártatlan vagy. Az a Dan egy fasz. De azt is elhiszem, ha bűnösnek érzed magad. Az egész egy hatalmas félreértés, semmi más – vígasztalt, és tényleg jobban kezdtem érezni magam. – Sajnálom, hogy egyedül maradsz itt.

 - Én is elmegyek – suttogtam. – Elegem van ebből a helyből. Bárhol szívesebben lennék. – Sam mélyen, és hangosan sóhajtott, majd a fejemet a vállára hajtotta. Olyan volt, mint egy testvér, akire mindennél jobban vágytam. Mintha szavak nélkül is megértettük volna egymást. Nem kérdezett, nem atyáskodott, nem ítélkezett. Hitelt adott az én rejtegetett igazságomnak is, anélkül, hogy valaha hallotta volna. Bárcsak beletudtam volna szeretni úgy, ahogy beléd.

20

 Sosem tartottam magam különleges embernek, vagy ha mégis, nem akartam kimondani mások előtt. Az önbecsülésem tulajdonképpen megszűnt létezni, miután elváltunk egymástól. De nem tudom eldönteni, hogy az egómat, vagy téged hiányollak jobban.

A legjobb barátom voltál. A szerelmem. A múzsám. Mindenem. Azt akartam hinni, hogy örökké együtt leszünk, és sosem engedjük el egymás kezét. Nem köt minket össze se lánc, se kötél, csak egyszerűen így akarjuk.

Nem akarom elképzelni, hogy most mit gondolsz rólam. Gyűlölsz? Vagy maradt még némi napos sarok a szívedben, ahová a virágok közé temettél? Örzöd még azokat a meleg, édes emlékeket, amiknek kártyalapjait együtt építettük hatalmas toronnyá? Vagy a könnyemmel festett joker hiánya összedöntötte az egészet? Az én kártyaváramból egy árva lap sem hiányzik, mert sosem veszítettelek el magamból. Csak megtanultam a sötét arcodat is szeretni.

Nem akarom, hogy újra az életem része legyél. Nem akarom tudni, hogy érzed magad, mit csinálsz, vagy boldog vagy-e. Nem akarok semmit, csak elengedni azt az embert, aki akkor voltam, amikor ismertelek.

4

Éppen a Sailor Moon korszakomat éltem, és az egyik legviccesebb dolog volt a világon látni az arcod, ahogy felveszem a legújabb kosztümöm, ami rózsaszín, pink, babakék, és bordó színekben pompázott. Tökéletes párost alkottunk mi ketten. Te feketén kívül fel sem vettél volna semmit. A legvilágosabb darabja a ruhatáradnak egy szakadt farmer volt. Sötétkék.

 - Néha mesélhetnél ezekről a csodákról – nyögted ki az egyik könyved mögül, amiben valószínűleg rocksztárok élettörténetével művelted magad. – Olyan vagy, akár egy életre kelt cukrosfánk.

 - Csak édesebb – fűztem hozzá, éppen a másik szobába készülődve. – Biztosan nem jössz? – néztem feléd, de ki sem bújtál a könyv mögül.

 - Nem köszi. Ma nincs türelmem még egy Hilary-hoz – felelted lomhán, és én persze nem mondtam el, hogy én sem jó kedvemből megyek oda. – A vicc az, hogy titkon, de rettenetesen kedvelted őt. – Ahogy kiléptem az ajtón, már meg is bántam, hogy nem mondtam el neked mindent. Minden titkot, pletykát. Maggie May-en szakadtál volna. Ehelyett kisétáltam, és megástam a saját síromat.

21

Már az első pillanatban, amikor a szemem elé kerültél tudtam, hogy te vagy a legfurcsább dolog, ami valaha a közelembe vergődött. Nem kellett egy perc se, hogy megmutasd, te egy vagy a milliók közül. Most mégis félek szerepet cserélni. Félek én eléd állni.

Kinézek az ablakon, és látom, hogy már rég besötétedett. Elkezdek remegni, és mintha negyvenfokos kemence falai vennének körül. Úgy érzem újra tinédzser vagyok. Egy ostoba kislány, aki a titkos szerelmével találkozik, pedig mind tudjuk, hogy nem így van. Már elvesztettem mindent, ami olyan ártatlanná tehetett.

Felveszem a fehér magassarkú Steve Madden szandálomat, amiért két hónapnyi fizetésemet dobtam ki az ablakon. Azt akarom, hogy ne lásd rajtam, hogy hová kerültem. Ne tudd, hogy mekkora köztünk a különbség. Hogy te a fellegekben kelsz szárnyra, míg én a pokol padlóját mosom csak fel.

Bezárom az ajtót, és összehúzva magamon a pirosan csillogó kabátom az autómig sétálok. Öreg, használt, és rozoga, de az enyém. Égkék Volkswagen. Ő még sosem hagyott cserben.

A Royal először mozdul ki a házból, de egy hangot sem ad ki. Talán máskorra tartogatja a balladáit, amik a magányról szólnak majd, egy egész életen át, ahogy újra a te kezedbe kerül.

Nem kell messze hajtanom, és a benzin miatt sem kell szerencsére aggódnom. A Scotchikin’ volt a törzshelyünk. A kollégium mellett találtunk rá, és nagyon akartuk azt a csirkét. De rá kellett jönnünk, hogy a Scotchikin’ egy soma kocsma.

Ahogy befordulok az utcába, hirtelen hatalmas tömeget pillantok meg a rusztikus hely körül. A sok BMW között apró hangyának látszik az én kisautóm, ahogy én magam is csak egy homokszemnek a gyönyörű lányok sivatagában. Csak kipislantok az ablakon, de a tekintetem máris Chanel-el találkozik, Armani, Versace, Prada, Fendi, és Lacoste társaságában.

Tényleg ilyen emberekkel vetted körül magad? Tényleg ez számít neked? Hogyan változhattál ennyit, ilyen rövid idő alatt?

5

Hilary már a kávézóban várt rám, és én félénken sétáltam oda hozzá, tudva mit is fogok mondani. A szemei karikásak, és az ábrázata is megviseltnek látszott. Nem kellett sokáig agyalnom rajta, hogy rájöjjek, az én drága barátnőm megint bulizott az éjjel. Kicsit tovább is, mint kellett volna.

Az asztalon feküdve kortyolta a reggeli tejeskávéját. Sokáig észre sem vette, hogy leültem mellé.

 - Szia Hilary – integettem neki, öt centiméter távolságból, mire felfogta ki vagyok.

 - Ó, csá Rox. Mi a helyzet – nyögte az arcát masszírozva, hátha tud belé némi életet erőltetni.

 - Beszélnünk kell – hajtottam le fejem, mire az övében egyből felpezsdült a vér.

 - Csak nem? – csillant fel szeme, és én megilletődve dőltem hátra. – Ugye te és Jake végre – mosolyodott el kacéran, és én már a gondolatba is belepirultam. – Ó, te szuka. Hát végre! – fogta meg a kezem kuncogva.

 - Nem. Dehogyis, ne hülyéskedj már! – morcogtam, és ő rögtön elszomorodott.

 - Ahj, Roxy. Ne kelts bennem hamis reményeket. Már évek óta csak erre várok – motyogta a kávéba kortyolva. – Már kezdek aggódni miattad.

 - Ja, ezért terjeszted rólam, hogy meleg vagyok? – súgtam, de ezt bezzeg rögtön meghallotta.

 - Ne hülyéskedj már. Ismersz. Sosem tennék ilyet – vágott komoly arcot, és én persze rögtön elhittem neki. – De tudod az ilyen pletykáknak mindig van valami alapja. Az estedben, hogy még nem voltál senkivel, pedig már rég eljött az ideje. Teljesen hülye vagy, hogy Jakobra vársz. Ő meg rád. Részegedjetek le, legyetek túl rajta, és már nem fog senki ilyesmivel szekálni se téged, se őt. Ez ilyen egyszerű – hadarta.

 - Persze, csak álljak elé, és mondjam meg, hogy - változtattam meg a hangom a vállamat rángatva – Hé haver, vágjá’ má’ gerincre!

 - Miért kell mindenből viccet csinálni? Ez nem olyan nagy dolog, mint aminek beállítod. Csak csókold meg, és abból már tudni fogja mi az ábra. Most hétvégén lesz Josh bátyjának a bulija. Bementek Josh szobájába, és kész. Már ezer éve szerelmesek vagytok egymásba, csak egyikőtök se az a kezdeményező típus. Nincs ebben semmi baj, de nem húzhatjátok örökké. A végén ott fogtok kikötni, hogy diplomáztatok, és hirtelen elváltok. Szó nélkül. Ezt nem akarom végig nézni. De főleg azt nem akarom, hogy a legjobb barátnőm lelki roncs legyen, amiért ennyi időt fecsérelt egy ilyen tohonya srácra.

 - De én szeretem Jakobot. Ő a legjobb barátom – feleltem őszintén. Még ha ekkor mondtam ki először is.

 - Szerelmes vagy belé? – kérdezett Hilary vissza magabiztosan, és én elbizonytalanodtam.

 - Senki más iránt nem érzek ilyesmit – böktem ki, de ez nem volt elég.

 - Ez nem jelenti azt, hogy szerelmes vagy belé. A szeretet és a szerelem nem ugyanaz. Én is szeretlek téged, mindennél jobban. Meghalnék érted Roxy – fogta meg ismét a kezem, de most az érintése meleg volt, puha, és bizalomtól fűtött. – Meghalnék érted, és azt akarom, hogy boldog legyél. Mindent megtennék azért a vidám mosolyért, amit az arcodon láthatok. De Dan iránt egészen mást érzek. Őt a közelemben akarom tudni, és minden porcikáját egyszerre átölelni, hogy eggyé váljunk. Te is ezt tennéd Jakobbal? – folytatta, és én alig bírtam megszólalni.

 - Én azt akarom, hogy Jake boldog legyen. Persze jó lenne, ha én tenném azzá, de annak is örülnék, ha más. Ez nem szerelem?

 - Csak te tudhatod, hogy az-e. De az nem jó jel, hogy meg kell kérdeznek akárkitől is – válaszolt kissé lehangoltan. Én csak nyeltem egyet, és magamba fordulva váltam szoborrá. – Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Ne csüggedj ezen, nem ér annyit. Talán az idő megmondja, hogy valóban mi van köztetek. Dan szerint Jakob is ugyanígy van, mint te. De ő sokkal határozatlanabb, mint te. Az a baj, hogy mindenről tudtok beszélni, csak az érzelmeitekről nem. Talán a bulin megpróbálhatnátok. Nem?

 - De.

16

A szívem ezer darabra tört, és soha többé nem éreztem magam embernek, csak egy fabábúnak, amit néhány megviselt madzag irányít a magasból. Hogy történhetett ez?

15

 - Tudod – mondta Sam halkan, míg Royalt a kezébe vette, a rajta lévő karcokat nézegetve. – Ez az első alkalom, hogy rám bízza ezt a gitárt. Eddig senki sem érhetett hozzá, még apa sem. Olyan volt, mint egy kincs. Most inkább egy napló, ezzel a sok izével rajta – pengette meg finoman, és le sem tagadhatta volna a zeneiérzékét.

 - Ezek már csak olyan emlékek, amiket legszívesebben elfelejtene – nyögtem a takaróm mögül.

 - Akármit is mond most, ezt a gitárt te tetted azzá, ami. Mielőtt ide jött csak féltette, de most talán az életét is odaadná érte – súgta Sam nyugodtan, majd hirtelen felém fordította a fejét. – Ezt itt hagyom, jó?

 - Miről beszélsz? – szólok közbe csodálkozva. – Most mondtad, hogy fontos neki – hadartam, és ő vidáman elmosolyodott.

