Bron-Yr-Aur

Labels

A Led Zeppelin Fanfiction, In the 60s, Jimmy Page, Led Zeppelin, One-shot, PG-13, Robert Plant, Romkom, RPS

Led Zeppelin - Bron-Yr-Aur Stomp

A por lyukat vág a falba, hogy meglátogassa régóta nem látott szerelmét, mi meg csak döglődünk a retkes földön, mint két sehonnai, olyan, akiről Dylan énekel szakadatlan. Gördülő kő, vagy valami, amit még több atrocitás ér. Mit is lehetne tenni, ha egyszerűen ilyenek vagyunk?

 - Szóval itt még víz sincs? – kérdezed orrhangon, akár egy sznob angol vénasszony, mire én megrázom a fejem válaszul. – Akkor ne is reménykedjek egy tévében? – nyávogod, akár egy kiscica. Egy barna, nagy szemű cirmos, akit a változatosság kedvéért Mr. Cool-nak hívnak.

Ostobaság lenne azt mondani, hogy mi ketten olyan hihetetlenül közel lennénk egymáshoz. Minden nap, órákon át vagyunk összezárva, de mégis, ha rád nézek, azt látom, hogy egy másik világ smaragdköves útjait járod egy ökörrel. Tudom, hogy nem akarsz megbántani, de egyszerűen fáj. Olyan kínzó érzéseket táplálnak bennem ezek az apró pillantások, mintha annyira se lennék elég neked, hogy visszahívjalak a valóságba.

 - Jimmy, ne legyél naiv – sóhajtom némi gúnnyal felöntve. Te megrázod magad, és hirtelen felállsz. – Hová készül Mr. Page? – kérdem csodálkozva.

 - Hív a természet – csattogtatod a csontjaidat, hogy ezzel is felidegesíts. – Te addig keress valami piát, vagy mit tudom én – adod ki az utasítást, és én biztos lehetek benne, hogy ma már semmi hasznosat nem fogunk csinálni.

Kisétálsz az ajtón, és szinte utánad se merek nézni, menj! Még több távolság, hát nem elbűvölő? Ha nem fognám vissza magam, teljesen elolvadhatnék.  

 - Oh, Jim! – nyögöm szarkasztikusan. – Ah, még! Minél messzebb vagy, annál jobban hiányzol. Vissza ne gyere – mormolom jelentőségtelenül.

A fene se akar érezni, ha zenél. Felesleges, nem igaz?

Felülök, és elnyújtózkodom a táskámig, amiből valami ruhát húznék elő, de meglepetés ereje nélkül látom, hogy telepakoltad piával. Egy, te egy állat vagy. Kettő, szarrá fogunk fagyni miattad. Néha még én is csodálkozom, hogy mégis miért pont egy ekkora hülyét fogtam ki, mint te.

Kénytelen vagyok átmászni a másik szobába, hátha találok arra valami takarót, mert én már most sem érzem a lábujjaimat. Egyesek meg – amilyen hisztisek – egy kis hideg levegőtől is a falra másznak. Sajnos szó szerint. Már bánom, hogy elmondtam neked azt a dolgot a magasba szálló meleg levegőről.

Felmegyek az emeletre, ahol az összes szoba üresen tátong, mintha csak egy rémes kór söpört volna végig a keskeny folyosókon. Egyedül az egyik szekrény van telepakolva régi szőrtakarókkal, amik jelen esetben nagyobb megváltást jelentenek, mint bármilyen kalácsos nő elhajtása.

Mikor lefelé lépkedek, te újra a kanapén fekszel, köhögve. A sok port még A Sztár tüdője sem bírja. 

 - Jól vagy? – kérdezem halkan, de te csak intesz a kezeddel.

 - Robert. Haldoklom – hörögsz – Mindent rád hagyok, és Johnra, de azért mond meg Bonzonak, hogy őt is csipázom – nyögöd, majd beáll a tetszhalált.

 - Mivel a ruhák helyett piát pakoltál a táskánkba, tulajdonképpen minden esélyed mag van rá – szólok közbe, és te hirtelen feltámadsz a halálból.

 - A fene se gondolta, hogy ilyen baromi hideg lesz – kapod ki az egyik pokrócot a kezemből, és magad köré csavarod. – Majd felgyújtjuk az egyik gitáromat. Mindig is akartam egy lángoló riffet – veszed elő a léggitárod, amin szenvedélyes játékba kezdesz.

 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – fekszem melléd.

 - Khm, ünneprontó – köhécseled. – Akkor majd felmelegítjük egymást – húzogatod a szemöldököd, mikor hirtelen valami hatalmas csattanás hallatszik az emeletről.

Mindketten felkapjuk a fejünket, mintha csak egy Ferrari parkolt volna a ház elé. Ja, az rosszabb lenne. 

