It makes no Difference - Ez nem tesz különbséget
The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene
,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."
A történet ismét folytatódik, ahogy eddig, és reméljük a lemez sem fog egyhamar elakadni. Én részemről egyre nagyobb szerelemben égek Robbie-val, de ez részletkérdés. És folyamatos. Til I die. Btw. Itt a sztorioldal.
Kellemes olvasást!
Február 21.
Mire felébredtem, Robbie már nem volt sehol. Eltűnt, éppen olyan gyorsan, ahogyan jött. A titkom
vele együtt szökött el, de nem bánom. Valamilyen furcsa hang azt súgja,
megbízhatok benne. Egyre többet tudok meg róla, annál kevésbé tudom hova tenni.
Az este olyan volt, akár egy mesebeli álom. A lány és a fiú együtt. Kár, hogy
erről sejtése sincs. Mégis, úgy érzem tegnap egy barátra találtam. Valakire,
akinek bármit elmondhatok, aki elől nincs mit rejtegetnem. Leszámítva pár
dolgot. De azt, hogy ki is vagyok valójában, azt soha nem kell megtudnia.
Február 22.
Tegnap nem
kerestem a fiúkat, és a jelek szerint ők sem engem. Ennek hála végre befejeztem
a Lolitát. A férfi lelövi a csábítót. Furcsa egy történet, de azt hiszem nem
szabadna ítélkeznem senki felett, akármennyire is pedofil, vagy akármi. Egyre
jobban vonzanak az efféle, a normálistól messze eső dolgok. (…)
Kitty
ritkán szán időt rá, hogy a naplójába írjon, de ha mégis, olyankor általában
sok oldalt tölt meg szöveggel. Teleírja a lapokat olyan dolgokkal, amikre éppen
gondol, vagy éppen megtörténtek vele. Nem irodalmilag, csak emléket állítva a
tegnapnak, nehogy az elveszettségben elfelejtse ki is ő valójában, és honnan
jött. Ez sokszor előfordul vele. Néha el kell olvasnia, hogy mit is akar, mert
nem tudja. Miért érdemes élnie. Ezt egyre többször teszi. Nem boldog. Inkább
tanácstalan. Céltalan. Ezen az sem segít, hogy akármilyen hosszú a február,
hamarosan vége.
Február 28.
Pontosan
egy hét telt el azóta, hogy Robbiet beavattam az életembe, és ő szerencsére egy
szót sem ejtett róla a többieknek. Elkezdtem kerülni őket. Nem tudom pontosan
miért, de valószínűleg az az indok vezérel, hogy már félek a lebukástól.
Azután, hogy valamivel közelebb kerültem Robbie-hoz, már hatalmas bűntudatom
lenne mellé állni. Fiúként. Összezavarodtam. Nem is tudom eldönteni, mit
akarok. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, az a Fenderem. Egyre jobban szól, és alig bírom letenni. Egyre több pénzt keresek vele, ami megkönnyíti az
életem. Ugyan a tény, hogy vasárnap van, és az iskola üresen kong, kissé
elszomorít. Magányosnak is érzem magam. Tegnap elloptam pár könyvet, de
valamiért nem tudják elvonni a gondolataimat. Egyszerűen folyamatosan kattog a
fejem, és kanadai fiúkon agyalok. Már bánom, hogy szándékosan elkerültem őket.
Ezt Robbie nyilván jól tudja. Ez még jobban bánt. Vajon elmondta nekik, hogy
szűz vagyok? (…)
Viszont
egyre melegebb van. A nap egyre forróbban süt, és mindenkiről lekerül a ruha.
Én meg nem tudok mit kezdeni a melleimmel. Tegnap szereztem az orvosi szobából
fáslit, és lekötöttem, amíg az utcán zenéltem. Begombolom az ingem
teljesen, nehogy véletlenül látszódjon. Egyre jobban félek a lelepleződéstől.
Minél jobban megismernek, annál nagyobbat fog csattanni az ostor, jól tudom.
Ennek ellenére ugyanúgy vágyom a srácok társaságába. Ők egészen mások, mint én.
