Az emberek életében rengeteg dolog vált ki félelmet. Egy hirtelen egyensúlyvesztés, egy meggondolatlan tett, egy cseppet sem megfontolt mondat, vagy akár egy állásinterjú. Felmerülnek a szokásos kérdések, akihez a negatív válasz társul automatikusan.
Én is effélét éltem át, csak a lehető legrosszabb percben.
Hajnali negyed három, egy kollégiumi szobában, egy idegen országban, egy ismeretlen emberrel a másik ágyon.
Mielőtt még kétségek merülnének fel, elmagyarázom miként kerültem ide.
A nevem Anna Johnson, és egy aprócska kis ír faluban születtem, PLochilban. A családom teljesen normális volt, az ottani tekintetben, de az európai átlagtól kellőképpen eltért. Birkafarmon éltünk öten. Persze a szüleim azt várták volna, hogy ott maradjak örökre, azért a kezembe adták a választást, hogy szeretnék-e tanulni. Kevés dolgot tettem volna szívesebben, mint elszabadulni onnan. Ezért a közeli iskolába írattak, ahol kitűnő voltam végig, reménykedve egy szebb jövőben.
Az eltávolodás a plochili birkafarmtól nem csak ebben valósult meg, hanem utazásokban. Minden évben egy hónapot idegen európai országban töltöttem, egy cserediák program szellemében, aminek köszönhetően sikerült -, ha csak néhány napra is, de -, elszabadulnom otthonról.
Tehát minden lehetőséget megragadtam rá, hogy legyen némi szabadságom.
Egyébként egy átlagos ír lány voltam, szteppeltem, a kedvenc színem a zöld volt, és természetesen a hajam olyan vörös volt, mint a naplemente. A szeplőket szerencsére megúsztam, nem úgy, mint a két bátyám, Todd, és Laurence.
Szerettem utazni, és világot látni, nem is beszélve a nyelvekről. Elképesztett a tudat, hogy valaki nem úgy mondja ki ugyanazt a mondatot, mint én. Szeretlek. I love you. Ego amo tu. Ich liebe dich. Ez utóbbi rengetegszer elhangzott az idei utazásomon, ugyanis Hamburgba mentünk, immár másodjára. Fel is voltam rajta háborodva, hogy mégis miért, de Németország még mindig sokkal távolabb volt Plochiltől.
Először 1960 szeptemberében érkeztem a kikötővárosba, ahol rengeteg dolog történt velem. Elsősorban kiábrándító dolgok -, kezdve a világ legmocskosabb kollégiumával. Először részegedtem le, vetkőztem bugyira közterületen, és egyéb, igazán kínos dolgok, amiket a kötelező naplóba természetesen nem említettem meg. – Itt sem fogom. – Igen, itt vezetném be az 1961-es utazónaplómat Hamburgba.
Hajóval érkeztünk ezúttal a városba, én Írországból, ketten Skóciából, és öten Angliából. Szerencsére közülük Lilit, a londoni lányt már évek óta ismertem, így nem is éreztem magányosnak magam. A kollégiumot is többször bejártam tavaly, ezért nem is maradt ismeretlen terület. Ebből adódóan, míg a többiek a nevezetességeket nézegették, mi Lilivel szabadon járkálhattunk jobbra-balra. Egészen, amíg el nem érkezett az a bizonyos nap, amikor is a félelmem leterített, és kínzó álmatlanságot kényszerített rám.
Egy idő után meguntam a forgolódást, ezért inkább felálltam, és hasonló mozgást végeztem, sétálva. Körbe, körbe.
