
Éberen - Being awake
The Band * RPS * One-shot * Robelm * Hurt/Comfort * AT * Genfic * PG * Zene
Sziasztok! Ugyan késtem vele egy oár napot, mert hosszabbra sikerült, mint terveztem, de íme a Levon halálának 5. évfordulójára készült apró fic. Jelenleg nem tudok semmit mondani róla, de... Nem, itt a mondat vége. Tényleg vissza olvastam, és da fuck? Mindegy.
Kellemes olvasást!
Rengeteg
őrült dolog van. Általánosságban szeretem az olyan apróságokat, amiket a
legtöbb ember nem vesz észre, vagy egyszerűen semmibe vesz. Mert ugyebár mi
mind szeretünk megfeledkezni a STOP táblákról, mikor menni készülünk valahová.
Nem mintha én megállnék, ha holmi tábla utasítaná nekem. Értem én,
szabálytalan, veszélyes, és rendkívül ostoba hozzáállás, pont olyan, akár én.
Nincs ezen mit tagadni, már attól a perctől fogva ostoba voltam, hogy egy
szakadt dél-amerikai kórházban tengő légnyomás rendesen szétnyomta a frissen
világra jött tüdöm, ami akkor még nem is volt nagyobb egy megtermett almánál.
Talán az a
kifinomul önkielégültségem tehet erről a furcsa vonzódásomról, ami az olyan
különc csekélységekhez köt, amik rám olyannyira hasonlítanak. Hiú dolog.
Bolond
lennék, ha azt mondanám, magamon kívül képtelen vagyok bárki mást is szeretni.
Ez hazugság. Olyan sok gyönyörű, és érdekes szín festi az eget, vagy éppen
kúszik az eső áztatta utakon csigalassúsággal. Szenvedély az, ami ehhez a
földhöz köt engem. A figyelem, amivel a létforgást kémlelem, vagy éppen
alakítom. De túlzás azt állítani, hogy nagy részt vennék ki az életemből.
Nem vagyok se
utazó, író, vagy próféta, csak egy ember. Levon.
Mivel
elérkezett a tavasz, úgy döntöttünk, hogy egy kis kirándulással ajándékozzuk
meg magunkat, és tovább szőjük álmainkat. Akkoriban még nem volt semmilyen
különösebb oka annak, hogy zenéltem. Úgy, mint szinte minden kölyök, én is
folyton elcsászkáltam otthonról a többi utcagyerekkel. Egy délutánon egy „rosszkörnyéken”
kötöttünk ki a fiúkkal, és egy fekete emberekkel tömött kocsma ablakában
bujkáltunk. Akármennyire is voltunk fiatalok, minket is megérintett az öreg
Chappie bá’ gitárszólója, de még mennyire. Más sem kellett, mentünk a boltokba
lemezt lopni, és a zálogházban minden üveggolyónk régi, kopott gitárra
cseréltük, ami csak háromszor akkora volt, mint mi. Együtt.
Azóta öt év
telt el, és én hiába szerettem gitározni, mivel senki más nem engedhette meg
magának a dobfelszerelést, hát én szorultam a két fabot, meg jónéhány dob mögé.
Így visszatekintve nyilván nem bánom a dolgot, de azokban az időkben sokat
nyavalyogtam miatta, akárcsak Richie, aki apjától egy jó kis Les Paul helyett
csak egy meghívót kapott az iskolai kórus orgona oktatására. Ott aztán
találkozott Garth-al, aki mértéktelen zsenialitásával csak még jobban
elrettentette. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki a tévénken Ray
Charlest, ahogy a Hit the Road Jack-et énekli érces hangján a zongora mögül.
Mondjuk én sokkal inkább zongoráztam volna, mint hadonásztam azzal a két
bugyuta pálcikával. Egyszóval mindenki csak a gitárosokra irigykedett. Mi
amennyien csak voltunk mind Chuck Berry utódjai akarunk lenni, de minden
bandába csak egy gitár kellett. Egyedül Rick nem panaszkodott. Inkább csak
örült, hogy csupán négy húrral kel boldogulnia. Ő valahogy mindig képes volt
látni azt, ami nekünk ugyan ki szúrta a szemünket, de képtelenek voltunk észre
venni. Kivéve Robbie-t, aki ebből is – ahogy mindenből – csak a saját javára
annyit hozott ki, hogy egy gitár hat húrnál kevesebbel csak hegedű. Ezen
eltűnődve Ricky megtanulta használni azt is. Utólag beláttuk, hogy jobb is
Robbie-t beállítani gitárosnak, mert semmilyen másik hangszeren nem tudna
rendesen játszani. Ő mindig is kicsit távolabb állt tőlünk. Ezért is vonzott annyira.
