2019/01/01

Break my Heart apart

Break my Heart apart

Queen*Maylor!Angst*Deacury!Fluff*RPS*Zene


Én megmondtam, hogy a világ bánthat. Előre megmondtam.

Brian ezúttal zavarosan lépked le a lépcsőn, és a szemében szunnyadó zavar kitörni látszik, miközben az oszlop mellé lép, és nekidől. Elgondolkodik. Olyas valami jár a fejében, ami már évek óta elkerülte őt, és ez a furcsa, megmondhatatlan valami ő maga volt.
 - Ezer éve nem voltam egy jó kis randin – jelenti ki félig magának, félig a többieknek, akik éppen a konyhában eszik a reggeli – ezesetben déli – zabpelyhüket.
 - Akkor menj, édes – súgja Fred halkan, mintha nem is igazán akarná kimondani.
 - Igen – fogja ökölbe a kezét Brian. – El is fogok menni!




Roger sosem volt az a nagy érzelgős típus.
 - Utálom ezt a szart – löki odébb a tálját, miután Brian dolgozószobába megy. – Utálom a zabpelyhet, utálom a reggeleket, utálom, hogy Fred a te rohadt laktózmentes tejedet kell innom! – sorolja Rog dühösen, míg Deacky és Freddie furcsa szemekkel pillant rá.
 - Azért kell ezt innotok, mert én vagyok az egyetlen, aki számon tartja mi nincs itthon – jegyzi meg csipkelődve Fred, mire John hirtelen megszorította a combját. – Most mi? – néz rá értetlenül, míg Deacky nyugtatgató arckifejezéssel próbalja csitítani mindenkinek az idegeit.
 - Egyébként is, minek iszod ezt a szart? Nem is vagy laktózérzékeny – dől hátra Roger sértődötten.
 - Jót tesz az alakomnak – mosolyodik el Freddie. – Hidd el nekem, ez a vegán dolog megér egy misét. Fogd csak meg a kezem, a bőröm puhább, mint egy csecsemő segge – nyújtja előre a karját, akárcsak egy díva, de Rog rá se bagózik. Persze John vigyorogva érinti meg Fred alkarját, és bele is pirul.
 - Tényleg – nyílik mosolyra szája. – Bár, még sosem fogtam babapopsit, de ez tényleg lenyűgöző.
 - Ugye? – kérkedik Fred elégedetten. – Bár, a tiéd akkor is ilyen, ha egésznap sültkrumplit eszel – irigykedett, Deacky kezét simogatva.
 - Miről beszélsz, az enyém nem is olyan – szerénykedik John.
 - Dehogynem. Bezzeg én diétázhatok évekig – sóhajt.
 - Menjetek szobára – duzzog Roger, mire a többiek csak egy mély levegőt vesznek, és rutinosan elmondják a dobos nyugtató mondatát.
 - Igyál kávét, és húzz a fenébe. – Ez általában működni szokott.





Brianben különös magabiztosság ébred, ahogy a dolgozószoba szekrényében a régi telefonkönyv után kutat. Egy régi ismerős képe jelen meg előtte, akárhányszor lehunyja a szemét.
Roger lomhán, még mindig sértődötten lép be mellé, és ugyan csak egy pillanatnyi látványát akarta elcsenni a reggeli Bri szokásos lelkesedésének, ő gyorsan elkapta.
 - Segítenél? – kérdezi kedvesen, és Roger akármennyire is szeretné, nem tud nemet mondani.
 - Mint mindig – nyögi durcásan.
 - Ha-ha-ha, mintha bármiben is valaha segítettél volna – nevet Brian magában. – Egy nagy, sárga telefonkönyvet keresünk – mormolja, míg a feje már rég az öreg komódban van.
Roger szinte azonnal megpillantja az említett könyvet a könyvespolc legalján.
 - Mire kell? – kíváncsiskodik.
 - Volt egy lány, a gimiben. Este vele álmodtam, és titokban marhára bele voltam zúgva tiniként, de sosem mertem hozzászólni. Talán most, tudod, hogy rocksztár vagyok, talán van esélyem nála – hadarja.
 - Azért nem olyan rocksztár, mint én – nyomja a szokásos szöveget Rog, pedig most igazán nincs kedve hozzá.
 - Áh – nevetett fel Brian. – Olyan sosem lehetek, ez nyilvánvaló – fordult egyszerre Roger felé mosolyogva, ami általában kellemes érzést váltott ki a dobosból, de most pont az ellenkezőjét. Mintha valaki egy hatalmas kalapácsot dobott volna a mellkasának. Idegen.




 - Én mondom, a nők mindent csak összezavarnak – kortyol Freddie a kávéba, amit John eredetileg Rogernek készített.
 - Azt hittem ezt csak azért mondod, hogy én ne nézzek senkire rajtad kívül – vigyorodik el Deacky szív melengetően. 
 - És milyen jól megvagyunk, nem? – int a kezével Fred.
 - Náluk, ez nem ilyen egyszerű – rázza a fejét John.
 - Nálunk, az?
 - Egyszerűbb – vesz fel John furcsa pózt. – Valamivel egyszerűbb. Te legalább elismered, hogy egy pár vagyunk, ha nem is nézhetek rajtad kívül másra. Nem mintha az én kicsi cuki szívem kezelni tudna veled egyszerre bárkit is – vallja be vidáman, mire Fred odasétál mellé, majd lassan átöleli.
 - Egy kicsit sok tudok lenni, nem tagadom – csücsörít derüsen, míg John gyakorlatilag felrobban belülről a sok váratlan reggeli érzelem miatt. – Talán túl sok is ennek a kicsi cuki Deacky-szívnek.
 - Egyértelműen – helyesen, és egy apró puszit nyom Fred homlokára, remélve, hogy beéri ennyivel. Na, beéri-e?







Roger nem akarja megmondani, hogy hol van a telefonkönyv, pedig tudja, hogy meg kell. Az a helyes döntés, nem?
 - Azt hiszem, hogy ez jól elbújt előlem – törődik bele Brian a vereségbe néhány perc kutakodás után. – Sebaj, ha olyan fontos, talán a csillagok összehoznak, majd minket – áll fel fülig érő szájjal, és kinyújtja a hátát.
 - Megnézted már ott alul? – mutat Roger a könyvespolc aljára, majd sebesen rácsukja az ajtó Brianre. Jól hallja, ahogy felfedezi a telefonkönyvet. Jól hallja, hogy a telefonhoz nyúl, tárcsáz, hív.
Rogert hirtelen cserbenhagyják a lábai, és a földre rogy. Értetlenül nézi, ahogy a szoba falai összezáródnak előtte, és levegő hirtelen elszáll egyenesen az orra elől, valahová máshová. Ez a furcsa idegen.

 - Lucy? Lucy Dawson? Nem fogod elhinni ki vagyok.  





















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése