Szökőév - Hét

Szökőév - Hét

Get up Jake - Ébredj Jake

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

A mai egy igazán különleges nap, hiszen ma ünnepeljük Rick Danko 73. születésnapját. Már ki ráz a hideg, ha csak belegondolok mennyire szeretem Ricky fiút. Ha hallod ezt édeske vigyázz magadra bárhol is vagy, mert ennyi rajongást nehéz lehet elviselni. Szeretünk Ricks. Ennek tiszteletére következzék a Szökőév hetedik fejezete. Remélem élvezni fogjátok, és ti is gondoltok rá. Itt a sztorioldal, hogy többet tudhassatok a történetről.

Kellemes olvasást!

Miután Robbie és Kit sokáig beszélgetett az éjszakán át, a vaságy két szélén, lassan elaludtak ugyanebben a pozícióban, akár a testvérek. Ki gondolná, hogy két magányos gyermek ilyen hamar egymásra talál?
 A többi kandit mégsem lepi meg, amikor hazaérve rájuk talál. Számukra világossá válik, hogy Robertson, aki aztán senkinek, még nekik sem nyílik meg, most Kitben társra lelt. Reggelig nem is nyúlnak hozzájuk.

Nyolc óra körül kezd Robbie ébredezni, és mosolyogva fedezi fel a lába mellett szuszogó Kitet, pont, mint legutóbb. Olyan békésen szunyókál, hogy képtelenség felébreszteni.

 - És még én vagyok beleesve, ha? – jegyzi meg fintorogva Ricky a másik ágyból, egy könyv rejteke mögül.

 - Csak nem féltékeny, Mr. Franko? – vágja rá a gitáros, mire Rick megrázva magát, inkább érdekli, hogy most nem egy nyelvnyújtást kapott válaszul. Arról nem is beszélve, hogy valóban irigykedik. – Mi volt este?

 - Megyünk Clevelandbe – feleli hűvösen, pedig ez az év örömhíre. – Ronnie, a haverod végre beleegyezett, neki leszünk a zenekara. Teljes munkaidő, némi pénz, és rengeteg nő. Ezzel reklámozta magát. Mintha mondhattunk volna nemet – halkul el. Tudja, hogy ez nem a legboldogabb dolog, amit Robertsonnak mondhat, Kittel az ágyán.

 - És miért nem örülsz? – kérdezi Rob, miközben ő maga elkeseredetten hajtja le fejét.

 - Már kezdtem megszeretni New Yorkot.

 - Nekem mondod? – neveti el magát kínjában. Egész életében erről álmodozott. Megélni a zenélésből, fellépni ezrek előtt, és híresnek lenni. Most mégis, emiatt a hülye kis taknyos miatt mindenre másképp néz. Ő egyedül, bármilyen támasz nélkül él, napról napra. Mint egy betörhetetlen vadló. Sokkal izgalmasabb, mint Robbie valaha lesz. Nem akarja elhagyni. Legszívesebben magához láncolná.

Kit lassan kinyitja szemét, és az utóbbi napok legkellemesebb álmából ébred fel. A nap kósza sugarai a szempilláin át szöknek a pupillájába, míg a vasrugók a hátát ostromolják, de jól érzi magát. Felül, majd kábultan a többiekre néz.

 - Mi a helyzet? – kérdi, mire Robs és Rick szinkronban nevetni kezdenek. – Mi az? – néz rájuk bágyadtan, mire a gitáros a háta mögötti kopott tükörre mutat. A lány belenéz, és észreveszi kiszekusza haját, ami az égnek áll. Ő is kuncogni kezd.

 - Olyan máshogy nézel ki – borzolja Rick szemöldökét. – De jól áll ez a gomba frizura – bólint, és Robbie elvigyorodik.

 - Te is ilyet akarsz, nem? – fordul felé gúnyosan.

 - Én azzal a bajusszal inkább meg sem szólalnék – vág vissza elevenen.   

 - Hé, mi a bajod vele? Irtó dögös – védekezik Robertson az ajkaihoz érve. – Kit, szerinted jó, vagy nem? – pillant a lányra, aki csak bazsalyogva, pirosan int felé.

 - Ha én csaj lennék, nekem bejönne, azt hiszem – válaszolja, és a gitáros diadalittasan nyúl a levegőbe. – De nyugi Ricky, te is elég jó vagy. Igazából mind helyesek vagytok, nem is értem miért kellek én nektek – rázza fejét.

