Holnap - Tomorrow

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Hurt/Comfort, In the 60s, James McCartney, OC, One-shot, Paul McCartney, R, Ringo Starr, RPF, Single, Songfic, The Beatles

Wings - Tomorrow

Holnap a nap kinyitja gyémánt szemeit, és a tüzes tekintetével felperzseli mindannyiunk szívét, hogy a mélytengeri víz végre hasznosnak érezhesse magát, ahogy gyöngyhalászok a hullámait cirógatják bármilyen meggyőző ok nélkül.

Holnap a kék ég mosolya furcsa elégedettséget sugároz az estimesék végszava mellé, amiért a dal egy kellemes a-mol-ban ért véget a fékezhetetlen szólamok után, bölcs beletörődéssel, mindvégig.

A holnap mást jelent majd talán, nem csak egy újabb napot az éjszaka után, hanem egy új, csillogó jövőt, ahol mind boldogan ugrándozhatunk a tüskés rózsabokrok között, míg a bobtailek ugatva adnak hangot nemtetszésüknek, ahogy azt a kutyák szokták, ha nem ők játszhatják Rómeót Júlia karjaiban. Keserű is tud lenni az, ha valaki nem kapja meg azt a figyelmet, amit meg sem érdemel.

A repülők által húzott fehér, füstős csík kettészeli az eget, ami így, elválasztva megadja az utca két oldalát. Ez a Forthlin Road, Liverpool egy középosztálybeli lakóövezete, semmivel sem több. Szürke, kátyús út, egyforma téglaházak, és középen a 17. házban egy borbolt. Még csak nem is kocsma.

A 20. házban lakik Jim McCartney és fiai, Paul meg Mike. Az idősebbik tizenhat a másik két évvel fiatalabb. Anyjuk két éve nincsen.

Az apa feleség helyett egy új hobbit talált a kertészkedésben, ezért azt a pár lépésnyi előkertet gondozza minden szabad percében. A páratlan oldalnak még előkert sem jutott, csak az a halálosan unalmas kőház, amiben mindig hideg van.

A 15.-ben, a borbolttól jobbra lakik a Mason család. Gilbert az apa, Adaline az anya, és a két kislány, Heidi, Caitlin. Ők a legszegényebbek az utcában, mert a kis három éves Caitlin folyton megbetegedik. Az apa halász, ezért alig van otthon, az anyuka pedig, a kislány mellett képtelen dolgozni, nem hagyhatja egyedül, hiszen a nagyobbik is csak tizenkét éves.

Heidi még nem érti, hogy kishúga miért nem játszhat vele soha, és azt sem, az ő anyukája miért nem dolgozik, mint a többieké. Mégis, szerencsésnek érzi magát, amiért neki nem kell lócitromot kaparnia az utcáról, mint a szembe szomszéd fiainak.

Nézi őket az ablakból, és csak nevet. Olyan hangosan, hogy az idősebbik fiú hirtelen rá talál nézni. Erre annyira megilletődik, hogy a levegő is belészorul. Egyedül az a huncut, kárörvendő vigyor nem csorog le az arcáról, ami olyannyira bosszantja Pault, persze csak apja hóbortja után.

Csak az jár a fejében, hogy mennyi hasznosabb dolgot is csinálhatna. Például gitározhatna, lemezt lophatna, vagy éppen az újdonsült barátnőjével is beszélgethetne. Ehelyett az útra görnyedve kaparja a szart, miközben a szomszéd kislány rajta röhög.

Ez volt ez első emléke, amiben tisztán emlékezett Heidi Masonra. A szőke, kékszemű kislányra, aki rajta röhögött. És tényleg akkor látta először, annak ellenére, hogy egész eddig a szomszédban lakott.

Két évvel később Heidi már vigyázhat kishúgára egyedül, ezért Mrs. Mason férje halála után munkába áll. A belvárosban felszolgáló egy neves étteremben, ahová egyébként be se tehetné a lábát. Mégis, a fizetés kétszerese a halászatból származó pénznek, ezért pár hét múlva már ápoló is vigyáz a kis Caitlinre. Heidi most először teljes életet élhet. Ezt a kivételes pillanatot azzal koronázza meg, hogy egészen reggelig nem is megy haza, hanem egy barátnőjénél alszik. Reggel aztán gyorsan összeszedi magát, és már fut is haza, mert az éjszaka alatt megbánta, hogy ilyen sokáig ellógott, egy gyerekes bosszú miatt, amiről nem is tehet igazán senki.

Ahogy egymás után magányos léptekkel, a bűntudatban úszva rója az utcákat, hirtelen hangos lépteket hall maga mögött. Elfogja a félelem, ahogy az minden tizennégy éves kislányt, aki eddig egy házba zárva élt. Rabmadár.

Gyorsabban kezd sétálni, de a homályba borult félelem árnyéka továbbra is a hátát karmolja. Alig kap levegőt, és eszébe sem jut hátranézni. Félelemtől ittasan érzi egyszerre, hogy a megtestesült révület a vállát markolja. Ahogy kezeit az arca elé kapja, egy fiatal fiú áll előtte. Magasabb, és férfiasabb, mint régen. Kerek szemei, álomig érő szempillái vannak, és a haját akár angyalok is tarthatnák az égben.

 - Én vagyok az, Paul. A szomszédból, nyugi! – hadarja, mire Heidi lassan a remegését odébb lökve kinyitja a szemét. A fiú még mindig emlékszik a lányra, vagyis annak kárörvendő mosolyára. – És nem volt szép!

 - Mi? – értetlenül rebeg Heidi, aki szintén megnőtt. Valamivel nőiesebb lett, és kinyílt kvarckék szeme, hosszabb lett szőkésbarna haja. Igazi szépség bujkált eddig a Forthlin Road 15-ben.

 - Úgy két éve – folytatja Paul. – Kinevettél. Emlékszem.

 - Ó – sóhajtja, majd elmosolyodik. – Sajnálom, de annál viccesebbet még máig nem láttam – kuncog, mire Paul arcára bús csalódottság ül.

 - Hogy hívnak? – kérdezi.

 - Heidi Manson – nyújtja kezét, majd egyenesen a fiú szemébe néz. Ő megrázza azt, majd finoman hozzáteszi.

 - Én Paul – mosolyog, és a madarak a szomszédos tölgyfa ágán csiripelni kezdenek. – Mond, haza kísérhetlek? - Igazi varázs leng be mindent.

 - Csak ha nem nagy fáradtság – vágja rá Heidi, mire Paul elneveti magát.

 - Jó a humorod – feleli vidáman, miközben kellőképpen végigméri lányt. Nem találja olyan sokkal fiatalabbnak, mint ami valójában. Csinos, bár még kicsit gyerekes. Nem olyan, mint amilyenek körülveszik a bárokban este. Még árad belőle az az ártatlanság, amit csak egy bokron bimbózó, fehér rózsavirág szimbolizál a legszebben. A helyzet az, hogy Paul imádja a rózsákat.

 - Köszönöm – suttogja félénken, mintha csak egy felnőttel beszélne.

 - Egyébként gyönyörű vagy, szokták mondani? – jelenti ki bármi előjel nélkül. A hullámok magasra csapnak a lány fölött, akár álom is lehetne. Megrázza a fejét. – Pedig tényleg. Miért nem látlak téged sehol? Azért nem olyan nagy ez a város.

 - Eddig a húgomra kellett vigyáznom, mert beteg, és mivel apukám meghalt, csak én voltam neki. De amióta anya dolgozik, azóta felvettünk egy nővért. Igazából most is csak a barátnőmnél aludtam. Még nem voltam semmi olyan helyen… - hallgat el.

 - Olyan? – kérdi Paul. Heidi csak forgatja a szemeit. – Oh, a bárokra gondolsz? – A lány bólint. – Kár. Igazán elmehetnél egybe a barátnőddel. Nagyon jó móka – pakolja szavait valami meggyőző tasakba. Hátha.

 - Talán.

Befordulnak az utcába, és nyilvánvalóvá válik a kettejük közti pár méter különbség. Az út jobb, és bal oldala. Kár is mesélni ki merre tart.

 - Hát, nagyon örültem Heidi Mason, remélem, még látjuk egymást! – emeli meg Paul képzeletbeli kalapját, és odébb is áll.

 - Szia! – integet neki a lány boldogan, mintha csak a szőke lovag lenne fehér nyúlon, az árnyalatok ösvényén. Másra sem tudott egész nap gondolni, mint egy efféle kalandos utazásra. Miközben az anyja leszidta, vagy éppen amikor megbocsátott.

Amikor kezd kitisztulni benne minden, az első dolga felhívni a barátnőjét, hogy ma este programjuk van, de még milyen. Nehezen, de ráveszi, hogy menjenek el az egyik közeli bárba, abba, ahol Joyce bátyja zenél.  Már csak várni kell, amíg a csillagok leporolják magukat, és a hold megkezdi karmesteri feladatait.

Heidi felveszi legféltettebben őrzött ruháját, amin fehér pöttyök vannak. Olyannyira kisminkeli magát, hogy már-már magára sem ismer. Az arcán mégsem a rúzs, vagy a mascara a legszebb, hanem az a mosoly.   A mosoly.

Paul éppen az egyik kényelmetlen bőrszéken ül, miközben a többiek valami olcsó bort iszogatnak. Ő csak az egyetlen cigit szívja, ami éppen van nála. A nemtörődömsége letagadhatatlan néha.

 - Dot nem jön? – kérdezi Cyn, Paul haverjának barátnője.

 - Nem tudom. Ma valaki másra számítok – feleli álcázott kedvességgel, mire Cynthia csak rázza a fejét elégedetlenül. – Talán szerencsém lesz.

 - Nem vagyok túl könnyűvérű? – kérdezi remegő hangon a tölgyfa ágát szorongatva.

 - Tökéletes vagy – suttogja a lány fülébe kacéran, mire az kuncogni kezd.

 - Akkor jó.

 - Holnap! – köszön el vigyorogva Paul, és Heidi lelkesen integet neki. Holnap minden folytatódik. A szerelem furcsán édes karmazsin illata átitatja a fülcimpáját, ami egy kicsit még mindig piros, de nem annyira, mint az arca.

A borongós idő kerekei körözve húznak keresztül a jól megszokott úton, és az eső már rég elköszönt feleségétől. A szemeket kelletlen szürkeség szennyezi, amitől azt a fényt sem látják, ami egyenesen az orruk előtt van. Nem hiába, az ősz már csak ilyen, egy ilyen szigeten.

A víz minden formában átkos lépéseket tesz felénk, és kénytelen az ember esernyőt tenni minden zsebébe. Ez a kétségbeejtő melankólia a hidat egyre szimpatikusabbá teszi azok számára, akik eddig is sokat szemeztek vele még a napsütésben. Kénytelenek vagyunk hát kimondani, hogy a szomorúság hada repked a levegőben.

*AZ 1968-AS ÉV A VÉGÉHEZ KÖZELEDIK, HISZEN A NOVEMBERI SZÉL MÁR A KAPUKON KOPOGTAT. KÉRJÜK KEDVES HALLGATÓSÁGUNKAT, HOGY ÍRJÁK MEG NEKÜNK TAPASZTALATAIKAT, ÉS REMÉNYEIKET. A LEGINSPIRÁLÓBB LEVELEKET A VÁROSHÁZÁN ÁLLÍTJUK KI…*

 - Kikapcsolnád, fiam? – böki oda Jim a heti újság mögül. Paul lassan odalép gyerekkora égkövéhez, és lehalkítja az emlékeit. – Mit is mondtál, mikor jön az új album? – kérdezi higgadtan.

 - 22.-én. Dupla lesz – feleli mosolyogva.

 - Aham – válaszol az apa, mintha tudná miről van szó. – És mi van a nősüléssel? Itt lenne már az ideje fiam – mondja húszadszorra is, amitől Paulnak már teljesen eltelt az agya. – Jane ugyebár ugrott…

 - Jane a francot se érdekli – forgatja a szemeit a fiú. – Egyébként is van egy másik lány, Linda, de nem is tudom. Még nem döntöttem el…

 - Nem akarok beleszólni, de szerintem egy rendes lányt kellene választanod, aki főz, takarít, és vigyáz a gyerekekre, nem valami agyament drogos feministát, mint John. Hogy is hívják azt a kínai nőt? – húzza a száját Jim, mire Paulnak nevetnie kell.

 - Yoko. A neve Yoko, és egyébként japán.

 - Az. Az. Képtelenség az a nő, de tényleg. George is elvette azt a modellt, és nem is csinál mást, mint szép a nap összes percében. Egyedül Richie-nek volt esze. Mo rendes lány volt, és nézd csak meg, most anya. Abból a Jokóból sosem lesz normális anya. A gyerekéből is csak kiállítási tárgyat csinálna – rázza a fejét Jim, majd hirtelen az ablakra mutat. – Ez a szomszéd kislány nem érdekel már? Régen sokat mesélt rólad, mostanra meg igazi szépséggé nőtt. El sem tudnád képzelni milyen csinos.

 - Huh – vakarja a fejét Paul – Nem hiszem, hogy szóba állna velem azok után, hogy egy szó nélkül hagytam itt, amikor Hamburgba mentem.

 - Annak már nyolc éve, biztosan már nem is emlékszik rá. Mellesleg az anyja hozzáment valami gazdag amerikaihoz, ő meg itt neveli a kishúgát. Szerintem érdemes lenne megismerned. Angyali egy lányka.

Ezek után Paul képtelen kitörölni a gondolatot a fejéből. Azt az illatot, amit nyolc éve érzett, amikor galádul elrabolta szegény lány ártatlanságát, aztán egy „isten veled” nélkül elment Hamburgba. Persze egy életen át hordozta magával a bűntudatot, de most mégis olyan szép jövőt kecsegtetett az a 15-ös ház, ami az évek során cseppet sem változott.

Órákon keresztül bámul ki az ablakon, hátha megpillanthatja azt a kvarckék szempárt. Mintha az úr két angyala lenne, vagy két gyöngy egy kagylóban, amit lehetetlen felbontani.

A percek úsznak tovább, de az utca túloldalán nincs mozgás. Talán holnap.

A hal, és a sült krumpli olyan sok szaggal jár, hogy Heidi kitár minden ablakot, amikor ezt készíti. A hideg levegő beszivárog a házba, és ilyenkor meg lehet fagyni. A frissesség mégis felébreszti az embert, Caitlint főleg. Ezért ott legyeskedik a tűzhely körül, és lehetetlenné teszi a főzést.

 - Cat, leülnél az asztalhoz? – szól rá a gondos nővér.

 - De ha egyszerűen ilyen jól néz ki? Én is csinálni akarom! – erősködik a kislány, mire hirtelen csengetnek.

 - Na, végre. Nyiss ajtót, és mond meg, hogy a borbolt ma zárva lesz, mert a tulaj lányának esküvője van! – adja ki az utasítást Heidi, és Cat engedelmeskedik. Kifut az ajtóhoz, majd hirtelen szerelmét, Paul McCartneyt, a beatlet pillantja meg. Olyan csodálat költözik az arcára, hogy képtelen bármit is mondani.

 - Szia! A nővéredet keresem – köszönti a férfi kedvesen, majd rájön, hogy ezzel nem sokra fog menni. – Bejöhetek? – kérdezi nyájasan, és Caitlin bólint. Odébb áll, és Paul belép életében először abba a házba, amit minden nap minimum ötször látott gyerekkorában.

 - Ki volt az Cat? – kiállt ki a konyhából Heidi, mire egy hűs, brit, mély férfihang felel neki.

 - Egy szatír volt, de már elkergettem – sétál a konyhába a kislánnyal az oldalán, aki nem tudja levenni a szemét róla. – Helló Heidi! – mosolyog. Kezdi kapizsgálni, hogy apjának rendkívül jó szeme van a nőkhöz. A lány valóban elképzelhetetlen. Ugyan a haja kicsit sötétebb lett, a szeme még mindig ugyanabban a kvarckék színben csillognak.