 - Na, ezért szeret téged az öcsém. Ő nyilvánosan máglyán éget téged, de te még így sem vagy képes elvenni bármit is, ami fontos neki – bólogat örömtelien, mégis csalódottan. – Miért nem lettetek egyszerűen szerelmesek, és jöttetek össze, mint mindenki más? Bárcsak nem így alakult volna. Bárcsak megtudnátok bocsátani magatoknak azokért a dolgokért, amiket nem tettetek meg. Nem tudom, hogy ki tartozik bocsánatkéréssel kinek, vagy mit kellene egymásnak mondanotok, de az biztos, hogy ez a gitár a kulcs hozzá – nézett újra a Pasadena-ra. – Tudom, hogy a bolond öcsém úgysem lépne soha, szóval a döntést rád bízom. Ha akarod törd össze, ha akarod őrizd meg, de vissza is adhatod neki, és ha így teszel, akkor a szívetek talán újra össze tud érni.

11

Nem láttalak többé. Ez volt az utolsó pillantás, amit rám vetettél. Ez, amiben oly sok harag, megvetés és szánalom járt körtáncot a csalódás himnuszára.

tear rope 1/3 (könnykoszorú)

0

Ezt a novellát azoknak az embereknek címezem, akik közösen olyan sok fájdalmat okoztak nekem, és visszaélve azokkal a dolgokkal, amik nekem sosem adatottak, tönkre tették az egyik arcomat a sok közül. Ez az utolsó alkalom, hogy mégis magamra húzom.

25

Mikor tudunk végre őszinték lenni egymással? Mikor hajthatnám a válladra a fejem anélkül, hogy okot keresnék rá? Mikor ölelhetlek meg magyarázat nélkül? Szerethetlek egyáltalán anélkül, hogy a szerelememnek nevezlek?

17

Már harmadjára ültem le éppen a kanapéra, mikor csalódottan, és kissé dühösen pillantottam meg, hogy Gogan lábait összehúzva áll szorosan az ajtó mellett, és kezdi el apró karmait a finomra csiszolt fa domordíszekbe mélyeszteni.

 - Ne már Gog. Pont most? – kérdezem felháborodottan a vörösszőrű macskát, aki gőgösen kapargat tovább. Félredobom magam elől a müzlistálam, és sietve kitárom durcának az ajtót. Ő persze azonnal kiszalad, bármilyen köszönet nélkül. Sóhajtva foglalom el helyem ismét a meleg, puha párnák között, amik a kedvenc Beatle-jeimet ábrázolják. Szorosan karolok Johnba, míg a lábamat Ringora rakom. Paul szolgál tálcaként, amit a porcelántál alá helyezek, miközben George piedesztálról nézi a tévét a jobbomon.

Éppen az MTV adása megy a képernyőn, amit nem is tudnék megváltoztatni, mert elromlott a távirányító, és én biztosan nem állok most fel. Inkább hallgatom a nyálas popsztárok megrendezett interjúit, minthogy egy végigdolgozott nap után még itthon is futkossak.

Boldogan kapom fel a fejem, mikor a negyedórás reklám után egy punkrock műsor intrója csendül fel. Már várom az újabb Kurt Cobaint dokumentumfilmet, mikor a semmiből hirtelen a te arcod bámul rám a pixelek milliónyi közül. A te izzó ciánkék szemed, és mindened, ami egykor olyan közel volt hozzám.

Hirtelen erőre kapok, és sikerül felállnom, de nem a tévéhez megyek. A polchoz lépek, aminek sarkában ott vagy. A kis Jake képe. Amikor ez készült éppen ballagtál, és még nem ismertük egymást. Talán ezért tűnsz annyival boldogabbnak.

 - Milyen itt, újra New Yorkban? – kérdezi a riporter, de te csak motyogsz, ahogy régen is tetted.

 - Öhm, furcsa. Nem igazán találom a helyem. Minden annyira megváltozott, hogy el is tévedtem idefelé – makogod, mire akaratlanul is elnevetem magam. Mások azt hiszek viccelsz, de én jól tudom, hogy ennyire szerencsétlen vagy. – Nem. Szeretek itt lenni. Sok szép emlék köt ide.

 - Reméljük újak is születnek, hiszen egy héten át fogsz itt kisebb, nagyobb koncerteket adni, most szólóban, ugye?

 - Igen.

 - De most egészen más lesz, mint a Wallflowers-szel volt anno. Nem igaz?

 - Igen, most ha elcseszem senki nem javítja majd ki helyettem – a közönség ismét nevet. Milyen naivak, nem? – Most csak egy gitárral leszek, akusztikussal, mert az albumon főleg olyan dalok vannak.

 - Egészen az új lemezed megjelenéséig nem is tudtam, hogy szereted az ilyen visszafogottabb stílust is.

 - Pedig minden ezzel kezdődött. Egy Pasadena Royal-al. A saját pénzemből vettem. Egész nyáron újságot hordtam ki, hogy meg tudjam venni, de sajnos már elhagytam valahol – szeged le az ajkad, de nem a hülye gitárod hiányolod, ugye? Nem mered elmondani az igazat. Még magadnak sem mered bevallani, hogy miért vagy olyan szomorú. Álszent vagy, és hazug.

3

Az első igazi fehérneműmet egy sarki kis szalonban vettem, ahol az eladólány egy pirosan izzó csipke kombinációt sózott rám, aminél feltűnőbbet el sem tudtam képzelni. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen célból vettem, vagy tervezett volt-e egyáltalán, de végül a szobánkban kötöttem ki. Izgalmas volt a kis szatyrot bevinni a portás szeme láttára, és azt is élveztem, ahogy a folyosón lézengő emberek lassan rámképzelték azt a pár centinyi kis anyagot, ami a selyempapír alatt lapult. Minden percét imádtam annak a rövidke kis időnek.

Már a szobánkban voltam, ahol egy kis szusszanás után úgy döntöttem, itt az ideje magamra ölteni a bájos ruhakölteményt.

Este hét lehetett, és én fél órája a tükröt bámultam. A bársonyos érintésű, apró csipke finoman megfeszült minden kerekded testrészemen. Kényelmes volt, és vadító. Sosem sejtettem, hogy a furcsa, színes ruháim alatt valami ilyesmi bújt eddig el. Talán el is felejtettem, hogy felnőttem.

Látva azt az ördögi angyalt, aki előttem állt, végre gyűlt annyi bátorságom, hogy talán neked is megmutassam.

Nem is sokkal később ki is nyílt az ajtó, és én a kiscicás köntösömben olvasgattam valamit, mikor ajtó mögül ketten léptetek elő. Te, és Josh.