 - Hidd el, hogy a pipik dokkal jobban buknak rád, és a cuki pofidra. Mi csak fájdalomdíjak vagyunk – pontosít Ricky, majd kikelve az ágyból a fürdőbe lép. Ahogy az ajtó becsukódik, Robbie rögtön Kitty-hez hajol idegesen.

 - Kit, ugye biztosan nincs hol laknod? – néz rá komoly tekintettel. A lány bólint. – Akkor neked végülis mindegy hol vagy, nem? – Kitty is még csak előre hajtja fejét. – Velünk kell jönnöd!

 - Mi? – kerekedik ki szeme.

 - Kaptunk egy szerződést Clevelandba. Oda kell utaznunk. Pénz, meg minden. Nem mondhatsz nemet! – mondja a gitáros fenyegetően. – Figyelj, sok mindent nem hagysz hátra. Iskolák ott is vannak. Ugyanolyan város, mint ez. Kérlek!

 - Robbie, én nem az vagyok, akinek hiszel – mond Kitty kényszeredetten igazat. – Ha megismersz, lehet, hogy meggyűlölsz, és akkor már nem akarod a társaságom. Nem viccelek – nyögi, de Robertson csak hegykén elvigyorodik.

 - Nem hinném, hogy bármivel is meg tudnál lepni – rebegi naivan, mire Kitnek nevetnie kell. – Nem érdekel, hogy mi voltál. Most már Kit vagy, és ez a Kit el fog jönni velünk Clevelandba – bök a mellkasába, és a lány alig bírja kiállni a fájdalmat.

Egyszerre a szoba ajtaja kitárul, és Levon lép elő. Rögtön elsápad, ahogy meg pillantja Kitet, és egy pillanat alatt mellé ugrik, majd a hóna alá fogja.

 - Ó, én édes, egyetlen kishercegem! Hogy én mennyire szeretlek barátom! – kiáltja. – Te, te kis taknyos, összehoztad életem legszebb éjszakáját – nyom barackot a lány kobakjára. – Az a két csajszi, te jó ég. Olyan kemény seggük volt, mint egy görögdinnye. Úgy nyüszített mindkettő, ah. Szerintem a halálos ágyamon is azokat a hangokat fogom hallgatni.

 - Na, hagyd már, nem is kap levegőt – int neki Robbie, és Lee elengedi Kitty-t. Ő levegőért küzdve dől előre, miközben az arca vörösebb egy epernél.

 - Robs, ezt a kincset magunkkal kell vinnünk – fordul Levon lelkesen a gitároshoz.

 - Velünk jön, ez már rég eldöntetett – feleli teljes komolysággal. – Nincs is igazán beleszólása – nyúl hátra hirtelen egy napszemüvegért. Sötét, és ovális, akár a sztároké. Ahogy magára húzza, hirtelen teljesen megváltozik az ábrázata. Valaki olyanná válik, akiért Kit bármit képes lenne megtenni, még elutazni a világ végére is. A lány elmosolyodik. – Mondtam – hajol előre Robbie elégedetten.

 - Egyébként – néz le Levon hirtelen Kitty-re. – Ti dugtatok, hogy nincs rajtad ruha? – bambul, mire Kit csak megvonja a vállát.

 - Ja.

Erre Robertson szintén elpirul, majd komolyságot erőltetve magára ezt nyögi:

 - Baj? – emeli fel tekintetét, és Levon hangos nevetést színlel. Próbálja viccként értelmezni, de titokban elhiszi a dolgot. Vagy ha nem is veszi igaznak, tudja, nem állhat olyan messze a valóságtól. Robbie-tól bármi kitelik. Akármi.

 - Ti nem vagytok normálisok – kuncog, majd ahogy Kit és Rob pillantása összetalálkozik, mindketten elvigyorodnak.

Ezután Levon nem sokáig marad itt, már megy is vissza Richard mellé a szobájukba, hogy készülődjen, csomagoljon. Holnap reggel utaznak, és ma még szét akarja csapni magát, a többiekkel egyetemben. Ez lesz az utolsó éjszakájuk New Yorkban. Meg kell adni a módját.

Robbie hamarosan leindul, és egyedül hagyja Kitet a szobában. Rick még nem jött ki, ő meg már rég felöltözött. Ahhoz nincs bátorsága, hogy lelépjen, de ahhoz sincs, hogy egyedül maradjon. Kopogtat az ajtón.

 - Riiicky! Unatkozom – nyüszít, mire Rick szinte rögtön válaszol.

 - Igaz? – A hangja zaklatott. – Tényleg lefeküdtél vele?

 - Robbie-val? – kérdi Kit kuncogva. – Nem hallottad a szarkazmust? – vihog, és az ajtó szempillantás alatt kitárul. Rick az falnak dőlve áll a küszöbön, amitől jóval magasabbnak tűnik. Feldúltnak látszik. Nem is csoda, hiszen minden szót hallott. Bár, a legtöbbjét nem értette, vagy félreértelmezte. – Miért nem mondtad el, hogy nem csak a… - hezitál. – Hogy nem csak a lányokra buksz.

 - Ez nem, nem igaz, vagyis – magyarázkodik. – Ez bonyolult. Higgy nekem, nem akarod tudni. Ha kiderülne mi az igazság, az, az mindennek véget vetne. – Kitnek már elege van az örökös hazugságokból, kénytelen ezt mondani. Még akkor is, ha Ricknek fogalma sincs mi is ő. – Csak hagyjuk, oké? – fordul a lány oldalra, mire Ricky romantikusan megszorítja a felkarját.

 - Jake – szólítja halkan a néven, amitől Kit végleg elfelejti ki is ő igazából. – Nem szabadna titkolnod, hogy igazából ki vagy. Figyelj, én tudom, hogy bután hangzik, én még sosem voltam más pasival, és fogalmam sincs milyen lehet, de te olyan más vagy – dadogja, és Kitty-ben végtelen bűntudat gyúl. – Szóval, ha úgy van, akkor… - súgja Rick szenvedélyesen.

 - Ó, nem, nem teljesen félreérted – húzódik el kicsit a lány, és akár oda is adhatná Ricky-nek a százszázalékig hetero érdemrendet. – Ez nem ilyen egyszerű. Vonzódom hozzád, de ez így nem működik. Te vagy a legtökéletesebb ember a világon, csak én, én nem tudom. Egyszerűen túl sok dolog kavarog a fejemben, még azt sem tudom mi a nevem, néha. Ha, ha így folytatod, én nem – dadogja, miközben Rick egyre közelebb hajol hozzá mosolyogva. – Nem fogok tudni elmenekülni – nyögi, mikor arcukat már csupán pár milliméter választja el. Érzi, hogy ennek nem lehet jó vége, és semmi ötlete kimászni belőle. Mégis mit kellene tennie? Végülis lány, nem olyan nagy bűn, ha egyetlen csók erejéig újra visszaalakul. Ricky olyan kedves, melegszívű, és még senki ilyen nem vonzódott Margohoz. A szegény lány álmodni sem merne ilyen srácról. Ha ott, Manchesterben ismerte volna meg nem szökött volna el. De itt, most nem kecsegtet a jövő szép kilátásokkal, igazából semmivel. Egy dologban biztos, nem akarja megbántani Ricky-t, és már évtizedek óta nem csókolózott. Lehet, hogy már soha többé nem teheti meg. Az utolsónak tökéletes lehetne Rick.

 - Előlem nem kell elfutnod – suttogja a fiú hallkan, majd lassan maga felé húzza a lány könyökét. – Nem lesz semmi baj – csitítja Kitet, aki megnyugszik Rick mély hangját hallva.

 - Még nem.

Ricky elvigyorodik, majd szelíden Kit főlé hajolva, lassan ajkait a lány szájához érinti, amitől egy eddig még ismeretlen örömmámor keríti hatalmába. Gyöngéden csókolja meg Kitty-t, mintha megállt volna az idő, és az összes az övék lenne. A pillanat akár örökké is tarthatna. Rick teljesen meg is feledkezik róla, hogy egy másik fiút szorít éppen magához. Sokkal inkább úgy képzeli el, mintha Jake Christophert csókolná, nem mást. Nem egy lányt, nem is egy srácot, hanem őt. Pedig most először tesz ilyet. Kitty Moon nem is létezik, egészen amíg nem kezd hátrálni a lány.

Kit teljesen elgyengülve lép el, némán. Bamba tekintettel bámul előre, mint aki színvakként először pillantaná meg Rick rózsaszínűen csillogó ajkait. Már el sem tudja képzelni mit hívott csóknak ezelőtt. A szó új értelmet nyert, ahogy a kettejük kapcsolata is.

Ricky szótlanul mosolyodik el, majd, aki munkáját jól végezte, az ajtó felé indul. – Cigizek – int, és már ki is lép, magára hagyva a gondolataival csatázó Kitet.

Robbie lelépked a lépcsősoron, miközben a kezével egy régi folk dal ütemére csettintget vidáman. Átvág a szűk, dohos folyosón, majd leér a recepcióhoz. Egy vén, kapzsi, kopaszodó alak áll a pult mögött, akiről egyből látni lehet, hogy még a levegőre is díjat szabna ki. Mogorva arca egyből elszomorítja az embert, akárcsak a belőle áradó olcsó kölni bűze. Kellemetlen egy ember.

 - Jó napot! – köszön Robs illedelmesen, de a férfi csak horkant egyet. – Telefonálni szeretnék – jelenti ki magabiztosan, mire az öreg csak bólint.

 - Szolgáld ki magad – károgja.

A gitáros a pult szélén fekvő készülékhez lép, majd lassan beüti a zsebéből előhúzott cetliről olvasható számot. Meg sem lepődik rajta, hogy a perverz recepciós minden mozdulatát árgus szemekkel vizslatja.

 - Itt Ronnie – szólal meg rögvest a rekedtes hang.

 - Üdv Mr. Hawkins, itt Robbie – fordít hátat az öregnek.

 - Ó, hogy s’mint fiam? Ugye véletlenül sem azért hívsz, hogy lemondjátok a szerződést? A vacak menedzserem rajtatok kívül csak egy vén westernfilmből kölcsönzött bandát tudott mutatni, amiből a basszusgitárosnak még lába sincs. Hát én majd’ szívrohamot kaptam, pedig még nem vagyok abban a korban.

 - Nem, Mr. Hawkins, csak lenne itt egy ajánlat.

 - Hallgatlak.

 - Van egy barátunk. Alig tizennyolc a fiúcska, de úgy néz ki, akár Aphrodité és Marlon Brando szerelemgyereke, és olyan jó bluesharmonikást még életemben nem hallottam, mint ő. Higgyen nekem, nála jobbat egész Tennessee-ben nem talál – győzködi a férfit.

 - És mond csak, mennyibe fájna nekem ez a Marlondité?

 - Épp ez az, hogy semmibe. Csak az áldását szerettem volna kérni rá, hogy elhozzuk magunkal. Tudja nincs hol laknia, és amilyen vékony, elél ez három levél bazsalikomon is – hadarja, és a férfi felnevet.

 - Tetszik a humorod öcsi. Na jó, egy tízessel többet kaptok, jöjjön a kölyök, de ha nekem még egyet hoztok, a végén még pletykálni kezdenek – kacag.

 - Köszönöm Mr. Hawkins, és emiatt nem kell aggódnia. Ígérem – köszön el éppen, mikor szembe találkozik a száját törlő Ricky-vel, aki az utca felé tart. Robbie-nak nem kell sok gondolkozási idő, hogy leessen a tantusz. Lecsapja a telefont, majd a lépcsőhöz rohan. Már azt sem hallja, ahogy a vén recepciós utána kiállt. Felfut a szobába, és ahogy belép, Kit javában csomagol.

 - Állj! – csapja be az ajtót.

 - Ó, nem, nem, nem. Biztosan nem megyek veletek – gyűri a rádiót Kitty a táskájába aggodalmasan. – Ez már nekem is sok. Mármint, kedvesek vagytok, és én nagyon kedvellek titeket, de az ember nem lép le idegenekkel, csak úgy. Főleg, hogy ez az egész olyan hirtelen jött, még gondolkodási időt sem adtatok. Sajnálom, de menni fog ez nektek nélkülem. Nagyfiúk vagytok mind. Én meg még lakást sem tudok találni, te is tudod. Nem akarok senkinek a nyakán lógni, még nektek sem – harsog, harsog, és harsog. – Ez az egész olyan hülyeség. Nem nekem való. Főleg nem ez, ki gondolta volna, hogy Rick mindent komolyan gondol. – Pislant fel, majd ledermed. – Várjunk, te tényleg nem vicceltél. Végig tudtad! – lép a lány Robbie elé. – Miért nem mondtad el? Nem is értem, hogy egyáltalán miért álltam szóba veletek – halkul el.

 - Ki hisztizted magad? – fújja ki magát Robbie. – Jobb is, hogy összepakoltál, holnap indulunk.

 - Ti indultok – pontosít Kit.

 - Hogyan mennénk, ha egy öttagú bandára van szerződésünk, és nincs ott mindenki? – mondja kacér mosollyal. – Bevetettelek a szerződésbe. Nincs kibúvó. A dolog eldöntetett, és ezesetben valóban nincsen beleszólásod. – Kitty hiába próbálna ellenkezni, most már teljesen felesleges lenne. Az a vékony kapocs, ami eddig összekötötte őket, amire a távozását indokolta volna, ebben a pillanatban végtelenül megerősödött. Robbie valami olyasmit tett érte, amihez a legtöbb embernek bátorsága sem lenne. Talán fel kellene hagynia a kételkedéssel. – Te leszel a bluesharmonikásunk – teszi hozzá a gitáros.

 - Te a rajongóm vagy – csodálkozik a lány, ahogyan végre megérti, hogy hogyan kerülhetett be egy folkbandába. – Biztos bámultál is, perverz – vigyorog Kit.

 - Csak egy kicsit – lép közelebb Robbie, míg a hatalmas hátizsák a földön végzi. – Ó, és van még itt valami, amit el kell mondanom – húzza le arcáról a sötét napszemüveget, hogy rendesen Kit szemébe nézhessen – Ha valaha egy pasiba fogsz szeretni, az csak én lehetek – mormolja, majd sebesen kifordul. – Csipkedd magad, még el kell mennünk a suliba, hogy összepakolj! – kiált az ajtóból, és Kitty már fut is utána a hátán a hatalmas táskájával.

Miután összeszedte Kit minden cuccát a fizikaszertártól nehezen búcsúzott el a kis poros szoba melengető ölelésétől. Akármennyire undorodott az iskolától, és a benne járó diákoktól, mégis otthont adtak neki. Ez egy békés hely volt, tökéletes számára. Semmi szívbaj, csak a jól megérdemelt pihenés. Így fog rá emlékezni.

Ugyan a táskájába az új ruhák miatt semmi sem fért, ő mégis betuszkolt néhány könyvet. Talán ezek is új élményt adnak majd, ahogy a Lolita tette. Robbie-nak persze fogalma sincs róla mi az. Szinte ki kellett rángatnia Kitet, hogy végre elmehessenek. Mikor ez sikerült, a Hotelbe visszaérve a recepciós drámázása sem maradhatott el. Nem akarta őket felengedni, ezért Kitnek ki kellett vennie egy saját szobát. Annyira nem is bánta azt a pár dollárt érte. Mire lerendezték a dolgot, a többiek persze már rég elmentek a Historycába. Ők meg nem mentek utánuk.

 - Szóval Jake-nek hívott? – vihog Robbie az ágyon fekve. – Kész ez a srác.

 - Pofa be! Szerintem aranyos – mosolyodik el Kit, és majdhogynem bele is pirul. – De nem akarom megbántani. Téged sem – köhint a gitáros szemét fürkészve.

 - Ne nézz így rám, én nem toltam le a nyelvem a torkodon – emeli fel mentegetőzően kezeit. – Csak annyit mondtam, hogyha esetleg mégis, akkor csak velem. Ez még nem jelent semmit – mutogat. – Jól tudjuk, hogy barátok vagyunk – folytatja, és a lány megszeppen.

 - Már nagyon rég nem neveztek így.

 - Hát, most szereztél magadnak hármat is, meg Ricky-t – nevet Robertson, pedig ő sem érzett így senki iránt évek óta. Már nem is emlékszik rá, hogy ki volt az, aki meg tudta érteni úgy, ahogy Kitty.

 - Köszönöm Robbie – súgja a kisherceg halkan, de Robs is mondhatná ugyanezt. Mindketten szívességet tesznek a másiknak azzal, hogy léteznek. Amikor egymásra talál két ilyen lélek, a tegnapuk, a májuk, és a holnapuk is összetalálkozik.  

 - Ébredj Jake! – Egy újabb út kezdődik.