 - Cat, megmutatod a szobádat Paulnak, amíg én elkészítem az ebédet? – reagál a nővér teljesen természetesen, miközben a harag jóval nagyobb lángon ég benne, mint a hal.

 - Gyere – rántja meg Cat a beatle fehér pólóját. Paul elindul utána, és befordulnak a baloldali kis szobába. A falon zöld tapéta, és egy 63-as poszter, rajta a banda. John, Ringo, George és ő. Sóhajt egyet, majd meg sem lepődik azon a pár lemezen.

 - Hu, nagyon szép szobád van! – vigyorog, és a kislány arca bepirul, a szivárvány többi színe pedig, a szemét festi be.

 - Megmutathatom a kedvenc lemezem? – ugrik egyet Cat.

 - Persze, halljuk! – dörzsöli a tenyerét Paul, várva az I want to hold you hand-et, mire a tű a lemezre esik, és a saját hangja szólal meg. – Ez a Hey Jude.

 - Igen, ezt szoktam hallgatni, amikor szomorú vagyok, vagy valaki megbántott – hadarja a lány.

 - Ki szokott megbántani?

 - Keith. Az egyik fiú osztálytársam mindig azzal csúfol, hogy nem tudom hogyan kell szorozni, mert én még csak két éve járok iskolába – görbül le a szája.

 - Tudtad, hogy Ringo sem járt iskolába, amikor kicsi volt? – próbálja vigasztalni a kislányt. – Ő is folyton betegeskedett.

 - Tényleg? – nyílik ki szivárványszeme.

 - Úgy ám! Ehhez képest az új albumunkra már írt is egy saját dalt – neveti el magát Paul. Sajnálja, hogy ezt Richie nem hallhatta. Vagy igazából bárki más.

Mielőtt bármi csinálhatnának, az étkezőből jön a hang, miszerint a gyors körút a végéhez ért. Az asztalon három gyönyörű porcelán tál, ezüst evőeszköz, és mindenféle drága holmi. Mégis, a sok elköltött ezer fontos mellett sokkal ragyogóbb az az egy szál fehérrózsa.

Cat gyorsan a székéhez fut, és már bele is kezd az evésbe, mikor Paul éppen csak kitalál az étkezőbe. Heidi az egyik helyre mutat, majd így szól:

 - Ülj csak le – bármi mosoly nélkül. Nem meglepő.

 - Köszönöm! – feleli mély hangon, és próbálja bevetni férfias vonzerejét, persze hatástalanul. A nővér csak húzza a száját, míg helyet foglalnak.

 - Szóval, minek köszönhetjük a látogatást? – próbálja felmérni a terepek Heidi, aki igazából már jól tudja mi is az oka annak, hogy Paul itt van. Jim jóval figyelmesebb fiánál.

 - Igazából bocsánatot akartam kérni azért, ami nyolc éve történt, de most már látom, eléggé elkéstem vele – rebegi a beatle, aki Cat számára jelenleg csak a második, az ebéd után. – És szerettem volna megkérdezni, hogy eljönnél-e velem egy sétára. Tudod, beszélgetni – halkul el.

 - Úgy, mint nyolc éve? – kérdezi Heidi gúnyosan. – Csodálom, hogy nem Caitlint hívod, ő is hamarosan tizennégy lesz. – Néha képtelen befogni a száját.

 - Hé, Cat! Mit szólnál délután egy piknikhez Ringoval? – fordul Paul a kislány felé, akinek szinte kiesik az étel a szájából, annyira lelkes.

 - Igen, igen, igen! – kezd ugrálni a széken, és Heidi is kénytelen elmosolyodni. – Lécci Idi, lécciiii! – néz felé húga, és be kell adnia a derekát.

 - Legyen, de csak ha rendesen felöltözöl! – enyhül meg a nővér, mire Cat már fut is a szobájába, hogy előkapja a téli kabátját. Ha ezen múlik, ő az összes ruháját felveszi.