Kissé szeles
április volt, ezért Garth már hetek óta az ágyat nyomta. Egyszerűen nem bírta a
hideget. Nem tudott tehát velünk tartani a hegyekbe, ahol Rick apjának volt egy
kis faháza. Nem volt köztünk olyan, aki ne szerette volna a természetet, azért
tele lelkesedéssel vágtunk neki az útnak. Aztán elkezdett lehűlni a levegő. Eső
esett.
Ázottan,
vizesen érkeztünk a kunyhóba, amiben se áram, se meleg víz nem volt. Csak egy
cserépkályha állt középen, amiről persze rettenetesen kevés elképzelésünk volt,
hogyan is kell használni. Végül csak rám marad a feladat, hogy hozzak be fát,
ami persze magától nem hasítja fel magát. Mindezt csak a szőkés, kissé vöröses
hajam miatt, ami olyan „favágós”. De szerencsére Rick jámbor lelke nem bírta
nézni, ahogy magamra maradok a feladattal, azért velem maradt, hogy segítsen.
– Mi ez? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem
éreztem se az ujjaimat, se az orromat a hidegből visszatérbe, és hiába sikerült
meggyújtanom a kandallóba gyömöszölt méretes fahasábokat, a belőlük szivárgó
füst hirtelen felénk tört utat, és ugyan kellemes melegséggel jött, jobban
csípte a szemünket, mint ezernyi szeletelt vöröshagyma. Richard rögtön
fulladozni kezdett, de hiába próbáltam idegesen a kémény felé legyezni a tömör
füstöt, az csak nem engedelmeskedett.
– Oltsuk el! – köhögte Rick, és én indultam
volna a konyhába vízért, Robbie hirtelen a csuklójával odébb lökött.
– Hé! – tiltakoztam, de a jelek szerint Rob
meg sem érezte. Elénk állt, és mintha ott sem lettünk volna, sebesen néhány
újságpapírt húzott elő a gyufa mögül, majd összegyúrva a kandalló tüzébe dobta
őket.
– Mégis mit csinálsz? Ez szerinted segít? –
próbáltam odébb hessegetni, de Rob nem mozdult. A szürke köd egyre csak befelé
gomolygott, mikor valamilyen csoda folytán a perzselő fahasábok lángja előbújt.
A füst a kémény felé indult, mintha egyszerűen megunta volna a társaságunkat.
Robbie
csalódottan lépett odébb. – Azt hittem, hogy ezt még ti is tudjátok – jegyezte
meg halkan, míg mi Ricky-vel értetlenül néztünk össze.
Jaime
Robertson volt köztünk a gazdag gyerek, ha lehet így mondani. Egy kanadai
városból érkezett, és a mostoha apja ékszerkereskedőként dolgozott. Nem is
csoda, hogy lenézett minket. Minden oka megvolt rá, mégsem élt vissza a helyzetével,
soha. Nem mutogatta előttünk a drága cuccait, vagy evett számunkra elérhetetlen
ételeket. Ugyanolyan kölyöklélek élt benne is.
Ezzel a
mozdulatával, elvonulással képes volt egyszerre megsérteni, és elbűvölni. Sosem
sejtettem, hogy a központifűtéses szobájában gubbasztó Robbie a természetbe
szabadulva nem lesz használhatatlan. Nincs mit titkolnom rajta, minden egyes
tette újra, és újra elképesztően lenyűgözött. Valami bűvös légkör lengte be,
amit én jobban láttam bárki másnál.
Robbie se nem
volt kedvesebb, jóképűbb vagy okosabb az átlagosnál, de olyan valamit hordozott
magába zárva, amit senki más.