Őszinték. Kivéve Robbie, aki igazából egy rendes szót nem mondott eddig
magától. Mindent ki kell húzni belőle. Úgy tűnik, hogy az utazásom
legnépszerűbb témája ez a négy kanadai, nem is én magam. (…) Ricky jött el ide
a legtöbbször. Majdnem minden nap itt járt, de nem mentem ki hozzá. Talán tőle
félek a legjobban, amiért ő a legkedvesebb. Ő érdemli meg legkevésbé, hogy
hazudjak neki. (…)
Elővettem
a zsebrádiómat, és már értem miért cipeltem idáig. Emlékszem, mennyit
törtem rajta magam, hogy érdemes lehet-e elhozni. Nehéz, és egészen nagy
is. Végül mégis beraktam, mert az ember egyszer szökik el otthonról, a rádiók
meg drágák. De boltba mindenképpen el kellett mennem. Azzal, hogy a jobb idő
beköszöntött, be kellett szereznem új ruhákat. Életemben először vásároltam
igazi férfi boltokban. Alig igazodtam ki. Ki hinné, hogy a bakancsok ennyivel
olcsóbbak, mint a női csizmák? Még maradt is pénzem, pedig vettem pár új inget,
pólót, farmerdzsekit és néhány férfi alsónadrágot. Ki tudja, egyszer még
hasznukat is veszem. Mellesleg jóval kényelmesebbek, mint a régi
bugyijaim. (…)
Miközben
a könyvet szorongatja a zsebrádió déli adásának recsegő szimfóniájában,
hirtelen az ajtó kinyílik. Valaki belép, de Kit rejteke észrevehetetlen.
Szoborrá válik, várva, hogy a vendég eltűnjön, de az csak lépked. Toporog.
Hirtelen
hátra ér, és lány Robbie-val találja szemben magát. Pont rá várt eddig. A
fiú hosszú kabátját, és egyik barna kalapját viseli, míg maga bágyadtan előre
néz.
- Helló Kit – köszönti, mire a lány szemét
dörzsölve dobja oldalra a naplót.
- Mit keresel itt? Korán reggel van – mormolja, de a gitáros csak az ölébe dobja kék, foltos kabátját. – Mi az?
- Csak gyere, és hozd a fürdőcuccodat is –
harsogja felé. A hangja kissé akadozik, mintha valami nem lenne rendben vele. –
A többiek elmentek egy bárba, szóval, ha akarsz, nálunk megfürödhetsz. Gondolom
már rég nem… - mormolja lehajtott fejjel. Olyan rideg ma.
- Oh – leheli Kit, szégyenkezve. Kellemetlen
ez a helyzet. – Ja, már egy ideje nem tudtam normálisan megfürödni – bólogat,
majd gyorsan összeszedi magát. Akármennyire is szeretne, erre nem mondhat
nemet. A fürdő gondolata azonnal mámorítja, a kockázat ellenére is. Lekapcsolja
a rádiót, majd a táskájába dob pár dolgot, csak a fontosabbakat, miközben a
bugyijait próbálja rejtegetni. A polc tetejéről azonban hirtelen az egyik
előugrik. Hősies tette ámokfutásba fullad, és a piros sávos alsónemű a földön
landol.
Robertson szeme persze rögtön rászegeződik. Az arca egyre jobban elsavanyodik, ezt kérdezve:
Robertson szeme persze rögtön rászegeződik. Az arca egyre jobban elsavanyodik, ezt kérdezve:
- Csak nem?
- Nem – nyugtatja meg Kitty, és a gitáros
szemébe visszatér a fény. Szokatlan lenne, ha hirtelen Kit is belépne a
potenciális bugyivadászok közé. – Csak ajándék volt, azt hiszem – hazudik,
már-már rutinosan. Robs biccent, és már el is indulnak.
A
hangulat rendkívül feszélyezett, hiszen a hét, ahol megcsömörlöttek, sok
kivetnivalót hagy maga után. Mindketten tudják, hogy kereshették volna a
másikat, de mégsem tették. Vétkesek, és most bűntudatuk van. Már rég elhagyják
az iskola kapuját, mire elhangzik egy szó.
