Menny Taxi

 Labels

A The Beatles Fanfiction, Angst, AU, Comission, In the 60s, John Lennon, One-shot, Paul McCartney, PaulinPain, PG-13, RPS, The Beatles

Paul McCartney - Dear Boy

Ha választhatnék abból a rengeteg szóból, aminek az értelmét közösen ismertük meg, nem a szerelmet választanám, hanem a szeretetet. A kettő annyira hasonlít egymásra, akár csak mi, de épp oly különböző. Te John vagy, én meg Paul. Te férfi vagy, én meg fiú. Te igen, én nem. Akkor miért tartozunk össze? Miért nem tudlak elengedni? Túl gyenge vagyok. Már nem érzem hol a határ a föld, s ég között. A csillagok simogatják a rózsák szirmait, és a nap bókol a tenger könnyeinek. Már nincs jó, vagy rossz. Csak mi.

Elgondolkodom az ágyamon fekve, hogy belevéssem-e a monogramod. Olyan sok betű van ott, a tieid könnyen elvegyülhetnének. Nem.

Az a bizonyos J. L. nem lesz ott. Akkor csak mindig odanéznék, ha eszembe jutnál, és még a nyakamat is kitörném. Fáj a lábam.

A földre csapódok, és leírhatatlan fájdalom kebelezi be a térdem. Belemélyeszti a fogát, és nem ereszti. Egyedül fekszem a híd közepén. Mindent eláztat a lábamból csorgó vér. Alig látok, csak foltokat, meg a kocsi rendszámtábláját, ahogy tovább hajt.

Hogy mit érzek? Fájdalmat. Kínt. Mindent, amit csak valaha így le tudtak írni. A lábam hatalmas repedéseiből úgy buggyan elő a vér, mintha csak a könnyeim lennének. Elütött egy autó, miközben utánad rohantam. Rád nézek, és te jól tudod, hogy minden miattad van.

Próbálom visszatartani a torkomból feltörő zihálást, de egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni az arcod, amikor kimondod ezeket a szavakat. Ő csak egy barát. Ő csak Paul. Ő csak egy fiú.

Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy ki vagyok. Bármi is legyen az, bizonyára előtte van ez a lesajnáló szó. Csak. Miért? Csak. Semmi magyarázat.

Az én agyam túl beszédes talán, vagy az idő telik ilyen lassan? Miért rohan át rajtam ezernyi gyerekes érzelem villámcsapásként? Ennyire szeretlek talán? Meg sem moccansz, de az arcodon látszik az a bűntudat, amit sosem akartam okozni.

 - Ha magadat mered hibáztatni tökön rúglak! – ordítom, és a tenyeremet emelem. Ne gyere közelebb! Én egyedül is meg tudom csinálni. Nincs szükségem rád. Elég, ha ott állsz, és nézed, ahogy remegve összekaparom magam. Csalódnék benned? Nem.

Átjár a zabolázhatatlan düh, és a sörösüvegedet az távolodó kocsi után hajítod, mintha segítene bármin is. Nem fog. Az üvegszilánkok szerteszét repülnek, és egy pillanatig, a levegőben galambnak érzik magukat. Én is ezt akarom.

Lassan odalépsz hozzám, és gyengéden nyújtod ki a kezed elém. Olyan megnyugtató a jelenléted, hogy kezdem elfelejteni a szavaidat. Képzeljük azt, hogy most egy vonzó idegen karjába kapaszkodom.

 - Na, irány a kórház – sóhajtasz, és én elmosolyodom. Kizárt, hogy a hátadon cipelj több utcán keresztül.

 - Várj egy percet! – mormolom, majd fél lábon elugrálok a híd széléig. – Kell egy kis friss levegő. – Megrázod a fejed, és a kezed végig a derekamat érinti. Elvenni nem akarsz?

Beleszippantok a folyó hűvös illatába, ami a szárnyán hordozza minden elfelejtett érzelmem. Eszembe jut, hogy nem vagy belém szerelmes. Az eddigi pillanat úgy törik szét, akár az előbb a sörösüveg. Naiv vagyok.

 - Indulnunk kellene. A végén még elvérzel nekem – dadogod a vértől ázott térdemet fürkészve. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy csaknem leszakadt a lábam. Hogyan is ne tenném, ha te vagy itt mellettem. Szeretném pár percig úgy érezni, mintha gondoskodnál rólam. Kár, hogy ez éppen annyira lehetetlen, minthogy a sofőr egyszeribe visszaforduljon, és adjon nekem pénzt új nadrágra.

Újra belenézek a Temze tükrébe, és magamat pillantom meg. Minden levegőmolekuláért szenvedek, és az arcom ázik a könnytől. Egy kicsit fáj.

Hátra nézek rád, és aggódsz. A szemöldököd a homlokod közepéig ér, míg az arcodról kezd eltűnni az alkoholtól pingált pír. Talán velem van a baj, de életet ad minden perc, amikor láthatlak. Szeretlek.

A kezed, még mindig a derekamon van. Ha most nem lenne félig két darabban a lábam, a végén még beindulnék. Kár, hogy elcsapott egy autó.

 - Hogy néz ki? – kérdezem halkan, és te elengedsz. Lehajolsz a lábamhoz, és óvatosan odébb rakosgatod a nadrágom cafatjait. – Őszintén! – utasítalak.

Veszel egy mély levegőt, majd finoman hátrébb húzódsz.

 - Kibaszott szarul.

Legalább nem hazudtál.

Hátradöntöm a fejem, és megpillantom a menyasszonyi ruhában tündöklő holdat. Na, őt elveszi valaki. Különben is annyi csillag veszi körül. Biztosan nem unatkozik. A sok kérő közül vajon melyiket választja?

A szemedbe nézek, és tudom, hogy most bármit megtennél értem. Máskor ügyet se vetnél rám, de ezen az estén még mentőt is hívnál értem. Azt akarom, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Had kapjam meg John Lennon gondoskodását egy este, és örökké! A tekintetét, az érintését, a szeretetét.

Gyorsan felhúzódzkodom a híd korlátjára, és látom, ahogy nyújtod a kezed felém, de elkésel. Minden erőmmel elrugaszkodom, bele a folyó hullámzó habjaiba. Jéghideg. Mintha a testemet ezernyi tűvel szurkálnák. A lábam mégis kevésbé kezd sajogni. Becsukom a szemem, és érzem, ahogy a rideg hullámok elkezdenek sodorni. El. Messze.

Csak egy hangos csobbanást hallok, mire felkapom a fejem. Te. Világbarma. Utánam ugrottál. Egyesek nem képesek felfogni az öngyilkosság intimitását.

Hozzám úszol, és erősen magadhoz szorítasz.

 - Te hülye, idióta fasz! Hogy lehetsz ekkora pöcs? – kiabálsz, és rázni kezded a testem, de én már alig kapok levegőt. A szemeim kezdenek lecsukódni, mire te akkora pofont adsz, amit még az unokáim is érezni fognak. – Kicseszett marha! – súgod, és az első partszakasz felé kezdesz úszni. Megrémít a higgadtságod. Meg amúgy haldoklom. – Mégis mit gondoltál, ez segít? – kérdezed ingerülten, mire én csak ennyit tudok kinyöszörögni:

 - Azt hittem ma ingyen megy a menny taxi.