Én persze
most is, mint általában csak követtem a szememmel, ahogy az asztalhoz ül, és
egy kétéves újságot kezd lapozgatni a köhécselő Richard mellett.
– Vhú – nyögte Ricky, amint a füst teljesen
eltűnt belüről, és a tűz melege már kezdte körül ölelni a faház kókadó falait.
– Megfagyni már nem fogunk – feleltem, kibújva
a vastag kabátomból. A fogashoz léptem, és ráakasztottam a nehéz, apámtól
örökölt ruhadarabot, aztán Ricky-ét is. – Mit fogunk idebent csinálni?
– Hozott valaki kártyát? – kérdezte Rick körbe
nézve, de Rich még nehezen jutott levegőhöz, Rob meg csak egy vállrándítással
válaszolt a maga módján. Ilyenkor egy szót sem lehetett belőle kihúzni, nem
úgy, mint a beszédes kedvében. Néha csak elkezdett mesélni, és be sem fogta.
Általában a kedvenc indiánmondákat szavalta, amiket anyja még gyerekkorában
osztott meg vele, hiszen tiszta vérű őslakos volt. Érdekes, hogy ez Robbie-n
cseppet sem látszott. Ugyanolyan cingár alkata és fehér bőre volt, mint nekem.
– Bár meg kell hagyni, valamivel magasabb volt nálam. – Ebből kiindulva Ricky
jobb indián lett volna nála. Ő mégis mindennél büszkébben hirdette származását.
Egyszer még a haját is befonatta velünk.
– Szerintem mind kifáradtunk. Jobb lenne
pihenni egy keveset – törtem meg a csendet, és a többiek bólintottak.
Mindnyájan
lefeküdtünk, előhúztuk a hálózsákjainkat, és a rejtemben valamiféle magányra
leltem, hallva a három másik szuszogását.
Akármennyire
is próbáltam kiverni a fejemből, Robbie hűvös szavai továbbra is kísértettek.
Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy mégis mi történt. Nem mintha nagy dolog
lett volna, felgyújtani egy kunyhót. Ha Jaime nem lép elő, mind megfulladunk,
vagy megfagyunk odakint. Ő meg csak alszik ugyanúgy, mint a többiek. Olyan
jelentőségtelennek tűnik az egész most, mikor olyan sok minden múlott rajta az
imént.
Képtelen
voltam aludni. Az agyamban folyamatosan csak forogtak a gondolatok, és az idő viharként
suhant át az éjszakán. A többiek kellemetlenül horkoltak, én meg csak
forgolódtam. Egy idő után már annyira belefáradtam a lélegzetem számolásába,
vagy éppen a pulzusom méregetésébe, hogy egyszerűen felültem.
Az ablakon a
holdfény fátyolként sütött be, és ezzel megvilágította a körülöttem fekvőket.
Rick úgy
horkolt, ahogyan szokott, de hozzá képest Richard egy tülköt viselt az orra
helyén. Olyan hangos rapszódia zengte be miatta a kis faházat, hogy medvétől,
vagy bármilyen másik állattól biztosan nem kellett tartanunk.
Robbie meg
csak piszén sziszegett. Halkan, alig lehetett hallani, hogy lélegzik, de ez az
apró hang valamiért mégis teljes nyugodtsággal töltött el. A jelenléte
valamiért elhessegetett előlem minden félelmet.
Kénytelen
voltam egy idő után felkelni, és kicsit körülnézni. Ismét magamra húztam a
vastag kabátom, és egy cigaretta kíséretében kiléptem a kunyhóból.
A zuhogó eső
elcsendesedett, de a szél még mindig irgalmatlanul kínozta az erdő ártatlan
fenyőfáit. Hideg levegő járta be az egész fenyvest, és én is tisztán láttam a
sötétben a hullámzó leheletemet. Most, hogy végre volt egy kis időm jobban is
szemügyre vehettem a kis házikót, aminek falai hatalmas fadarabokkal, míg
teteje sötét cseréppel volt fedve. Apró volt, és az ajtaja előtti verandát sem lehetett
volna a termetes szóval illetni. Az egész igazán rusztikus darabja volt az
erdőnek.