- Miért? – fordul a lány felé Robbie. – Miért bújtál el?
- Hát – sóhajt Kit. – Nem is tudom, talán
izgultam, tudod. Hogy most már nem kedveltek, mert…
- Nem mondtam el senkinek. Ezért nem kellene
feszengened, a többiek már kitették a képed a falra. Levon minden második
mondatában hálálkodik, de tényleg. Az agyamra megy – rázza a gitáros a fejét,
mire Kitty elneveti magát. Kicsit büszke magára, amiért sikerült egyszerre öt
lányt felszednie. Főleg úgy, hogy ő maga egyhez sem ért. – Kicsit magányos
voltam nélküled – súgja Robbie, amibe Kit rendszerint bele is pirul. Életében
először mondja ezt neki valaki őszintén. Attól igazán nem kell tartania, hogy a
gitárosnak hátsó szándékai lennének. Értéke nincs, amit ellophatna, és magáévá
sem akarja tenni. Ez egy tiszta, hófehér érzelem, árnyékok nélkül. Ezért is
viseli a lány olyan nehezen, hogy létezésének minden pillanatával bemocskolja.
Tönkreteszi. Mintha neki semmi sem számítana. Mégis ki emelte olyan magasba,
hogy mások felett uralkodjon? Mi tette tökéletessé? Másra sem tud gondolni,
mint a saját álnokságára.
- Én mindig magányos vagyok – súgja Kit
halkan.
Robbie
ránéz, és mintha csak magát hallaná. Senki sem ismeri nála jobban az érzést,
mint amikor senki sem hallja meg a szavait, senki sem látja az arcát. A levegő
átfúj rajta, és a nap sem hagy árnyékot mögötte. Mintha egy másik világ
fogságéból látná a valóságot.
- Tudod, mindig az bűnhődés fáj a legjobban,
amiről tudom, hogy megérdemlem – dünnyögi, és a tekintetük hirtelen találkozik.
– Nem tudom, hogy mi elől menekülsz, és nem is kérem, hogy mondd el, de én itt
vagyok. Egy kicsit sem megbízható kelletlen, morcos pacák. De ez is valami – rázza
meg a fejét Robertson, és a lány valamiért megnyugszik. A világ zaja elhalkul.
Elmosolyodnak.
Miközben
lassan a Square hotelhez érnek, a vasárnapi levegő egészen felforrósodik. A
télnek hamarosan vége szakad, és a tavasz veszi át a stafétabotot. A nap
hevesen süt az épülő felhőkarcolók mögül, miközben a mozik lassan kinyitják
kapuikat a jégpályát bontó munkásokkal szemben.
Robbie
és Kit felsétál a hotel felső szobájába, a szűk folyosókon keresztül, amiket
ezúttal Kitty józanul sokkal koszosabbnak lát.
Mire
a szobába érnek a lány szinte teljesen elundorodik a hely szagától, és
kinézetétől. Egyszerűen gyomorforgató. Ennél még neki is jóval komfortosabb
lakóhelye van.
- Nem ilyenre emlékeztem – panaszolja, és
Robbie elvigyorodik, majd belépnek a szobába, ami már jóval ismerősebb. Szemben
az ágy, amin legutóbb Kit a gitárost találta. Sötétkék, maszatos ágynemű, a
vaságyon. Ennyit látni belőle. A falon famintás tapéta, fenyőbarna színben, és
a padlót olajzöld linóleum borítja. A falon néhány ódon tájfestmény, majd
középen az ablak, amin a zsalu félig leszakadva lóg. A falak sarka poros, és a
lámpán pókháló. Visszataszító.
– Hogy képes ide egy nő is feljönni? – borzad el Kitty.
– Hogy képes ide egy nő is feljönni? – borzad el Kitty.
- Inkább csitrinek nevezném őket – sóhajtja
Robertson, és a lány bólint. – Ott az a hátsó ajtó jobbra, szolgáld ki magad –
mutat maga mögé a kanadai, és Kit megalázva sétál be. Sosem
gondolta, hogy valaha ennyire szégyellni fogja magát.
