Summer of Crazy-fornia at '88 - Négy

Hurt/Comfort, In the 80s, Jakob Dylan, Modern, Novel, Psycho, R, Romkom, RPF, Sara Dylan, Single, UST, 

Jakobnak nem annyira könnyű, akárhonnan is nézzük. Az apja a világ egyik leghíresebb dalszerzője, és a barátai folyamatosan kihasználják, hogy közelebb kerüljenek hozzá. Titokban ő maga is próbál dalokat írni, de azokat még csak meg sem meri mutatni senkinek. Elfuserált élete akkor ér mérföldkőhöz, mikor végre otthagyja Los Angelest, és New Yorkba költözik, hogy egy művészeti egyetemre járjon. Talál magának egy gyönyörű lányt, Ritát, aki szerencsére semmit sem tud a zenéről. Minden jól alakul, egészen 1988 végzetes nyaráig.

Jake és Rita haza utaznak pár hétre, hogy közösen találkozzanak a Dylan-családdal. Beüt a krach. Sunny, egy ismeretlen, őrült lány, akit Jakob eddig soha sem látott, egy nap alatt képes teljesen felforgatni mindent, amin olyan sokat dolgozott. Csakhogy el sem tudná képzelni, milyen sok titkolnivalója van a kis majomlánynak.

Furcsa, fülledt nyár volt ez, amikor is a madarak valamiért mind a fészkeiken kívül éjszakáztak. Nem volt olyannyira meleg, hogy az otthonos vackok túlfűtsék őket, de hideg sem, hogy jobb búvóhelyet kelljen keresniük. Az egész állatvilág kifordult magából ebben a három hónapban, mikor is egy éves évfordulóját ünnepelte volna két egymáshoz régen közelálló személy. Szülinap volt ez, de egy feledett fajta. Olyan, amit legszívesebben észre sem vennénk.

A már rég besötétedett ég felhői sodródnak egymásra, mikor Jakob kikíséri Sunny-t. A lány félénk léptekkel hagyja el a verandát tartva tőle, hogy Jakob meg akarja majd csókolni. Végül a fiú szorosan megöleli, és mosolyogva integet.

 - Köszi – tátogja, míg Sunny a biciklijére ül, majd Jake-hez hajítja a Kinks albumot.

 - Vigyázz rá jobban, flepnis – nevet, miközben elkezdenek gurulni a kerekek.

 - El ne üssenek, te őrült liba! – kiált Jakob utána, de Sunny csak az tébolyodott kacaját hallatja. A fiú elvigyorodik, majd visszalép a házba, ahol apja már a kabátját húzza magára. – Hová készülsz? – mered rá fia értetlenül.

 - El kell intéznem valamit a városban. Te addig érezd magad otthon, rendelj valami kaját, vagy ilyesmi – nyúl a kabátzsebébe, ahonnan kidobja a cigarettáját. – De azért bulit ne tarts, ha lehet. Jesse a múltkor kitörte az összes üveget, szóval… - motyogja, mire a tekintete találkozik a Jake kezében lógó színes albummal. – Ó, ne is álmodja róla. Ebben a házban nincs Kinks! – rázza a fejét, és Jakob bambán fintorog.  – Majd jövök – fordul az ajtó felé, és magára hagyja Jakobot a hatalmas házban. Ő persze rögötön a lemezjátszóhoz siet.

Bob kívülről megy a garázsba, aminek felnyíló kapuja mögött már vár rá az a bizonyos motor, ami a legközelebb áll a szívéhez. Felül, és a megdördülő motor hangja sebességre, száguldásra éhezik, pedig Bobby tudja, nem fog sokáig menni. Ahogy kifordul az utcáról, már meg is pillantja Sunny biciklijét a szalagkorlátnak támasztva. Bob már teheti is le a motort. A lány a sziklás, tengerparti domb tetején üldögél összegörnyedve. Jól látni, és hallani, hogy sír.

Bob lassan, kimérten közelít hozzá, még akkor is, ha a lány rég tudja, ő az. A zokogás alábbhagy, amint a férfi leül Summer mellé. Nem szól egy árva szót sem. Nem érinti meg, vagy öleli át. Ő azért van most itt, hogy hallgasson.