 - Na nem azért, de groupie-kat nem kértem – súgod felém, mire én erőteljesen fejbe váglak. – Na! – emeled fel a kezed, mire a rejtélyes zaj megismétlődik.

Kétszer a lépcsősör felé mutatsz, majd rám, rád, és újra előre, mintha valamiféle elcseszett titkos ügynök lennél. Sóhajtok, majd feltápászkodva az emelet felé indulok. Te csoszogsz utánam, és mikor hátra nézek, te egy tavaszi tekercsként tipegsz, a körbetekert takaróval magadon. Még mázli, hogy a rajongóink ilyenkor nem látnak, különben nem is lennének. Senki. Csak Bonzo anyja. De ő egy tündér.

Megrázom magam, és felmegyek, veled a hátam mögött. Mikor a lépcsősor végére érek, a hang megint csattan egyet, és nyilvánvalóvá válik, hogy az, ami itt ólálkodik, a hátsó szobában van, és biztosan nem Keith Moon az egy pitével, amit az arcunkba csaphat.

Lassú, megfontolt léptekkel haladunk az ajtó felé, de mikor megfognám a kilincset, te hirtelen a vállamhoz nyomod az állad, mivel a végtagjaid jelenleg elvesznek a hernyójelmezben.

 - Csak okosan – suttogod, mire lerázlak magamról.

Újra az ajtó felé nyúlok, de te csak nem tudod befogni.

 - Ha fegyvere van a fickónak, előre szólok, téged lő majd le – motyogod.

 - Kuss! – vágom rá idegesen.

 - Jól van, jól van. Béke van – csoszogsz hátra.

Hátrébb löklek, és gyorsan kitárom magunk előtt azt a roskadozó faajtót.

A poros, omladozó szobában pedig, nincs az égvilágon semmi, csak egy fekete szőrű, sárga szemű macska. Lomhán leengedem a kezem, és odébb szál minden félelmem. 

 - EZ EGY CICUS! – kiáltod, és a takaró egy pillanat alatt a földön landol, míg te azonnal a macskáért futsz. Felkapod, és magadhoz szorítod. Nem tudok nem elmosolyodni. – Ugye megtarthatjuk? – kérdezed tizennyolc karátos vigyorral az arcodon.

 - Csak ha Mr. Cool lesz a neve – vetem oda, és te csak megrántod a vállad.

Néha nem tudom eldönteni, hogy igazából hány éves vagy. Vacillálok a nyolc és a tíz között, de ameddig nem kérsz fagyit, maradok az utóbbinál. Lehet, hogy ezt elkiabáltam? Azért ne várjuk meg a nyarat…

Elindulunk lefelé, és te még mindig Coolt simogatod. Hátra nézek, de csak egy fintorral az arcodon, ennyit felelsz:

 - Felesleges féltékenykedned, Coolie-val csak barátok vagyunk – fennhéjázol a cicával a kezedben.

 - Ja, te és Coola – vágom rá, mire te sebesen befogod a cirmos fülét.

 - Hé! – kiáltod, és nekem nevetnem kell. – Meg sem hallottuk.

Intek egyet, és a konyha felé fordulok. Abban reménykedem, hogy találok bármi hasznosat. Elkezdem felforgatni a szekrényeket, de néhány pókon kívül semmit nem látok bennük. Mikor megfordulok, ott állsz az ajtónak támaszkodva, teljesen komoly ábrázattal, a macskával.

 - Én és Mr. Cool gondolkodtunk, és lenne egy kérdésünk – mormolod igazán eredeti brit akcentussal.

 - Nem Jimmy, nem leszek benne a háremetekben – mondom higgadtan a kanapéhoz sétálva, és te rögtön előveszed a cicább szemedet, mint Coolé.

 - Ne máááár! – jöttök utánam, majd leteszed végre szegény macskát. Lefekszel mellém a kanapéra, és lenyúlod a takarómat természetesen.

Kezdem azt hinni, hogy minden, amit valaha éreztem irántad, csak plátói illúzió volt, semmi több. Hiába próbálok bármi okot keresni rá, hogy miért vagy ilyen fontos számomra, nem találom. Nagyon elbújt a kis köcsög.

 - Robert? – szólalsz meg.

 - Igen Jimmy?

 - Ha lefekszel velem, megírom a világ legszebb szerelmes dalát – jelented ki, és az én szívem spontán szétrobban, de csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy:

 - Jó. – Erre te hirtelen felülsz, és egyenesen rám nézel.

 - Basszus lepődj már meg vagy valami! Valahogy másra kell figyelned, mert Mr. Cool éppen most pisál a kanapéra.

 - BASZDMEG JIMMY MÁR MEGINT?