Robbie
ledobja magát az ágyára, ami természetesen hatalmasat reccsen. Vesz egy mély
levegőt, és újra átjárja a bűntudat. Igazából ezt érzi az év legtöbb
napján. Rengeteg hibát követ el, éstisztán
látja, ő nem egy jó ember. Ez a tény hamar el tudja szomorítani, valami
mégis életben tartja. Talán az örömittas érzés, mikor kivételesen jót tesz.
Most mégsem tudja mit kellene éreznie. Megalázta, vagy megsegítette Kitet
azzal, hogy áthívta?
Egyszerre
megszólal a zsebrádió, amit Kitty még az iskolában gyorsan a táskájába
gyömöszölt. Jazz szól belőle. Olyan igazi, fekete jazz, bármilyen szépítés
nélkül.
Robbie
feláll, lassan az ablakhoz lép, majd kitárja. A zene egyre hangosabban szól, és
ahogy kihajol, tőle jobbra megpillantja Kitet. Nem visel semmit, bámul ki, csak
a karját kulcsolja maga elé. Így, kalap nélkül, gombafrizurával, és nedves
arccal egyértelműen lánynak néz ki. Csodálatosnak.
- Hé! – kiált ki Rob, mire Kitty riadtan
pillant felé, összerezzenve. – A szomszédok még azt hiszik valami csaj fürdik
nélkülem, sicc vissza – harsogja mosolyogva.
Kit
elvigyorodik.
- Ilyen jó csaj sosem fürödne veled egy ilyen
helyen – kacsint, és már be is húzódik.
Robbie
visszafogottan nevet, míg becsukja az ablakot. Szerencsére a zenét így is
hallani az ajtón keresztül. Újra az ágyra fekszik, és ahogy próbál elmélyülni a
gondolataiban, hirtelen Kit meztelen teste jelenik meg előtte. – Robbie nem az
a fajta, aki elhessegetné az ilyen képeket. – Az alkata vékony, és egy szál
szőr sem borítja, nem úgy, mint őt. Kitty keskeny, gyenge, akár egy ártatlan
kislány. Ez még inkább beindítja a fantáziáját, főleg mikor hallja a
vízcsobogás befejezettét. Apró hasizmai domborodnak, és férfiassága ugyan nem a
legnagyobb, de annál csalogatóbb. A gitárosnak kezet kell ráznia
Ricky-vel, ő is lefeküdne Kittel. De még mennyire. Be kell vallja, ez a
selyemfiú a legvonzóbb srác, akit valaha látott, társulva azzal a furcsa,
kiismerhetetlen személyiséggel, amit ő maga is birtokol. Ezek után nehéz lesz
Kit szemébe néznie. Valamiért elkezdett reménykedni benne, hogy Kit egy szál
törölközőben jön ki.
Kitty
eközben kiélvezi a forró fürdő minden cseppjét. A meleg víz oltalma védelmezőbb
minden kőfalnál. Alig bír kimászni belőle, de mikor mégis megteszi, szinte alig
kap levegőt a sok párától. A teste teljesen kiázott, és szinte izzik. Miután
megtörli magát szembesül vele, hogy képtelen lesz minden ruháját felhúzni, és
hamar ki kell mennie, különben Robbie gyanút foghat. Sebesen maga köré fonja a
fáslit, és ráhúz egy sötétkék, bő pólót. Belebújik az egyik férfialsóba, amibe
gyorsan egy zoknit töm. Ahogy megpillantja magát a párával borított tükörben,
egy fiatal srácot lát magával szemben. Tökéletesen fest. Álmai hercege áll
előtte még vizes, szőke, szemébe lógó hajával és zafírkék íriszével. A látvány
valamiért hihetetlen boldogsággal tölti el.
Magabiztosan
sétál ki, hátán a táskával, majd elégedetten fújja ki magát.
- El sem tudod képzelni milyen jólesett –
rebegi, és Robbie elmosolyodik.
- Talán – súgja kacéran – De ez az egyetlen
előnye ennek a kócerájnak. Van meleg víz. Viszont meg kellene
várnod, amíg megszárad a hajad. Ha így mész az utcára egy hétig ágyban fekszel
– mormolja, majd hirtelen elhalkul. Kitnek nincs is ágya. – Bocsi, nem úgy
értettem – mentegetőzik, de a lány meg sem rezzen.
- Robs, találnék ágyat, ha akarnék.
- Persze ágyad nincs, de bugyit tartasz. Nem
átlátszó ez egy kicsit? – húzza kicsit össze magát Robbie, míg ő az
ágy szélére ül.
- Csak egy kicsit – veti oda a lány. – Egyébként
mikor jönnek a többiek? – kérdi érdeklődően.
- Este, vagy talán akkor se. Nyugodtan
elmehetsz, ha akarsz – motyogja Robbie, de Kit csak barátságosan a térdére
csap.
- Ugyan, meghalnál unalmadban nélkülem – dől el az ágyon. – Istenem, hogy milyen régen nem
feküdtem ilyen puha dolgon.
- Mióta? – szól félénken a gitáros.
- Most tényleg tudni akarod az egész
élettörténetem? – hunyja le szemét Kit, mintha csak álmodna. A saját ágyába
képzeli magát.
- Ha azt kérdezed, akarom-e, tudod, hogy igent
fogok mondani – vágja rá Robertson, és a lány egy mély levegőt vesz.
- Hát jó. Akkor kezdjük az elején. A nevem
Jake Christopher, ezt már úgy is tudod. Manchesterben születtem, egy
munkáscsaládba. Az apám katonaként meghalt az óceánon. Egyedüli gyerek voltam,
az anyámmal. Mindkettőnket az ő szülei tartottak el, és az a liba még csak meg
sem köszönte nekik. Gyűlölöm, de legalább jól főzött. Bentlakásos suliba
küldött, hogy megszabaduljon tőlem, de az angol kölykök mind idióták. Sznob kis
görcsök. Szóval leléptem. Egyszerűen csak nem akartam én is egy újabb katona,
vagy matróz lenni, ennyi. Nem túl érdekes sztori – hazudik könnyeden. – Most te
jössz – néz fel Robbie-ra.
- Az én életem unalmas. Nem érdemes emlegetni –
feleli mogorván.
- Hol születtél?
- Torontóban. Az anyám indián, és az apámat
megölték. Ez vagyok én. Még csak meg sem szöktem. Látod azt a hátizsákot a
sarokban? Abban vannak anyám szendvicsei – teszi hozzá,
mire Kit hangosan kacagni kezd. – A tiéd tudja egyáltalán hol vagy?
- Nem. Valószínűleg azt hiszi elszöktem
Liverpoolba.
- Egyébként kicsiként nekem sem volt
testvérem. Nagyon egyedül voltam.
Talán, ha te ott vagy, nem lettem volna olyan magányos.
Talán, ha te ott vagy, nem lettem volna olyan magányos.
Én nagyon azt hittem hogy ez egy ilyen komoly és oroszos sztori lesz de most nagyon cuki volt. Elkezdtem szurkolni nekik. Remélem összejönnek.
VálaszTörlésKöszönöm szépen! És oroszos? Why? Mármint van a világon több ezer minőségjelző, de miért pont az oroszos? Wut? Lemaradtam valamiről?
TörlésAz előbb írtam egy hosszú valamit, amiből most csak annyit írok le, hogy nem tudom, hogy vagy képes arra, hogy szinte az összes saját szereplőd szeressem, miközben a legtöbbet kivágnám az ablakon
VálaszTörlés(*én itt se vagyok* de amúgy ja a legtöbb oc spontán hányógörcsöt okoz. Mindegyik olyan hihetetlenül ostoba. De Tie karijai valahogy túllépnek az elfogadott sémán.)
TörlésPontosan, a lehető legtisztábban megfogalmaztad :)
TörlésOh, köszönöm szépen! :D A vicces az, hogy én nem nagyon szeretem a saját szereplőimet. Legtöbb esetben eltörpülnek a többiek mellett, de azért köszönöm! ♥
TörlésEz csak a többiek nagyszerűsége miatt van :)
Törlés