- Du! – kiáltott fel hirtelen a szobatársam, aki természetesen német volt, és én egy szavát sem értettem a névmáson kívül, ami engem szólított fel. – Arschloch! (seggfej)
- Hiába dumálsz itt nekem nem értem! Inkább fordulj vissza a hájas hátadra, és aludj! – válaszoltam neki nyugodt hangon, tudván, úgysem értjük meg egymást. Aztán kinyitottam az ablakot, ami miatt megint elkezdett egy sort nyivákolni, de oda se figyeltem, ezért abbahagyta. Rá akartam gyújtani, ezért kellett is a levegő. Előkaptam egy dobozzal, mire hirtelen felpattant, kitépte a kezemből, és ennyit ordított a képembe:
- NICHT RAUCHEN! NUTTE MUTTI! (Nincs dohányzás! Kurva anyád!) – kiáltotta, és én az utolsó két szóból tökéletesen értettem, hogy mit akar. Hirtelen megragadtam a zsíros, dagadt kezét, és teljes erőből az ablaknak vágtam. Az üveg természetesen kitörött, és a keze is elkezdett vérezni. Ezt látva sikoltozni kezdett, és az egész teste bevörösödött.
- Így szidd az anyámat, hájpacni! – súgtam oda neki, és gyorsan kirohantam az ajtón, egyenesen a portáig. Ott aztán elkezdtem magyarázni, hogy a szobatársam kitörte az ablakot, és a férfi - esküszöm - elhitte. Ez a baj a felnőttekkel, azt veszik igaznak, amit először hallanak. Kicsit bűntudatom is lett tőle, hogy ilyen könnyen elintéztem, de így jár az, aki elveszi a kajám, és a cigim. Németország nulla, Írország egy.
Miután a portás megnézte az üveget egy hatalmas pofont adott a dagadt szobatársamnak, aki azután befejezte a hisztizést. Elmentek a védőnőhöz, és én egyedül maradtam. Nem is volt kérdés, hogy a portásmentes kollégiumból Lilivel hová fogunk elindulni.
Fogtuk a legszebb ruhánkat, és elmentünk a Reeperbahnra. Oda, ahol életem legmocskosabb dolgait elkövettem tavaly. Oda, ahol a világ legmocskosabb emberei zenéltek. Oda, ahol életemben először szerelmes lettem. Oda, ahol a világon mindennél jobban féltem.
Vajon ott lesz ő? Látni fogom? Emlékszik még rám? Megint lerészegedem? Mi a fene lesz? – kérdezgettem magamtól, miközben Lili egyre csak az egyik tavalyi liverpooli dobosról áradozott. Valami fura figuráról, aki vagy nyolc gyűrűt is képes volt magára húzni. Emellé már nem is tűnt furcsának a művészneve, Ringo. Elvileg Lili meg is látogatta egyszer Liverpoolban, és persze leveleztek is. Azt viszont nem tudta kihúzni belőle, hogy ő is itt lesz-e.
Mikor odaértünk a Top Ten elé, még a lábam is remegni kezdett, míg a tenyeremet ki is lehetett volna csavarni. Beléptünk, és a klub semmit sem változott. Ugyanazok a kopott székek, a karcos bárpulttal, és a rozoga színpaddal, amin kivételesen nem ő gitározott. Sehol sem volt. Tudhattam volna, hogy hülyeség reménykedni. Persze Lili egyből megtalálta azt az alacsony kis dobost, és engem egyedül is hagyott. Életem legszörnyűbb éjszakájának éreztem ezt. Ültem magányosan egy faszéken, míg a sok részeges idióta rám se hederített. Megalázó volt az egész. Már el is határoztam, hogy inkább visszamegyek a kollégiumba, mikor…
- Anna! Ó, én édes szerelmem, első mindenem, Fordítsd felém arcodat, és had halljam hangodat, míg a harmatos levelek, mind csak rád nevetnek. A fű is csak érted nő, mint minden fenyő. Almafa, tulipán, barka, vagy virág, mi tarka. Azóta csak rólad álmodnak, hogy végre nyomodra akadnak! – szólt egy édes hang, lassú, ritmusos ütemben, a színpad felől, és George állt a mikrofon előtt. Az én George-om. Persze nem vett észre engem, de én tudtam, hogy ezzel a bugyuta dallal engem hív. Így már sokkal boldogabban sétáltam haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése