Nézem az embereket körülöttem,
mintha percenként lándzsát rántanának. A szavaik élesen szúródnak szívekbe, de
az arcuk ékes címere tetteiknek. Nincs titok a vándor előtt, aki országokon át
csak a békét keresi. A tálentum nem számít, a tehetség kapa’, ha a többi
aranyásó közt is csak ember vagy. Nézz mélyen a földre, aminek horizontja
megvilágítja következő életedet. Egy lobogó zászló lesz a népünk
reinkarnációja. Égnek szegezett orral,
büszkén pillantunk tova, míg táncoltat minket a szél. – Bármilyen gőgösek,
annak csak játéka vagyunk.
Hát mi vagyok én, a saját démonjaim
mögé bújva? Mi vagyok, ha az emberségemet a tükrön keresztül csak hazugságnak
látom? Nézek, nézek és nézek, egy kaméleon tűnik fel előttem. Váltogatja a
színét, és rejtőzik előlem. Tehetek bármit, sosem találom meg magam a szívem
mély gödrében. Talán nem is akarom, mert saját szememre találva csak borzalomra
lelnék. Így a magány kezében élve érzem
magam annak, aki sosem voltam. A félelem kabátját húzom magamra, ami nem
véd, csak elfedi csupasz testemet. Az egyetlen, amit érzek üres fájdalom, ami
fülsüketítő hangon cseng fejemben percről percre. Egy lassú, komisz haldoklás
kínoz, amire gyógyírt csak az őszinteségben lehet találni, amely bármely
drágakőnél ritkább ebben a világban.
A sötét óráimban rád rengeteget gondolok, mert olyankor elfelejtem a
földet a talpam alatt, és az eget a fejemen, amik ebbe az életnek nevezett
kalitkába zárnak. Veled a képzeletemben elnyel a szenvedély örvénye. A
színek élénké vállnak, és a szürke sivárság belefullad saját céltalanságába. Te vagy a folyton mozgó idő, ami először
életet ad, és én bátran adom kezedbe mindazt, amit tőled kaptam. Általad
hullok majd a sírba, ahová szántál, ahová eltemetik azt a lyukat, ami bennem
tátong nélküled. Nem vihetlek sehová magammal, hiszen éppen a te elmédben
járok, ahogy te az enyémben.
Nincs igazi valóság, csak te és én, ahogy önmagunkról megfeledkezve,
sikoltva fohászkodunk a másik boldogságáért egy életen át.
gáh de jó lett jaj
VálaszTörlésköszke ;)
Törlés