Az óceán hullámai hangosan mossák a sziklák oldalát, míg az égen fénylő csillagok keringőt járnak felettük. A szél friss, hűvös levegőt hoz, ami az arcukra érve hűsen simogatja őket. Nincsenek egyedül. Sosem.

 - Valami hatalmas hibát követtem el megint, ugye? – piszeg Sunny, miközben a vádliján végig csorgó könnyeket nézi.

 - Nem – feleli Bob az éjsötét eget kémlelve.

 - Az életem nagy részében csendben vagyok – kezdi mormolni. - Összehúzódok egy sötét sarokban, és behunyom a szemem. Megfeszül a testem a kíntól, és úgy érzem, mintha a belső szerveim legszívesebben szétrobbannának bennem. Azokban a leheletnyi pillanatokban, mikor képes vagyok gondolkodni, belül annyit üvöltök, hogy – halkul el, ahogy a hangja összecsuklik, majd hirtelen, felhajtva fejét hangosan kiabálni kezd. – Mikor lesz már vége? Azt akarom, hogy vége legyen. Ennyi. Csak legyen már végre vége, örökre! – lecsukja szemét, és ökölbe szorítva apró kezét újra összegömbölyödik. – Álltalában sírok is, és a könnyeim csípik az arcomat, amit már rég lekapartam magamról. Immunissá váltam a legtöbb dologra, amit mások sokkal jobban megszenvednek, mint én. Ha valaki sajnáló tekintettel néz rám, én csak mosolygok. Ha valaki helyettem sír, megbolondulok. Olyan régóta érzem magamban ezt a fájdalmat folyamatosan, hogy néha már észre sem veszem. Számomra normális az, hogy minden magányosan töltött percem a falak lassan összenyomnak. Hétköznapi a sírás, a félelem. Afféle dolgok ezek, amiket mások csak a legszomorúbb óráikban éreznek, de nekem minden óra szomorú. Minden nap a halálom napja. Azt hiszem az egész világnak vége lesz, és ezért nem érdekelnek a tettem. Úgysem lesz már következményük számomra. De ezzel tönkreteszem mások életét. Az egyetlen, ami van bennem, az a gonoszság. Képtelen vagyok jót cselekedni. A föld sokkal békésebb hely lenne nélkülem. A nagybátyám, az egyetlen rokonom nem érezné rosszul magát miattam, csak gyászolna. Te már rég elengedtél, és Jakob is új barátra lelne. Nem okoznék gondot, ha egyszerűen csak eltűnnék. Ezt akarom tenni. Csak csettinteni egyet, és eltűnni. Valaki másnak lenni. Valakinek, akinek nem ezekből a dolgokból áll az élete. Aki képes boldog lenni. Úgy irigylem azokat, akik őszintén tudnak mosolyogni. A tükörbe néznek, és elégedettek magukkal, az életükkel, a családjukkal, a szerelmükkel. De én semmit sem érdemlek, amim van, ha képtelen vagyok örülni neki. Vagy bárminek… - Sunny könnyei újra kifakadnak, és a teste összerogy. A tekintete találkozik a fehérlő teliholddal, ami szánakozva néz le rá.

Bob nem beszél, csupán feláll, és gyengéden felveszi a karjába. Sunny a gallérjába kapaszkodva lóg le a férfi kezéből, míg az felmegy, majd a motorra helyezi a lányt. Ő is felül, és az ölébe helyezi Summert, hogy szemmel tudja tartani, nem úgy, mint legutóbb.

 - Most te vezetsz – súgja Bob halkan. – Ha le akarsz ugratni egy szikláról, én ott leszek veled. Együtt repülünk, és halunk meg – folytatja, és Sunny ismét pityereg. – Ne sírj, nem vagy egyedül. Azt mondtad, hogy csak akkor csinálod, ha magányos vagy.

 - Nem érdemellek meg, Bobby – nyögi megtörölve arcát.

 - Én sem érdemellek meg téged, tücsök – sóhajt Bobby kimerülten, és állát a lány vállára helyezi. – Hová szeretnél menni? – fogja kézbe Sunny kis tenyerét, majd a kormányra helyezi.

 - Oda, ahonnan elérem a csillagokat – mondja arcát felszegezve, mire Bob elmosolyodik. Sokkal jobban szereti ezt az apró, ártatlan kislányt, mint szabadna neki. Az érintése puha, és meleg. Valóban olyan lenne, mintha a szende, forró nyár ülne az ölében.

A motor beindul, és lassan gurulni kezd a járgány. Egyre gyorsabb lesz, és ahogy a szél erősebben fúj, Sunny kihúzza a kezeit kormány felől. Bob átveszi az irányítást, és a lány bal válla felett nézi az utat, míg az kinyújtja oldalra karjait, és hangosan nevet. Most olyan, mintha repülne. Súlytalannak érzi magát. Talán még sosem érezte magát ilyen szabadnak. Ha nem húz semmi a földre, olyan, mintha nem is léteznél. Ha eltűnik minden problémád, minden sérelmed, olyan, mintha nem lennél. Sunny számára ennél felemelőbb érzés nincsen is. Ahogy a kaliforniai dombok kihalt utain száguldanak, és a benzinszag átjárja a ruhákat, igazi álom válik valósággá.

Egy kilátóhoz érve állnak meg. Ez egy régi parkoló, ami valamikor régen benzinkút volt, de ma már a kutya sem ismeri. Nem divatos ezen az úton közlekedni, hiszen túl kanyargós, és a látvány sem a legszebb. Mindenki az autópályán jár.

Bob leállítja a motort, és kitámasztva azt hátra dől. Kinyújtja izmait, míg a lány megfordul, hogy szemben legyen vele.

 - Emlékszel még rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi mézédes hangján.

 - Viccelsz? Kiszúrtad egy késsel a kerekeimet, aztán odaadtad a nagybátyád szervízének telefonszámát, mintha nem is te tetted volna. Én meg idióta onnan vettem gumikat – sorolja a fejét rázva, mire Sunny kacagni kezd. – Tudhattam volna, hogy csapda az egész.

 - Oké, én is meglepődem, mikor te jöttél oda. Ha tudom, hogy az Bob Dylan motorja, nem rongáltam volna meg. Rá kellene írnod valahová – mosolyog a lány a motor oldalához hajolva.

 - Hé! – tolja vissza Bob. – Még csak az kéne, hogy elboruljunk, kislány.

 - Nem tudnád felállítani, mi? – vigyorog Sunny kacéran, mire a férfi megforgatja szemét, majd az ajkába harap. – De… - fagy le a lányka mosolya. – Mi lesz Jakobbal? Tényleg nem akarom megbántani. Jó lenne, ha lehetnénk barátok – szomorodik el kissé.

 - Figyelj – hajtja Bobby fejét a lányéhoz. – Ő bizonyára már fülig szerelmes beléd, és ha te is többet érzel iránta, nyugodtan legyél vele. Én beérem annyival, hogy a közelemben vagy, és vigyázhatok rád – próbál komoly maradni, de Sunny tekintete hirtelen haragossá válik. Erősen Bob mellkasába bokszol.

 - Ne legyél ostoba! – emeli fel a hangját. – Szerelmes vagyok beléd. Kislányosan. Úgy, amilyen vagyok. Őrülten. Soha sem tudna bárki a helyedbe lépni – rázza a fajét a távolba bámulva. – Csak szeretném, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám ezt. Aki nem te vagy. Valaki, akinek szidhatom a büdös lábadat, a hegyes körmeidet, és valaki, aki nem utálja a kedvenc bandámat. Nagyon kedvelem Jakobot, de ő a fiad, aki…

 - Aki beléd esett. Világos, tiszta apja – vág közbe Bobby, és Sunny felnevet. – Én rád bízom. Azt teszel, amit szeretnél. Örülnék neki, hogy Jakobnak köze lenne olyanhoz, mint te – mormolja Bob kifejezéstelen arccal, de a majomlány elmosolyodik. – Az én életem is üres volt, amíg nem ismertelek. Hálával tartozom Istennek, amiért hozzám vezetett téged – próbál a férfi erős maradni, mire Sunny hirtelen szorosan hozzábújik. Fülét a mellkasához támasztja, míg Bobby karjai körbe ölelik. – Hallod? – súgja csendesen. – Ez a szív csak érted dobog.

Sunny lassan felnéz, és kettejük tekintete találkozik. Bob finoman eligazgatja a lányka kócos haját, aztán egy apró, lágy puszit nyom a csupasz homlokára, amibe belepirul. A férfi gyengéden megemeli Sunnyt, hogy közelebb legyen hozzá. Hogy jobban érezze virágillatát, hogy jobban lássa gyönyörű, szeplős arcát. Azok a sebezhető, ártatlan szemek úgy néznek fel, mintha Bob lenne ez egyetlen oltalom. Az otthon.

