Holly Rollers - Négy

Amikor Dhani kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett, a kínzó fejfájás volt. A második az, hogy valakinek az orra bele volt fúrva a vállába, a harmadik pedig, hogy az a valaki Jakob Dylan volt. Azután sorra az is eljutott az agyáig, hogy Jakob Dylan ágyában fekszik Jakob Dylan házában, ami azt jelenti, hogy nem otthon van. Anyukája aggódik. És mérges.

Erre kis híján szívbajt kapott, ami még mindig jobb volt annál, amit otthon fog kapni.

Megpróbált kibújni Jakob karjából, lehetőleg úgy, hogy ne keltse őt fel, még ha nehezére esett is. A kibírhatatlan kábaság ellenére pontosan érezte Jake finom, bársonyos illatát, és meleg, érzelemtől fűtött ölelését. Ugyan nem tudta tisztázni magában a tényt, hogy beleszeretett-e már Jakobba, de az nem volt kétséges, jól érezte magát a karjában. Mégis, az előző éjszaka eseményei kezdtek felélénkülni az agyában.

– Te jó ég – morogta, és nem volt büszke magára. Mert Jakob erre elkezdett mocorogni.

Dhani összeszorította a száját és visszatartotta a lélegzetét. Nem látta szükségét annak, hogy Jake felébredjen.

Szerencséje volt, mert Jake nem ébredt fel, de legalább elengedte őt, így anélkül tudott kiosonni az ajtón, hogy bárki észrevette volna. Viszont nem ismerte a járást a Dylan-házban, és Bob bácsit sem volt szándékában életre rázni és megkérni, hogy ugyan mondja már el, hogyan kell innen kijutni. Már ha Bob bácsi egyáltalán a házban volt.

Belátta, hogy jobban jár, ha mégis felkelti az ifjabb Dylant, ha nem akarja, hogy egy életre kitiltsák a házból, ha nem ügyes.

Egy frusztrált sóhajjal visszament a folyosóról Jakob szobájába, és megrázta a karját.

– Jake! Pszt – keltegette, és tudta, hogy az arca olyan vörösen izzik, mint egy közlekedési lámpa.

– Kelj fel, légyszi – próbálta észhez téríteni az idősebbet, nem sok sikerrel. Belátta, hogy itt a szép szó nem segít.

– Jakob! – sziszegte a fogai közül hirtelen, ami elég meglepő volt ahhoz, hogy Jake végre felriadjon. Ködös tekintettel bámult bele Dhani arcába.

– Dhani – mosolygott rá mámorosan, majd elkerekedett a szeme. – Dhani! Öhm… Jó reggelt?

– Neked is – bámult vissza Dhani, és egy pár deka kőtörmelék leesett a szívéről. Akkor Jakob nem nagyon vette a szívére a tegnap történteket. Jó. Legalább ő nem.

– Bocs, hogy felkeltettelek, csak hát nem tudom, merre kell kimenni – vallotta be Dhani, és jámboran megvonta a vállát.

– Aha. – Jakob valószínűleg nem fogta fel, mit akar tőle a törpe. – Ja! Kikísérlek – törölte ki az esthajnal maszatos emlékét a szeméből, és feltápászkodott.  Megy ez.

– Na, és hogy érezted magad tegnap? – próbált csevegni Jake, ahogy leballagott a lépcsőn.

Dhani, aki mögötte ment, nyugodtan felvonhatta a szemöldökét, mert Jakob úgyse látta.

– Jófejek a barátaid – motyogta végül, és Jake erre a válaszra várhatott, mert nem kérdezett többet.

– Akkor ez azt jelenti, hogy szeretnél csatlakozni, ugye? – nyitotta ki a hátsó ajtót Jake, és kilépett a napfénybe, Dhani megint csak mögötte.

– Aha. Hát, igazából nincs túl sok választásom – hagyta helyben a kicsi.

– Ahhoz viszont… Tudod mit? Most elmegyünk neked deszkát venni, mert amilyen szerencsétlen vagy, még az sincs. Deszkamegszállott – ráncolta össze az orrát Dylan, majd ki is simította, és elnevette magát. – Na, gyere.

Dhani úgy döntött, ezt a kis időt már, amit az élők sorában tölt, Jakobbal is töltheti akár. Már mindegy, ha hazaér, így is, úgy is vége mindennek. Legalább fél napig. Olivia szigorú anya volt.

– Na, megyek – mondta hát, és újra az ösvényre tért, most megint józanul.

A skatebolt a belváros közepén volt, mint kiderült, így nem sokáig kellett az ösvényen menniük.

Pont annyira volt messze, hogy Dhani elfáradjon és Jake átkozza a saját fejét, hogy miért nem hozta a deszkáját. Erről hamar elterelte a figyelmét a kis törpe. Azon kapta magát, hogy ok nélkül fürkészi minden léptét, minden apró mozdulatát. Sosem állt a folyton mosolygó tini hírében, de most valamiért belül olyan melegséget érzett, ami felért ezernyi jelentéktelen mosoly boldogságával.

A Hyracenne nevet viselte magán a bolt, ami félig a föld alá volt rejtve, ezért egy lépcsőn kellett lemenni, hogy bejuthasson, aki akart. Meg az is, aki annyira nem.

A falakat különféle deszkák és egyéb gurulós közlekedési eszközök díszítették, ízlésesen elrendezve.

Kis sorokban álltak a szerszámok és a pótalkatrészek.

Dhanit az egész egy hangszerboltra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbé érezte otthonosan magát, mint ott.

Szerencséjére Jakob viszont úgy viselkedett, mint aki itt lakik, és habozás nélkül a pult mögött álló magas, hosszú hajú és rövid szakállú férfihez fordult. Akinek Dhani elfelejtett köszönni, bármilyen erősen is bökte oldalba Jake.

– Hagyd csak – szólt rá a férfi, és rátámaszkodott a pultra –, csak nézelődött.

– De csak-csak jó neveltetésben részesült, érted – vigyorgott Jake, amivel kiérdemelt a másik két személytől egy-egy elégedetlen grimaszt.

– Mivel előző héten jártál már itt, így gondolom, nem neked van valamire szükséged – fordult újra Jake-hez a férfi. De igazából csak reménykedett. Jake és a barátai fosztották ki minden adandó alkalommal a boltját. Bár körülbelül csak nekik volt fenntartva, ha jobban belegondolt. Amikor Kiara, a lánya először hozta a kis csapatot át hozzájuk, már tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Egy ilyen bolt. De nem volt látnok, így mégsem tudta.

 – Jól gondolod – rázta vissza a valóságba Jakob. – Nagyravágyó törpe deszkával álmodik. Úgyhogy gondoltam, valóra is válthatnánk az álmát, és vehetne egy longboardot. Olyat, amilyen nekem van. Az jó lesz? – kérdezte a miheztartás végett Dhanit, aki csak hápogott, mert fogalma sem volt, milyen longboarja van Jake-nek.

– Ha te mondod – hagyta rá.

Így Jakob és Dhani egy negyedórával később felmásztak az ajtón, vissza a szabad levegőre, amit már kezdtek hiányolni, egy longboard társaságában, ami biztos olyan volt, mint Jakob-é. Mert az jó, ugye.

– Arra gondoltam, akár ki is próbálhatod most rögtön, talán ráérzel – biztatta Jake Dhanit. – Az első lépés, hogy ráállsz a deszkára.

– Na ne mondd – állt rá Dhani a deszkára. Így a feje búbja egy szintre emelkedett Jake szemöldökével. Eltartotta maga mellől a karjait, hátha úgy jobban megy majd az egyensúlyozás. Kicsit bizonytalanul, de állt. A deszkán.

– Eddig jó – bólogatott Jake. – És most…

– Elkezdem hajtani magam? – töprengett bele Dhani, és így is tett. Ennek következtében előbb előre, majd hátra dőlt, és gyorsan leugrott a longboardról, hagyva, hogy jó pár méterrel elguruljon tőlük. Jakob utánafutott és megállította.

– De nem így – vonta össze a szemöldökét. – Azaz elvileg így, igen, de valahogy jobban kéne egyensúlyoznod. Olyan, mint a szörfözés, vagy a snowboardozás. A csípőd, és a vállad párhuzamos a deszkával, míg a térdedet hajlítva váltogatod a súlypontodat előre, és hátra. A törzsed egyenes, és a válladon át nézed merre is mész. Sosem szabad elfordítanod a testedet, mert akkor elveszíted az uralmat a board felett. Csak engedd siklani. Lazán. Nézd – állt fel ő maga a deszkára, és simán, méltóságteljesen gurult egy darabon. Még csak a karjait sem használta egyensúlyozásra.

– Így – mosolyodott el diadalittasan. Visszafordult Dhani-hez, aki a nyomában loholt. Leszállt a deszkáról, és újra átengedte azt neki. A kis Harrison ezúttal ha lehet, még óvatosabban állt fel rá, és nagyon lassan érintette hozzá az aszfalthoz a bal lábujjait, amikkel aztán igencsak finoman lökte meg magát. Ez bevált, és nem esett le. De nem is haladt semmit.

– Meglesz az – drukkolt Jake, mindhiába. A deszka kerekei beleütköztek a következő járdaszegélybe, és Dhani megállt egy finom rándulással. Ami elég volt ahhoz, hogy a teste földre zuhanjon. Ugyan kissé lehorzsolta az állát, jobban örült annak, hogy Jakobnak most legalább nem kell újra a deszka után futnia.

– Dhani! – tette Jake mégis, miközben aggodalmasan lehelte a törpe nevét a levegőbe. – Jól vagy? – hajolt sebesen mellé, odébblökve a longboardot.

– Persze, persze – hadarta Dhani, míg Jakob a hátára fordította. – Semmi bajom – mosolyodott el, ahogy a másik karja ismét az övéhez ért.  – De azért újraélesztenél, ha esetleg elájulok? – nyögte ki kacéran, de már meg is bánta, ahogy elhagyta a száját. Legalábbis nehezen dolgozta fel, hogy valóban kimondta. Nem mintha Jake túl komolyan vette volna.

– Nem fogsz – vágta rá, és felsegítette a törpét. – Biztos jól vagy? – görnyedt kissé össze, hogy állva is egy vonalban lehessen vele, amitől Dhani persze azonnal zavarba jött. Bele is pirult. – Kicsit lehorzsoltad az állad – fogta meg Jake a kicsi nyakát, és felemelte.

– De nem vészes – tette hozzá, majd idegölően lassan megnyalta hüvelykujját, és végighúzta az apró seben. – Tudom, hogy kicsit gusztustalan, de hidd el, hogy segít – súgta Jake bocsánatkérő tekintettel, míg Dhani előtt leperegtek élete utolsó, legcsodálatosabb percei. Nyelt egy nagyot, hogy képes legyen visszafognia magát.

 – Köszi – felelte halkan, míg Jakob ismét a kerekeire állította a deszkát. – Na most! – csapott a fiú lelkesen a levegőbe, de ahogy Jake kinyújtotta a kezét, szinte hasba vágta. – Mi az? – értetlenkedett.

– Ennyi elég lesz mára. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen – állította meg Jake. – Gyere! – mutatott le a longboardra.

– Hogy érted? Azt mondtad, mára ennyi.

– Egyedül nem is engedlek rá, de ha már ez itt van, nem fogunk sétálni – mormolta. – Kiarát is így tanítottam meg, nincs benne semmi. Csak elém állsz és kész – szavalta, míg Dhani félénk léptekkel lépett mellé.

– Nem akarom, hogy miattam te is eless, vagy valami – nyögte a törpe gyengéden, ahogy rálépett a deszkára, lábait Jake-éhez helyezve.

– Nem lesz baj, amíg én irányítok – jelentette ki Jakob határozottan, ahogy Dhani csípőjét hirtelen a magáéhoz rántotta. A fiú teste eltelt forrósággal, és bokáig elvörösödött. – Ne nagyon mozogj, jó? – súgta Jake a fülébe, és ő némán bólintott. Érezte Jakob minden kényes testrészét, amit csak kellett. Ahogy a magasabbik fiú kimérten hajtani kezdte a deszkát, és a kerekek egyszerre elindultak, Dhani reflexből Jake nadrágjához nyúlt, amibe sebesen belekapaszkodott.

– Bocsi –  csukta be a törpe szemét, ahogy gyorsulni kezdtek.

– Semmi baj – vigyorodott el Jake, majd egyik kezét Dhani-éra rakta. Ugyan ketten álltak egy deszkán, és az út is repedezett, piszkos volt, egyikőjük sem érezte még nagyobb biztonságban magát.

Mindeközben az idősebb Harrison otthon pihent csöndesen, ahogy szokása volt, de nem egyedül, mert azért szerette a társaságot. Az ágya mellett Eric üldögélt, mert az előző nap megértette, mennyire fontos neki, hogy csak ő legyen George-nak. Meg, hogy az a vénember jobban érdekelje George-ot, mint ő, aki szép volt és fiatal…! Hát milyen dolog ez?

– Min töröd a fejed ennyire? Ismerlek már, valami épp nem tetszik, ugye… – szólalt meg George, aki ezek szerint végig Ericet bámulta, pedig úgy nézett ki, mint aki alszik.

– Semmi bajom – tagadta persze Eric csípőből.

– Aha – George nem volt meggyőzve. – Akkor mesélj, tegnap miért nyársaltad fel a tekinteteddel Bobot? Olyan volt, mintha ott helyben ki is süthetnénk, megforgathatnánk a tűz felett, meg minden… – halt el a hangja. Úgy tett, mintha csak rádöbbent volna a butaságára, de valójában éles fájdalom érte.

– Ja, Bobot. Mondom, semmi bajom. Se Bobbal, se senkivel, a világra sem vagyok mérges egyáltalán, mondjuk okom lenne, de nem vagyok, tényleg – szipogott megvetően Eric, és összefonta a karjait.

George megvakarta az orrát egy néma sóhajjal.

– Pedig jó fickó, a rendőr se bántja, meg egyebek. Valahogy felfrissül tőle az ember – próbálta tömören összefoglalni mondandóját, álcázva a kínt, amit a torkába süppedő gyenge izmok erőltetése okozott.

– Akkor én ezennel megkérdőjelezem, hogy ember vagyok-e – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Idle. – Megkaptuk végre az engedélyt a tolókocsidhoz, mellesleg. Elmegyek érte – mondta ellentmondást nem tűrően, és már fel is állt, készen arra, hogy otthagyja George-ot. Néha túlfűtötte magát.

El is ment, és csekély két és fél óra múlva vissza is tért tolókocsistul, azon morogva, hogy itt Amerikában milyen lehetetlenül szervezték az orvosi ellátást. Erre akart koncentrálni, nem George odaadó rajongására egy hamburgerzabáló iránt.

Belépett a konyhába, ahol Olivia állt, valamit kavargatva a tűzhelyen. Még mindig szokása volt margarétából levest főzni, bár már ritkábban tette, mert egyszerűen nem lehetett sehol efféle növényt találni. Rámosolygott Ericre és a tolókocsira, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de Eric gyorsabb volt, és már le is nyomta George szobájának kilincsét.

Benézett a szobába, és elszállt az életereje. Meg a maradék is. Aztán mind visszajött, és Eric a haragtól elhűlve taszított egyet a tolókocsin, hogy az nekikoppanjon a falnak, és szó nélkül kinn is volt az ajtón. Olivia szívesen utánament volna, de akkor a vérrel verejtékezett munkája kárba veszett volna egy pillanat alatt, így csak tanácstalanul kavargatta tovább a löttyöt.

Ez is biztos azért volt, mert nem mondta meg Ericnek, hogy Bob már ott volt George mellett, és valószínűleg alszanak, csendre és nyugalomra van szükségük, de rá nem. Mindig ő volt a hibás, persze.

Olivia jókedvén csak tetézett, hogy alighogy Eric kiviharzott, bejött Jake és Dhani.

Szívesen megérdeklődte volna a fiától, hogy mégis hol volt egész éjjel, és hogy képzeli, hogy még csak egy szót sem szólt, hogy nem jön haza, de túl kimerült volt ahhoz, hogy Dhanivel veszekedjen.

Amúgy is, kicsi fia túl jó kedvben volt ahhoz, hogy azt most ő elrontsa.  Így hát egy dolog maradt csak hátra, amivel beszélgetést tudott kezdeményezni.

– Éhesek vagytok?

Válaszul Dhanitől egy „nem igazán”-t, Jake-től pedig egy „nagyon is”-t kapott.

Leültette őket az asztalnál, és mindkettejük elé odatett egy tányérnyi levest. Jake rá is vetette magát az ételre, de Dhani csak karistolta a tányér alját a kanalával. Ez a leves amúgy sem volt épp a kedvence, és még mindig elég másnapos volt.

Jakob bámulatosan gyorsan befejezte a saját adagját. És még mindig éhes volt. Hidegkék farkasszemekkel nézte Dhani tányérját, aki igazán hálás volt, hogy odaadhatja neki azt, így amikor Olivia nem figyelt, gyorsan tányért cseréltek. Jake rekordsebesség alatt beburkolta Dhani adagját is. Majd elment. Megköszönte az ételt Oliviának és a minőségi időt Dhaninek, és eltávozott. Magával vitte Dhani újdonsült deszkáját, mert „úgyis visszahozza, és így gyorsabb”. Dhani felment a szobájába.

Fáradt volt és másnapos, mégis, ritkán érezte ilyen jól magát, mint most. Miért is ne dobja sutba a jókedvét?

Eszébe jutott, hogy látta Ericet kirontani az ajtón, amikor befordultak az utcába Jake-kel. Nem épp úgy nézett ki, mint aki békében távozott. Fel kéne hívnia, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, igaz? Igaz. Vagy nem. De. Sebaj, mindig az nyer, aki mer.

Dhani felkelt és kiosont a szobájából, át Oliviáéba, ahol volt egy telefon. Fejből tudta Eric számát, még szép, hogy fejből tudta. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy tárcsázott, és még akkor is elfelejtett lélegezni, amikor már kicsörgött a túloldalon. Éveknek tűnő percekkel később sem jött válasz. Eric nem vette fel. Egyáltalán. Pedig Dhani türelmesen várt és várt. Ha tehette volna, egész nap csak neki telefonált volna.

Dhani próbálta magát azzal nyugtatni, hogy Eric biztosan kocsmázik, vagy valaki másnál van. Talán éppen alszik. Golfozik? Az agyán minden egyes lehetőség átrohant, a forgó kerék nyila mégis a legkellemetlenebbnél állt meg.

Eric nem szereti. Nem kíváncsi rá.

A fiú legtöbb esetben ilyenkor kiborult, sírt, és mély depresszióba sodorta volna magát, most valamiért harag borította el. Lecsapta a kagylót, és intenzív dühtől tüzelve rohant fel szobájába. Ott aztán a falba ütött, szerzett még egy csúnya sebet. Ekkor jött rá, hogy pontosan azt teszi, mint szívszerelme.

Elmosolyodott.

Csinálhat az az idióta bármit, ő valahol örökké szeretni fogja.

Bedőlt az ágyba, és erőtlen teste hópehelyként simult a takarójába, ami selymes érintéssel fogta magához. Sokkal kényelmesebb volt Jacob kemény, nyirkos ágyánál. Akkor miért gondol most is szüntelenül rá? Az illat.

Dhani szemére hamar álom szállt. Álmai erdejében volt egy fiatal elf, aki elindult a pagonyerdőből, hogy a törpök tisztásán, és sellők tengerén át az emberek királyságába, ahol az apja volt a palota mágusa. Szerencsétlenségére a várat pont saját testvérei támadták meg, a patakvölgyiek. Az emberek persze rögtön árulónak sejtették őt és a mágust, ezért menekülniük kellet, ahogy a kastély vesztével a gyermekhercegnek és a királynak is. Az uralkodó kíséretét megölték a völgyielfek szövetségesei, a mezei ölyvök. A sors úgy hozta, hogy a két pagonyelfnek vált a feladatává a király és a fiatal herceg kimenekítése a vidékről. Ahogy egyre nagyobb utat tettek meg, a kis pagonyelf szembesült a király súlyos betegségével, ami hamarosan a vesztét is okozta. A herceg így egyedül maradt, birodalom és apa nélkül. Már csak parányi reménye maradt. Az öröksége, és a bátor, erős pagonyelf.