Az a Josh, akivel már két éve egy párnak hittek benneteket, tekintve, hogy J sosem titkolta ferde hajlamait, te pedig, te sosem mondtál annyi szót egymás után mások előtt, hogy cáfolhasd.

 - Ó, bocsi, már megyek is! – álltam fel sebesen.

 - Nyugi, csak egy lemezt hallgatunk, és már megy is – hadartad, mikor megakadt a szemed a köntösön. – Úgyis mész fürödni, nem? – kérdezted, és nekem nem volt bátorságom ellenkezni.

 - Igen, igen, már megyek is – kaptam fel a neszeszerem, és még vissza sem mertem nézni, ahogy kiugrottam az ajtón. Befutottam a közös fürdőbe, és magamra zárva a kabint rögtön összegörnyedtem. Az arcom a tenyeremben landolt, míg a tusfürdőm a padlón. Mély levegőkért kapkodva szedtem fel a maradékot az üvegbe, miközben a feszítő mellkasomról próbáltam megfeledkeznem. Azzal nyugtattam magam, hogy ugyan nem történt semmi. Csak majdnem csináltam valami őrültséget. Csak majdnem.

Míg én az érzelmeimmel vívtam a század nagy csatáját, körülöttem egyre többen kezdtek valóban tusolni. A lányok jöttek, mentek. Beszéltek, fecsegtek. Néhány pletykát sikerült is meghallanom Maggie May-ről, aki a diákposta szerint az egyik házibuliban teljesen pucérra vetkőzött, és mogyoróvajjal kente tele magát, hogy a legbátrabb pasinak minél nagyobb élvezetet nyújtson, csakhogy nem számolt a házigazda pajkos kutyájával.

 - Volt valami a könyvtárban, ami a hasznodra vált? – ütötte meg a fülem egy másik lánycsapat csevegése.

 - Sajnos semmi csajok, viszont ma megint egymással enyelgett az a két pasi előttem. Gusztustalan.

 - A, te mázlista!

 - Ugye csak viccelsz? Te nem hánysz tőlük?

 - Kiktől? Én lemaradtam.

 - Az édi, félénk kis Jakob, aki folyton feketét hord, meg Josh Will, a kosarasok kapitánya. Mindketten olyan rohadt jóképűek. Meghalok értük!

 - Fogd be Meg! Visszataszító vagy.

 - Ó, szóval az a kettő, akiket folyton kiraknak arra az idióta egymáselfogadó plakátra?

 - Igen. Nagyon gázak.

 - Szerintem nem is homokosok, csak megjátsszák a hírnévért.

 - Tiszta hülye vagy, azok melegebbek, mint a kályha. Felfordul a gyomrom tőlük.

 - Én szívesen lennék közöttük, ha értitek mire gondolok – nevet vidáman.

 - Ahj Meg, kuss már!

 - Jól van na – halkul el. – Amúgy is az a fura, rózsaszín csaj kell nekik. Jakob folyton vele lóg.

 - Ki?

 - Hilary Roxanne, de Roxy-nak hívja mindenki. Tudod, folyton cuki kis szoknyákban jár, meg pink cuccokban. Festészetre jár.

 - Ó tudom. Ő a másik Hilary barátnője, akivel egy városból jöttek, nem?

 - De. Bár Hilary azt mesélte, hogy csak azért vannak jóban Jake-el, mert ő is meleg.

 - Mi? Roxy leszbika? Ne már!

 - Hilly ezt mondta nekem. De ha belegondolsz van valóság alapja. A csaj szűzebb, mint bárki az egész egyetemen. Egy sráccal alszik egy szobában, folyamatosan a srácok közelében van, és mégsem? Mi más lehetne?

 - Te jó ég, ez a kurva egyetem egyre gusztustalanabb, hogy milyen embereket be nem engednek ide? Ha ezt az apám tudná…

 - Fúj.

 - Ez tényleg durva.

 - Szóval még véletlenül se menjetek a közelébe!

 - Dehogy. Soha.

Azon az estén nagyon sokat sírtam. Máskor sosem foglalkoztatott mások véleménye, de most kivételesen összetörtem alatta.

18

A polc mellől odanyúlok a tévéhez, és ujjhegyem a villogó vörös gombra nyomva kikapcsolom. Ennyi elég volt mára. Mielőtt visszasétálnék a konyhába a tekintetem megakad a falon. Ott lóg az a hülye Pasadena Royal, rajta ezer matricával, megnyúlt húrokkal, és rengeteg karcolt firkával. Mindegyiknek története van. Emlékszel még?

A cicik, amiket akkor véstünk bele, amikor Ive a fényképművészet szakról hozzádörgölte magát a gitárhoz, és te megakartad örökíteni a csodás pillanatot? Szegény Pasadena csak mocskosabb lett tőle, te meg kanosabb, és azon az éjszakán először kellett szembesülnöm vele, hogy te tényleg nem kislány vagy. Se nem meleg.

A tulipán, amit együtt dobtunk az Apám koporsójára, miután elénekeltük együtt a te édesapád egyik legszebb dalát. De hiszem, hogy Apunak nem kellett kopogtatnia, tárt kapu várta a másvilágon, ahogy engem is a tárt karjaid vártak, amikor sírni vágytam a válladon.

 A szemek, amiket én karcoltam oda, hogy még akkor is lássalak, ha nem vagyok veled, de azt a gitárt sosem tudtad letenni, igaz? Pedig mielőtt barátok lettünk egy matrica, karcolás, vagy folt sem volt rajta. Most viszont olyan, mint egy könyv, és minden apró részlete mesél valamiről. Örülök, hogy végül nem törtem össze.

Hát nem vicces, hogy végül nálam kötött ki? Akkoriban utáltam, és te szeretted, most mégis az én nyakamon maradt, te pedig valószínűleg rá sem tudnál nézni.

Megrázom magam, és rögtön az előszobai komódra pillantok, ahol ott sorakoznak azok a bontatlan levelek, Samtől. Az egyetlen embertől, aki nem gyűlölt meg annyira, hogy a pokolra kívánjon. A bátyádtól, aki hitt annak, amit mondok, és nem nevezett hazugnak. Évente küldi el a telefonszámod, de egy ideje már nem bontom ki, vagy olvasom el. Valószínűleg akkor is ide küldené, ha már rég elköltöztem volna.