Miután
elszívtam az oltalmas szálamat, elégedetten tértem vissza nyughelyemhez, abban
a reményben, hogy most már végre el tudok aludni, de hiába. Egyszerűen képtelen
voltam az álmok tudattalan világába lépni. Csak nyitott szemmel, hullaként
meredtem a falra, és hallgattam tovább egy éjszakán át Robbie nyugodt, ártatlan
szuszogásának dalát. Nem unatkoztam.
Mikor a
hajnal hasadt végre, ismét kiléptem az apró verandára, hogy a reggelt egy
újabb, ezúttal induló cigarettával jutalmazzam. Mire a szál fele hamuvá oszlott
a két Richard már a vállamon lihegett. És ez így ment egész nap.
A nap
felkeltével megkezdődött a benti zenebona, amibe a dobjaim nélkül csak néhány
csapkodással tudtam hozzá járulni.
Aki esetleg
nem járatos benne, ezek a bizonyos zenélgetések inkább jammek, mint igazi
próbák. Új dallamok, ritmusok fejlesztése, és a különböző hangszerek
összehangolása. Álltalában teljesen instrumentális, bármilyen énekszó nélkül.
Nincsenek szabályok, se kőbevésett stílusok, csak ami éppen jön. Jótékony
improvizáció. Főleg, ha részt is vehetsz benne.
Nem azt
mondom, hogy nem élveztem, csak inkább voltam a dolgok szemlélője, mint
szereplője. Később, mivel látták, tulajdonképpen hasztalan vagyok, elküldtek a
konyhába főzni. Persze ezt mind megbánták utólag. A gasztronómiai adottságaim
kimondottan hiányosak.
Az egész nap
olyan gyorsan véget ért, és én soha, egy percig sem éreztem fáradtnak magam,
ezért kezdtem kissé aggódni az újabb éjjel rohamos közeledése végett.
Rettegtem, hogyha még egy napon át ébren kell maradnom, azt a szervezetem már
sokkal nehezebben tudja elviselni. A félelmemet szinkronban kísérte a hideg
front, ami borús, rideg felhőket vont az erdő fölé. A hőmérséklet épp olyan
sebesen csökkent, ahogy a nap rejtette el a szomszédos hegy mögött utolsó
melegséget árasztó sugarait.
Ismét a
lefekvés következett, és én ugyanúgy bebújtam a kényelmes hálózsákomba.
Hamarosan el is aludt körülöttem mindenki, de én egy pillanatra se nyitottam ki
a szemem. Olyannyira koncentráltam az elalvásra, hogy végül megfájdult a fejem.
Pár óra
elteltével elengedtem magam, és végleg feladtam. Úgy látszott, most sem fogok
tudni pihenni. Ezúttal nem akartam rajta túl sokat rágódni, ezért felkeltem, fát
raktam a kandalló pislákoló tüzére, aztán letelepedtem elé. A számításaimmal
ellentétben nem unatkoztam. Néztem, ahogy a vörös lángok magukba ölelik a
sárgákat, majd haláltáncukat járva a fa hasábjai hamuvá égnek. Ettől én is
megkívántam a gyújtogatást, és kimentem.
Legnagyobb
meglepetésemre havazott. Már pár centi a földet fedte, de még mindig gombnyi
pelyhekben cikázott a levegőben. Elképedten kémleltem a fehérbe öltözött tájat,
ami minden volt, csak szokványos nem, április végén. Még csak rá se tudtam
gyújtani, mikor hirtelen az ajtó kinyílt a hátam mögött.
Rob állt
mögöttem hatalmasra tárt kvarcszemeivel. Megilletődve nézett végig ő is a hófödte
fenyves fáin, majd visszafogottan elmosolyodott, előhívva arca két szépkis
gödröcskéjét.
– Havazik – jelentettem ki a teljesen nyilvánvalót,
amire természetesen semmilyen szívélyes válaszra nem számíthattam.
– Időjós is lehetnél, tudod – nyögte a maga
tipikus cinizmusával, de most teljesen elnéztem neki. – Gyönyörű – súgta mámorosan,
és sikerült újra meglepnie.
– Nem tudtam, hogy szereted a havat – szóltam közbe
csípőre tett kézzel, mert akkoriban az volt a kedvenc testtartásom.
– Sok minden van, amit nem tudsz rólam –
felelte higgadtan, és eszemben sem volt kétségbe vonni, amit mond. Olyan sok
minden lakozott még benne, amiről nekem fogalmam sem volt. – De nem is baj.
– Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá
értetlenül. – Mostanában mindig ilyeneket mondogatsz, és úgy viselkedsz velem,
mintha bajod lenne velem – harsogtam azon tűnődve, valóban ez-e az oka a
folytonos mogorvaságának, vagy sem. – Hiszen barátok vagyunk – jelentettem ki
hiszékenyen. Igen. Reménykedtem benne, hogy ettől valamiféle melegség gyúlik az
ő szívébe is, és belém veti bizalmát. Hogy valóban hívhatom magunkat így.
– Nem – vágta rá ridegebben, mint bármi a
fagyos időben. Hiába akartam már hetek óta közelebb kerülni hozzá, ő
folyamatosan csak ellökött magától. – Lee, én nem akarok a barátod lenni.
Nos, itt
váltam úgy igazán hiteveszetté, és kissé izoláltá is. Az, akit valójában a
legjobban csodáltam átlépett fölöttem, mint egy eldobott rágón.
Szó nélkül
bementem, és magára hagytam odakint. Beburkoltam magam a hálózsákomba, hogy
annak oltalmában minél hamarabb el tudjam felejteni ezt az egészet. Összekuporogtam,
majd annyit hallottam, ahogy Robbie is bejön, és ugyanazt teszi. Elvesztettem
őt.
Egy percet
sem tudtam aludni, mégsem keltem ki az ideiglenes ágyamból délig. Hallottam
ahogy beszélnek, csodálják a havat, reggelit készítenek, nevetnek. De nem volt
elég erőm felkelni. Már kezdtek a végtagjaim kissé remegni, ugyan végig
feküdtem, mintha szédültem volna. Mégsem
tudtam elaludni. Az agyam hangosan zúgott, és a képek csak jöttek sorra, olyan
gyorsan, mintha versenyt űztek volna belőle.
Mikor aztán
már szinte percenként fordultam oldalra, és a nap a felhők fölött bizonyára
fölöttünk járt felkeltem. A fejem szinte hasogatott, és állni is csak nehezen
tudtam, de kilépkedtem a konyhába.
– Csipkerózsika felébredt – kezdett Ricky
gyerekesen tapsolni. – Kérem a húsz dolcsimat – tárta szét markát, és a másik
kettő a zsebébe nyúlt.
– Ti komolyan fogadtatok, hogy mikor kelek
fel? – meredtem rájuk kómás állapotban, majd a tekintetem hirtelen találkozott
Robbie kvarcszemével. Gyorsan elfordította fejét, ezt motyogva:
– A kérdés az volt, felkelsz-e ebédig – nyögte
kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy szokta. Semmi sem változott, amint látszik. Robbie
ugyanolyan hűvösen viselkedett velem. Már bántam, hogy nem hagytam neki időt
rá, hogy magyarázatot adjon rá, miért is nem kedvel engem. Végülis lényegtelen
nem? Nem változott semmi, hiszen eddig sem jöttünk ki annyira jól. Bár
szerettem régebben megnevettetni. Mindig könnyezett, miközben fuldoklott a
röhögéstől. Szerettem nézni, ahogy meggyújtja a gyufáját, amit olyan furán
fogott. Nem túl szokványosan. Bár, kicsit mindent másképp csinált, mint mi
többiek. Különben is, idegenek is nevethetnek egymásra. Az élet már csak ilyen.
Miután
megebédeltünk, végre rám tört a fáradtság legkellemesebb formája, végtelenül
elálmosodtam. Mikor indultam volna hátra, természetesen Ricky rögtön
megállított.
– Ne is álmodj róla, hogy nem lesz semmi
dolgod. Egész eddig aludtál, szóval most sipirc ki fáért a garázsba! – adta ki
az utasítást, és én nem tehettem mást, elindultam kifelé. – Ó, és Robbie, te is
menj vele, mert eddig semmi hasznosat nem csináltál – folytatta, mire mi
mindketten húztuk a szánkat. Ezek után egyikünk sem akart éppen bájcsevegni.
Legalábbis én biztos nem.
Kiindultunk,
és szó nélkül sétáltunk a kisház melletti faház felé. A hó még mindig zuhogott,
és a szél máris elviselhetetlenné vált.
– Levon, én… - szólalt meg hirtelen. Gondolom
bocsánatot akart volna kérni, vagy hasonló, de a becsületem nem hagyta szóhoz
jutni.
– Köszönöm Jaime, de nem kell semmit mondanod.
Mindent felfogtam – mosolyogtam álarcként vissza rá, ahogy beléptünk a kis
garázs fakapuján.
– Lee, félre értesz – hadarta, de én inkább
gyorsan elkezdtem pakolni a fahasábokat egy hozzám közel eső kosárba, próbálva
ezzel őt is inkább a munkára sarkalni. Robbie nem tágított.
– Fejezd be, kérlek! – mondta nyájas, szelíd
hangon, amit egész addig nem hallatott előttem.
– Én tényleg nem szívom mellre a dolgot –
harsogtam lelkesen pakolva az egymásra stócolt hasábokat. – Én sem kedvelek egy
rakás embert. Nem akarok velük beszélni. Értem – folytattam egyre hangosabban,
mikor hirtelen voltam olyan idióta, hogy alulról egy olyan fadarabot húztam
elő, amivel ledőlt az egész oszlop is. Nem is kétség, a kezem ott maradt a
fahasábok alatt.
– Levon! – kiáltotta Robbie idegesen, és oda
hajolt mellém. – Jól vagy? – kérdezte, míg körbe ölelte hosszú, puha ujjaival
az én érzéketlen csuklóm.
– Miért érdekel az téged? – nyögtem, míg a
kezem felől annyi fájdalmat éreztem, mintha egy bárd egyszerűen lecsapta volna.
Ő komoly arcot vágott, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a kezem, vigyázva
rá, ne sérüljön meg újra. Jobban szemügyre vette, de már messziről is lehetett
volna látni, eltört a hüvelykujjam, ami jelenleg abnormálisan a másik irányba
kanyarodott.
– Ez most fájni fog – súgta halkan, és nekem
férfi létemre rögtön tova szállt a bátorságom.
– Mire készülsz? – picsogtam kislányként, de
Robbie már vissza is hajlította az ujjam. Leírhatatlanul fájt a kétszer
levágott hüvelykujjam, és zúzódott kezem, de azt sem bírtam sokáig, hogy éppen
az a Jaime Robertson szabja le az ingje anyagát, és kötözi be a sebem, aki
nemrég még a barátom sem akart menni. Számomra ez már túltett azon, amit egy
idegenért tennék, és abban is biztos voltam, hogy ezt ő is így érzi. – Miért segítesz?
– mormoltam megsebzett verébként, mire ő valamiért elmosolyodott.
– Te ugye sosem hallgatnál végig, ugye? Levon –
felelte vidáman, míg rám tekintett. – Tényleg nem akarok a barátod lenni, de ez
nem azt jelenti, hogy beszélni sem akarok veled – kötött erős csomót a kezemre,
és én természetesen felnyögtem. – A többiek előtt ezt nem mondhatom, de én több
akarok lenni számodra, mint egy sima barát, bandatag, vagy ismerős. Már hetek
óta tart, és hiába küzdök ellene, azt hiszem valami olyat érzek irántad, amit
eddig még soha.
Felültem, és
szemlélve a törött kezemet, megszeppenve néztem fel Robbie-ra. Eddig olyan
mélyre fojtottam a hasonló gondolataimat, hogy most kimondottan idegennek
tűntek.
– Ha jól sejtem nem a legjobb barát státusz
az, amiről beszélsz – böktem ki, ami a tökéletes válasz volt, elemezve a
kettőnk kapcsolatát. Hideg és idegen.
– Ne akarj felhúzni, mert akkor olyat teszek,
amit megbánok – vigyorodott el, mire én pontosan tudtam mire gondol.
– Nem tudtam, hogy tudod mi az a bűntudat – forgattam
a szemem, és ő egyszerre közelebb hajolt hozzám. – De vajon mi az, amit ha
megteszel, utána meg is bánsz? – kérdeztem balgán. Másra sem vártam, minthogy a
kerek kis ajakai az enyémhez tapadjanak. Az arca közeledett is, lassan. Direkt
kínozni akart vele, hogy várat, mikor a semmiből ezernyi karddöfés nyilalt a
kezembe. Az a kis mocsok csók helyett rá tenyerelt a törött ujjamra.