 - Szeretlek – nyögi a majomlány, majd lehunyja szemét, és gyengéden megcsókolja a férfit. Az ajkai mézédesek, és puhák. Mintha legízesebb gyümölcsöt kóstolná. Nem evilági élvezet. Mámorba ejtő csók ez, ami soha sem ér véget. Bobby finom érintése lassan cikázik a lány derekáról a vállára, majd vissza. Még közelebb húzza magához, amennyire csak lehet.

Hirtelen már nem érdekli őket a motor, vagy az idő, vagy a csillagok. Csak egymás. Bob férfias, udvarias, és gyengéd, míg Sunny szűzies, romlatlan. Tökéletesen illenek egymáshoz. Mintha két angyal csókolná egymást Sion legmagasabb csúcsán. Ahogy szeretkeznek, úgy születik meg a festmény, ami a szerelmüket ábrázolja. Szeplőtlen, őszinte érzelmek festik a vászont. Bobby minden egyes pillanatban szorosan fogja kezében Sunny-t, még a legvégső pillanatban is vigyáz rá, míg a lány halkan végig az ő nevét suttogja. Az egész mesébe illő, igaz kiteljesedés.

Bob boldogan rakja le a kórház kapuja előtt Sunnyt, aki hosszú búcsúcsókot ad neki útravalónak. Nem szólnak egy szót sem, a testük elmond mindent helyettük. A lány apró gödröcskéje, és Bobby denimkéken csillogó szeme természetes bizonyíték. Ezek mellé nem szükségesek a szavak.

 - Holnap reggel újra jövök! – kiáltja a zúgó motor gyeplője mögül Bobby, és a lány vidáman integet neki vissza, amint fellépked az épületbe vezető lépcsősoron. A férfi elhajt, és Sunny indulhat haza.

Ez egy kimondottan napos, meleg nyári reggel. Az utcákat beteríti az embertömeg, de a Greendream Records most is üresen áll. Alig néhány vendég érkezik csak ide. Most sem egy lehetséges vásárló ront be a csilingelő ajtón át. Ideges ábrázattal, haragtól fűtötten csapja be maga után az üvegajtót. Bob Dylan az, akinek a lemezei a díszpolcon hevernek szerte szét a boltban. Ő mégis idegesen találkozik saját tükörképével.

 - Hol van? – emeli fel rögtön a hangját, pedig még a pulthoz sem ért. Mr. Hoster éppen újságot olvasna, mikor Bob indulatosan tépi ki a kezéből, a padlóra dobva. – Hol van! Gyerünk, mond meg! – Az eddig nyugodt férfi felállva jóval nagyobb Bobby-nál, de az ő dühe mit sem lankad. – Direkt rossz kórháznál rakatta ki magát, ugye? Chuck, bazdmeg, hol van?

 - Ne csináld, Bob – próbálja Hoster mély, tiszteletet kívánó hangján csitítani vendégét. – Miért kell drámázni?

 - Mert csak így mondod el, hogy hol van Summer – csak a fapultra válaszul.

 - Tévedsz, nem fogom elmondani. Ha ő nem akarja, hogy meglátogasd, akkor én sem – feleli Hoster velősen, mire Bob a tarkóját fogja. – Egyébként is a te hibád miatt kell most bent lennie. Tudom, hogy veled volt. Lekéste a vacsorát, és az infúzióját sem tudták időben beadni neki. Nem szabadna elfelejtened, hogy a te hibádból került oda, ahol most van – teszi hozzá a lemezboltos higgadtan, de a mélyen lappangó haragját ő sem tudja teljesen elrejteni.

 - Ó az istenit Chuck, mind jól tudjuk, hogy a te hibád volt a húgod halála – mondja Bobby halkan, és már meg is bánja, hogy megtette. Mr. Hoster szeme összehúzódik, és vállai megfeszülnek.

 - Takarodj Dylan! – parancsolja visszafogottan, de Bobot nem könnyűfából faragták.

 - Te ölted meg, és ha nem engeded, hogy lássam, Summert is megölöd! – kiabálja, és Hoster ökle hamarabb éri Bobby arcát, minthogy levegőhöz jutna. A földre terülve fogja vérző ajkát, ami Chuck szempontjából kegyelmes célpont volt.

 - Tűnj el a boltomból, és soha ne is merj visszajönni! – üvölti Hoster hangosan, és Bobby kénytelen hallgatni rá.

 - Meg fogom találni, akárhol is rejtegeted – teszi hozzá, mikor kisétál a boltból. Felül a motorjára, aminek zaja eléri az egész utcát. A hangosan ordító gép éppen olyan zabolázhatatlanul mérges, mint az, aki éppen vezeti. Úgy rója az utcákat, mintha árvíz elől menekülne. Ahogy fékezhetetlenül végig hajt az egyik utcán, észre sem veszi, hogy a fia gurul az utca másik felén.

Jakob bambán pillantja meg Apját, aki már el is tűnik a szeme elől. Értetlenül néz utána, hiszen eddig Bobot nyugodt, megfontolt sofőrnek ismerte. Megrázza magát, és már gurul is tovább a deszkáján, egészen a Greendream Records-ig. Oda betérve máris jobban érzi magát a lemezek társaságában. Most kivételesen Mr. Hoster is szem előtt van, még ha a szokásosnál is durcásabbnak tűnik.

Jake kissé esetlenül sétál oda hozzá, majd szólítja meg.

 - Jónapot! – köszön illedelmesen de a székében lustálkodó férfi meg sem moccan. – Sunny-t keresem – folytatja, mire a lemezboltos szemöldöke összeugrik. – Muszáj beszélnem vele – kezd ijedten magyarázkodni. – Meghallgattam a Face to Face-t, és el kell mondanom neki, mennyire tetszett – hadarja, és a férfi arcára egyszerre örömszerű érzelem ül.

 - Szereted a Kinks-t, kölyök? – dörög a hangja, míg felnéz a homloka alól.

 - Imádom – feleli Jakob félénken. – Ha kell, az összes lemezt megveszem, csak mondja el, hol van! – harsogja, reménykedve. – Sunny a legjobb barátom – sóhajtja Jakob, és nem hazudik. Még alig ismeri, de a lány máris sokkal többet jelent neki, mint egy idegen ismerős.

Talán a kis sutasága vagy az őszintesége az, de valami meglágyítja Mr. Hoster kőszívét.

 - Tényleg a barátja vagy? – morogja.

 - I-igen – dadogja válaszul Jakob.

 - Elmondom hol van, de ígérd meg, hogy kedves leszel, de legfőképpen tapintatos. Tudod, Summer nem olyan lány, mint a többiek. Nagyon sok olyan dologgal kell napról, napra megküzdenie, amit az átlagos embereknek sosem kell megtapasztalniuk. Főleg ebben az évszakban.  Nem szeret róla beszélni, és a látogatókat sem szereti, de te talán kivétel leszel. Rólad vidáman mesél, és mára is várt, de… Summer beteg. A kórházban lakik, és csak reggel, meg délután jöhet ki onnan. Tegnap történt valami, ami miatt ma nem engedték ki, de örülnék, ha végre nem lenne magányos odabent. Megtennéd nekem, hogy vetsz rá egy pillantást? – kérdezi Mr. Hoster, aki most kedvesnek, és melegszívűnek tűnik.

Jakob megilletődve hallgatja a férfi szavait, és mintha minden egyes mondat után megállna számára az idő. Sosem gondolta volna, hogy Sunny valóban beteg. Már mélységesen megveti magát azért, hogy őrültnek, vagy dilisnek nevezte.

 - De mégis mi a baja? – kérdezi Jake elgyengülve.

 - Summer anorexiás. – Jakob kezd percről percre mindent megérteni. Sunny kis termetét, vékonyságát, és gyermeteg kinézetét. A kép összeáll, és ő még jobban szégyelli magát. – Tessék, itt a kórház címe – nyújt át a lemezboltos egy kis cetlit. – Summer Hoster néven keresd! – ül vissza helyére.

 - Köszönöm szépen! – szólal meg Jakob üde hangja, ahogy az ajtó felé indul. Már szinte az utcán sétál, amikor megüti a fülét Mr. Hoster utolsó lelkesítő kiáltása:

 - Sok szerencsét, Arthur!

Köszönöm, hogy elolvastad!
Előző rész	Főoldal	Következő rész