Nem is tudom felfogni, hogy mennyire hiányzol. A barátságunk, a nevetésed. Már olyan régóta nézem saját magam a gitárról, hogy beleuntam a tükörképembe. Hogyan felejthetnélek el, ha ez az ártatlan Pasadena ott vár rá, hogy hazavigyem.

Túl sok fájdalmat éreztem már ahhoz, hogy egy lezáratlan történetet is a hátamon cipeljek. Túl sok hazugság, ármánykodás áll már mögöttem ahhoz, hogy boldognak nevezzem magam. De mást sem akarok, csak szabadnak lenni. Szabadulni ezektől az égető, hólyagos sebektől, amik a szívemet borítják, de az idő nem gyógyította be őket. Mindennap ugyanannak a szörnyű embernek érzem magam, és ez így is van jól. De szeretném, ha csak én emlékeztetném magam rá, nem minden apró tárgy körülöttem.

Hirtelen megindulva felkapom a legfelső borítékot, és a mobilomhoz nyúlva tárcsázom a rajta szereplő számot. Sam nem is fűzött hozzá mást. Csak pár számjegy. Ennyit jelentesz csak, Jakob Dylan.

1

 - Most, hogy a szobatársaink hivatalosan is összejöttek, és mi valószínűleg egy szobában fogunk minden este kikötni, meg kell próbálnunk jobban kijönni egymással. Szóval, te ilyen nagy zenés vagy? – mordultam fel arra számítva, hogy te majd lelkes beszámolóba kezdesz, akár mindenki más, de csak egy csendes bólintást kaptam. – Gondolom rocker vagy. Ebben a sok feketében nem is lehetsz más – folytattam bután, míg a te kezeid lassan, gyengéden simogatták a féltve őrzött Royalt.

 - Mindenfélét hallgatok. De a Clash a kedvencem – bújtál a gitár mögé félénken, és én csak megráztam a fejem.

 - Most megleptél – voltam életemben először szarkasztikus veled, és valódi meglepetésemre hangosan felnevettél, most először. Bágyadtan mosolyogtam rád, és te miután a szemeink találkoztak gyorsan a cipőd orrára néztél, ezt motyogva:

 - Szörnyű humorod van, nem érdemled meg, hogy a szobámban legyél – dadogtad, és én kislányosan kacagni kezdtem. Lassan odaléptem melléd, és az ágyadra ültem, melléd. – Nagyon jól értelmezed az elutasítást, ugye? – kaptad fel fejed, és életemben először találkoztam közelebbről azzal a csodálatos szempárral, ami örökké kísérteni fog minden álmomban.

19

A telefon tárcsáz, és hallom azt az élettelen, nyomasztó hangot, ami visszajelzést küld a másik fél létezéséről. Nem tudom mit kellene érzenem. Talán izgatottságot? Félelmet? Nem érzek semmit.

A fülsüketítő sípolás egyszerre megszűnik, és a te ismerős, mély hangod szól bele a kagylóba, ami átrohanva az egész testemen hidegzuhanyként hallatja velem minden szavad, amit hozzám intéztél.

 - Igen? Itt Jake – mormolod, és én nagyot nyelek, mielőtt rávenném magam a megszólalásra.

 - Roxy vagyok. Találkoznunk kell – jelentem ki határozottan, és bátran. – Hajnalban a Scotchikin’ vörös asztalánál. Rendben? – kérdezem.

 - Igen. Ott leszek – feleled, ahogy szoktad. Tömören.

Lecsapom a telefont, és egy árva szót sem pazarolok tovább rád.

A moire urine

AU, BDSM, Dark, Hurt/Comfort, In the 70s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, Psycho, R, RPS, The Beatles, 
The Beatles - Cry Baby Cry

Nem eshet az eső éjjel-nappal olyan tárgyakra, amik örök enyészetre ítéltettek. A sírok, a márványlapok, és a koros műanyagvirágok a világ legvisszataszítóbb tárgyai az emberek számára, de nevezhetnénk őket a rémálmok alapcsomagjának is.

A kopár, nedves fű alatt lapuló sár, és az azon elterülő lábnyomok díszítették a Toxteth Park Cemetery-hez vezető utat. Az egész temető jobban hasonlított egy parkhoz, amit a nevében nem is tagadott. A rengetek parcella olyan hatást keltett, mintha térkép kellene a halottak megtalálásához. – Igazi kirándulás az unokáknak. – Valójában a kihalt szó teljes mértékben jellemezte a Toxteth-t. Egy látogató sem érkezett. A sírkövek olyan öregek voltak, hogy a betűket már rég nem lehetett leolvasni róluk. A gondozatlan faragott szikladarabok nyújtózkodó karokként álltak ki a fűből. Mintha a halottak sem nyugodtak volna a park földjében. 

Csak olyan lakosok temetkeztek ide, akiknek már le volt foglalva a hely, vagy a rokonaik már évszázadok óta itt feküdtek. Ebből kiindulva is kevés, de a valóságban még kevesebb élő ember érkezett ide. Az itt dolgozók sem gyakran jártak ide, és a nyitvatartási idő is csak a hétköznapokra szorult, hét és négy közé.

A gondnok Neil volt, nyáron és tavasszal füvet vágott, locsolt, majd ősszel összekotorta a lehullott faleveleket. A temetőhöz tartozó gótikus kápolnát Neil anyja, Mrs. Aspinall takarította kéthetente. Az öreg épületben rendezték be az irodát is, ahová a Tosteth igazgatója járt csak be, Paul. Ő igazából a hely örököse volt, nem a tulajdonosa, de mégis az ő dolga volt ellátni az itteni teendőket. A feladata kimerült némi papírmunkában, telefonálgatásban, és az irodájába beszerelt tévé bámulásában. Az apja néha felhívta, hogy mennek a dolgok, de ezen kívül tétlenül fetrengett, vagy éppen füvezett a kanapéján. Egyedül George járt be hozzá néha, aki szerelőként megjavította a kápolna elöregedett részeit. Másrészről Macca egyedül volt önmagával. Az összes, sötétbarna hajszálát megszámolta már, és a dús szakállán is végigért. Ezek nem lepték meg nem úgy, mint a szempilláinak száma.

 - Szóval azt mondod szereted? – sóhajtott Paul kelletlenül, míg Janis Joplin hangja üvölt át a katolikus kápolna dohos kőfalain. – Ne merj átverni, mert ha kint megtalálom a maradékot, én esküszöm le foglak lőni Jerry! – fenyegetőzött a kezében egy foghagymás bagettet szorítva.

 - Nyugi már haver! El fog fogyni, ígérem. Ha én nem, majd Louis megeszi. Az egy zabagép, te is tudod. Mindent képes felfalni.

Macca arcára egy kárörvendő mosoly ült, ahogy egy kósza emlék tűnt fel előtte. 

 - Igen, a mosómedve után már nem merem vitatni – nevetett kínosan, és Jerry csőréhez nyomta a bagettet. – Vidd csak, tudom, hogy nem szeretsz előttem enni – bólintott, mire Jerry röptében távozott. Paul ismét egyedül maradt a foghagyma szagú szobájában. Ez az egyetlen, ami képes volt rendesen elnyomni a fű szagát. Mindig ilyet rendelt, ha ügyfél érkezett, vagy az apja. Ezesetben előbbi. – Bye, bye, bye, Baby bye-bye! – visította Paul hátra dőlve, majd el is hallgatott, hiszen a többi szöveget álmában sem tudta volna.

Hirtelen, de azért nem meglepően kopogtak az ajtón. Paul lomhán felállt, majd a falnak dőlve kitárta a rozoga ajtót, ami egy nagy reccsenés után felfedte látogatóját. Egy középkorú nő volt az. Fején egy orosz szőrsapka pihent, ami alól néhol kikandikált sötét, göndör haja. A ruházáta elegáns, míg ábrázata büszke volt, egészen ameddig meg nem érezte a foghagyma bűzét.

 - Maga McCartney? – kérdezte gőgösen, míg Paul alig bírta visszafogni nevetését.

 - Jöjjön be – lépett hátra, majd vissza az íróasztala mögé. Elfoglalta helyét a fotelében, míg a nő hátrált.

 - John, gyere már! – kiáltott ki, aztán besétált. A léptei egyszerre voltak félénkek, gyengék, és fennhéjázóak. Nem tudta, de nem is akarta rejtegetni az arcán feszülő undort, ami az iroda láttán fogta el. – John! – fordult hátra ismét, majd vissza. – Elnézést, az unokaöcsém nehezen dolgozza fel az anyja elvesztését – próbált illedelmesen mentegetőzni, de Macca csak legyintett egyet a papírjai mögül.

 - Megtudhatnám a családjuk nevét? Ha jól sejtem már van saját parcellájuk – mormolta halkan Paul.

 - Stanley. – vágott közbe a nő. – A húgom leánykori neve Julia Stanley volt. Ugyan sokszor férjhez ment, de a családi sírban a helye. Ha az iszákos férjén múlna akár el is rohadhatna a teste az udvarukban – rázta a fejét haraggal, mikor a küszöbre egyszerre új talpak nehezedtek.

Paul tekintete azonnal az idegenre tapadt, ahogy az kezével az ajtóba kapaszkodott. Fiatal volt, és feltűnően részeg. Rövid, barna haja a szemébe lógott, míg iskolai egyenruhája gyűrötten, és koszosan tapadt vékony testéhez. – Akár Marlonak is szólíthatták volna.

Egymásra néztek, és valami tüzes, égető érzés mart a mellkasukba a fagytól roskadozó falak között, amik között mintha savas levegő járt volna.

 - Szia John! Foglalj helyet – mosolygott Paul játszva a szívélyes beant, míg leplezni próbálta azt a kényelmetlenül intenzív vágyat, ami már most kötélként szorította a nyakát, amiről szinte lehasadt a bőr. A nő melletti székre mutatott. A fiú hosszan Macca szemébe bámult, majd szó nélkül a kanapéra vetette magát. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni a mozdulataiból, hiszen alig volt magánál.

 - John Lennon ne játszd itt nekem az ovist! – emelte fel kissé a nő a hangját. – Most azonnal ülj ide, vagy azonnal visszaviszlek az iskolába! – A morcos nőtől még Paul is megijedt, de a fiú csak lassan engedelmeskedett. Mikor háta a faszékhez simult a nagynéni elégedetten bólintott, majd újra Paulra nézett. – Elnézést Mr. McCartney. Aláírom a papírokat, és már itt sem vagyunk.

 - Rendben – vigyorodott el Paul ismét. – Ez lenne az – Húzott elő egy nyomtatványt, majd a nő elé helyezte. – Ezt kell kitölteni, majd a városházán pecsételtetni. Ha az megvan visszahozzák, és meg is volnánk – magyarázta meggyőzően, miközben John a rágógumijával játszott. – Ó, és erre még kérnék egy aláírást – kapott elő egy másik lapot. – Nyugodtan olvassa át – tette hozzá, míg a nő magához vette.

Paul hátrébb húzta foteljét, aztán próbálta elhúzni a jobbik függönyt is, hogy több fényt engedjen a szobába. A mozdulat közben akaratlanul is megmutatta muszkliját, amira John is felkapta a fejét, majd a földre nézve ennyit nyögött ki:

 - Mi az, maga valami kibaszott buzi modell? – fintorgott.

 - John, bölcsen tennéd, ha kivételesen befognád a szád – jegyezte meg a nő, míg Paulból kiszaladt egy ártatlan nevetés.

 - Büdös van – folytatta az iskolásfiú.

 - A holtak szaga – grimaszolt vidáman, amivel a fiú arcára is mosolyt csalt.

John szelíden elfordult, és Macca elégedetten ült vissza székébe. Érezte, hogy ennek a kölyöknek jó a humorérzéke. – De már a nő dühtől fűtött pillantásáért is megérte.