– Te szemétlá…! – mocskolódtam volna, mire ő a
semmiből megcsókolt. Olyan volt, mintha két ellenkező pólusú mágnes végre
összeért volna, teljesen. Nem maradnak együtt, sőt kimondottan taszítják
egymást, de egyszerűen egyik nincs a másik nélkül.
Egy rejtett álmom
vált valóra azzal, hogy valamiféle kalitkába zárhattam Robbie-t. Az enyém
lehetett minden testrésze, mozdulata, és szava. De a legnagyobb diadalt mégis
az okozta, hogy ő sem bírná ki nélkülem.
–
Szeretlek – lehelte az arcomra, és én végre láthattam gyengének, és
kiszolgáltatottnak. – De komolyan. Nem kell viszont szeretned, vagy egyáltalán
kedvelned, de kérlek, had legyek melletted. Amikor velem vagy, úgy érzem egy
másik világba kerültem. Biztonságba. Minden olyan szép és egyszerű –
mosolyodott el, egy apró, jelentéktelen könnyet ejtve, félve a
visszautasítástól. – Amikor beszélsz, olyan csendessé válik a világ körülötted.
Mindenki csak rád figyel, de én úgy érzem, hogy csak nekem mondod. Melletted
mindenre képes vagyok. Csak a közeledben akarok lenni, ennyi – mondta végig,
majd az ölembe roskadt. Akár egy elszáradt falevél, ami a földre hull.
– Nyugi már kölyök – simítottam meg a dús,
barna, égnek álló haját a még ép kezemmel. – Nem vagy egyedül – suttogtam a
fülébe, és jelenleg ennyi bőven elég is volt.
Ám, a dolgot
valami kimondottan váratlan szakította félbe. Karmolás, pontosabban fahasítás
hangja, a garázs oldalától.
– Ez meg mi? – kérdezte Robbie ijedten, mire
gyorsan kiszaladtunk az építményből, természetesen a fával együtt, mert nem a
semmiért törtem el az ujjam.
A garázs
oldalán éppen egy kifejlett, hatalmas medve fente karmait. Mi, ugyan
farkasszemet néztünk a félelmetes ragadozóval, de mást se tudtunk tenni, csak
szakadatlanul nevetni.
– Tessék, egy csók, és máris egy medve jön a
nyakunkra – prüszköltem, és csak még jobban kacagtunk. Berohantunk, és
elkezdtük mesélni, hogy mi is történt, de a két Richard természetesen semmit
sem hitt el. Utána, hogy teszteljük őket a csókról is beszéltünk, de azt hitték
viccelünk. Végig nevettük azt az éjszakát.
Mikor Ricky
meg Richie eszméletlenül feküdt, kilógtunk a garázsba. Én és ő. Nos, szerintetek sikerült egy percet is
aludnom?
Ez most megríkatott, összeszorította a számat, felvonta a szemöldököm és meg is nevettetett.
VálaszTörlésPersze, Lee, aludtál.
And i will go down with this ship
Wooow. Azért nem gondoltam, hogy megríkat. Mármint kicsit szomi ott az eleje, de azért. Oh, most hogy mondod. Ja, kicsit izés. Na sebaj.
TörlésA nevetés megvan. Az időjós, ugye? :D
Viccgyár vagyok. Tudom. Ne is mond. Jajj. Pirul.
De szerencsétlen Lee eléggé megszívta. Egy köcsög vagyok, ugye?
Jaaaaa.
Oké, ez most sokkolt, sajnálom. Az egész úgy leülepedett, aztán dobott egyet rajtam néha, mint egy kátyú. Komolyan, én nem egy magyar útra fizettem! Ja, mégis. Oh.
VálaszTörlésHát, ez fantasztikus élmény volt, köszönöm szépen! Végre kicsit jobban beleláttam a The Band tagok viszonyrendszerébe.
Szívesen. :D Pedig ez ingyen volt, nem úgy, mint az utak.
Törlés