 - Felhívom azt a naplopót, hogy húzzon ide – sóhajtja Paul, és indulna az ajtó felé.

 - Telefon a konyha mellett – kiállt neki Heidi. Tudja, hogy ez az egész egyszerűen nem sülhet el jól. Eszébe jut minden szenvedés, amit Paul neki okozott. Az a sok hangosan átsírt éjszaka, bármi alvás nélkül. A válasz nélkül maradt levelek, és minden egyes elmosódott mosoly, ami nem tért soha többé vissza. Habár mindent szürkés homály borított, ez is elég volt hozzá, hogy felélénkítse magában az elveszett érzelmek kiállítását, vagy sokkal többet annál.

Ringo elviszi a kis Catet, és Paul végre egyedül marad Heidivel. Nincs is más dolga, mint elcsavarni a lány fejét. Valahogy.

 - Sajnálom – súgja Paul a lány fülébe, miközben az mellette áll.

 - Tudod mit? Semmi baj. Csak egy gyerek voltam. Számítanom kellett volna rá, hogy egy hozzád hasonló rosszfiú elcsábít, aztán kiköp, akár egy megunt rágót. Naiv voltam – szavalja, és a beatle-be mélyen hasít a bűntudat.

 - Én is csak gyerek voltam. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire megbántalak – veszi elő kiskutya szemeit Paul.

 - Oh, ne, ezt ne – emeli fel Heidi mosolyogva a kezét. – Nekem nem kell eljátszanod újra a szőke herceget. Ha érdekel, te voltál az első szerelmem. Tulajdonképpen apukád vállán sírtam anno. Nem gondoltam volna, hogy tényleg, ennyi év után is engem reklámoz majd neked. Azt meg főleg nem, hogy el is jössz. Az egész olyan abszurd, és bugyuta.

 - Rád férne valamivel több önbizalom, hiszen gyönyörű vagy – teszi Paul ujjait finoman a lány állához.

 - Oh, bocsi, de egy bőrdzsekis seggdugasz elcsórta mindet – vigyorodik el Heidi, és Paul sem tudja visszatartani a nevetést.

 - Akkor itt lenne az ideje, hogy visszaadjam – súgja a beatle, majd hirtelen közeledni kezd. Odahajol a lány ajkaihoz, aki viszont egyből elhúzódik.

 - Sajnálom Mr. McCartney, de jól megvagyok nélküle – feleli határozottan. Paul meg csak arra tud gondolni, hogy – kikészít ez a csaj. Miért is tenne mást, hiszen ő volt a gonosz árnyember, aki cserbenhagyta, miután jól megdugta. A dolgok így szoktak forogni egymás után, mint a balerinák a táncparketten. – De tudod, a legtöbb ember örökké szeretni az első szerelmét – hajtja le Heidi a fejét.

Ugyanaz az ártatlan, szeretetre éhes lány, aki nyolc éve volt. Naiv, hiszékeny, és befolyásolható, de legfőképpen ártatlan. Ez az a tulajdonság, amit Paul már jó ideje nem látott egy nőben sem.

 - Figyelj, én tudom, hogy szörnyű voltam, de újra akarom kezdeni ezt az egészet. Szeretnélek téged, és a húgodat is megismerni. Mi lenne, ha feljönnétek velem Londonba holnap? – kérdezi lelkesen.

 - Holnap? – néz fel Heidi, mire a beatle helyesel. – Holnap.

A mélytengeri eső szántja az utakat, és olyan erősen sebzi az aszfaltot, mintha a gyilkos harag hajtaná, a gravitáció helyett. Az idő ennél rosszabb már nem is lehetne. Az ég ordít, és csatázik a felhők gangjével, mintha bármi is múlna ezen a pár percen, amíg üvöltve ad hangot érzelmeinek. Minden szétcsúszik, mintha egy tornádó söpörne végig az árbocesőben. Sehol kék, sehol szivárvány, csak a fagyos szél, ami lemarja a melegséget mindenről.

Paul már fél órája csenget a Forthlin Road 15 ajtajánál, de senki nem jön ki. Sebaj, mindig lesz holnap.