 - Rendben – tette le a tollat a nagynéni. – Mikorra hozhatjuk vissza a nyomtatványt? – kérdezte.

 - Öhm, hétköznap hét és négy között vagyunk nyitva, de amennyiben szeretnének szertartást, már hétfőre is megoldható, amikor visszahozzák a papírokat.

 - Igen, szeretnénk. Minél hamarabb.

 - Akkor odaadom a kántorunk telefonszámát, mindent vele kell megbeszélnie – intett Paul, majd a fiókban kezdett kotorászni. – Amit még meg kell kérdeznem, az a hamvasztás – nyújtott át egy kis cetlit a nőnek.

 - Igen, hamvasztást szeretnénk.

 - Rendben. Ennyi lenne – bólogatott Macca. – A szertartás részleteit, hogy kint vagy bent szeretnék, a kántorral kell megbeszélniük.

 - Köszönjük – állt fel a nő hirtelen, majd unokaöccsét is vállon csapta, mire az is nagy nehezen felegyenesedett. – Viszlát! – nyújtotta kezét a nagynéni, és Paul kedvesen megrázta.

 - Viszlát! – mosolygott, de a nő olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Siess már John! – kiáltott a folyosóról, míg a fiú a hamutartóval szemezett. Már rá is jött a turpisságra.

 - Látom a holtak sok foghagymát esznek – vigyorodott el kihívóan, mire Paul is a fehér porcelánedényre pillantott.

 - Nem képesek betelni vele – nevetett Macca vidáman.

 - Azt hiszem kölcsönveszem az ötletet - felelte az ajkába harapva, amire Paul képtelen volt magyarázatot találni. – Még látjuk egymást – lépett az ajtó felé a fiú, majd kisétált, a háta mögött egy hidegrázást hagyva, ami még hetekig nem fog veszteni intenzitásából.

Te magadat akarod büntetni velem?

A temetések szomorúak. Julia temetése mégis volt inkább unalmas, és érzelemmentes, ahogyan azt John várta nagynénjétől, akire jelenleg mindenki hasonlítani szeretett volna. Büszke volt, és egyetlen árva könnycseppet sem ejtett húga sírjára, ahogy férjéére sem tette. Egy erős nő nem hagyja, hogy a fájdalom kiüljön az arcára.

John alig várta, hogy meglógjon, ha csak pár percre is. Persze a sírok sűrűjében nehezen talált vissza a kápolnáig, aminek vastag falai között rendesen eltévedt. A tervezett röpke látogatásból kirándulás lett. Mire megtalálta az irodát már lejárta a lábát.

Az ismerős ajtó elé lépve valami olyat tett, amit ezelőtt soha. Kopogott. Amilyen jelentőségteljesnek érezte a pillanatot, annyira maradt csend utána. Félretéve illedelmességét cibálni kezdte a kilincset, ami legnagyobb meglepetésére ki is nyitotta a zárat. Beesett az irodába, ahol Paul éppen a megérdemelt jointját szívta.

 - Hé! – fordult hátra, majd mosolyodott el Johnt látva. – Mi a fene – lépett oda, és zárta vissza az ajtót gyorsan, míg a fiú feltápászkodott.

 - Itt a papír – csapta le John az asztalra lendületesen, majd indult is volna ki.

 - Várj, már! – fogta meg Paul hirtelen a vállát erősen, mire szinte kővé dermedt. A férfi kínzó érintése egyszerre lángba borította minden porcikáját. – Ha már rajtakaptál be is szállhatsz – vigyorodott a hippi el kacéran, ahogy John ránézett, azzal a tekintettel, amivel csak a gyilkos véreb tud a másikra. Hamarosan felfogják falni egymást.  Paul a jointba szívott, a füstöt pedig, oldalra fújta, míg a szeme sarkából alaposan végignézett a fiú öltönybe öltözött testén.

A fiú nem hezitált, kikapta a füvet Macca kezéből, és az ablakhoz lépett. Már szívta is magába a zöld örömöt. Paul kibiggyesztette ajkait, elismerően pillantva Johnra. Mellé lépett.

 - Mi a neved? – kérdezte a kölyök, kigombolva elegáns ingje felső gombjait, amik eddig láncra vert kutyaként szorították.

 - Paul, de a barátaimnak Macca – vette vissza a csikket óvatosan.

 - Mi ez, valami köcsög hippie név? – fintorgott az ajkába harapva a fiú, és zakóját a fotelre dobta.

 - Te mit hoznál ki betépve a McCartneyból? – fordította oldalra fejét kérdően Paul, majd elmosolyodott. – Mond csak kölyök, hány éves vagy? – adta vissza a jointot.

 - Éppen elég – csókolta meg a csikket, majd hirtelen az jutott eszébe, Paul nemrég ugyanezt tette. Köhögött. – Szóval buzi vagy? – próbálta zavarát gúnyos nevetéssel leplezni.

 - Kedvesebb is lehetnél azzal, akinek a füvét szívod – szorította meg hirtelen John kezét, majd lassan kihúzta ujjai közül a jointot. Egyszerre mindketten elmosolyodtak. Valamiféle macskaegérjátékot kezdtek játszani. – Dugtam már olyannal, mint te – rázta meg a vállát Paul, mire a fiú szeme felcsillant, de ezt inkább valami tahó válasszal álcázta.

 - Bocs, de ha nem látnád nem vagyok csöves.

 - Ha még egy rossz szót szólsz kölyök, rajtad nyomom el – pislantott a perzselő hamura, mire a fiú nyelt egyet.

 - Mi számít rossz szónak? Köcsög? – nézett Paul szemébe kihívóan.

 - Nem viccelek – rázta a fejét Macca. – Fiatal vagy még egy heghez, ami örökké a karodon lesz – túrt dús hajába, mire John megragadta a másik karját, amiben a joint pihent, és a kulcscsontjához húzta.

 - Mr. McCartney, meg mer kínozni egy ártatlan iskolás fiút? – vágott John őrült képet.

 - Bátor vagy – hajolt közelebb, mire a fiúcska térde rögtön megremegett. Ezt látva Paul elmosolyodott. – Kicsi vagy még hozzám – húzódott volna el, de John egy szempillantás alatt visszarántotta. A bőre sistergett egyet, majd a vékony füstlepel mögül már csak az izzó seb kandikált ki.

Paul egész teste megremegett. Mikor magához tért csak annyit látott, hogy az elnyomott csikk a földre esik.

 - Talán te nem vagy elég tökös hozzám – ropogtatta meg nyakát John, mintha csak fekve nyomott volna, bármilyen érzelem nélkül.

Paul szája egyszerűen tátva maradt, és még mindig nem kapott levegőt. Egyedül azt érezte, hogy fél percen belül gerincre tudná vágni ezt a srácot, bármilyen probléma nélkül.

 - Szóval ezt akarod – sóhajtott a férfi vágytól fűtve, mire a kölyök újra az ajkába harapott. Macca oldalra húzta száját. – Akkor megkapod - egyet igazítva nadrágján Johnhoz lépett, és megszorítva nyakát erőteljesen megcsókolta. A fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy becsukja szemét. Mikor mégis megtette megízlelte Paul édes illatát, aki hirtelen az apró ajkába harapott olyannyira, hogy a lecsorgó vére már az ingnyakát festette vörösre. John elmosolyodott tudva, felszabadította a báránybőrbebújt sárkányt, aki most kitombolhatja magát. Rajta.

Paul lassan elhúzódott, fogai között a fiú alsó ajkával, aminek érces véríze végig szaladt a torkán, akár az életelixír. Sóhajtott, majd elengedte a pillanatot.

 - Jobb, ha most elmész – fordított hátat a homlokát takarva.

 - Gyenge vagy – nevette el magát John gúnyosan az ajtó felé indulva, mire Macca hirtelen elkapta a bíborszínű gallérját. A fiú egyből megtorpant, és kéjes vigyorral nézett vissza Paulra. – Csak nem megbántottam a kis szívecskédet?

 - A zakód – csapta Macca a kezébe a fekete ruhadarabot. – Nehogy Mrs. Smith leharapja a kis fejecskédet, kölyök – tette hozzá magabiztosan. Még mindig ő ült a nyeregben.

 - Ch – felelte John kelletlenül, és kisétált. Míg úton volt mást sem csinált, csak megérintette a Paul által okozott sebeit, amik már sosem tűnnek el a testéről. A haláláig ékszerként kell viselnie azt az apró, kerek heget a kulcscsontja felett, benne ezzel az emlékkel.

 - El tudod ezt képzelni? – köhögte Macca a második adagját fogyasztva. – Megőrjít, pedig nem lehet több tizenhétnél.

 - Ez kurva beteges, nem gondolod? – vágta rá George a sörét kortyolva.

 - De, de. Csak mégis – rázta fejét, majd a csikket a hamutartóba dobta. – Úgy irigyellek téged, meg Richie-t.

 - Hát, nem azt mondom, hogy normális a kapcsolatunk vele, de az biztos, hogy a te szarságaidhoz képest mi mintapár vagyunk. Még jó, hogy nem dugtad meg. Akkor aztán elszabadulna a pokol. Tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz azokhoz, akikkel kamatyolsz – mutat magára George. Az iroda kanapéján feküdve.

 - Hagyjál már – rikácsol Macca hátra dőlve a fotelbe.

 - Te vagy a legjobb barátom, és már most megmondom, neked, hogy még csak bele sem szabad gondolnod. Ha mázlink van annyira megijedt, hogy még a közelbe sem mer jönni – dünnyögi Geo kipirosodott arccal. – Egyébként mindjárt négy, miért vagyunk még itt?

 - Jó, hogy szólsz, szellőztetnem kell – áll fel, és nyitja ki az ablakot. – Ami azt illeti, el is mehetsz, mert egy ügyfél jön négyre. Valami marha pénzes nő haldoklik, és az unokája nem akarja, hogy ide temessék, szóval papírmunka lesz. Tudod, szerződés bontás. Ilyenek – hessegette el a kanapéról George-ot.

 - Holnap találkozunk – köszönt el Geo, és az ajtóból kilépve már szemben is találta magát egy fiatal lánnyal, aki az ő helyére tartott. A lány finomankopogott, míg bepillantott a nyitott ajtó mögül.

 - Jöjjön Miss Asher! – kiáltotta Paul, gyorsan odaugorva. Megrázta a vöröshajú lány kezét, és sietősen helyet foglalt. – Nos, nekiláthatunk? – kérdezte a maga elé helyezett papírtömegre nézve, mire hirtelen a keze mellett pihenő telefon rezegni kezdett, sikító hangon csörögve. – Elnézést – nyúlt a kagylóért, míg a lány megilletődve szorongatta bőrtáskáját az ölében. – Haló, Toxteth Park Cemetery – mondta Paul a telefonba, mire megfagyott benne a vér, ahogy meghallotta John hangját.

 - Én vagyok az John – súgta halkan. – Elfoglalt vagy?

 - Igen, meglehetősen – köhögött egyet Macca kínosan. – Ez most nem…

 - Ne merd lerakni, vagy beárullak a nagynénémnél a sebekkel – vágott a kölyök közbe.

 - Figyelek – feleli Paul kissé idegesen.

 - Mostantól csak igennel, vagy nemmel felelhetsz, vagy betartom, amit ígértem. Megértetted? – kérdezte John komoly hangon.

 - Igen – mormolta a férfi elmosolyodva.

 - Éppen egy ügyféllel vagy?

 - Igen.

 - Jó, akkor mond meg neki, hogy ez eltarthat egy ideig.

 - De…

 - Azt hittem megértetted.

 - Igen – nyögi, majd…

Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Ezt a végtelen, határtalan, és féktelen poklot, amit mások egyszerűen életnek neveznek. Minden pillanata tömény szenvedés. Minden óra máglyatűz. Minden napja a Karibtenger cunamija. És minden év egy újabb lelketlen kínzás, ami változatosan teszi rémálommá minden. Ébren. Töltött. Pillanatom.

 - Csókolj erősebben. Üss meg jobban. Tekerd ki a nyakam, gyerünk! Ezt akarom. Ölj meg, ha éppen ahhoz van kedved.

 - Látni akarom, ahogy szenvedsz. Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen. Soha.